Hrabal könyve

„Te vocamus, quod sic plasmavisti hominem et hominem itidem vocamus, qui tamen debet praestare seipsum… percipe hanc altercationem in corde nostro diabolicam, Domine! Et oculos sanctos Tuos in inopiam nostram conjicere non gravator, sed conspice postentum clam nobis abditum, in extis… accedit, quod allectationes nutriunt ipsum velut alece. Et ne nos inducas in tentationem, supplicamus ad vesperum, peccatum tamen ostium pulsat intratque domum et intrat prorsus ad mensam. Amove ergo sartaginem igneam, qua caro siccatur, nam animal in me debile crebro.”

 

„Téged fennen szólítunk, hogy ilyennek teremtetted az embert, s az embert szintúgy szólítjuk, hogy önmagáért mégis ő felelős… tekintsd hát ezt is, az ördögi feleselést szívünkben, Uram! És ne tartóztasd meg szent szemeid, hogy meglássák e nyomorúságot, de a szörnyeteget is, amely a bensőkben rejtőzve lakik, mert hozzájárul ám az is ehhez, hogy a kísértések úgy etetik őt, valamint mikor hallevest adnának eléje. És ne vigyj minket a kísértésbe, könyörgünk estefelé, csakhogy a bűn az ajtón kopog ám, sőt bejön a szobánkba, sőt egész az asztalig jön előre. Távoztasd hát el a forró serpenyőt, amelyen ég a húsunk, lévén az állat énbennem oly igen esendő.”

 

(Egy középkori könyörgésből)

In: Füst Milán: A feleségem története

 

Dear Bohumil,

 

ja kvam pisú csivó zse bólje

sto ja magú jiscso szkazaty –

 

Bocsássa meg, hogy vegzálom.

Túl nagyvonalúan bántam (? bántunk) az idővel.

 

Szívesen váltanék egyszer Magával levelet. Elgondolom, ahogy a leveleink keresztezik egymást. – Kedves Bohumil, Magáról nem beszélek: még az volna a legígéretesebb, ha kinevetne. Részint bízom az ilyen (az ilyen nevetős) emberekben, részint megsértődöm.

 

Szeretné, hogy zsaroljam? „Olyan rettenetes semmi egy levél, és olyan rengeteg sok”, ezt József Attila írta pár héttel az öngyilkossága előtt. Kuverbe dugom magát.

 

Éjjel van, bonyolult napszak.

Lehetne minden könnyebb is.

 

Etettem. Itt volt az uram két barátja. (Drágalátosok.) Az összesen három szép férfi. Mennyire mások. Hogy szeretem őket, ahogy így különböznek. Ezt a kettőt különösen szeretem. Átölelni is. Jószagúak. (Az egyiknek földszagú a szakálla. Mélymagyar, nyilván.) És nemcsak jószagúak, érdemes nekik főzni.

Anyósom mélyen megvetette a recepteket, és az ő nyomán én is. Bár neki voltak fix slágerei, a legendás szardellás kotlett vagy a húsok mellé adott szósz pikánt (lekvár és mustár igen egyszerű keveréke), és én is szeretek olykor biztosra menni, és inkább lesütök jó fűszeresen egy darab karajt, de hiába vannak favoritjaim, egyformára sosem sikerül. Én csak azért vagyok olyan változatos, mert nem tudok azonos lenni; sokszínűségem korlátoltság. Hogy valamiből citromtorta lesz-e vagy bajai halászlé – az csak menetközben derül ki.

Szerencsénk van ezzel az „úgy főzök, mint ő, meg nem is”-sel, így anyja helyett anyja vagyok, meg nem is. – Szinte csak a gulyás konfliktus forrása. Hogy azt az édesanyja másképp. Hogyan másképpen. Hát így meg így, például a krumplit hosszában vágta. Rendben. Igen, de valahogy mégse. Kozmáljam oda? Hülye. Ízlik? Nagyon. Akkor a legegyszerűbb, hogy ezt ne gulyásnak nevezzük. De hát ez gulyás, mondta ártatlanul. Nem, ez egy háromszög avagy almásderes. Hosszan bámult, rendben, bólintott komolyan. (Csoda-e, ha valaki kicsit megrökönyödik, hallván, tettél rendben cseresznyepaprikát az almásderesbe…)

Régebben, tíz éve, szerettem volna estélyeket adni, nyílt házat vinni, a kertben lampionokat, és az összes szomszédnak szabad bejárása lett volna, azok is bekukkanthattak volna, akiket ki nem állhatok (vagy mert álnokok, vagy mert igazságtalan vagyok). Szolid sütések volnának, nem afféle grill-partyk; nagy jártasságra inkább a szalonnasütésben tennék szert, „az egyszerű dolgok gazdagságát” egyszerre fedezné fel az utca, a példás családi életű kiugrott pap, a vénkisasszony, az ötgyerekes özvegyember, a volt tanácselnök, akit 56-ban fölzavartak a fölkelők a tanácsháza tetejére, pedig már akkor is ugyanilyen öregember volt és száz kiló, hogy hozná le két saját kezével azt a pirosas csillagot, és föl is ment és le is hozta, és fehér volt a haja, amikor átadta, ott megőszült helyben. Évek óta a szobájában ül, nem jön ki sose, föl se áll, még vízért se, azt is az unokájával hozatja. Sose merem a lányától megkérdezni, hogy hogy van. A Bárány Laciék szerint már régen meghalt. A Bárány Laci édesapjának kertes vendéglője volt a háború előtt a Duna-parton, kiállt a stégre az apja, jöttek a halászok, hozták a friss halat, ő meg név szerint mutogatott a halakra, azt a Ferkót kérem, ezt a Marit. Ilyen jóban volt a halakkal.

Amikor ideköltöztünk, lassan, lassacskán, húzódozva ismertek el felnőttnek minket, megszokták az uramat gyereknek, s maradt a szomszéd az apósom, aki ha ritkán beállított, figyelmetlenül belapátolta a főztömet, hűvös kedvességgel kioktatta fiát s unokáit a der-die-das csodáiról, és a kertkapuban elbeszélgetett a szomszédokkal, ahogy illik. – A villany hozta meg a változást. Mert bármikor jöttek is az utcából haza, este nyolckor, éjjel egykor, gyalog, becsípve, józanul, taxin, égett a szentem szobájában a lámpa. Tán csak nem felejtették égve? Őszre, mire lekopott a kerti sövény, ez is kiderült, látták a szomszéd úr fiát, ott görnyedt az íróasztal fölé. Vajon mit csinál? (Rágicsálja a tollát, azt csinálja.) Ez már fogasabb kérdés. Itt a gyerekek tisztázták a képet. Én rendben voltam, láttak cekkertől imbolyogni szuszogva, izzadva, ezt tudták, mi. A szomszéd úr fia a férj. Az tartja akkor el őket. Keres rájuk, az asszonyra meg a gyerekekre. Akkor viszont ott az a lámpánál, ott este, az valami munka vagy munkaféleség mégiscsak. Akkor ezek dolgos népek. Hóbortos, dolgos népek.

A szomszédok ritkán jönnek át (hála Istennek), s a barátok is ritkulnak az ember körül, és főleg a barátszerűségek, a félig-barátok, akikből fiatalabb korban annyi van, és ez olyan reményteli. De most össze kell őket számolni, és elegendő hozzá egy kéz.

Maga tudja, Božek, negyven évet leélni ebben a rendszerben, hát… úgy mondanám: nem jó. A példaképek persze negyven év alatt mindenütt meghíznak. A konyhából hallgattam őket. Ha az európai gondolkodás, melynek a férfiak a letéteményesei, bajban van, és még a nahspejze előtt úgy véli, az érték az valami olyasmi, amit teremteni kell, valami új, akkor egy dézsatündér helyzete mégiscsak kedvező. Énekelgetek és az Istenre gondolok, hogy hogy is van ez. Hogy lelassult az idő, már nem sodor magától, kell tudni reggelente, mit, miért, naponta ismerni kell a démonodat, mert belenézel a tükörbe, és megkérded, miért, és hallgatsz. Ha oldalt hajtom a fejem, látom, szalad a hús arra a felére a fejemnek, ha vissza, fut mind vissza, mint egy hajón az emberek pánikban, hogy ne süllyedjenek olyan gyorsan. Hogy ez a rendszer még magányosabbá tesz. Hogy a rombolásával szemben csak magadat tudod állítani, nincsenek hagyományaink, amelyekből a reflexek igazolást nyerhetnének, társaink nincsenek emiatt. Hogy bezzeg Fontane tartozott valakikhez, volt honnét nyugodtnak lennie.

Kicsit már ittak. A boldogságom ijedten pislogott a két komoly ember közt. Ennél rosszabban pislogott: logikusan. Láttam, ahogy lejjebb csúszik a fotelban (én szereztem lomtalanításból! Bohumil! Bármikor, ha lomtalanítani kell nő – nálam jobbat úgyse kap!), láttam, ahogy már megint nincs közvetlen véleménye, ahogy iszonyatosan figyel, s gyűjtené be a barátai agyát. Mondott valamit, mire elnevette magát az a barátja, akit én most mindennél jobban szeretek, és így szólt: – Így próbálod megúszni. Érvényes. Egyről feledkezel meg, hogy mindenki, mindenki nem úszhatja meg. – És még ekkor is nevetett, nem kényszeredetten, hanem keserűn, ahogy szinte mindig. Olykor látom rajta, milyen magányos, és ezen nem lehet segíteni. Nincs mit segíteni.

 

Néha amikor felkelek, amikor kezdek magamhoz térni aléltságomból, fáj az egész helyiség, az egész szobám, fáj az ablakból elém táruló látvány, a gyerekek iskolába mennek, az emberek bevásárolni indulnak, mindenki tudja, hová menjen, csak én nem tudom, hová mehetnék, kábán öltözködöm, támolygok, fél lábon ugrálok, a nadrágomra taposok, amikor húzom felfelé – ezt írja Maga, Bohumil, meg hogy már nem szívesen néz szembe magával, hogy már a saját látványa is fáj, és elborzad a fürdőszobabeli látványától.

Hát jó. Borzadjon. Akkor ne nézzen a tükörbe. Majd én nézem Magát! Egy ilyen nap betoppannék Magához Prágába (míg – ó, szokott, csökött sors – az uram Magáról s Prágáról írna: idehaza). Kitakarítottam, mondaná Maga köszönés helyett. Fordulnék egyet, perdülnék, és máris egy női alsót látnék himbálózni a fürdőszobaablakban, akár egy női test, testrész, fragment combtőtől a mellekig, mintha másra nem is volna szüksége, Maga zordan leakasztaná a szoknyát, s oda se pillantva, kidobná az ablakon. Gyilkos, mosolyognék én kacéran, magakelletve, kevés együttérzéssel nemem iránt.

Vagy nem találnám otthon. Kódorogna. Nem érdekelne Prága, „a varázsos hangulatú Arany Prága, a Városok Királynője, a patinás negyedek, a múltba vezető utcácskák”, engem csak Maga érdekelne. Hrabácsek, én egészen Magába hülyülnék. Kocsmáról kocsmára kajtatnám, nem volna az Otta-kocsmában, de nem volna a Méregzöldben sem, az Arany Tigrisben sem. Keressem a Centrál Szállóban a Hal utcában? Vagy tán a kerskói erdőben lévő Hájenka vendéglőben? Túlzás. Az U Pinkasů-ban én volnék az egyetlen nő, jól megnéznének, de Maga ott se volna. Ahogy az ősi szlovák bölcsesség tartja: a meleg sör nem hizlal.

 

Elveszett Spániel kankutyánk aranyszínű idős és biceg és rosszkedvű.

Konténeres sittszállítás hálóterves számítógépesprogram alapján.

Hívjon bizalommal! Hegymászó géemká érvényüket vesztett politikai jelképek bontását vállalja, ingyen, diszkrécióval, Bunkócska te drága jeligére.

Vegyes biogiliszta 18–20 fillérért eladó.

(Magának olvastam.)

 

Magával álmodtam.

 

Hallgatok az álmaimról, mit bosszantsam, mikor épp neki kéne Magáról álmodnia. Maga viszont, ahelyett hogy színes és erotikus álmokat organizálna, fontos beszédeket tart.

Hogy ha egy országban évtizedek óta vagy még régebbtől esik az eső, zuhog, ömlik, szemerkél, permetez, és mindenünk vizes már, a ruhánk, ingünk, cipőnk, a szemünk, az agyunk, a csontjaink, nagy díszeink, mitológiáink, és nyirkosságtól penészesek a női alsók, és dohosak a melltartók, akkor ez az eső ott van – nem tud nem ott lenni – …mindenütt ott van, zenében, képen, írásban, minden színtéren; nem úgy, hogy a regényekben is okvetlenül esik az eső, süthet ott a napfény, de az más napfény, esős fény. Másképp írunk esőben és másképp, ha süt a nap. Esőben hamarabb halnak a regényhősök.

Máskor meg a takaró. Hogy ezek, világos volt, kire gondol, ezek, azaz azok ott fent Prágában, elveszik a takarónkat, majd visszaadnak egy kisebbet, amely alól vacogva kilóg mindenünk. De azért csak több a semminél. Eltelik egy kis idő, felnőnek a gyerekek, akik azt hiszik, ez a maradék, ez az alamizsna – hogy ezt hívják takarónak, hogy ez a takaró, ez a ficni. Hogy a takaró az eleve olyan, hogy kilóg a lábunk. Akkor aztán a gyerekeinktől veszik el a takarónak nevezett takarómaradékot, hogy később a takarómaradék maradékját nevezzük takarónak. Zenontól tudjuk, hogy pedig takaró mindig lesz. Ez a szocializmus lényege.

Reggel eszembe jutott, hogy mindezt az apósomtól hallottam egyszer. Keverem az öregedő, fantasztikus férfiakat.

Úgy is álmodtam Magáról, hogy Magának híre-hamva sem volt. Reggelre egy mondatra emlékeztem csak. A világ nem egyre rosszabb, hanem egyre kevésbé ártatlan. Jó mondat.

 

Hasztalan. Hasztalan húzom, tolom az időt, rejtem, rejtezkedek, bújok, fecsegek, baj van, Bohumil. Az a baj, hogy elmaradt a vérzésem. Ne ijedjen meg. Igaz, Maga nem ijedős. Egy úriasszony ezt hogyan mondaná? Egy igazi, finom, prágai úriasszony? Eine Dame aus Prag? Aki még látta Kafkát. Holdórám késik? Rendben: Bohumil, drágám, baj látszik lenni fenyegetőleg, holdórám késik.

 

Vajon milyen öregasszony leszek én? Nőnek még csak elmegyek, de öregasszonynak csapnivaló leszek, nívótlan. Az anyósomék voltak az utolsó gárda – akik még hetvenen túl is aggályosan ügyeltek az óraszíj és a sál, cipő és táska, időjárás és rúzs, kedély és szoknyahossz, make-up és külpolitika kapocsára – és ha nem volt, mert nem lehetett minden rendben, akkor ezt tudván tudták, és szenvedtek tőle. A műbőrtől rosszul lettek, belázasodtak, és soha nem mondták: rizsa és máma. Az a büszkeség volt meg bennük, ami a tengerihajók kapitányaiban: ez az én hajóm, ez az én országom, én felelek mindenért, a rosszat elháríthatom, a jót segíthetem. Nem hiszem, hogy csak az anyósom és gyönyörű kreol nővére lettek volna ilyenek, a két grandiózus nővér, látok a városban tipegni ilyen „kíméletlenül rendben lévő” öregembereket – persze a nevetségesség határáig rendben lévőket.

Ki fognak halni. Minden péntekre halat szerezni, erre lehet támaszkodni. Én nem tudom, mire fogok. Ezek a kalapok és sálak, köszönési módok, ezek az üres formák, Bohumil, azt nem mondom, hogy sorsról beszélnek, de egy olyan életről, amelyben rend volt. Vélhetően már nem az Istentől kapott rend, de egy olyan világ, amelyben mindennek helye van, lehet, hogy nincs benne igazság, meg a szabadság is csak mértékkel, de el lehet igazodni benne. Ennek vége.

Sokat gondoltam a Maga mamájára. Most láttam is egy fényképet róla. Úgy látom, minden igaz, amit Maga leírt. Jó lett volna megkérdezni tőle ezt-azt, olyat is, amit Maga, drágám, sose kérdezett meg tőle, már megbocsásson…

Én nem ügyelek semmire, hanem valahogy megcsinálom. Ebben van jó, tudom, de mi van, mi lesz, ha se ügyelés, se csinálás…

 

Anyósom nővére: „Fiam, bejöttek, ugye, ide ezek a derék oroszok. Most nem megyek bele abba a zsákutcába, hogy megerőszakolták-e az urad nagynénjét, illetőleg, nem rokon, az urad nagybátyjának a felesége, illetőleg volt-felesége, nos, hogy megerőszakolták-e avagy ő viselkedett illetlenül és kihívóan, mindenesetre ekkor még az elfogulatlan várakozás nemcsak érthető, jogos, de kötelező is volt. Igen. Legalább egy piros zsebkendőm lett volna, amikor megjelentek az utcánkban az első Grisák. Vagy körömlakk. De semmi. Semmi piros. Micsoda stílustalanság. Csak azután az orrom vére…”

 

Cicák a kerskói erdőben, Maga meg eteti őket. Jó erre gondolnom. Božo, van olyan nap, semmilyen, fogom és felöltözöm. Mintha bál volna, és odamennék. De csak a konyhába megyek mosogatni. Ha kijön az uram, némán néz hosszan. Mondja, hasonlítok én a pozsonyi rabbi lányához, aki szerette Magát és Maga is őt, a Perla? Holnap elvetetem a gyerekem.

 

Utoljára akkor voltam terhes, amikor ebbe a házba költöztünk, előtte még el kellett adni azt a kicsit, egy házaspár volt a reménybeli vevő, szándékuk komolyságához nem fért kétség, minden biztos volt és nyugodt, az árban is megegyeztünk, előleget nem adtak, és nem is kértünk, én az asszonnyal a részleteken egyezkedtem már, a függöny kell, de a pad nem, és milyenek a szomszédok, az asszony bírónő volt, az uram meg is kérdezte egyszer, minden bírónőtől ezt kérdezte, hogy ma hányat? hányat végeztetett ki?, és vigyorgott, ezt érti ő szellemességen, de nagyon nagy hallgatás támadt, másnap följött az asszony lemérni valami belméretet a kombináltszekrény végett, be volt csípve kicsit, konyakra tippeltem, ezért rögtön konyakot hoztam, noha jobban szeretem a szilvapálinkát, mindig vannak „helyeim”, ahonnét szép, tiszta, dögerős pálinkákat kapok, amint látta, hogy egyedül vagyunk, dőlt belőle a szó, később az uram rettegve hallgatta újra tőlem az egészet, hogy itt mindig kiderül valami, illetve nem valami, mindig ugyanaz derül ki, hiába van csönddel bebugyolálva az egész ország, kilóg a halottak lába, hogy itt évtizedek óta óránként majd száz embert végeztek ki, percenként egyet-kettőt, átlagban, tehát ha elszunyókált a központi Gyilok, mert tévét nézett vagy az édesanyjával beszélgetett, akkor kellett csak aztán kaszabolnia a halálnak, hogy tarthassa a tervet, ahogy másznak elő ezek a történetek, mint a giliszták, mint a foltos hiénák, hogy ez lassan sok, neki, mondta a szentem, már tényleg csak a félelme marad ezekhez, se figyelem, se érdeklődés, se felháborodás, s ezt jól érezte az uram, a bírónő is erről beszélt, igyunk egy kis konyakot, merthogy a bírónő fivérét még gimnazistaként vitte el az ÁVÓ, a tökit, bocsáss meg, szívem, az asztalhoz szögezték – népmesei motívum, Bohus, szájbapisálás, odaszögezés, körömleszaggatás, ez felel meg ezeknél a hétfejű sárkánynak meg a királyfinak –, mint a sajátjait, úgy szereti a fivére az ő gyerekeit, de nem is ez az érdekes, hanem hogy ki vezette a tárgyalást? nem más, mint a fivér padtársa, aki régebben, meggyőződésből, mert a népének szolgálni akart, mert nagyon szegények voltak a háború előtt, s az apja tüdőbajban halt meg 42-ben, mert nem volt pénz rendes orvosra, jelentkezett a rendőrségnél, s azok most kipróbálták, hogy alkalmas-e nagyobb feladatokra, álltak egymással szemben – holnap doga matekból! –, a padtárs is remegett, a fivére is remegett a félelemtől, az egyik kínzott, a másik kínzatott, és hogy ez a padtárs, hol az az Ararát?, az ő fivére megnyomorítója, ez az ő férje!!! – – – Mért meséli ezt el nekem? Kérlek, tegezz. Bízzál bennem! Igyunk még egy kis konyakot. A férjem korkedvezményes. Leinformáltunk titeket. Minden rendben van. Miről beszélsz? Nyugodj meg, semmiről. Nincsen semmi, és akkor váratlanul zokogni, hüppögni kezdett, könny nélkül, nyáladzva, hisztérikusan rángatózva, átölelt, és én undorodtam tőle, arcát az arcomba temette, és én undorodtam tőle, és simogatta a pucér vállamat, és én undorodtam tőle, s undorodva simogatni kezdtem a nyakát, a tarkóját, masszíroztam a fejét, hogy nyugodna le, és mikor megcsókolta a hajamat, és evvel együtt az ágyékát a combomhoz nyomta, akkor elrántottam magam, lihegve néztük egymást, én voltam a szédültebb, ő azonnal kijózanodott, egy ellenséggel több, holnap jöjjön a férjed az ügyvédhez, holnap lesz, szívem, a nagy nap, s amikor az uram visszajött, induláskor aggódva nézegette a táskáját, belefér-e annyi pénz, mert nem tudta, az mennyi papír, és megállt az ajtóban, csak rá kellett néznem, ahogy lógott a keze, mint a pingvinszárny, hogy fuccs, egyszerűen visszaléptek, egy hónap után, csak úgy, és az uram ezt nem tudta elviselni, fölhívta a bírónőt, s amikor bemutatkozott, és az azt mondta, tessék, mit tetszik parancsolni, akkor ez a szelíd ember kiabálni kezdett, vagy majdnem kiabált, mert nem tudta, hogy mit is kiabáljon, csak nyökögött, hogy ilyet nem, hogy nem lehet, hogy így nem lehet ezt, így ezt csinálni, nem, nem szabad, és miért, csönd volt, az uram még egyszer, már halkan kérdezte, miért lett ez?, és nagyon érdekes volt a válasz, az uram – amúgy – vevő az ilyen mondatokra, azt mondta a bírónő, megváltozott, uram, a leányzó fekvése, a férjem mormolgatta, a leányzó? a fekvése? az uram? milyen leányzó, milyen fekvés, milyen úr, és ekkor egy férfihangot hallott a háttérből, egy hangot, hogy összeszorult a szíve, a kurva anyád, tedd már le, és az asszony le is tette azonnal.

 

Azt hiszem, az én kincsem hamarabb ijed meg, mint én. Hallgatom egyszer, épp ott olvas fenn a pódiumon, a hű asszony lent hallgatja, mellém telepszik egy ápolt arcú, barnabőrű, sportos férfiú, fiam, Annika, mondom, ha ez nem ávós, akkor én vagyok az, én meg nem vagyok az, s elkezd suttogni, hogy majd este, majd később, majd hármasban, majd beszélgetünk, mit suttog?, suttogom, hát suttogok, suttogja, no persze magácskának, már nem idegen a szövegtest, rá van írva a hajtókájára a neve, Ferenc, Ferenc, nagyon megkérem, ne szólítson magácskának, közelről fürkészve a pofámba bámul, elígérkeztünk estére, suttogom, be kár!, suttogja, pedig milyen megtisztelő lett volna az ön férjével, a magyar kultúra jelentős reprezentánsával, a picsába!, ez már sok, ha proletárdiktatúra, ha nem, drága Ferenc, értsen meg, az uramnak estére nő kell, legyen belátással, lássa, nekem se könnyű, és felugrottam, hogy a hajam csiklandozva súrolta az arcát, fent a pódiumon a felolvasó ingerült szünetet tartott, sokba lesz ez még nekem, én kiszaladtam, ki a WC-be, s öklendezve a csempének dőltem, fenyegetnek és gazsulálnak, majd még találunk időt egy kis beszélgetésre, én meg tettetem, hogy hülye vagyok, amit senki se hisz, pedig így lesz lassan, és aztán a szentem, még mindig sértődötten kioktat és megfed, hogy ne játsszam ezekkel, úgy szónokolt, mint az apósom szokott, mint aki tudja, mit beszél, ez nem játék, itt csak egy ideig lehetsz deli levente, ezért más vidék ez, csupaszabb, ziláltabb, pusztább, kopárabb, durvább, mert van az életnek egy kis rendje, amihez már nem volna szabad senkinek nyúlnia, de ezeknek bejárásuk van mindenhová, mindent széjjel tudnak cincálni, és helyzetek keletkeznek, ahol nincs mivel védekezni, mert nem is vádolnak, nincs belső szabadság és függetlenség, csak kiszolgáltatottság és tehetetlenség, mert nincs hova bújni, csupasz lepusztult táj, üvegország, lehet, hogy követnek, lehet, hogy nem, nincs válasz, mert nem lehetséges kérdés, ez egy ilyen hely, ülsz egy elhagyatott erdőszélen, és nyeled a könnyed, teljes jogú választópolgár.

 

Ez se leányálom, de az még rosszabb, ha nincs megijedve, hacsak ránéz, például, egy rendőrre, az már kétszázzal több, olyan a nézése, hiába szelíd, birkás, a szerv egyszerűen olvas benne, mondhatom, a 200-zal még jól járunk, a sógorom gyakorlati lélek, könnyen paríroz, ha ez érdekében áll, az uram az autóban, az öccse kint, megtárgyalja a dolgot, hajlong, hajladozik, 400, 300, 100, nem kerül neki semmibe, játszik, így biztos urak, amúgy, az uram meg nézi, nézi, ahogy a Gonosz Hatalom dróton rángatja azt a szép nagy mafla testvérét, elég!, és előlebben Parsifálként, tágabb összefüggéseket keresve s találva, hogy ki minek kije, hogy ők az ő rendjének volnának őrei, civil kurázsi, jogállam, a vitéz urak meghallgatták, elköszöntek, és följelentették a sógoromat, aki későbben áthozta a csekket, fizetné be az uram a hétszáz forintokat, ha annyira szabadnak akarta magát érezni, és megérte-e, de a válaszra már nem figyelt, mindig elunja a bátyját, és az még beszél, amikor emez már indítja az autót.

 

Ugyanúgy pörgött már a kocsi kereke, amikor a bátyja válaszul hetykén azt fejtegette, hogy életen-halálon nincs mit gondolkodnia, én pedig vigyorogtam, mint egy XX. századi Szűzanya (színes litográfia). A kérdés, melyet a sógorom a maga kíméletlen, valamelyest ordenáré és valamelyest őszinte módján föltett, az az volt, hogy mit csinálnánk, ha én, úgymond, bekapom mégis és újra a nokedlit.

 

Most félek, életemben talán először.

 

A sógoromat is meg kellett hódítanom, nem állítom, hogy sikerült. Mindent meg kellett itt hódítanom. Tudja, Bohumil, ahogy nézem a maga családi fotóit, az apját, a Francint, Pepin bácsit, látom a sörgyárat, nagyon megértem a mamáját. A házat is meg kellett hódítanom, tartottam tőle, úgy éreztem, elárultam azt a kicsit, elhagytam, megcsaltam, lepasszoltam.

Annyival volt a házzal nekem nehezebb, amennyivel az uramnak könnyebb, itt volt gyerek, és hogy megcsináltattuk a tetőteret, megváltozott a ház, de az a régi ház változott meg, új ösvények keletkeztek, váratlan terek és csöndek, más lett a járás, új zugok lettek, régi jó kis magányos helyekről derült ki, hogy ott, mondjuk állandóan áll valaki (nagy család), példás igen-nem, ahogy a gulyás, múlt és jelen játéka, hisz ő is, a szentem, az a valamikori gyermek, meg nem, az, aki most rémülten kaparász a sötétben a régi villanykapcsoló után az üres falon.

Az építkezés volt az első alkalom, s rögtön eléggé viharos, hogy a sógoroméknak tudomásul kellett venniök, hogy vagyok. Eddig messzi voltam, mint Usti nad Labem Jeruzsálemtől, voltam is, meg nem is, rájuk volt bízva. Ezt ezek nem szívesen veszik (inclusive az uramat), azt, hogy rajtuk kívül más is van, hozzászoktak saját magukhoz, nagyvonalú família, de a nagyvonalúságukat egymás közt élik ki… Mióta itt lakunk, a sógoromék nem szűnnek meg szóvátenni, hogy ők milyen mennyire nyeretlen kétévesek voltak, amiért ebbe a házcserébe belementek (kitúrtuk őket, de facto, és ki is fizettük őket: úgymond), hogy bagóért itthagyták ebek harmincadjára ezt a szinte toscanai villát, mintegy kisemmiztettek, hagyták a majoresco sehol sem deklarált előjogait érvényesíteni, úgy tettek, mintha tréfáltak volna, mintha próbára tennének, értem-e a viccet, a káromra akár, miközben valódi szemrehányásaikat akarták a tudomásomra hozni, hogy bennem lelkiismeret-furdalást, de legalább egy kicsi hálát gerjesszenek, bennem, és nem a bátyjukban, mert ahhoz nem mertek hozzáérni, hisz a bátyjuk – az ők. Nem mondom, Bohus, hogy nincs néha elegem belőlük.

 

Édes fiam, néha így szólítom. De nyilvánvaló, hogy Maga (hogy ő?) nagy kertet tart, és át- meg átültet, mint a Jóisten. Mégse mentem el orvoshoz.

 

Az építkezés sok tapasztalattal járt, új, szokatlan, ismeretlen viszonyokba keveredtünk, felnőtt-helyzetekbe, és nem állítom, hogy feladatunk magaslatán álltunk volna. Lassan tanultuk meg a bánásmódot ezekkel a komoly férfiakkal. Egy ács vagy kőműves az nagyon komoly ember. A kőműves és csapata már félórával a munkakezdés előtt a kertben ült, együtt reggeliztek, a mester szelte a kenyeret és adta körbe, mint családfő a gyerekeknek. Ez tehát a tekintély, tanultuk meg. És elszörnyülködtünk, hogy mennyi sört isznak. A víz- és fűtésszerelőknél aztán megtanultuk, hogy a kőművesék nem sok sört ittak, hanem csak sört ittak, vagyis igen megbízhatóak. Hamar kiderült az is, hogy ezekhez a tárgyalásokhoz nem elegendő tekintély és ész, nem elég az áttekintés képessége, a ravaszság, a formális okosság gyorsasága – ezeket az erényeket tudta az uram némi utánjárással felvonultatni –, hanem tapasztalat kelletik, éspedig, váratlan módon, nyelvi tapasztalat.

Az út, amit a mesteremberekkel tárgyaló mittel-européer bejár, mert ez nyilván így van Prágától Belgrádig (sőt a Gum áruházban is hasznosítható e tudás), az út párhuzamos, már megbocsát, Bohumil, a Wittgensteinével, az elegáns és rigorózus geometrikus nézőpontot felváltja egy a használathoz illeszkedő, lágyabb, melegebb, emberibb, gyakorlatias felfogás. Az uram például az elején úgy hitte, hogy ha egy árat mondanak neki, az azért annyi amennyi, mert az annyi amennyi, ennyi az értéke, a kevesebb balekség, a több tisztességtelen volna, nem tudta, hogy az elsőül elhangzott ár semmit sem jelent, legföljebb annak a barátságos előrejelzése, hogy itt lesz majd valami, valami munka és valami fizetés is, de ne is beszéljünk róla. Az első hónapban az uram, a beszéden innen, hallgatott és fizetett. Az utolsó hónapban mindenen túl, ugyanez a hallgatás már gyönyörű párbeszéd, vívás, még inkább tánc, nemességnek, nemtelenségnek, erőnek s gyöngeségnek a tánca, párbeszéd, két ember – két férfi! – beszél a világról, azaz hallgat, hallgatják a világ beszédét… önmagáról. A megértést megkönnyítette, hogy a pénzünk is elfogyott.

Meg az erőnk. Ne vesse meg őt, Bohumil, de soha életében nem végzett fizikai munkát. Igaz, Maga se azért az, aki, mert nem lehetett rögtön az, aki… Vagy ki tudja… Megtanult a kincsem cementeszsákot cipelni, kezdetben ölben vitte őket, óvatosan, szeretettel, mint az alvó kisgyereket, kezdő szülő, állandó rettegésben, hogy fölreped a papírzsák, és majd örökétig szitál a finom, szürke por; idővel csak kileste, miképp csinálják a többiek, hogyan kell félvállal aláfordulnia – félvállról venni a cementet –, hogy szinte a zsák tolja magától őt előre, szinte.

De aztán kizárólag a fáradtság maradt, a hajnali kelések, az örökös készenlét, egy nem működő ország hétköznapjai. Poros a füzetem!, üvöltött föl egy nap a szentem. Valamiért engem is gyűlölni kezdett akkor. Nem valamiért, pontosan tudom, miért. Azt, amit akar, hogy tudjam meg ne is, azt éjjel szokta elmondani, míg alszom. Én már sokat álmodtam Magával, Bohumil, úgyhogy Maga tudja, van, hogy az ember nem tud aludni, forgolódik, sóhajtozik, s reménykedve nem nyitja ki a szemét.

Ő meg csak mondta, mondta, hogy az ember házat épít magának, jól van, ház, otthon, hajlék, jól van, anyák, matrónák, asszonyi erő, jól van, de hát téged nemi izgalomba hoz ez az egész rohadt építkezés, ahogy törülöd az öreg asztalokat… a megmarkolt fogantyúkba ömlő erőd… meg egyáltalán az épülés maga, látni a növést tégláról téglára, tudom, a testedből növelted, vérrel, verítékkel, minden szeglet ismerős, a győzelem és megalkuvás szegletei, és büszkén simítasz végig a frissen meszelt falakon. Elhallgatott. Mindig meglep, hogy akkor is fogalmaz, ha egyedül van, vagy azt hiszi, egyedül van.

Akkor föltérdelt, én ijedten megfeszítettem az izmaimat, meztelenül föltérdelt, kiabált, én itt csak egy segédmunkás vagyok, tudom… azért hagysz egyedül… de nem vagyok hajlandó ajtótokokra meg fertgerendákra féltékenykedni… érzem, hogy ezek téged kielégítenek… nincsen semmire szüksége a testednek, rám nincs szüksége a testednek, és ebbe nem fogok belenyugodni – de akkor már acsarogva rázott, én meg, nevetséges, úgy tettem, mint aki nem ébredt föl, mintha ájultan alélnék egy férfi karjaiban, fejem, a kezem verődtek ide-oda, úgy tettem, mint aki rosszat álmodik, mint akit álmában megerőszakolnak, így tettem, Bohus, nem éreztem semmit, mert el kellett tényleg aludnom, hogy másnap kiérjek hajnalra a Solymári Téglagyárba, és el is aludtam könnyen.

Telt-múlt az idő, és jó, hogy ez így történt, mert valahova, markos legények segítségével be lehet költözni egyetlen nap alatt, de valamit belakni, ahhoz idő kell, idő, míg magamhoz idomítottam a házat, vagy ahogy a tárgyak megtalálják a helyüket – az a lassú szép vándorlás, akár egy természeti tünemény – – – – otthon lenni. (Az érettségi találkozón – huszadik – az osztályfőnök (úr) emlékezett, hogy az uram már annak idején is itt lakott, és mosolyogva azt mondta: Aha. Akkor te ott fogsz meghalni. Az uram nem tudott mit válaszolni, ő is mosolyogni kezdett.)

 

Édes fiam, rosszkedvem van. Ezt ne tekintse hűtlenségnek.

 

Pinabú, ez most az. Nem akarok több gyereket. Akarni eddig se akartam semmit, nem akartam én a gyerekeimet, hiszen föl sem vetődött, hogy ne akarhattam volna őket… Fontolásból pedig valóban nem lesz gyerek, ide gyereket szülni, az, finoman szólva, nem logikus.

Nem akarom, nem akarom, nem akarom. Nem akarom cipelni a nagy hasamat, a nagy dög hasamat, nem akarok fél évig ugyanabban a ruhában járni, nem akarok vasat enni, nem akarok hányni, nem akarok fájni, nem akarom a kórházat, nem akarom, hogy idegen férfiak kotorásszanak bennem mosolyogva, féltem a mellem, nem akarom, hogy megduzzadjon, és nem akarom, hogy megfonnyadjon – – Bohumil, öregem! hogy mit láttam a múltkor! a női napozóban egy öreganyót, de tiszta diáklány gyönyörű mellekkel, csak bámultam, annyira tetszett, mígnem a tulaj szigorúan rám nevetett! – –, és nem akarok pelenkázni, nem akarok szarba nyúlkálni, és nem akarok megszépülni sem, újrakezdeni nem akarom, új örömet se akarok, mert éppen elég a régi, annak is alig tudok a végére járni.

Az én testem, fiam, olyan pontos, mint az óra, ezért nem volt félelem soha bennem. Most van. Ezt jelenti, hogy baj van. Ezért van baj.

 

Van egy hattyús-történetem, mondja az uram, odaajándékozom neki (ez Maga), na? Elég pofátlanság. „Valahol Németországban, egy városban a tóparton minden este égre röppent egy lángoló hattyú, divne ptak, és amikor elégett, belebukott a vízbe, a polgárok szörnyülködtek, aztán őröket állítottak, és rajtakaptak egy fiatalembert, amint kiflivel csalogatott kifelé egy újabb hattyút, leöntötte egy üveg benzinnel, és aztán meggyújtotta, és gyönyörködött az éjszakába felszárnyaló hattyúban… és amikor elfogták, ez a fiatalember azzal védekezett, hogy Salvador Dali ihlette meg, hogy az égő zsiráf, amit Dali festett, éjszakánként rémlátomásként kísértette, hogy fájni kezdett neki a szoba, ahol az égő zsiráfról és Salvador Dali paranoid-kritikai módszeréről álmodott, először az állatkertben a zsiráfot és a sörényét akarta leönteni, de nem ért fel olyan magasra, és így egy szelíd hattyút édesgetett magához, és amikor a hattyú lángolva felröppent, egészen fönn, a zeniten Salvador Dali égő zsiráfját látta… és többé nem fájt neki a világ, és nem tudta, hogy ez a kép úgy felkavar engem, mint a halastó tükrét a hűsítő vízbe zuhanva alábukó hajdani gyönyörűséges hattyú…”

 

Titkom van magával. Még nem nyom. Maga nem tudhatja, ki Kogutowicz Manó; egy térképész, többek közt, egy olyan ország térképésze, amelyik létezett. A Maga országa, ez a mostani, amit úgy csináltak, meg az enyim – ezek alig vannak, vannak is, nincsenek is.

Ülve egy padon a Belvárosban – szuszogtam –, mellém telepedett egy öregasszony, vonzom őket, mindig van körülöttem néhány, s mutatja a Vörösmarty teret, a Váci utcát, hogy nézzem, mit csináltak ebből a városból, a legjobb esetben egy Patyomkin-falut, pedig higgyem el, Budapest fantasztikus város volt, itt jó volt élni, kislányom, szerettem járni az utcákon, szerettem vásárolni, nézelődni, azért, mert fiatalnak tetszett lenni, persze hogy tetszett, de nem azért, hanem mert ez egy igazi város volt, mint Párizs vagy Berlin, igazi város, igazi emberekkel.

Magának, Bohoušek, Prága igazi város, látom. Nekem Budapest nem az. De majd fölidézem magamban a Kogutowicz Manó színeit… Majd én leszek Magának ez az öregasszony. Magához öregszem, nekem itt ne nyomassza a derékfájása. Ne reménykedjék, Maga nekem daliás. Elhitetem Magával, hogy itt van a tenger. Kitágítom a Dunát, elemi kötelességem. Kiülünk ennek a pesti tengernek a partjára. Budapest a róla elnevezett tenger partján fekszik, halászati központ, híres a langusztája, melyet a magyarok gulyásnak hívnak. Ott langusztáznánk, könnyű hideg fehérborokkal, illetve olykor pörköltet is ennénk meg knédlis micsodát, repřove, knedlík, zeli, nehogy híre menjen, hogy nemzetietlenek volnánk. A tengernek az a leglényege, hogy mindig más. Más a partról és más a csónakból. És más egyedül, és más, ha valakivel együtt nézi.

 

„Tálalva van.” (Victor Hugo)

 

Mit szólna ehhez, vinném Magát ide-oda, etetném, itatnám, utaztatnám? Bohoušek! Megvan! Kitartanám! Vénségére selyemfiú lenne. Mit szól hozzá? Ne mondja, hogy idegen Magától a gondolat… Maga csak küldözgetné a számlákat, én meg kiegyenlítgetném őket… Sörök, könyvek, pezsgő, nők, illetve azt nem, kikaparom a tíz szemét – fordítva: a két szemét a tíz körmömmel, de zakót azt vennénk, kéz alatt, egy ősrégi tweedet persze, meg egy olyan mai könnyűt, visszahajtanánk az ujját, nevetségesen potom áron jutnánk hozzá…

Maga megszeppenne. Illetve óvni akarna engem. Apám helyett apám akarna lenni. Egy nyugodt, rezignált, cseh apára csak volna szükség… Állítólag Philip Roth anyja mindig azt szerette volna mondani: my son, the doctor, én meg akkor azt, hogy: my father, the cseh – az uramnak meg, kevés ízléssel, kerítenénk egy kósza anyát, kevéssel beéri – és annyi.

 

Vagy ez volna a „sok a jóból”? (Gondolt már arra, hogy hol van az édesség? Hogy miben? Vagy mértéktelen volnék? Egyszer Georgina néni megkérdezte – úgy, mintha azt kérdezné: fáradt vagy? tudsz németül? –: mértéktelen vagy? Maga mértéktelen?)

 

Magába karolnék, és aprókat szorítanék a könyökén, Maga meg sem rezdülne, kis-vár-tat-va azonban visszaszorítana. Így beszélgetnénk, míg ki nem száradna a torkunk. Megmutatnám Magának Magyarországot. Vagy az egész világot? Vagy egy szobát? Mindenesetre én meg Maga, ketten, kettesben, meg bírnánk a Duna-konföderációt csinálni! Pupákok, csak néznének! Magánál elleneznék? Az uram észre se venné… csak örvendezne, hogy meg lett oldva a kis népek problémája.

 

Csupán jelen volnánk, egyszerűen ennyi, jelen volnánk Prágában, és jelen volnánk Budapesten, repdesnénk ide-oda, Maga mindig rosszul lenne a repülőn, izzadna a tenyere, és ostobaságokat beszélne, nem volna egy kellemes jelenség, egy frászban volna, a fejét a vállamra dűtené, mégiscsak egy fiatal, női váll!, én meg megfognám a reszkető, májfoltos kezét, és ebből meg az arca ráncaiból fölidézném sorban az írásait, azt a sok, sok embert! azokat a Maga embereit, azokat az elvarázsolt, felejthetetlen cseh pofákat… Egy regényíró mégiscsak mesemondó! Mint ilyen a szerencse fia.

 

Jelenlétünk nem olyan volna, mint a fény, inkább fátyol volna, csöndes, szemerkélő, enyhén barátságtalan eső, melyben fölragyognának a városok, anélkül hogy elvesztenék megszolgált, beléjük vert szomorúságukat. Pusztán utunk értelmetlenségének ízlelgetése keserűséggel, vagyis szépséggel tölti el az embert. (Maga mondta.)

Jelenlétünk másokat is jelenlétre ösztökélne. Képzelje el, Bohus, ez milyen frenetikus (frencsó!) volna! Mindenki lenne, aki van! Jaj, lenne nemulass! Nem tudna senki elbújni, csak a saját lyukas sorsa mögé, azt meg már nem is kellene bújásnak nevezni.

Mindez fokozatosan következnék be, akár a szocializmus világgyőzelme, előbb a tárgyak, majd a kutyák, macskák, galambok, hattyúk, s végre az ember. Például a hidak össze is keverednének, konfúzus helyzet támadna, de azért a Dunát közvetlenül nem zavarnánk a Károly híd alá, az csak elijesztené az embereket, a Duna, ebből a szempontból, túl nagy, de már a tenger, amit csináltam a Maga kedvéért belőle, az óceán, a Budapest-ósen, az már megfelel, az nem túl nagy, minthogy végtelen, itt folyik a kertünk alatt.

Folyómellékiek vagyunk, Maga is, én is. Lehet, hogy ez az óceán a hűtlenség pecsétje? a vereséghányad? Mi az a csapda, amelybe most sétál be az ember?

 

(– mert ő mindenkit szétszed, mert ő olyan, hogy mindenkit szétszed, akit szeret, és csodálkozik, és csodálkozik, akár egy gyerek, hogy néha nem tudja összerakni)

 

Akkor holnap elvetetem a gyerekem. Gondoljon rám pontban éjfélkor, nem mintha akkor volna valami, nem volna akkor semmi, csak az volna, hogy Maga rám gondolna.

 

Képzelje, követnek. Ezek meghülyültek. Hogy úgy mondjam, soha nem kergettem szocialista délibábot, de azért a hülyeségnek is van határa.

(Egyszer – egyszer volt, hol nem volt, még ellenforradalomnak mondták a forradalmat, tragikusnak a mészárlást, önkritikusan hibának egy ország kifosztását, a gyilkosokat megbírálták, de felelősségre nem vonták, viszonylag békésen folydogált a vörös, fehér, barna és szivárványszínű terrorok után e szürke terror, melyet a reformkommunizmus búvópatakjának neveztek, a történetekben is kevesebb katarzis bújt, nem kötöttek föl senkit, és nem szaggattak senkit négyfelé, állítólag, moszkvai utasításra, az emberek élete nem úgy ment tönkre, mint 30–40 évvel ezelőtt, a történelem nem borította úgy föl a szereplőket, hogy azok azután csak ültek magukban egy ismeretlen árokparton, és az egyetlen, ami kézzelfogható maradt az életükből, az az árokpart volt, az életek nem kifordultak a sarkukból ez idő szerint, hanem… hanem elferdültek, lekókadtak, az életek konyultak.

Tehát még szamizdat volt a szamizdat, és fejlődésünk záloga az egypártrendszer, amikor egyszer, bizony, rajtam ütött a demokratikus rendőrség. Krumplit vettem egy zsákkal, és a ház elé kanyarodtam (oda, ahol most ezek állnak a Ladájukkal), amikor, mint egy színes amcsi filmben, a bokrokból három szirénázó rendőrautó ugrott elő, és körbefogtak kéken villogva. Kérdések, válaszok, kis szemtelenkedések; ahogy, hamar, rájöttek a baklövésre – Elvtársak, Önök velem bakot lőttek!, ideális balzaci korban voltam akkor épp –, becsületszavamra azt mondták, hogy ügyeljek máskor a Trabantom tisztaságára, mert az rontja a városképet! Mondtam, hogy maga a Trabant ilyen, az rontja.

Lakott itt a közelünkben egy szamizdatkiadós fiú, az keverte meg őket. A minap láttam őt a tévében, szépen, szigorúan hallgatott, miközben az uralkodó párt hibátlan pulóveres képviselője biztosította őt a rokonszenvéről, és a meggyőződéséről, hogy milyen fontos szolgálat volt az elmúlt tíz évben a fiúé, melyet ő, ez a sajnálatos paradoxon, éppen ő kellett, hogy akadályozzon. A riporter szerint átmeneti korban élünk. – Bohus, élt Maga nem átmeneti korban?

Egyszer már, egy átmeneti korban, már meg is sirattam Magát, édesem. „Hrabal 1975 elején interjút adott, ami nem is annyira önkritika volt, mint inkább gyorsan elhadart hűségnyilatkozat a soros pártkongresszus közelebbről nem körvonalazott soros határozata mellett. Amint az akkor még otthon lévő Karel Kyncl beszámol róla, a prágai fiatalok válasza az volt, hogy elkeseredett felháborodásukban a Kampán, a festői Moldva-szigeten nyilvánosan elégették bálványuk, Hrabal könyveit.” Abban az évben született az első gyerekem. Sokat gondoltam akkor Magára. És hogy gyűlöltem azokat a senkiházi kultúrkopókat, hullarablókat… Akkor küldtem Magának, öreg barátom, egy rodoszi kavicsot, körbe fehér csík volt rajta, ritkaság… még egy fehér elefántot is ráragasztottam, tudja, a Rilke fehér elefántja… Nehci, abys na to odpovídal.)

Már napok óta itt ólálkodik (!) az autójuk. Akkortájt vettem őket észre, amikor elmondtam az új gyereket az uramnak. Azóta érzem, követnek. Két fiatal férfi. Sőt: egyik fiatalabb, mint a másik: az egyik. Legyen csak féltékeny, Bohumil Hrabal. Szemeznek, stirölnek – bizony, bizony, tiszteletük jelét adják folyvást.

 

Ma korán keltem. Nem szeretek és nem szoktam korán kelni. Anyám vagy anyósom, ők fél hatkor keltek, és hétre már minden kész volt, megterítve, gőzölögve… ennek is vége. Az én gyerekeim a reggeliről úgy tudják, hogy ez – legalábbis Európában – szombaton és vasárnap szokásos, hétvégi étkezési forma.

Rögtön megláttam őket, ott aludtak a Ladában, hevertek széjjel. Odalopóztam. Szépek voltak. De két férfi! Borostásak. Éjszaka, míg mi bent mit sem sejtve aludtunk, ezeknek kinőtt a szakálluk. Ettől meghatódtam. Szegénykéim, csak úgy nőnek összevissza alvás közben. Nyilván a hajuk és a körmük is. Nézem a körmüket. Manapság, gondolom, már nem babrálják a körmöket. Lekapni valakit a tíz körméről… Bár a pofon az pofon. Szóval ezek pofoznak. Ütnek. Verőemberek, homo verő. Az idősebbik szája lóg lefelé, mintha ő maga húzná, mintha sírásra görbülne, fázisrajz egy síráshoz, megtaposott szép férfiarc, krisztusi korban.

Pedig olyan helyesen gyávák. Már többször láttam, hogy le akarnak szólítani, főleg a fiatalabb. De csak hebeg-habog, tátog, mint a potyka. Talán süketnéma.

 

Mondja, egyetlen Bohumilom – tényleg, Bohumil! Magán kívül végképp nincs egyetlen Bohumilom se –, éppen sétálnék Magával itt a pesti tengerparton, én mezítláb a homokban, Maga társadalmi presztízsének megfelelően egy komoly, egy komolyan elrongyolt tornacipőben, lenne a langy szélben egy pad, leülnénk és felugrálnánk, Maga megint öregnek érezné Magát hozzám (pedig ez a legkevesebb), én meg dühös volnék ezért, amúgy is könnyen tudok egyidős lenni, mondja csak, egyetlenem, a Maga véleménye szerint, alkalmaz az ÁVO némákat?

Mire Maga azt felelné, aranypofám, hát az ávó, az nem is van már!, mert Maga kitűnően tudná, mi is az ávó (Maguknál hogy hívták?), habozás nélkül hozzáfogna ott a Duna-korzón, ahol promenádoznánk, egy történethez, a szolovki vagy milyen táborról, annak is egy őréről, aki az aranyfogakra specializálta magát, kikutatta az aranyfogúakat, azokat különválasztva kivégeztette, így gyűjtögetve, mint a hangya, az aranyat, de azután elérte őt a szocialista igazságszolgáltatás micsodája, lesújtása, kapott tíz évet, amelyből leült: tizenkettőt, tizenkettő napot, és tovább és tovább, mert Maga tele van történetekkel, minden történetet ismer, a történetek is ismerik Magát, azonnal Magához kérnek bebocsáttatást, ott mennek-mendegélnek a kerskói erdőben, a Maga házikója felé, megvárják, ha nincs odahaza, ők is megetetik a cicákat, lett, lengyel, szlovén, román, ruszin történetek, ezeket mesélné nekem a tengerparton, az Erzsébet hídtól egy kőhajításnyira, és ezek azonnal magyar és cseh történetekké lesznek, általunk, ahogy fogja a karomat, és a kézfeje olykor a bordámhoz szorul, mindig is azok voltak, ezek ugyanaz a történet, a jelzők mások, a szín, a szenvedély, de ugyanaz a szenvedés, ugyanaz a meztelenség, vándortörténetek, összefogdosták a faluban a postagalambokat, megígérték, hogy senkinek a hajaszála se görbül, majd akkor a falut övező öt dombokon megálltak, felgyűrűzték kis égő fáklyácskákkal a galambokat, égő gyufával, és elengedték őket, menjetek haza!, és addig álltak a dombokon, míg porig nem égett minden, ez orosz történet, és hogy volt egy tehetséges hegedűs fiú, aki állt a kapu mögött, és tudta, hogy másodpercek kérdése, és a tankok átmennek ott mindenen, és játszani kezdett a hegedűjén, és úgy kellett elvonszolni onnét napok múltán, megzavarodva és megöregedve, megaszalódott arccal, ez magyar történet, elég!, és a Maga májfoltos kezét az arcomhoz emelném.

De Maga ettől ideges lenne. Hogy alkalmaznak-e most némákat, kicsi szívem, nem tudom. Ha rátermett az a néma… – szeme a sört keresné, felröhögne – …biztos, oda mindig kell ember, aki hallgat, mint a sír.

 

(Hallgat, mint a sír. Ennek 1989-től a magyar nyelvben nincs értelme. A sírok annyit beszélnek, nem győzni.) (Most olvastam, „a hivatalos verzió az 56-os bosszú- és megfélemlítési sortüzekről”: Negyvenezer hercegprímás, herceg, gróf és báró, akik születésüknél fogva csepeli vasmunkásnak álcázták magukat, kenyérrel a hónuk alatt megtámadták a békésen lövöldöző ávósokat.)

 

Volt az uramnak egy évfolyamtársa, szikrázott az agya, olyan okos volt, tündöklően okos, úgy nézett ki, mint Mikszáth Kálmán, folytonosan mutogatott, puffadt gömbölykés keze volt, az ujjai, akár a kolbászkák, mégis röpködött a keze, mindene nehézkesnek és durvának tetszett – a keze mozgása, a tekintete meg az esze: ezek voltak a kivétel. Minden fölmenője a földdel dolgozott, ilyen marxistásan azt lehetne mondani, hogy évszázadok tudásszomja gyűlt össze benne, habzsolni vágyta a tudást, és amikor az egyetemen az első órán a professzor nem a körletrendről és az évfolyamkirándulásról beszélt, hanem azt mondta: Jó napot kívánok, kollégák, tekintsük „A” halmazt – akkor csöndes ujjongás fogta el ezt a 18 éves embert, hogy jó helyre érkezett, egy hónap múlva behívták a rendőrségre, és attól kezdve öt teljes éven át, minden héten kis cédulák várták, üdvözöl matematikus barátod, Gyuri, kocsmákban, presszókban, később autóban is ültek, köröztek a városban, kihalt kerületekben, aztán már éjszaka is, szótlanul órákig, és akkor kimentek egy szántóföldre, és megálltak a földúton, és vártak és hallgattak, kire várunk?, és vártak és hallgattak, kire várunk? járt a motor, három felnőtt néma férfival ült a fiú, rád, Laci, már összetegeződtek, rád, Laci, hogy megjöjjön az eszed, és hazavitték egészen a kapuig udvariasan, időnként lejött Jascsák őrnagy Pestről koordinálni, ilyenkor nagy beszarás volt, a végén alá kellett egy papírt írnia, hogy amit tud, semmit nem tudott, az államtitok, öt évre lecsukható érte, ha nem hallgat, mint a sír, ma is ott lehet az aláírásom, archiválva, hány és hány ilyen cédula, a hatvanas-hetvenes évek, amiről úgy beszélnek, mint a szolid anyagi gyarapodás ideje, idillje, nekem meg a rettegés évei, gyerek voltam, semmit nem tudtam, tekintsük „A” halmazt, ezt tudtam, ezt akartam tudni, nem voltam gyáva, de nem tudtam, mi micsoda, nem tudtam, meddig mi mit jelent, hányszor elterveztem, hogy a zsúfolt menzán fölugrok az asztalra, és mondom és mondom és addig üvöltöm a pofájukba, amíg az egész kolesz hányni nem kezd, gyerek voltam, és megijesztettek, de nem ijedt meg egész életére, kinőtt belőle, úgy csillog a szeme, mint régen, mint egy ravasz, öreg cigányasszonynak, aki valamiért herceg is, túlfinomult, évszázadok finomsága benne, a föld neheze és a kollektív ész finomsága, és ha bemegy az órára, azt mondja, jó napot, kollégák, tekintsük „A” halmazt.

 

Alig lehet lélegezni, olyan dunsztos itt minden. Ettől már önmagában rosszkedvű az ember, de a rosszkedv nem a legrosszabb. – Tudja, kivel leveleztem én rendszeresen az időjárásról? Anyósom anyjával, és angolul, hogy fejlődjem. Mindent tudtam akkor Dunántúl meteorológiai mizériáiról. Megmutattuk a levelezést egy angol barátunknak, aki egészen izgalomba jött, hogy az uram nagyanyja ilyen őrületesen tud angolul, például, én nem nagyon hiszem, az angolban volnának kifejezések, melyeket nemhogy élőbeszédben, de levélben sem szabad használni, nem kívánatos, kizárólag nyílt levlapon, és hogy ezt sosem tévesztette el a nagyanya. Kifinomult nyelv ez az angol. A magyar csodás, finom is, de nem kifinomult. Itt nincs, vagy alig, az, hogy: „nem szabad”. Vagy nem illik. Nem üdvös. Itt bárki lehet tehetséges. Balett-táncost nagyon is kétértelmű módon vitára ingerelni a múltban, gyakorító értelemben: egy angol ige az ilyen – a rossz nyelvek szerint.

Egyébként ez az angol barátunk mindig hoz virágot, ilyesmire lehet egy világbirodalmat alapozni…

 

Hülyeség. Maga meg mért nem itt a sarkon lakik, mért ott a „fenében”? Túl közel van és túl messze. A sarkon, ott kéne lennie. Tudom, hogy tudja: kihasználom. Kapaszkodok. Maga „the man for all seasons”.

 

Ha levelet kapnék Magától, azt nem nyitnám ki azonnal. Nem az öröm érzése volna az első, hanem az óvatosságé. Csak lassan. Izgatottan. A levelet rejtegetném, nem az uram elől, bár nem biztos, hogy megmutatnám, magam elől rejtegetném, a kíváncsiságom elől, mely személytelen, és így sértené Magát. Hanem múlna szépen a nap a rejtegetésében, és én lassacskán megérnék a levelére. Fölkészülnék, idomulnék. Megcsinálnám a vacsorát, a gyerekeket Júdás-csókkal ágyba küldeném, elhúzódnék a ház egy távoli sarkába; a Maga szavai, nyilván hetyke hírei már nem volnának fontosak – az egész naphoz képest.

 

Egyszer elmagyaráznám Magának, hogyan szeretnek a spanyol nők. Nem volna aktualitása ennek, de gyarapodnék a tudása. A spanyol nő erős és alázatos. Ha sétál velem, nem kell, hogy játssza a fiatalt. Szuszogjon nyugodtan. Legyen fáradt! A spanyol nő a jó szeretkezés után mondja, hogy fáradt. Hogy elfáradtam, és nyújtózik egyet. Ehhez tartsa magát.

 

Ma szépet álmodtam, egy szép szót álmodtam, azt, hogy „mondsee”. Mondsee-blues. Ach, wissen Sie – mindig is szerettem volna így kezdeni egy levelet.

 

Arról pedig nem beszélünk. Arról nem beszélünk egész nap és egész éjszaka, arról nem beszélünk éjt nappallá téve, reggel, ha a gyerekek már elmentek az iskolába, kettesben, a szürke, dermesztő konyhában, mindketten álmosan, kizsigerelve, én az ügytől, ő meg Magától, Bohumil – nem bírom, nem bírom, kiáltozza olykor a szobájában, ha tudja, hogy nem hallom, pontosabban: ha tudja, hogy éppencsak hallom, azaz azt hihetem, hogy ő azt hiheti, nem hallom, ez az ő szemérmessége, ennyi, tiszta és áttetsző, mint egy hegyipatak, nagyon szidta Magát, éjjel kettőkig fenn volt, nem nézünk egymásra, és Magára kenünk, drágám, mindent, amit tudunk, „arra a cseh vaddisznóra, Švejk-ivadékra, knédlipusztító söröshordóra, tegnap este két órát ültem csak úgy, szótlanul, a sötétbe bámulva, nem dolgoztam, nem olvastam, nem gondolkodtam, nem álmodoztam, ültem, ölemben ennek a könyvével, a sörgyárival, a hajnyíróssal, és nem akartam semmit, azt se, hogy a könyvből közvetlenül belém szivárogjon a tudás, oda bele az ölembe, azt se, csak hogy múljék az idő, és legyek álmos, hadd fekhessem végre le, hadd ne kelljen csinálnom semmit”; arról nem beszéltünk a teendőkről beszélve (egy családgyár mindennapjai), arról nem beszéltünk a gyerekeinkkel, élesebb hangon számon kérve a kérendőket, ez nem szálloda, kislányom etc., hülyeségünk nőttön-nőtt, már egymáshoz se akarunk szólni, ha mégis, többnyire a gyerekeken keresztül, az egyik legelterjedtebb szülői aljasság, üzengetve.

 

Azt mondják, jobb félni, mint megijedni. Félek és meg vagyok ijedve. Gyökeresen új tapasztalás. Napok óta hazugságban élünk, nem hazudom, a nap lett hazug, az idő, a tér, a levegő, a leheletem hazug, a rés két szempillám közt, a lábam köze is hazug, az őszinteségem is hazug. Azért, mert egy nagyobb hazugság fennhatósága alatt állunk.

Hazugság Hercege és udvartartása kéretlen bevonult összes termeinkbe, adva félelegáns fogadást, itt van mindenki, aki számít, tout Paris…

 

Megrohadt a gondolkodásunk; percek alatt; nem hinném, ha nem látnám.

 

A bizonytalankodás belőlem indult ki, ahogy a bizonyosság is belőlem szokott volt. Nem jelez a testem, nem nyugodt: akkor hát mi van? Mi a helyzet? Nem tudom. Nem a lelkem, nem az erkölcsöm, nem én: a testem, az hagyott cserben, az nem szól. A többi gyereknél örült minden porcikám, ujjongott. Világosabb lett a szobám. Lement a hús ára. Az utcán megfordultak az emberek, a nők irigykedve sziszegtek, a férfiak remény nélkül sóvárogtak, elterelték a buszjáratokat, Dél-Amerikában árvizek meg szárazság Indiában – érti, Bohumil, megváltozott a világ, a CIA-ből irodalmi önképzőkör lett, és tutin hiteles istenbizonyítékok kerültek elő Bakuból. Most borzongok, állandóan libabőrös vagyok, libabőrzök, és pattanások nőnek rajtam, és újra érzem a szülési fájdalmakat, nem, nem, nem, és amikor zuhanyozáskor a mellemhez értem, és nem éreztem semmit, mert olyan volt, mintha lefagyott volna, közömbös, bőgni kezdtem, én nem akartam, senki se akarta, ki akarta?, akkor meg mér… Az fordult ellenem, akivel talán a legmeghittebben voltam, a testem. Áruló testem, ne hagyj el.

 

Igaz, hogy a ,hrabal’ azt jelenti ,kapar’? (Ezt nem vagyok hajlandó végiggondolni.) (Hrabalok Maga után, kis szívem. Kihrabálnak. Volnék egy első hrabálos leány. Hrabális. Hrabált szalonna.)

 

Én már ültem forró fürdőben, és ittam rumot; titokban: egymás előtt még nem hazudtunk nyíltan, ezt is fokozatosan értük el. – Nem kéne végigmondani, de végigmondom, Bohumil, Maga is végig szokta, SZTK, székre föl, lábat szét, leendő gyermek s orvos kezet ráznak, holland tesztkorong, gratulálunk, anyuka.

 

Az az én kis bogaram is kussolt, míg bírta kussal, hogy majd én megoldom, egyedül, remélhetőleg. Folyik az idő, merre, merre?

 

Amikor kimondtam, mitől félek, az rettentő volt. Mert rettentően kicsi volt. És éppen avval állt ellentétben, amit féltettem. Mert igenis féltek valamit ettől az új gyerektől, hogy majd nem ad, hanem elvesz. Ezt mondom: rettentő: de ezt mondom. Tehetetlenek vagyunk, és ez még sose fordult elő (tudom, már ez önmagában is nevetséges). Csak rosszat választhatok, ha ezt választom, az rossz, ha azt választom, az is rossz, és mást nincs választani, ezt választom, és evvel lesz sok, eddig is sok volt, sok nehéz, és jó, de majd most elér minket is a rabló idő, ahogy mindenkit elér, látom!, hogy majd most fogok beletörődni, belenyugodni valamibe, amibe eddig nem törődtem bele, nem azt mondom, Bohumil, hogy semmit nem adtam föl, minden másodpercben föladok valamit, olykor a Maga mamája is levágatta a serszín haját, és érzem azt is, ahogy az életem lassul, gyorsul, fordul, és sokszor nem úgy, amint elképzeltem – de még nem szenvedtem vereséget, illetve még ennél is kevesebb, de fontosabb, hogy nem fogadtam el, hogy úgyis az, vereség lehet csakis a vége, és most ettől féltem, a vereségtől, de ha azt választom, a másik lehetőséget, akkor pedig mi lesz majd, ha egyszer az éjszaka kellős közepén fölébredek, két év múlva, akkor majd mit mondok? kinek mondok mit? kinek fogok elszámolni és hogyan? kit fogok gyűlölni? azaz lesz-e, akit nem gyűlölök?

 

Eleredt az orrom vére: arra ébredtem, amire Attila királyunk nem: annyira meglepődtem, hogy sokáig nem is mozdultam, az egész arcom csurom vér lett, a nyakam, a hálóingem, átitatódott a paplan, csúszott és ragadt a vér, akkor fölkeltem, zsebkendőt tartottam az orromhoz, hátravetettem a fejem, nevetséges volt e büszke tartás ebben a mocskosságban, a vér szakadatlan folyt, végig a folyosón, kicsi patakban, majd le a lépcsőn, erre ébredtem, tipegett le az orrom vére a lépcsőn. Talán arra vágytam, hogy az orromon át menjen el a gyerek?

 

Világos. Beszélek az atyával, ezt gondoltam. De minek beszéljek, tudom, mit fog mondani. Tudni én is tudom. Talán figyeljem azt, hogy a részvét és szigorúság milyen bravúrosan keveredik halk beszédében? Nem érdekel. Szüljön ő. Szüljenek a főpapok. Majd én fogom a fejecskéjüket, ha izzadnának.

 

Tudja, mit szeretnék én, Bohumil? Lazán, oda se figyelve, kicsit elhajtani ezt a gyereket… Minden, de igazán minden olyan, mintha nem is velem történne. Ezért nincs is lelki-furdalásom. Mintha olvasnám. (Írnám.) Azt szeretném, ha csak úgy fölszívódna ez a gyerek, szép hasonlattá válna az uram kezében, léggömbbé vagy parlamentté…

 

Miért? Miért tettél nehézségeket a hátunkra? – A szak-értelem a megrohadt értelem; csak az egésznek van értelme, nincs rész-agy, maradék ész, specializálódott ráció; mi most kizárólag arra gondolunk, ami az érdekünkben áll; hogy elkerüljük a cinizmust, bonyolult gondolati építményeket kreáltunk; ebben kóvályogva nem kell azt a tényt tudomásul venni, hogy a magzat ember. Hogy egy példával szolgáljak. Nem kérdem meg, Božo, hogy te… tényleg nem kérdem meg. Megígérem: csőstül Magára gondolok. Lassan dönteni kell, nincs kibúvó.

 

Napok óta hevesen imádkozom. Akár a nyári zápor, csak rosszul, mint egy handlé. Pedig imádkozni kell. Az imádkozás nem úgy hoz megoldást, hogy megváltozik a világ vagy fény gyúl az agyunkban, hanem azon a dermedtségen változtat szemernyit, amely tökéletesen mozdíthatatlannak mutat mindent, kilátástalannak, mindezt azáltal, hogy bennünk történik valami kicsi, radikálisan jelentéktelen, talán nem több, mint a suta szándék az imára.

 

Semmi nem történt. Reggelenként misére jártam, kerestem a csöndet és megfelelő passzusokat a Szentírásból, ne aggódjatok, kicsinyhitűek, satöbbi, kirándultam hegyekbe, sziklára ültem, oromra, mindent kipróbáltam (a tengert kivéve, azt Magának tartogatom, édesem), mindent, ami a végtelenre kormányozhatna engemet. Böjtöltem. Megtagadtam tőle a testem, igaz, nem is kérte, mint a testvérek feküdtünk, szorongva, idegesen. Bohus, döntöttem. Álmomban Maga én voltam, és így szóltam hozzám, Magához vagy fordítva: álmodj egyszer, kérlek, te is rólam, meglátod, álmodban, meghálálom. Holnap. Akkor tehát holnap.

 

Ma van a holnap. A holnap éjszakája, a nehéz holnap éjszakája, mögöttem, ami lehetett. Sorjában, szép sorjában elmondom, mi történt. A kitűzött cél csökkenti a fáradtságot, de növeli az alkoholfogyasztást, ezt Maga írta, lelkem rajta. – Általában minden öt percben azonnal kellene beszélnem Magával, ez bonyolítja az életemet. De hát: lettet létlenné megtenni nem lehet. Jó volna, ha mellettem volna. – Vón, vón… ha a templomtoronynak fasza vón, az vón a nagyapám, azt’ nagyokat sétálnánk, és eligazítana a világ dolgairól…

 

Az éjszaka. Csörgött a telefon, fölvettem, senki nem szólt bele, hallottam a másik hallgatását, letette. Újra. Hogy az enyém-e az ilyen és ilyen rendszámú autó, és ő Kárász százados. Mintha kártyásznánk, asszonyom, Kárász, és nevetett. Elnézést. Nos. Hogy a két nagyobb gyereket meg az uramat halálos baleset érte, frontális ütközés. Kinek a hibájából?, ennyit tudtam nyöszörögni, mintha lenne olyan szempont, amely szerint ez fontos volna. Egy szovjet illetőségű tank vétsége, mondta Kárász százados, de hiba volna, asszonyom, ebben politikai tendenciózusságot látni. Egyébként, higgye el, nem szenvedtek, és letette a kagylót. Kimentem a konyhába, beleettem a hideg paprikáskrumpli-maradékba. Az uram ilyen beleevős, ki nem állhatom. A legkisebb gyerek, a cserfes lány, nagy lázzal aludt a belső szobában. Kicseréltem a csuklóján és a bokáján a vizesruhát.

Egyszer elesett, felhorzsolta a térdét, mint akit nyúznak, úgy bömbölt. Ez nem fájhat ennyire, ne sírj ennyire. Egyáltalán nem fáj. Akkor mért sírsz? Mert elromlott a bőröm. Minden fáj neki, ami nem tökéletes. Ő a legkiszámíthatatlanabb, mert ő dönt a számolásról is. Szeretem magamat látni benne, szavait persze az én tudásommal töltöm meg, ahogy tesszük mindig, felnőttek. A gyerekek tényleg ártatlanok és vadak. Látom, ahogy néha az uramra néz, úgy, mint aki tudja, hogy ez a férfi a kezében van, és ennek hol jelentőséget tulajdonít, hol nem.

Az ajka cserepes volt a láztól, zihált, lehajoltam, és gondolkodás, gondolatok nélkül – nem fojtogatni kezdtem, megfojtottam. Legyek teljesen egyedül. Minden hozzám tartozónak halottnak kell lennie. A környékemnek! Senkise emlékeztessen egy félbemaradt, másik… Megszólalt a telefon, örültem, mert tudtam, évekig nem fogok beszélni, nem mondok senkinek semmit, nem akarok beszédemmel részvétet kelteni vagy új gyűlöletet, hallgatni fogok. Csak még ez a telefon.

Itt Kárász. Anna, maga az? Nem szóltam. Értem, mire gondol. Mi mindenesetre megpróbáltunk, megpróbáltunk másképp kinézni, mint szoktunk… Ki tudja, Anna, milyen állat van az emberben? Író kéne azt elmondani, nem férj, Anna. – Még vártam, tartalékoltam a megszólalás örömét. Kárász hangot váltott, te rohadék kurva. Ha azt hiszed, a gyónás segít, akkor húsz éve csapod be magad!

Lecsaptam. Abban a minutumban csöngettek. Nem mozdultam. Dörömböltek. Az ajtóhoz mentem meztelenül. Ne nyissa ki, szólt kintről egy fojtott hang. Megismertem, Kárász százados volt az, de megkérdeztem, ki az. Ne kérdezzen, magának is jobb, ha nem tud annyit. És kapjon magára egy köpenyt, mert megfázik. Mit akar? üvöltöttem. A nép nevében, mondanák egy színes, magyar filmben, itt hallgattak, visszamentem, az ágyamnál egy kondorkeselyű tollászkodott. Pillantásában anyám örök csalódottságát ismertem föl.

 

Pedig nem szoktam ilyeneket álmodni. Nem vontam le az álomból következtetéseket. Ingerültség is volt bennem, ahogy reggel láttam azt a sok élőt, mozogni, enni, beszélni, fogat mostak, vécére mentek, néztem őket, Magára gondoltam. Vigyázzon Magára. Ha valami baja történnék, megölöm. Évelő növénynek szánom magamat a kertjébe. Szükségem van a mogorvaságára.

 

A délelőtt. Terikét az anyósomtól örököltük, az apósom nagy hatással volt rá, a doktor úrral mi van? fess ember!, szokta kérdezgetni, nagyon tud takarítani, kicsit félek tőle, mindig az van, amit ő akar, a könyveket gyűlöli, porfogók, egyenként gyűlöli a könyveket, úgy beszél róluk, mint közeli ismerősökről, hol van az a három szemét Kosztolányi? (a novelláskötetekre gondol), gyere, kis celiném (Utazás az éjszaka mélyére), gyere csak, ne féljél Terikétől, és úgy pofozza a könyvet, mintha tényleg tudná, ki Celine, két éve egyszer egy vékony, kopott férfival jelent meg, gazdasszonyomnak hoztam a pótlást, eztán a Feri bácsi dolgozik itt helyettem, azóta ketten jönnek, Terike leül, megisszák a három üveg sört, beszerezni az én feladatom, és dirigálja a rezege férfit, aki a „bácsi” ellenére egy jó tízessel fiatalabb, mint ő, egyszer előhagytam egy konyakosüveget, és Terike berúgott, ahogy megjöttem, azt mondta, gazdasszonyom persze szereti a kárót? majd megbánja… Feri bácsi abbahagyta a takarítást, lesütött szemmel bocsánatot kért tőlem, összepakolta a nagy darab szekrény asszonyt, Terikém, pici életem, mennünk kell, és az hagyta is, tereljék, akár egy magatehetetlen együgyűt.

Én ma gazdasszonyomat a bizalmába… illetőleg az én bizalmamba avatom, mondta nekem, amint megérkeztem a bevásárlásból, a Feri bácsi buzi, de lássa, Annikám, jó ember, csöndes, nem iszik, mi kell más? én tizenkét éve nem élek házaséletet, minek? hiányzik a rossebnek, a Feri bácsi rendes ember, van egy fiúja, ez diszkrét, én megértem, tudja, nekem mi volt a házasélet? a pokol, csak szenvedés, mindig teherbe estem, olyan rohadt forró magja volt az uramnak, rohadna meg a sírjában is, más is kibírta, azt mondta, lelökni se lehetett, csak úgy ragadt az ember testére az a szőrös teste meg a lőcse, hajcsattal kapartam el többször, akkor aztán megelégeltem és kitiltottam, azt mondta, abba ő belehal, ha nem bújhat el a lábam között, belehal, haljál csak, mondtam, az egy okos dolog, meg is halt, hogy ebbe-e, nem hiszem, nem becsültem én őt semmire, az nem érdekelt, hogy idegenbe hordja a káróját, egyszer becsültem, egyetlenegyszer, 48 nyarán, mert ejtőernyős tiszt volt, és a hülye ráugrott a Parlament csillagjára szentistvánkor, fölnézek a Parlament gyönyörű kupolájára, nézd már, Terus, nem-e a te urad az ott a Parlamenten, akkor becsültem, akkor egyszer.

 

Látom magam előtt a hajcsatokat, a különböző alakú, új, régi, rozsdás hajcsatokat, a sok vért, az összes asszony összes vérét, a vérrögöket, a nyálkát, a plazmás vérlemezeket, ahogy csúsznak széttárt combjainkon, a szétfeszített combjaink, a sírásaink, melyekre senkise kíváncsi, az elrontott testek, a hegek, forradások, sebek, ledöfött húgaim, nővéreim, és én, élő halott. – Ez se volt egészen valóságos. Mintha valaki másról gondolkoznék, mintha mindez rám nem lenne érvényes. Tényleg elveszítettem magam, nem láttam senkit, akire rámutathattam volna, hogy te! Az uram szerint fölösleges ablakot pucolni, a tiszta ablak természetellenes, az úgynevezett piszkos ablak viszont organikus, hülye.

 

A bevásárlás. Ma, amikor megláttam, életemben nem először, hogy a gondosan kiválasztott tejeszacskóból csöpög a tej a gondosan kiválasztott kenyérre, életemben először üvöltözni kezdtem a boltban, egyenként visszahajigáltam az árukat a polcra, a műanyag zacskósakat pörgetve parittyaszerűen, a papírzacskósokat súlylökésszerűen, majd hisztérikusan kirohantam a nézők sorfala és tapsa közt.

A közért előtt egy valódi lapp sámánnővel találkoztam, aki gyógyító sámán, és el is énekelte a saját „jojk”-ját (ez egy gyógydal, ősei családi dala) és a szél dalát. Búcsúzáskor megfogta a kezem, és még most is érzek egy erősugárzást a tenyeremben. Mi mindent tudna, ha hagynánk, egy ilyen vajákos asszony csinálni az ember életével!

 

Amikor elindultam a Lada felé, ők is elindultak, gyorsítottam, ők is, még, még, futni kezdtem, még. Megálltam, megálltak. Ziháltam. Nem tudtam, mit akarok. Néztem őket messziről. Mi volna, ha megtartanálak egyedüli bűnömnek. Az idősebb, de inkább érettebb, vágott egy pofát, mint mikor valaki unja már a kurváját. A kicsi, pedig szép magas, viszont úgy tett, mint akkor este, az ajkára tette a mutatóujját. Miről hallgassak? Vagy csókot intett?

 

A mondat persze Magának szól, Bohus, a Magáé, csak elkótyavetyéltem. Mi volna, ha megtartanám Magát egyedüli bűnömnek?

 

A délután. Leszegtem a fejem, úgy mentem, mintha erős szélben, csak a járdát láttam. A sógornőm bejelentett az ő nőorvosához, ügyes, rendes fiú. A rendelőben egy öregember fogadott. Mondom neki, baj van, teherbe estem. He?! Hogy ismételném meg. Megismétlem. Ez kitűnő, mondja derűsen, hallgatok, az első?, nem, doktor úr, a negyedik, hentessel és nőorvossal beszélünk ilyen szelíden, kitűnő, mosolyog a vénember, kitűnő, vígan végigmér, jól van, kislányom, derék, az első az a legszebb! majd meglátod, kicsim! a többi is szép, de ez a legszebb! olyan, tudod, mintha te teremtenéd a világot! a professzor úr szült már? hogyne! hogyne!, bólogat viharosan, négy szép lányom van! négy! írok föl egy kis vasat, NE! sikoltottam föl, el akarom vetetni a gyerekemet!, rám nézett, az egész arca mosolygott, ingatta a fejét, mintha egy rosszcsont kölökkel beszélne, jól van, kislányom, jól van, nem írok föl vasat, hanem akkor egyél sok almát, és mondjon, kicsim, bárki bármit, egy-egy pohár vörösbort is, majd meglátod.

Egyszerűen kijöttem, nem is köszöntem. Ahanyátok pihicsáját, dőltem zokogva kint a falnak.

 

Magára gondolok, Bohumil. Ki Maga? Nem részletezem.

 

Nevetgélve utánam fütyültek a szomszédék segédmunkásai, kámonevribádi, úgy fordultam vissza, hogy elment a kedvük a viháncolástól. De az egyikőjük odajött, oda elém, kinyitotta a száját, de nem jött hang belőle. Ö… ö, nyökögte, és komolyan nézett rám. Dóó Goz Úr Urunk Fa Téglahoord Cs-cs-cs-csak Nyugodt Te Szép Szeplő. Otthagytam.

 

Megvan a jel, örültünk otthon. Az öreg, süket doki, az a jel. Amire vártunk. Akkor tehát rendben. Oké. Szólva lett. Szólódott. Megéledtek a biztató citátumok. Kizargattuk a már meglévő, létező gyerekeinket a konyhából, és pezsgőt bontottunk. Megíva. Szün. Most hogyan is tovább? Pezsgő? Nincs. Pánikba esve, de nem teljesen váratlanul azt vettem észre, hogy kezdődik elölről minden. Jel? Milyen jel? A nyugtalanság a testemben, az! Válaszolj, jó anyai testem! Méhem, szólj. Pinacsönd, ölkuss.

 

El kellett hagynom azt a konyhát, nem akartam nézni azt a férfit, aki ott ült velem szemben, és aki kétségbeesetten tőlem várta azt, amit én tőle.

 

Tehetetlenségemben elmentem – futottam – pacalért a Kondászhoz. Meghalt az öreg Kondász, üresen hagyják az asztalát, és odateszik neki a pint sört, a „korsót meg egy vágást”. Mióta a Marikáék vannak itt, úgy csinálják a pacalt, mint mondjuk Hódmezővásárhelyt, levesesen, nem is adnak köretet, hanem egy karéj kenyeret. Marikának hívták a csaposfiút, majdnem két méter, nevetős, szőke fiú, állítólag búvárúszó, és örült, ha Marikának szólították, nagyon szerette a finom holmikat, amikor meglátta a szép kék-zöld sálamat, úgy nézett rám, mintha mind a ketten víz alatt volnánk, simogatta, simította a sálat, ujjai közt csipkedte, latolgatta, ó, drágám, ez valóban első osztályú, kasmír, Marikám, mondtam gonoszul, megvárta, míg leteszem a korsót, és bűbájosan utánam szólt, drágám, ötven százalék kasmír, és valóban gyönyörű.

Most a pacalt mérte.

A Portugált elsőre nem ismertem meg, már az építkezéskor öregembernek tűnt a negyvenkét évével, kicsit őrült volt, úgy mondták, az 56 utáni eseményekben annak látta bizonyítékát, hogy az Isten is kommunista lett, és ez testben, lélekben gyöngévé tette, szorgalmasan dolgozott, de keveset végzett, déli egytől a megszólíthatatlanságig részeg, kint aludt az építkezésen, cementzsákokkal takarózott, amikor rájöttem, nem szóltam senkinek, hanem kint felejtettem neki takarót.

Azóta még vékonyabb lett, savanyú szagot árasztott, pisszegni kezdtek, csönd, Portugál maga elé köpött, megnyalta a szája szélét, a rózsaszín ínyét, rám nézett, és énekelni kezdett, előbb csak beszélni, a hangja remegett, próbálta magát, lassacskán a teste is megváltozott, fölegyenesedett, megnőtt, egy magas férfi! sose tudtam, hogy magas, hogy van magassága, a hangja is egyre biztosabb, rekedten is tiszta, hajlong, száll, a kocsma megbűvölve figyel, látom, ahogy ennek a koszos öregnek az éneklése arról szól, hogy őt nem lehet eltiporni, hogy még saját maga sem képes magát eltiporni, Maga, Bohus, sok ilyet ismer, tudom, egy férfit és egy művészt láttam annak a rongynak a helyén, amely, aki az ének előtt meg után is volt ez a Portugál.

Tapsoltunk, hirtelen ötlettel megsimogattam, kezem a feje tetejéről csúszott hátra, végig a zsíros haján, a dörzspapír-szerű nyakig, odahajtottam a fejem, kicsit így maradtunk, aztán Portugál ellépett, engedjen el!, sziszegte, elmosolyodtam, pedig láttam, nagyon dühös, szagos! maga szagos nő! hagyjál békén!, kiszaladt a belső udvarra, ne haragudj rá, drágám, mondta Marika, meg fog halni, tüdőrák, már pájsliból köhög, ekkor, nem tudom, miért, röhögni kezdtem, abbahagyhatatlanul rázott egy durva, idegen, erőszakos röhögés, kahogtam, hajlongtam, ráztam a hajam, a fáradt, félrészeg férfiak várakozón néztek.

Akkor most innét elég gyorsan el kell menni, gondoltam.

 

A gyerekeink megérezték, hogy valami van, és lefektették egymást. Ültünk a konyhában megint. Akkor az uram egyszer csak fölemelte a fejét a pacalos tányérból, megrázta magát, mintha most ébredne, és megfogta a kezem. A lapp sámánnő, olyan volt. Ez az én emberem, Bohumil. Néz engem komolyan, mint délután a segédmunkás gyerek, látom, mindene nevet, látom, valamire rájött, hangtalanul nevet a szeme, a homloka, a haja.

 

Vigyorgott. Mi?!, mondta. Mi! Akkor, vonogatta a vállát. Hát, válaszoltam. Ugye!, fogta még mindig a kezem. Bólintottam, alig sírva.

Boldog voltam. Sokáig ültünk így. Amikor megszólalt, az nem volt jó, örömében túlbeszélte, fölényeskedett, az én kontómra. Miközben azt is éreztem, hogy végre történt valami, az egyetlen, amire reálisan számíthattunk, az történt meg, a csoda. De azért ne fecsegjen most ilyen könnyen, feküdni én fogok ott megint. Ezt megmondtam. Halálosan komolyan, szeriőzen nézett rám, szerintem még el is sápadt, érezhetően küzdött a szavakkal, ha… ha akarod… ha úgy akarod… akkor… akkor ezt én most… megszülöm.

Pofon legyintettem. Örömünkben senkire és semmire nem figyeltünk. Mindeközben finoman simogatta a kezem, a karom. Láttam, kicsit trükközik, úgy ér hozzám, hogy biztosan megszólaljon a testem. Számítgatós, de most nem zavar. És igaza lett, napok (hetek?) óta először, megszólalt a testem.

 

Dear Bohumil. Csönd. Fekszem a sötétben. Magán álmodozom. My melancholy baby. Maga nekem egy kintlévőség. Hold it, hold it. Once more. Try it again. Ha húsz évvel fiatalabb volnék vagy húsz évvel öregebb, itt hagynék mindent, átmenetileg Prágába költöznék, valamilyen ulicé-ban, sőt talán egy náměsti-n kivennék egy kis, most-okra néző lakást, és Maga mindennap, ne nyafogjon, mindennap, délután három és hat közt eljönne, felolvasná, amit aznap írt, aztán hazamenne. Illetve frászt! Hogy mindig én várjak! Várjon néha Maga, járkáljon föl-le, etesse agyon a cicáit. – Egyébként igazán nem akarom fölverni az áramat, de vannak napok, amikor cirmos lesz a szemem. Őszinteséget azért nem kéne várnia tőlem. Mégiscsak vennénk egy hordó ó-brnói sört, és azt pusztítanánk. Megjegyzem, annyi éves vagyok, amennyinek lennem kell, azt hiszem, nem túlzás, mindig is annyi voltam.

 

Akarja, hogy átgázoljak Magán? Tudom, azt szereti. Elhalmoznám, sőt megajándékoznám a féltékenységemmel. Ennek Maga kezdetben örülne, aztán meg nem örülne. Látná, hogy látom, ha mehetnéke van. Látná, hogy látom, ha sírni szeretne. (Tudom! Férfiprincípium! Férfikönnyek!) Látná, hogy látom, ha maga akarna maradni, egyedül, egyedül… S ha látja, hogy látom, akkor már mindegy is, mit teszek, minden sértő azonnal.

Meggyanúsítanám a mondataiért. Szívének szegezném tőrömet, és meggyanúsítanám, hogy Magának semmi más nem kell, csak mondat. Én se kellek, csak a belőlem való mondatok. Csak vigyázzon, egy ilyen pesti madam nagyon meg tudja ülni a lelket! Látom magam mondatokból összevackolva, tudom, hogy ötvözet. Mondhatom hóhmecolva, Orfeusz és Euridyke! Maguk hozott anyagból dolgoznak. Ilyen az életük. Akkor meg az enyém ilyen. Nyomtatott nagybetű egy regényben. Betűszár, kanyar, a pont az i-n (a k-n). De azt nem akarom, hogy engem is kitaláljon. Engem ne! Akkor inkább ne is szeressen. Azt még nem mondom, hogy menjen a fenébe.

Előbb-utóbb bevallanám, hogy nem vagyok féltékeny Magára. Magára nem, csak az uramra. Nem úgy van, ahogy húsz évvel ezelőtt gondoltam, de nem is úgy, ahogy mondják… Minden mondatot megkap tőlem, amit megkaphat… mindig is meg fogja, azt hiszem… Pedig talán tudja, Bohumil, milyen a magyar mondat, se egy szerkezet, se egy tisztességes vonatkozó névmás, szavak összehordva… és mégis. A magyar mondat ez az „és mégis”. Mindig újra kell kezdeni. Civilizálatlan, mint a szív. A születésnapomon fölkért táncolni, és láttam a tánclépésein… a lépéseken… hogy így régebben sose lépett, és akkor elmúlt az este, és megvártam, amíg elalszik, és ráfeküdtem teljes hosszában, azt akartam, hogy nagyon nehéz legyek, mint a kő, és nagyon nehéz is lettem, mint a kő, és nyomtam azt a férfit alattam, és lucskosra sírtam, csak evvel az én vacak női könnyeimmel, és olyan erővel kívánkoztam bele, mint a kő. (Hogy fölébredt-e, nem tudom, és nem is érdekel.)

Kalandos dolog, Bohus, egy ilyen férfival élni, egy egész életen át. Volt egy pillanat, úgy tíz éve, amikor úgy hittem, tudok előre mindent. Tébolyító érzés volt, pedig csupa jó dologra gondoltam. Most nem így, most kíváncsinak kell lennem, mindenre, az uramra is. De hosszú távon az nagyon durva dolog, hogy ő az ő és én az én vagyok. Ebbe nehezen törődöm bele. Ha ő én volna, magam közt elintézném. De a rövid táv engem nem érdekel. Tőlem nem fog könnyen megszabadulni, Bohumil. Vagy túl könnyen fog, észre se veszi. Most gondolja meg. Nyelvbotlás, késő, Maga drágám, ne gondoljon semmire. Hisz Istenben? Jó férj volt Maga? Egy pillekezű zongorista egy libeňi utcácskában. Csak ülnénk. És én megkívánnám.

 

Megértette végre, konok vadember, hogyan szeretem? Így. Nem hűségesen, nem erősen, nem nagyon, így. Ne siessünk.

 

Én feleség vagyok, hangsúly mindhárom szón. Megint eszemben van egy fésűskagylófajta, curry és szerecsendió szószban párolva; etetni fogom, már mondtam.

 

Ma hajnalban a tenger, a fésűskagyló otthona, egészen különlegesen ezüstös rózsaszín volt, aztán lágy kék, kevéssel ezelőttig pedig szürkésbarna, egész Budapest tükröződött benne, az egész századfordulós koncepció! Vagyis Prága, ez a sok torony! Fölismernénk „szívünk irányát” (Maga mondta), és megszüntetnénk városaink kietlenségét.

 

Vagy másszunk fel mi is a kéményre? Maga fölhúzódzkodna, és mintegy öntudatlanul csípőre tenné egyik kezét, a másikat meg a szeméhez emelné. A nemjóját, kisasszonyom, mondaná elismerő csodálattal, itt aztán szép beobachtungstelle avagy megfigyelő állás volna. Miszerint kilátó, tenném hozzá. Lófarát! Kilátó az civileknek van, a megfigyelőállás, miszerint beobachtungstelle meg a katonaságnak, a katonaságnak, ami hadban áll, és figyeli az ellenség hadmozdulatait. Kisasszonyom, amilyen intelligens szépasszony maga, ha ezt hallaná a Tonser kapitány, odarittyentene a kardjával, és ráordítana: „Apróra baszom a csucsáját”! Bohoušek, egészíteném én ki, lábat áztatva a légkútban. Mennydörgős mennykő, mér baszná nekem apróra a csucsámat? Engem szeretett, a kardját hordtam utána!, ordítaná Maga rekedten, fölém hajolna, és fenyegető volna az arca, mint a kő vízköpőé a templom tetején. Mi haszna van belőle?, legyintenék. Hát nem gyönyörű ez, Bohumil? Legeltetném a szemem a dombok és kiserdők szegélyezte, lankás vidéken, nézném a városainkat…

 

Vásároljak-e mályvaszín harisnyanadrágot? Karmazsint? Füstszürkét? Berzsenyszínt? – Bennem nincs sötétség. Szerettem a fényt, és a fény is szeret engem, Maga meg, édes fiam, megértene engem, ott állna, álldogálna a napon, a napban, és megértene, a kertre nyíló ajtóban, hunyorogna, a sok ránc szaladgálna az arcán, mintha egy öregasszonynak, láttam a fotóit, ne ellenkezzék, ezt dicséretnek szánom, az öregasszonyt, fiatalabb korában, látom, még ahhoz is volt kedve, hogy hódító legyen, utólag is kösz, ó az ezerarcú és álarcú és az álarc mint emberarc, kópé Hrabal, kertészkedő Hrabal, szenvedélyes Hrabal, közönyös Hrabal, az utca embere Hrabal, söröző Hrabal, az egyik képen fogja egy nő kezét, nem az enyémet, olyan korombéli, kicsit őszülős, finom, de ne mondja vissza neki, rajongva nézi Magát, látszik, szereti, szeretem, ha szeretik Magát, plusz tíz köröm, ha még emlékszik rá, olyan erős, nyugodt és súlyos ezeken a képeken, Magára tudnám bízni Magamat, hunyorogva állna az ajtóban, sőt végighordozná a kerten a tekintetét, s akkor! akkor egy azonosíthatatlan, őrülten vörös, itt jönne be a berzsenyszín, bokor aljában, kit lát meg? kit lát meg, drága Bohumil?, engemet lát meg, édesem, egy távoli, forró napozó női testet, zuhogna rám a napfény, mint a pörölycsapás, hogy beleszédülnék, nem tudnám, hol vagyok, körök reszketnének a szemhéjam mögött, jó itt a Senki Földjén, Maga vigyorogni kezdene, és így állna ott sokáig, idétlenül, Maga is a Senki Földjén. Azt hiszi, hogy ha konjunktivuszba teszek egy mondatot, az akkor már nem is igaz? Lelkem rajta, ha ez a világosság elhagy engem, ha csak egy pillanatra is kialszik, hiába süt odafönt a nap, sötétben botorkálok… kinyújtott kézzel tapogatózom, mintha holdtalan éjszakában bolyonganék. Mintha szárnyatlan madár lennék. Az uram is szokott ott állni, kezében, mint egy dárda, védekezően, a tolla. Szereti ezt a képet az angyalom magáról. (Rendes tévedésem napozni hívni ilyenkor. Azt mondja, sírva tudna fakadni a hülyeségemtől.)

Mi volna, mi lett volna, ha az uram Fontanéról ír? Úgyis mindig avval páváskodik, hogy úgy szeretne, ahogy Theodor, nohiszen, csak úgy nem tud, hogy úgy csak hazudni tudna, és egész nap szomorkodik, hogy meghalt Effi Briest, hogy megint elolvasta a regényt, és megint meghalt. (És hogy kéne egy esszét írnia A lineáris hazugságregény címmel, és abban nekimenne ennek a simulékony amerikai fajta regénynek, Keleti Part!, technika + exhibíció + fogyaszthatóság, az őszinteség mint techné.) Én nem vagyok egyedül, látja, Maga mégis kell nekem. Mit jelent nekem, nem tudom elmondani, hiányzik. Az „I miss you” jelentése nem (nemcsak) „te hiányzol belőlem”, hanem: „én vagyok a te tengerszemű hölgyed” (I am the Miss, azaz Lady for you). Azonkívül befestek Magának egy fát kékre, egy egész fát kékre, Maga választja ki a helyet, lehet itt a rónán, lehet a Mondseenál vagy a Moldvánál, a Mánes fölött, a gátnál, ahol a hattyúk újra meg újra próbálkoznak úszni föl az ár ellen… Pepecs munka lesz, a gyerekektől lopott ecsettel az egész törzset…

 

Tele van Magával a ház. Egy cseh kísértet, nem a világ teteje… A téglák helyén is Maga van. Egy idegen férfi a házban. Hallom, Maga szerint már nem énekelnek a népek. Majd én éneklek. Szép májusi ég közelít, / Az evező hosszú a csónak rövid – vagy megfordítva: A csónak hosszú, az evező rövid, / Gyere már drága szerelmem… Maga muzikális, esz-trombitán is játszott, hírlik.

 

Fekszem. Most fekete az óceán, ébenfeketén csillog. Hol van Maga? Nincsen Maga sehol, csak a szája jár vagy még az se. Mit akar tőlem? akar tőlem valamit? Maradjon ott Prágában, zárkózzon be a szobájába, verje csak a Perkeo márkájú írógépét, kattogjon, Isten ments, hogy kimozduljon! ó, nagyon fontos, amit Maga csinál, az a Maga művészete, az a nagy átámítás, az a közép-európai életöröm! vegye tudomásul, hogy teszek a Közép-Európájára, nincs is!, csak a Maga fejében van, maradjon is ott, Maga meg a panelházában, üljön a seggén, de akkor ne járkáljon itt ki-be az ablakomon. Hát hol van Maga? Mit halogat engem? Csak sötétség van, a fekete budapesti óceán.

 

Sokáig nem lehet levelet írni. Jól van, megengedem, hogy félvállról szeressen, kíváncsiságból, figyelmetlenségből, kedvtelésből. Ez az: pusztán kedvtelésből. Ez volna Magában a magyar vonal.

 

Csönd. Fekszem a sötétben. Fárad a testem, időnként váratlan fájdalmak indulnak bennem, vidám kis patakok, mindenki az erőmet használja ki, egyedül az uram kivétel, ő a gyöngeségemet is kihasználja. Maga, Bohumil, hogyan tervezi?

 

Azt látom, belátom, hogy szükség van itt rám. Csak néha azt hiszem, valakire van szükség és nem rám, egy névtelen ezermesterre, ki szerető, feleség, család, titkárnő, anya, anya helyett anya, lakberendező, szakács, kukta, lelki vigasz, korrektor, kertész, telefonoslány, dajka, bejárónő, barát, egyet fizet százat kap, háziasszony-etűd, nápolyi bohóctréfa, egyszerre fut ki a tej, kap nyaklevest a gyerek, nem kap, tévedésből, borravalót a postás, úszik a húslevesben a kisebbik (lábtempó! ne lazsálj!), telefonozni szomorú természetű apámmal, közben valakivel, ismeretlen nyelven, Münchenből, eközben sormintát csinálni százalékszámítás alá, azt fiammal együtt, avval karöltve még csak nem is kapizsgálni, ezzel megvetést s lenézést kiváltani, végül zokogva-nevetve „mosatlan edények bandájába” rogyni és összefoglalón hüppögni: én is publikálni akarok (taps).

Én vagyok a Nagy Pótlék, igen megtisztelő, minden, ami nincs, az vagyok én. De én vagyok.

 

Én választottam. Szabad vagyok és kötött, ez az állapotom.

 

Van bennem, a gyomromban vagy a vállamban vagy nyilván az ölemben valami kicsi, öklömnyi, ami… ami létezik. A létező bennem, az a hit. Tömör vagy fényes. Lehet, sötét. Akkor sűrű, nehéz. Bizalom van bennem, bízom ebben a férfiban, bízom a gyerekeinkben, a lányaimban, a fiaimban, bízom ebben a negyedikben, a Kis Dilemmában, így fogom becézni, a Kis Dilemma, bízom a kertünkben, a hisztérikusan termő körtefában, a környező jegenyékben, a disznósajtban, a pelenkában, a fogtömésben, a bluesban, a sörben, az ágyban, a barátainkban, a kavicsban, a halottaimban, a csillagokban… kémlelem az eget, bársonyhomály és ezüstfény, részvéttel gondolok a csillagok öreg fényére, most mégis tudom, nem vagyok egyedül, ennyi ember között se, meglehet ezek a csillagok már nincsenek is, csak a fényük van úton, felém, csak az én szememben vannak, azért vannak, hogy én lássam őket, csak ebben a fényben bízom, ez a fény nincs, egy nincs fénye, ez a fény a végtelenből való, ez a fény a szememben van – hogy tehát végül más sincs, mint ez a messzi bizalom, ahogy írva van, „a mindenségben s a mindenségen belül a legkisebb porszem sorsában is”, ámen.

 

Boldogan alszik mellettem; nagyon szeretek vele az ágyban lenni, az urammal. Elégedettnek látszik, kimerült, elfáradt a munkájában, akár egy állat. Nézem az arcát, csapzott, elcsigázott, nézem a mély ráncokat a homlokán, a boglya haját, nyugodt, nyugodtan alszik. Én meg nyugtalan vagyok. Nem tudom, mit gondolok.

És ekkor, ebben a tehetetlenségben fölhangzott közvetlen közelről egy óceánjáró hajókürtje, a kert lenyúlik az óceánig, ha nem volna köd, vagy a sövény jobban meg volna nyesve, láthatnám, ahogy elvonul a ház előtt, csillogva, lámpafüzérekkel, mint egy hatalmas mamut, ahogy a Fellini-filmben, és a távolodó hajó kürtjének kozmikus hangjára hirtelen megértettem, hogy nem, nem szeretem most, nagyon nem szeretem, annyira, hogy ez nem is nem-szeretés, több. Alszanak, szuszognak mellettem, körülöttem, az ágyamban, a másik szobában – az enyéim. Ez a férfi az életem embere, és nem akarok ránézni. Mi ez a komiszság? Talán, hogy minden konkrét? Olyat érzek, amin a szeretet se segít. Megérinteni nem lehet, elmenni nem lehet. Elbuktam. Nem vagyok gyáva, de félek, de nem vagyok megfélemlítve, de sírni volna jó, de nincs miért, de mégis nagy baj van. Min változtassak, amikor minden rendben? Minden rendben, csak az egész nincs rendben, és ha az egész nincs rendben, én sem vagyok rendben. Lehunyom a szemem: rossz. Rezeg a pillám: rossz. Megvakarom a homlokom: rossz. Rosszat teszek: rossz. Tág szemmel, mereven nézem az ürest. Mi lesz? A kielégíthetetlen vágytalanság rettenetes pillanata.

Nem gondolok a halálra, csak ha az anyósomra. Amióta ő meghalt, azóta nekem senki sem segített, nem istápolt, senki nem mondta soha, hogy ezt most, szívecském, talán ne vedd föl, hát nem látod, hogy tavasz van! Senki, senki nem vigyáz rám, én vigyázok mindenkire. Lehet, hogy vagy, Bohumil, de nélkülem. Semmi közöm az egészhez. Fáj a karom, le akar szakadni. „Bocsásd meg, Uram, hogy ellankadtam”, ez volt anyósom gyászcéduláján, én is ezt akarom.

Sötétben vagyok. Ülök a napon. Lüktet, lüktetek. Egy vagyok.

 

Ami kimarad, az is minden.

 

Mám rada. Szeretem.

 

Öleli: Hamuhajú Szulamith, Igen

 

Mi van hátra? Pocsékul aludt, pocsékul ébredt, fáradtan, és fájt a szeme is. Kötőhártya-gyulladásra gyanakodott, hosszan nézte magát a tükörben, nézte a nézését, a szemgolyót vékony nyálka borította, amely helyenként sárgás vagy inkább színtelenül áttetsző csomókban futott össze. Pislogva próbálta ezt a hártyát egybegyűjteni. Forgatta a szemét, csúnyán véreres volt, ilyenkor mondja a Földön a tapasztalt ember: Veres az ég alja, aligha szél nem lesz.

Inal a csönd.

Nem akart az édesanyja előtt kedvetlennek mutatkozni, nem érte meg, még jól járt, ha csak megfeddték ezért (mintha a rosszkedve rosszaság volna, rosszindulat volna, tehetségtelenség volna – van is benne valami), rosszabb volt, ha orvosolni is akarták a bajt. Egyre jobban idegesítette az anyja. Néha azt érezte, meg sem ismeri, hogy csak a ruha igazítja el; nemcsak a járása nehezült el, nemcsak az alakja, a haja, a bőre változott meg, mindezt az öregség számlájára írhatta, de arra nem számított, hogy az anyja belül is más lesz, más szavakat használ, más lesz a lelke, hogy nemcsak a szeme változik meg, de a tekintete is. Hogy ez is az öregség számlájára írandó, ez meglepte.

Anyja mindig erős volt, vitte a hátán a családot, most erős volt és gyönge, azaz egyszerre mutatkozott önzőnek és erőszakosnak, és kezdett el látható ok nélkül pityogni. Ez kizárólag ingerültséget váltott ki belőle, pedig könnyen tudott együtt sírni az emberekkel.

– Jó reggelt, édesanyám – mondta a konyhába lépve, és gyorsan átölelte az asszonyt, hogy az ne lássa az arcát (ne lássa színről színre). Sosem volt magas az anyja, de most még kisebb lett, valahogy keményebb is, a zsugorodástól?, ám átölelni még mindig nagyon jó volt, és ha arra gondolt, hogy egyszer majd nem állhat így a konyha közepén karjában ez az asszony – ezt el se tudta gondolni, ez az igazság. Az anyja szaga is megváltozott, kesernyés, rossz szag párolgott a fejbőrből, el is engedte.

– Hogy aludtál, fiam? – Erre nem kellett válaszolni. Elkezdődött a reggeli, az a harc, melyben az asszony minden jelentéktelen zughoz ragaszkodott, kézitusa centiméterről centiméterre, mindent birtokolni akart, minden érzelmet, elhangzott szót, a kockacukrot, a jövőt, állandóan kérdéseket tett föl, a vágyakat is bírni akarta; összeszokott páros voltak, amíg a fiú a kávét tette föl, az anya a teavizet, nem ütköztek sose össze, tudták, mikor ki fordulhat, fél szemmel állandóan ellenőrizték egymást, mindig készen a szemrehányásra – megspriccelted a kenyeret?, mert régi szokásukhoz híven, a kenyeret kicsit még átforrósították a sütőben, az egyik terített, a másik a szalvétákkal vacakolt.

Már nem akart viaskodni az anyjával, és újra és újra viaskodásra kényszerült, noha tét nélküli volt ez a viadal, tehát bosszantó és főként elkerülendő. Csak épp nem bírta elkerülni. A viadalból szekálás maradt. Ezt a reggeli ölelést szerette az anyjában, ezt az egyetlen mozdulatot, ez maradt, ez volt a gyermeki szeretet, ez az egyetlen mozdulat, és ez a mozdulat is az övé volt. Öregségére nem bölcs és érett lesz az ember, hanem kopár, kopasz, tar, nem a kései aranyfény ragyog, hanem a zsarátnok bűzlik. Látta, ahogy kopnak le a színek az anyjáról, s maradt a kicsinyesség meg a kozmikus depresszió. Nyilván ebben ő is hibás, ha úgy vesszük. Vörösmarty jutott az eszébe, a bor, meg Beckett, az égetett szeszek. Mi forog itt kockán?

Hraballal is kéne beszélnie.

Annára kellett gondolnia. Azután megint. Vajat kent a pirítósra. Kiteregette az asztalra a kéziratot, forgatta a teleírt lapokat, a „jelentést”. Szerette Annát.

– Ne csámcsogj – szólt az anyja kimérten. Azt válaszolta, amit mindig, hogy nem csámcsog, a paprika herseg a foga alatt. Az anyja legyintett, és mosogatni kezdett, ezt különösen utálta a fiú, ezt a rejtett várakozást, ezt a settenkedést, ahogy szinte elcsente a tányért az orra elől, hogy elháruljon az utolsó akadály is a mosogatás elől.

Szerette Anna cirmos szemét, sokszínű tekintetét, szerette Anna jókedvét, erejét, bizalmát, mindent szeretett benne. Az énekét is szerette, majd mindegyikét jóváírta imának. A blues amúgy is közel állt hozzá. Az angyalok kara alig bírta visszatartani a fintorgását. Noha nem a szociális jajongást szerette ebben a zenében, nem az életigenlő panaszolkodást, sokkal inkább az improvizálás melegségét, a „dirty tones”-t (a piszkos hangokat), a Bessie Smith-i „fájdalmas labilitást” – mégis rögvest kiderült, itt, ha máshol nem, hogy hozzá képest az angyalok királyocskák, udvaroncok, úrifiúk. Kiváltságosak. Ő plebejusabb mindenkinél.

A sötét, kék fekete égbolt végtelen személyességéből még egyszer Annára pillantott. Már bocsánat a szóért, a gyermekgyilkosságot, kis segítséggel, éppen hogy megúszta, de most ott fekszik üres tekintettel, kifosztva az éjszakában. „Minden elmozdult, és összecsúszott, ami nincs. Az anyag szenvedéséről volt szó, mi másról, NÉV NEM FONTOS.” Az, ami az amerikaiaknak a blues, az a magyaroknak a keserves – erre a fölismerésére büszke volt, ezért, és nem másért, szerette jobban a kurucokat a labancoknál. (A magyar blueshangot egyébként „Dunántúli terc”-nek nevezik, a záróhang terce hol kicsi, hol nagy, hol a kettő között…)

Szépnek, sőt kívánatosnak tartotta az asszonyt (ezt a magyar asszonyt); ha udvarolnék neki, gondolta komolytalanul, az Énekek énekével tenném, azt hazudnám, én írtam.

– Egy nőt azt be kell fejezni – morogta magában, akár egy öreg, pökhendi gavallér, s óvatosan maga is megpróbálkozott avval a „rekedtes Sprechgesang”-gal (lásd: Pierrot Lunaire 1912, Európa), parlandós talking-blues-zal, melynek talán a kis Carlsson volt a legnagyobb mestere, a hideg északról, aki, míg el nem érte a „nagy európai hallgatás”, csak beszélt, csak beszélt, szórta a szavakat, beszélt és hallgatott, de a hallgatása is beszéd volt, szavakat és a szavakkal egyenrangú szóközöket szórt tehát, ez volt a varázsa, a svéd nonszensz, a semmi lüktetése, ahogy ő mondta: lanovka a hallgatáshoz. A csönd lavinája. És hevenyészett fordításban a híres sor: Temesd arcfelületed a vállgödrömbe bele! (L. a Paul Anka-feldolgozást.)

Zavartan vette észre – mert mintha megelőzte volna őt –, hogy Anna imádkozni kezdett.

Az emberek egy része vagy az eszesebbje azon ugyan hezitált, hogy a „keresztény kultúra az öröm jegyében áll-e, mint ahogy a zsidó bizonyosan nem abban áll, ám abban megegyezett, hogy a centrumban a szeretet, a szenvedés, a boldogság fogalmi hármasának teljesen egyenrangú kölcsönösségi viszonya áll. És hogy e viszonyban a kölcsönösség megbonthatatlan, ami azt jelenti, hogy ezek más fogalmakkal nem helyettesíthetők.” Sadán gondolatai ezek, akit oly nagy tisztelettel említ Thomas Mann, ő úgy tudja, norvég származék ez az érdes gondolkodású bölcselő, tudomásom szerint burmai, noha igazi, csökött européer. Sadán se összefüggést, se különbséget nem tud föltételezni a boldogság és az öröm avagy az öröm és a szenvedés között. Így a boldogság nem az öröm kiteljesedése (e kettő fölcserélésének köznyelvi kísérlete vajon nem egyike-e azoknak a jelenségeknek, melyek ebben a században segítették ingataggá tenni kultúránkat?), és a boldogság nem is a szenvedés tökéletes hiánya, hanem a szeretet beteljesedése. Az Úr osztotta ezt a fölfogást.

Hallgatva a fájdalmas imát, kesernyésen fölnevetett, hogy így ismét belesétált önmaga kelepcéjébe, szeretett erről a kelepcéről elfeledkezni, arról, hogy ő nem képes az emberek fájdalmát enyhíteni, mert ember fájdalmán csak ember segíthet; mindent a Földön ez éltet, ez az ellentmondás.

Amúgy nem volt elégedetlen a művével, de az ellentmondásokat nem szerette, illetve szeretett ő szegény mindent és mindenkit, ezt találta ki magának, ez volt a clue-ja, végül is, a vesszőparipája. De nem rajongott ezekért a gondolati, morális, széptani Moebius-szalagokért, a rossz és a jó váratlan fénytöréseiért, hogy a világ tökéletessége az egyensúlya és nem a hibátlansága – bár nem csekély kajánsággal olvasta Milena Cound Erasmus, a Karlovi Vary-i irodalmárasszony gondolatfutamát, aki az angyalok demagógiájának nevezte azt a fölfogást, mely szerint az ördög a Gonosz híve volna, míg az angyal a Jó katonája; hanem hogy a világ hatalmán az ördögök és az angyalok osztoznak, és a világ java nem az angyalok fölényét kívánja meg, hanem e két hatalom-rész egyensúlyát – a világot, érthetően, önmaga árnyékának tekintette, így mindez némi bizonytalansággal töltötte el, magyarán nehéz szívvel ismerte el, hogy a teremtés plánéja nem a Bach–Tolsztoj–Eukleidészi vonal, hanem a Mozart–Dosztojevszkij–Gödel lobby. (Goethét különvette, lényegében nem számolta hozzá a teremtéshez…) Azaz: hiába teremtette ő a maga képére és hasonlatosságára az embert, a világ dimenziója (gyémánttengelye?): angyali.

Szerette hát a teremtett világot, kiváltképp Albert Einsteint, még a nagyravágyását is szerette, igaz, ez ügyben, ahogy illik, kicsit az orrára koppintott (l. világegyenlet). Volt Albertnek egy kis rímelős négysorosa, ezért külön a szívébe zárta, egy szösszenete, arról, hogy a csillagok függetlenül a relativitáselmélettől örökkétig a newtoni axiómák szerint keringenek a pályájukon.

Édesanyja új fontoskodása furcsa szellemi élénkséggel párosult, amit a fiú őszintétlennek vélhetett ugyan, de nem legyinthetett rá könnyen, nem az öregségnek volt ez jele, vagy ha azé, meglepő jel volt, kiszámíthatatlan.

Heisenberget lassabban kedvelte meg az Úr, rosszulesett neki, hogy ez a fickó így kiszimatolta a határozatlansági relációt… A lelke mélyén a görögöket szívelte. A gravitációs erő Isten alkotása, tehát további vizsgálatra nem szorul. Ez tiszta beszéd. A geometria a logika és a szépség kombinációja – dettó… De hogy nem is a részecske halad hullámmozgásban, hanem a jelenlétének a valószínűsége?! Már megbocsát a világ! Az okozat, mely szamárfület mutogatva az ok előtt grasszál… Már mért ne lehetne, okostóbiások, egyszerre mérni a tömeget meg a sebességet?!

– Mert nem lehet! mert nem lehet! – visongott diadalittasan az anyja. – Ez így van! És ha így van, akkor ezt mégiscsak jobb tudni, tudni, hogy nem tudhatni, tudni, hogy nincs hová megvetni a lábad…

Kajánul nézte a fiát. Az begurult. Ő nem hajlandó tudás és nem-tudás közt így különbséget tenni, akarnokság ez, és az akarnokság a Sátán terrénuma. Az „isteni bolyongás” kitérőivel együtt igazság. A Sátán a vagy. A szétválasztás, a kijátszás, a menekülés, a dualizmus. A Sátán a tartalom és a forma. Éppen hogy nem istenbizonyíték. Mert akiket így szembeállít, azok mögé el lehet bújni. A Sátán ezt kínálja föl, a rejtezkedést, a világból alagutat csinál, és labirintust, bújj el, súgja, van, ami nem az Isten, lám, hisz én is az vagyok, Istenhiány, lyuk. A Sátán a keresztrejtvényfejtő, a rejtvényt adja a titokkal szemben, a sztorit a történettel szemben, a nosztalgiát az emlékezéssel szemben.

– Elbújni pedig nem lehet!

– Ez szamárság, fiam. Ez a derék Heisenberg az anyagról beszél, nem kettőről, egyről. Az élet is ébrenlétből és alvásból áll. Az igazság álma a hamisság. És én is szeretek keresztrejtvényt fejteni.

– A Sátán az, aki szétszed, aki elválaszt, ő beszél tisztáról és mocskosról, árnyról és fényről. Nincs. Nincs fönt és nincs lent, nincs férfi, nincs nő, nincs kicsi és nagy…

– Jól van, jól van… Megint ezek a túlzásaid. Semmi szolid nincsen benned. Elegem van, hogy vénségemre is… ezredszer is… Mindig gyors vagy, sose várakozol. Várni… nem ez volna a legnagyobb képesség?

– Ne tessék édesanyámnak idegen tollakkal ékeskedni.

– Potomság, ha már… Egyébként nem értelek…

– Tudom!

– …nem értelek, van a Sátán, és vagy te. Ez azért mégiscsak kettő és nem egy.

– Nem. Bennem ér össze minden. Bennem van mindaz, ami van és ami nincs. Olyan vagyok, mint egy regény; azok, akik messzi vannak egymástól, de egymáshoz tartoznak, ebben a regényben találkoznak. Minden egy. Nem azonos, nem egyforma. Ami különböző, az különbözik. De itt van bennem. Egy.

– Igen?! – mondta várakozón az asszony.

– Én vagyok az, aki vagyok.

– Ugyan, fiam, ezt majd az újságíróknak… Egyébként akkor még mint anyád megkérdezném, jó, hogy te vagy az, aki vagy, de ki vagy te? Ki ez a te? Ki!

Hallgatott. Az asszony triumfált.

– Konzervatív vagy! – sivított. – Newtonnak vége! Jól kijöttetek, de elmúlt! – hadarta neofita szigorral. Elfáradtak, az Úr Anna imájára próbált figyelni, az asszony elővett egy keresztrejtvényt. A fiú szerkesztett volt neki egy szótárt, a teljesség igényével, Magyarországon vagy inkább nyegle budapesti szlengben úgy mondanák: nem semmi. Íme:

 

 

Amikor felbukkant a szikár Gödel ezekkel a fura állításaival, akkor lassan belenyugodott, hogy az emberek rájöttek valamire; ezt is az anyja hírelte, rajongott a szellemi botrányokért, Gödel mellett Giordano Bruno volt a kedvence.

– Óriási, fiacskám. Csudapofák. Hogy ez a Gödel Békés megyében volt főpincér, de kitiltották, erre rendelt két taxit, úgy ment a Balatonra, az egyik taxiban ő, a másikban a kalapja… Mit is akartam? Ja igen, hogy a rendszer ha ellentmondásmentes, akkor, fiam, van benne olyan állítás, amellyel nem tudsz mit kezdeni, se nem bizonyítható, se nem cáfolható. Azaz viszont ha a rendszeren belül minden állítás bizonyítható, akkor a rendszer szükségszerűen ellentmondásos. Valami csont mindig van! Ne mondd, hogy ez nem szép, fiacskám…

– De – bólintott kelletlenül. El-elunta az embereket, és ilyenkor szívesebben gondolt más teremtményekre, a gyermekláncfűre vagy egy marslakóra. Vagy a Bolyai-geometriájára. Sajnálta azt a rosszízű esetet Gauss-szal. Talán rossz szó az unalom; pihent?

Mialatt Anna imádkozott, az író nem imádkozott, az Úr ezt is imának fogadta el, tegyem hozzá, helyesen. Az író félt imádkozni, szégyellte magát, mert mindig csak kunyorálni tudott, de ami még kínosabb volt, és ezt aztán igazán nem szívesen vallotta volna be, se földi, se égi helytartóknak, az épp a kunyorálás tárgya volt vagy lett volna, az, hogy az író inkább akart volna jó író lenni, mintsem jó keresztény, erre vett volna föl inkább hosszú lejáratú hiteleket, ráadásul még, ismét csak a nem-szembenézés jegyében, gőgösen, mert az alázatra játszva, úgy vélte, munkájával majd úgyis szolgálja az Urat. Aki ezen jót mulatott, Dunát lehetett volna ebből a típusból rekeszteni, aki se igazán hívő, se igazán hitetlen nem tudott lenni. De az már kicsinkét bosszantotta, hogy az író magától a hittől is ódzkodott. Vágyott is rá, tartott is tőle (tehát úgy vélte, a botor, hogy tőle függ); trükköt gyanított a hitben, átvágást, de legalábbis lekenyerezést, valami kis- vagy nagyszabású üzletet (Pascal! Pascal!). Attól tartott, hogy megszelídítik, mint egy háziállatot. Hogy függetlenségének ravasz aláaknázását észre se venné. Pedig nem volt aránytalanul megfertőzve a század emancipációs indulatai által, ismerte és vágyta a szabad függőséget; szabadon tartozni valakihez.

Hű akart és tudott lenni, de nem akart hű kutya lenni, ettől rettegett. Mégis a katolikusokat, ő is az volt, sokszor látta ilyen hűséges kutyáknak, akiknek egyetlen kevély és többnyire sikeres erőfeszítésük arra irányul, hogy elnyomják a mindent (mindenüket) átitató farizeusságot.

– Szamár vagy, fiam – legyintett az Úr –, bár értem, mire célzol.

Hallottam valahol, egy társaságban, hogy minden ember egy külön szó, s az egész emberiség azután az a nyelv, illetve az a könyv, melyet az Úristen olvas; szó a szót nem érti, értelem a nyelvben van, s aki ezt fölfogja, nem az író: az olvasó; nézegeti, ízlelgeti a szavakat, birizgálja, stilizálgatja, pofozgatja a szavakat, aktív olvasó, kihúz, átrendez, újraír, visszalapoz, átugrik. Érthető a kérdés, milyen olvasó az Úr? Ha igaz, az unalom meg a türelmetlenség, akkor pocsék. De vajon nem kell-e a mai világban bármilyen olvasót megbecsülni? Főleg, ha egyetlen… (És milyen író volna az Úr, ha már itt tartunk? Kapásból: semmilyen. Úr ír: nem! Aki mindenre emlékezik, az nem ír, az szörnyeteg vagy ő az Isten, esetleg az Isten szörnyeteg, ez utóbbit én a megbocsátás miatt zárom ki (magánemberként gondolom ezt), felejtés nélkül kizárólag az Isten képes megbocsátani. Aki pedig semmire sem emlékezik, az gazember vagy ütődött. Az író a kettő közt van, a minden és semmi közt, a szörnyeteg és gazember, az Úr s az ütődött közt, hol ez, hol az, ez se, az se, semmi, egy semmi. A hírhedt Lotman-tanítvány, a prágai nyelvésziskola patrónusa és fogadatlan prókátora, Inszkij szerint az írók akkor lettek, amikor az emberiség bűnbe esett, értelme elhomályosult, megismerte a rosszat, hajlamos lett rá. John Phil azon a véleményen van, hogy az ember minden képessége bűnbe esett, minden, ami épp a teremtett világ nagyszabású kiteljesedésére szolgált volna. Ez a bukás szüntette meg a teremtett világ valóságosságát, realitását, ez a bukás tette lehetővé az írók létezését, hogy hozzáfogjanak nagy, csodálatos és teljesen reménytelen munkájukhoz.)

Anna (az olvasott szó) az ima végére ért.

– Hogyne, édes lányom, szeresd csak – válaszolta az Úr gondolkodás nélkül az ima közvetett kérdésére, de ezt közvetlenül, a világ említett szerkezete miatt, nem volt módja Anna tudomására hozni. Anyja feddő tekintetére (részint micsoda mindenhatóság ez, részint mit fog szólni Atyád e könnyelműséghez) azonnal kitört, mért kell édesanyámnak mindenbe beleszólnia, és még ugyanezen lélegzettel bocsánatot is kért, bocsásson meg, anyám, későn, anyja lecsapta a keresztrejtvényt, és sértetten kivonult, ő pedig újramosogatta a reggeli edényeket, ez ügyben nem bízott senkiben, legkevésbé az édesanyjában.

Nem volt a cselekvés mániákusa, de tenni akart valamit Annáért, egy nőt azt be kell fejezni, ismételte magát. Kedvetlenül pancsolt. Ha kedvetlen volt, az ulmi templom tornyának építését szerette figyelni, újra meg újra, ellenőrizgette, de csak úgy félvállról a munkákat, az anyagminőséget, a műgondot, a kőcsipkéket. A kőcsipkéket, melyeket senki soha sehonnét nem láthatott, csak ő meg a kőművesek.

Tudták ezt a kőművesek is.

Innét eredhet a legenda, mely szerint az ulmi templomtorony tetején volna az ember a legközelebb az Úristenhez. (Én mindenesetre fölmásztam, a prospektusok emlegette 768 lépcsőfokból 761-et megszámoltam, majd remegő térdekkel hosszan ültem a Duna partján, s próbáltam elképzelni egy vízmolekulát, egy darab vizet, ahogy majd elér Budapestre és még tovább…) Meséltek a nagyravágyó Jakob Stiegerről is, Lépcsős Jákobról, a pallérfiúról, aki okvetlenül ott akart lenni a torony befejezésénél – közel az Istenhez! –, és azután az egész város szeme láttára leesett onnét. Zuhant, akár egy meteorkő. A légellenállást nem is számítva, ez akkor is több, mint öt másodperc! Egy város, amely öt másodperc hosszan életről s halálról gondolkodik…: az Úr szerette Ulmot.

De nem szerette, nem szerethette az ifjú Jákob arcát abban a pillanatban, amikor annak keze, a görcsös szorítást feladva elvált a kőcsipkétől, azaz zuhanni kezdett. Ez az arc nem a rémület arca volt, és nem a nagyravágyásé, ez az arc a csalódottságé volt, az ürességé és így a gyűlöleté, ez az arc nem az övé volt. Temesd arcfelületedet a vállgödrömbe bele. Ne-ee-em! Öt másodperc nem. Valamit valamiért. Amor sui usque ad contemptum Dei (önszeretet – Isten megvetéséig), mondja Szent Ágoston, aki mindenre gondolt. De gondolt-e arra, gondolta az Úr, hogyha a sui helyébe is Dei-t teszünk? Szavak.

A végtelenségnek, melyre még visszatérünk, többek közt megvolt az a veszélye, hátulütője, hogy összemosódtak a napok, egy kedd, csak példaképp, az úgy volt szerda, mint a pinty, ezzel a megszorítással hát: mindez azon a napon történt, amikor egy bátor férfi Koppenhágából, egy Mandygaard nevű, a maga vad, csöndes, kávéházi módján megkérdezte az Úrtól, illetve úgy döntött, hogy azt azért mégiscsak megkérdezné az Úrtól, hogy a humora, az hová tűnt. Ezt megkérdezném, egyébként békén hagynám. Csak üldögéljen egy kávéházi asztal mellett, a vendéglőben, a teraszon, a mozi előcsarnokában, a futballpálya tribünjén, a kültelki templomban.

Ha nem akar beszélni – azt is megértem.

Egy idő után elbúcsúzunk. Ő is megy tovább a maga útján, én is.

 

*

 

 

Az ember metaforákban beszél a világról: „ez vakmerőség és felelőtlenség.” Ahogy az afrikai közmondás tartja, a szavak szépek, de tojni a tyúkok tojnak. Az Úristen mindenható volt, egyet nem tudott, nem tudott szaxofonozni. Nehéz volna elsőre megmondani, miért. Annak idején nem figyelt a szorgalmas belgára, Adolphe Sachsra, a klarinéttal elintézettnek vélte a problémát, nem volt az az érzése, hogy volna valami lyuk a hangszerek sorában.

Mint minden élőlénynek, neki is becsvágya volt önmaga meghaladása, de lévén ő a legek lege, e vágyat csillapítani nem kevés körmönfontság és szilajság kellett. Mindenesetre vonzotta az, amit nem tudott. Végül is ebben található az egész teremtés mozgatórugója (az első mozgató). Az igazság mindig konkrét, állapította meg – már későbben – egy német: az Úristent a történet vonzotta. A történet. Történetet akart.

Végtelen, kíméletlen, egykedvű ragyogás vette körül, égi Szahara, kristály, szimmetriák és harmónia, amelyre pusztán ő maga kívánt árnyékot vetni – repülőn ki utazott már s nem akkor szundított el, amikor nem kellett volna, tudja, mi az a sötét, mely, így érezni, jön velünk –, vehemens síkok, megfagyott táj, habzó, mozdulatlan tarajlás, dicsőség. Fragonard-felület, jegyezte meg finomkodón valaki, és az Úr bólintott.

Vagy mint egy agykéreg. Ennyi eszem van ide, ezeknek, dünnyögte (az előkészítés eme fázisában). Vagy karfiol. Világkarfiol. Van Rómában – lesz: ám itt hiába értünk egyet a legjobb elmékkel, akik azt javasolják, emlékezzünk a jövőre, és bizakodjunk a múltban, hiába, a nyelv euklideszi, a logika: szokásjog; az amúgy is szegényes magyar igeragozás bágyadt próbálkozásai emlékeztessenek, mondjuk így finoman, az „összes halmazok halmaza”-problematikára, jobb későn, mint soha –, van Rómában, a zsidónegyedben egy kis trattória valami földöntúli cavolfiore-val, főként az angyalok illatával vetélkedő pihekönnyű besamelmártás említtessék…

A történet története pofonegyszerű: mert a történet föltétele az idő, s az idő föltétele a halál, az Úristennek elsődlegesen a halált kellett megteremtenie, és e célból teremtette az embert. Az embert az Úr tehát a halál untermanjának teremtette. Ehhez nincs is mit sokat hozzátenni. Érdekes apróság, hogy ezt – minden ember halandó – az emberek rendszerint nem fogják föl vagy csak lassan. Mindenesetre így lett az ember az isteni önismeret eszköze. (Ez az Isten említett plebejussága, és innét az angyalok igaz, nem általános, de fel-feltörő úrifiús irigysége. – Eukleidészhez kapcsolódva jegyezném meg érintőlegesen, hogy… hol is kezdjem?, emlékezhetünk, a kozmikus tér csöndje Pascalban rémületet keltett, pedig az Isten közelségét is érezhetnénk, gondolhatnánk arra, hogy az Isten nyelve az önszeretet nyelve, azaz a hallgatásé, „itt szűnik meg – egyre távolabb a szótól – az igazságot szennyező és csonkító tisztátalanság és töredékesség”, „a végső igazság egyszerre foglalja magában a múltat, a jelent s jövendőt”. De hová is akartam kilyukadni? Igen: hogy az ember megjelenésével ennek a csöndnek vége lett, Urunk presztízsét féltették az embertől az angyalok, kiknek nyelve hallgatás és beszéd közt jelöltetett ki, egyesek mormolásnak, mások üvöltésnek írják le, csöndeske zummogásnak vagy szenvedélyes nyögésnek. Van, aki ezt a matematika nyelvével azonosítja, különös tekintettel arra a fokozódó tendenciára, hogy a matematika, „a forma és jelentés hatalmas építményei” egyre távolodnak a nyelvtől, a matematikai jel és a szó közti hidak mind gyöngébbek, majdan leomlanak, és az omlás robaja, mások szerint gyöngéd suhogása: ez az angyalok nyelve. Georgina Stone – nem Anna nagynénje! – angolszász javasasszony [a századelő és a két világháború közti Európa történelmi megsemmisülésének és művészeti örökségének, egy térhez-időhöz kötött humanizmus megvalósulásának és elmúlásának krónikása] véleményét idéztem, Sück Ödön Mihály avatott körítésében…)

Az Úr gyönge mosollyal várta, hogy bekövetkezzék az, ami minden ember életében be kell következzék: hogy rájön, a halál fennhatósága alatt áll. Ide ért el Anna is az imájában: szemében döbbenet, a végességé. Az Úr úgy döntött, Anna kedvéért megtanul szaxofonozni. Majd valami ringatós bluest. Nem az üdvösségéért – nem szívesen maszatolt bele az Atyja dolgaiba –, csak úgy, a nő jókedve végett.

– Kisütök egy kis húst – mondta az anyja. Nem, ő nem éhes, egyébként is dolgozik, hagyják békében. Tudta, hogy anyja tudja, hogy akkor majd állva, valamikor délután, hidegen bele fog enni a lábosba a maradék káposztából, szájáról a paprikás szaftot a kezébe, majd kezét a nadrágjába törölve.

Jól ösmerte Bella R. S. Sa New York-i avantgarde zenekritikus vakmerő dolgozatát a szaxofon metafizikájáról, amely sajátos módon (talán nem függetlenül attól a keserves úttól, melyet Sa, vigyázat! férfi!, bejárt, elzüllött Puerto Ricó-i szülők gyermekeként menekülvén a gazdag szomszédhoz) a Szaxofon szerepe Lukács Ontológiájában szakdolgozatból nőtte ki magát, mintegy önmaga árnyékát átugorva, az azóta híressé-hírhedtté vált mottóval: a legkisebb lukács is nagyobb a legnagyobb lukács-tanítványnál. (Okvetlenül megemlítendő még a szakirodalomból az 1969 óta a svájci Bottmingenben élő Jaroslav Lae – beceneve, mely azonban nem véd a halállal szemben, utalva Lae cseh börtönökben szerzett asztmájára, „a nagy Ach” – alapvetése: A hosszú lélegzetvétel [szusz] elviselhetetlen könnyűsége – Adolphe Saxtól Dexter Gordonig.)

Sa kifejezésével: a blues csak temetni tud – hozzávéve azt az archaikus szokást, hogy egyes közösségek táncolva temettek, így például a hármas aszimmetrikus lüktetésű siciliano eredetileg gyásztánc volt (Bach: Erbarme Dich kezdetű mezzo-ária a Máté-passióból, illetve ennek hegedű-zongora szonáta változata, c-moll, BWV 1017), amelyet még a XVI. században is ellejtettek a nyitott sír körül a spanyol főurak. A szaxofon a Nincs? Kezdetben vala a Logosz, végezetül a szaxi? A szaxofon biszexuális? Az Úr legyintett.

 

És magához kérette, miután ténylegesen beleevett, egy kicsikét, a székelykáposztába, tejföl nélkül ette, de ez tényleg maradjon köztünk, a szeráfok főnökét, hogy tanítaná meg szaxofonozni.

Nem jutottak dűlőre.

– Vaskalapos pecsovics! – dühöngött az Úr. Amúgy is undorodva nézte a lefittyedő és állandóan mozgó szájat – mert ahogy minden trombitás, a szeráfok főnöke is szüntelen az ajkát edzette.

Fölrendelte magához akkor az Úr mind a szaxofonosok elejét. Pénz nem számított. Különös kór ütötte föl a fejét a Földön. Jöttek összevissza a nagy szaxofonosok (volt, aki visszamehetett, Csekaszin például, Vilniuszba, vagy Laederach Fertőrákosra, Dancsó, ki tudja, hová), jött Johnny Hodges, Earl Bostic, Tab Smith, a kalapos, Harwkins, Sonny Shitt, Art Pepper, Arthur Blythe, Illinois Jaquet, a clevelandi Joe Alexander, Benny Carter, Lester Young (minimal art!), éjjel a Williamsburg hídon gyakorló, hajókürtökkel beszélgető Sonny Rollins, a nagy Dexter Gordon (visszajött?), az excentrikus Albert Ayler, akit az East Riverből halásztak ki, a Brooklyn híd Congress-street pillérénél (semmi kétség, az ősz pamacs az állán).

Az Úr Charlie Parkert választotta (a címet J. Cortázar adta meg). Mikor az Úr elé került, „Bird” arcán még ott volt a mosoly, magamagán is nevetett, mint mindig, és a Dorsey Brothers show-műsorának egy viccén, a tv előtt ülve érte, így szoktuk mondani, a halál, 1955. március 12-én. Charlie Parker az Urat Brunónak szólította.

– Há-áj. Bruno barátunk hűséges, akár az asztma. – Az Úr elővett egy csomag Gauloise-t, az üveg rummal még várt.

– Jó ideje nem találkoztunk már – mondta gyöngéden az Úristen.

– Te mindig csak az időt számolod… Elseje, másodika, harmadika, huszonegyedike. Te mindenre számot akasztasz. – Charlie fölnevetett, ahogy csak ő tudott: teli szájjal, valahonnan a foga és az ajka mögül. – Elvesztettem a szaximat.

– De hogy veszíthetted el? – Rossz kérdés volt.

– A metrón. A biztonság kedvéért az ülés alá tettem. Remekül utaztam: tudtam, hogy ott van a lábam alatt, teljes biztonságban… Életem egyik legrosszabb szaxija volt; meglátszott, hogy Doc Rodriguez játszott rajta, teljesen elvesztette a formáját a lelki oldalon. Maga a szerkezet nem volt rossz, csak hát Rodriguez már a hangolással is tönkre tud tenni egy Stradivarit.

Akkor már senki nem mert Charlie-nak hangszert kölcsönadni, mert vagy elvesztette, vagy rögtön tönkretette. Bordeaux-ban elvesztette Louis Rolling szaxiját, azt a szaxit pedig, amit Dédée-től kapott az angliai turnéra, három darabba törte, összevissza verte, taposta. Ki tudja, hány hangszert vesztett már el, tört össze vagy tett zálogba. És mindegyiken úgy játszott, ahogy szerintem csak egy Isten tud altszaxizni, feltéve, ha már lemondott a lantról és a fuvoláról.

Ezért volt itt. Az Úr ekkor elővette az üveg rumot, s mintha csak villanyt gyújtottak volna: meglepetésében Charlie-nak fülig szaladt a szája, és csak úgy ragyogtak a fogai. Ittak. Parkerban kevés tanítói szenvedély lakozott, de azért az alapdolgokat megmutatta. Üvöltve magyarázott, legyintett, pofákat vágott, mégis volt mindebben valami figyelmetlenség. Az Úr nem sértődött meg, figyelt.

– Bruno! Ez nulla! A nullánál is nullább. Nulla nullovics. Ilyen nulla nincs is, kitalálni nem lehet… Felejtsd el a tüdődet! Gyomorból, fogd már fel! – Nagyokat sóhajtott közben, mint aki ereje végén jár. – Lefogod! Eléfogsz!… Ujjrend, Bruno! mit csinálsz?! Lopd le, lopd le az ujjrendet… Tovább… Húzd bele magad a csőbe!… Harapd! Harapd, ne szopd… Hajlítsd! Ne tülkölj, hajlítsd a hangot, mit csinálsz?! oktávot ugorj, Bruno! menj rá a harmóniára! ugorj, az istenit!

– Na! – horkant az Úr.

– Bruno, ilyen a mesében van… Miből van a te kezed?!

– Megkérlek, „Bird”, ne üvöltözzél velem.

– Már hogy az Úristenbe ne…

– Hát ez az.

– Jól van, nyugodj meg, Bruno… Ne gondoljál semmire, verd ki a fejedből a hasonlatokat… Az ötletek a hangszerből következnek, az igazi ötletek hangszeres természetűek… végignyomatjuk előbb az indulókat… aztán kocsma-bulikat… az összes szar virtuóz dolgokat tudni kell… dögösen, Bruno… nem mintha könnyű volna, szellemi kvalitás és melegség… szét kell marcangolni az időt…

Az Úr tudta, hogy ez lesz: baj. Kevés emberrel találkozott, akit ennyire izgatott minden, ami az idővel kapcsolatos… Cincinnatiban történt, még jóval a párizsi út előtt, úgy negyvenkilencben vagy ötvenben. Nagy formában volt akkoriban Charlie, és az Úr csakis azért ment el a próbára, hogy őt hallgassa meg Miles Davist. Mindnyájan lelkesen játszottak, elégedettek voltak, jól öltözöttek, szívesen játszottak, egy cseppet se türelmetlenül, s a hangtechnikus elégedetten integetett a kis ablak mögül, akár egy boldog pávián. És pontosan abban a pillanatban, amikor Charlie szinte már úszott a boldogságban, egyszer csak abbahagyta a játékot, ököllel megütött valakit, majd így szólt: – Ezt most holnap játszom. – A fiúk kővé meredtek, csak ketten-hárman játszottak még néhány taktust, mintha lassan fékezne a vonat, Charlie pedig egyre csak a fejét verte, és azt ismételgette: – Ezt már játszottam holnap, rettenetes, Miles, ezt már játszottam holnap…

– Én beérem az abszolút térrel és idővel – mondta az Úr.

– Ugyan, Bruno. Tér és idő, ezek szavak a saját nézőpontod kifejtéséhez, mi?! Bruno! A nézőpontodról van szó! Anyag vagy energia?! Hát nem mindegy, Bruno?! Mi?!

Ittak, azután Charlie halkan beszélni kezdett, hogy tudja-e az Úristen, hogy mi az a jelzálog, biztos valami rettenetes dolog, mert valahányszor a jelzálogról beszélt a faterja, a muterja a haját tépte, végül pedig összeverekedtek, és így aztán végtelen volt otthon az idő, de a zene kiemelte őt az időből, illetve ha tudni akarja az Úr, hogy igazában mit érez, azt mondhatná, hogy a zene belehelyezte az időbe, de akkor föl kell tenni, hogy ennek az időnek semmi köze… hát, hogy úgy mondja, őhozzájuk… És hogy őt minden oldalról szorongatja az idő, mert az nem zsák, amit tele lehet tömni.

– Bruno, ha mindig úgy tudnék élni, mint azokban a percekben, amikor játszok… Van fogalmad, hogy mi minden beleférne másfél percbe… És akkor az ember évszázadokig is elélhetne, nemcsak én, hanem Dédée, te meg a fiúk is mindnyájan; ha rájönnénk a nyitjára, ezerszer tovább élhetnénk, mint ahogy most éldegélünk az órák miatt, a percek és a holnaputánok tébolya miatt… Figyeljél már. Mutatok valamit, Bruno… Az altóból ki kell hozni a szomorút, magától nem jön ki, térdelned kell, Bruno, könyörögnöd, érted?!… Tudod, hogy hívom én ezt? „Lassú halál”-tempó… hangszert fújni, annyi mint énekelni…

– Elvesztetted a csövet.

– Ne félts, Bruno, itt van a kezemben, láthatatlan…

Szép lassan végigmérte az Urat, egytől egyig, aztán elkezdte az Amorous-t, azt az Alamo-témát, szétvetette a lábát, mintha imbolygó hajón állna… Csak a torka hátsó részéből dörmögött, durva torokhangeffektusokat keltve, aztán felbődült a hangszer, mint akit megsebeztek, hörgött, levegőért kapkodott, ahogy „Errol” Henderson mondaná, úgy improvizált, mint a szél, gyorsan mozgott, hol lebegett, hol előre-hátra hajladozott, olyan hangokkal, melyek a föld közepéig hatoltak, vagy addig szárnyaltak, míg a hang átható ereje megtisztította az eget a fellegektől.

Hiába. Az Úr tudta („tudta”) előre („előre”), hogy ez lesz („lesz”). Hiába minden, a zenéhez nem pénz kell, nem hangszer, nem tehetség, a zenéhez elsődlegesen idő kell. Az örökkévalóság pedig nem idő. A végtelen az nem valamennyi. Kezdődik az örök piszkatúra.

 

Ez a történet helye, gondolta, ez a hirdetés helye. Kész. Történet? Kérdések. Mi a történet? Egy történet van? Minden történet az enyém? Csak az a történet az enyém, amelyben megváltozom? Rossz szokása szerint, látomásszerűen, megértette az ellenségeit, a gyűlöletet is, az indulatot, mely oly váratlan hevesen csapott ki a szeretetekből, megértette az árulásokat, az irigység tombolását, és gyöngéden a kevély ulmi pallérlegényre pillantott, mindenki szeretetét akarta, az jutott az eszébe, hogy Einstein is Ulmban született. Látni egy történetet és benne lenni, nem ellentmondás ez? Az íróra nézett, nem lett okosabb. Mégis, az időbe való belépés lehetőségét nem akarta végérvényesen föladni. Nem akart ebbe beletörődni. Mit tehet ő, ki mindent tehet? Mélabúsan megállapította, semmit, a mindenen túl semmit. Semmit, semmit, semmit. – Miami fölött végigsöpört a szeszélyes hölgy, a Lucy hurrikán. Élvezte ezt az ósdi fölfogást önmagáról, ezt a Zeusz-parafrázist. Előrevetem árnyékom. Messziről semmi sem érdekes; közelről érdekes, messziről szép. Közel lenni, messzi lenni.

Parker hirtelen akkorát fújt a szaxiba, hogy az egész mennyei harmóniát tönkretette és abbahagyta. Az Úr egy kicsit félt tőle. (Ekkor Charlie „Bird” Parker természetesen már angyal volt.) És látja akkoron az Úr, hogy Charlie egyszerre ledobja magáról a takarót, mely rajta volt, és látja az Úr, hogy ott ül anyaszült meztelenül a karosszékben, a lába felhúzva, az álla a térdén, ő meg csak vacog, de kacag is, tetőtől talpig pucéran abban a mocskos karosszékben.

– Milyen meleg van – mondta Charlie. – Bruno, nézd csak, milyen kedves kis forradás van a bordáim közt.

Elég jól ismerték már egymást, és egy meztelen férfi az csak egy meztelen férfi, de az Úr hirtelenjében nem tudta, mit csináljon, hogy ne gondolják róla, hogy megbotránkoztatja Charlie viselkedése. Charlie persze jól tudta ezt, és teli szájjal röhögött, és illetlenül felhúzva tartotta a lábát, a nemi szerve a szék peremén lógott, akárcsak a majom az állatkertben, a combját pedig gyanús foltok tarkították, ami az Urat mérhetetlen undorral töltötte el. Gyorsan betakarta Charlie-t, de ő csak kacagott, és szemmel láthatóan nagyon boldog volt.

– Ne kapkodj, Bruno. Six months ago. Six, sax, sex. Határozottan szellemes, Bruno. Az ördög vigyen el, Bruno… Csodálatos a pléhpipa… Az előbb azt hittem, hogy szeretkezek, amikor játszom rajta… Ne legyél féltékeny, fásultabban játsszál…

– Mit játsszam?

– Azt játsszad, amiben hiszel. Azt a zenét csináld, amihez te kellesz. Ne zihálj, a hangszer ziháljon. Csak szuszogjon a kezedben a cső. Mint egy kis állatka, ziháljon, örüljön a melegnek. Madárka. Ornitológia. Fásultabban. – Fölnevet. – Az igazság bevonul, the truth is marching in…

Az Úr közelről Charlie Parker szemébe nézett. Hol látta már ezt az iszonyatot, amit ő is csak a tükörben, hol nézett rá vissza szomorúság, didergés és tudás így, a tekintetet egymás közt felosztva, a meghódított területekhez újakat szerezve, majd elvesztve? Igen, órákat tudott állni abban a kis benyílóban a bécsi Kunsthistorisches-ben, ahol az Önarcképek függnek, és csak a tekinteteket, a szemeket figyelte. A sajátját ismerte föl bennük és az édesanyjáét. Ezt Rembrandt mutatta meg neki, azt, hogy örökölte az édesanyja pillantását. Az a kis, fehér elcsúszott festékpötty, az az, ami az egészről beszél. Az Úristen szerette az anyagot, megengedhette ezt a nagyvonalúságot magának. Agy, cavolfiore, tej, Fragonard. Charlie Parker, a beteg angyal.

Az én végtelenem, gondolta, a teknősbékáé. Az a végtelen idő, amíg Akhilleusz utolér. Mindig van tanú. Kitől is hallotta ezt?

 

*

 

 

Über allen Gimpeln ist Ruh’. Csönd honol az ütődöttek felett. A mennyország fent van, a felhők fölött. Csönd honolt. Édesanyja a karosszékben szendergett, ölébe ejtett könyvvel; óvatosan levette az orráról a szemüveget, és betakarta a már odakészített takaróval. Aludj, anyácskám. Lent az emberiség aludt, most eltekintve attól, hogy a föld gömbölyű.

Nagyon fájt a szeme, aligha szél nem lesz. A Balatonnál viharjelzés volt érvényben, a tó vizének hőfoka Siófoknál húsz fok. Húsz fok, vonzó, de zavaros nézet. Eszébe jutott, hogy egyszer Jo Jones a Count Basie-zenekarból Parkerhez vágta a cintányérját, annyira nem értette a zenéjét, Parker sírva kiszaladt. Fölhozatta az ócska bakelitszaxofont a metróülés alól, „nem egy Selmer, Bruno, de, b..., én fújtam be”. Egy bizonyos Mizera úr, az osztravai Hotel Imperiál chefkochja 3 perc alatt 10 korsóval húzott le, ez most a világrekord. Folytonos fürkészés, engedte Szent Tamásnak mondani; nyavalygós kedvében volt. Enni is elfelejtett. Megvárta, amíg Hrabal megeteti ezeket a macskáit, és megszólította.

A karosszékben felhorkant az édesanyja. Sose hiszi el, hogy horkol, talán senki, aki horkol, nem hiszi el, hogy horkol, az anyja nem is nagyon finoman, eszébe jutott megint a szaxofon, a mama altója!, odacöcögött, elhallgatott, mindig meglepte, hogy ez így beválik. Szóval jó lesz idén a szilvatermés, ez is valami.

Lenézett Ulmra, hogyan áll a torony építése. Lépcsős Jákobot látta kapaszkodni föl, lát engem is, ahogy zihálva, kuszáltan megpihenek, hátamon és homlokomon hideg verejték csúszik, látja, mire gondolok, mindazt, amit én mára elfelejtettem és nem akarom fantáziából fölidézni, mindent egyben látott, tér tengerét, idő áramát, rózsaágat, a Fekete-erdőt és a Fekete-tengert, Huszt Jánost és egy végzetes sajtóhibát egy közepes regényben, a thermopülai csatát, Jan Palach lángjait és egy Marcell nevű kisfiú születését, majd ugyanezen fiúcska lábgombáját, látta az orosz tankok prágai, budapesti, moszkvai, San Diegó-i bevonulását, látott egy kereskedelmi utazót a Harry Karel Klofanda cégtől, egy igyekvő petesejtet, egy holttestet léggyel a müncheni köztemetőből, egy bonyolult mondatot az ember bátor magányáról, egy nem nyíló állkapcsot, egy „null-kilométeres hengemattét”, egy kerti széket, egy kinnfeledt nyugágyat, látja, hogy állok a napon, Fermi atommáglyáját és a Ganyelin-triót, Ganyelint a zongoránál, Taraszovot a dobnál, a rossz bal lábát, az apró Csekaszint, ahogy két szaxofonfúvókán játszik egyszerre, az öntöttvas (!) klarinétját, látta, ahogy Thomas Mann a vacsora után francia kamarazenét hallgatott és a Die neue Weltbühnét olvasta, Heinrich nagyon mulatságosan ír Hitler beszédéről, látta az opus 111-es utolsó Beethoven-zongoraszonáta híres lassú tételét, amelynek van egy váratlan, gyors, kifejezetten boogie-woogie-t előlegező szakasza. („Beethoven előre hallott”, Sa kifejezése), látta John Coltrane elképesztően hosszú ujjait, az alkony kéklő óráit (Les Heures Blues), Luther kedvenc italát, az einbecki sört, vízágyúkat a Kaprovka utcában, látta az írót, látott engem, Kádár János beszédeit, II. Rudolf önkielégítését három héttel a halála előtt („a maszturbáció, mely – talán – tényleg nem jut soha sehová, mégis megteremti az egyenletes téridőt, minden mű genezisét; nem ritmus: lüktetés!”), az összes a Földön föllelhető kavicsot, és külön azt az egyet Rodoszról, látott minden fát, és külön azt a kéket, minden síkságot, és külön a magyar rónát, minden születésnapi tortát, és külön a likőrrel locsoltakat, a világ összes szeplőjét, és külön a bíborhajú nőét Marokkóból, látott minden mondatot, amelyet valaha leírtak, kimondtak és elhallgattak, és külön egyet: „Ma kivégezték a nagybátyádat.”, látta a festői Hódmezővásárhelyt és a festői Mondseet, az összes spanyol nőt, és hosszan nézte azokat, akik éppen abban a „pillanatban” fáradtak el, látta az olasz zakókat, a könnyű cipőket, és antipasztákat, elfogult volt az olaszokkal szemben, jellemző apróság, hogy a francia Platinit olasznak tartotta, látta Glenn Gouldot, amint beledúdol a lemezfölvételbe, látta a Sátánt, pasziánszozott, látta ismét Jákob arcát, engem az 526. lépcsőnél, látott egy pontyot Neu-Ulm alatt, majd ugyanezt a pontyot az ősi Regensburgnál, majd ugyanezt a pontyot egy osztrák tányéron rántva, odaégett krumplidarabokkal, de nem az a jó ress, hanem kormosan, látta Anna édesanyját fiatal lányként, látta Bohumil Hrabal édesanyját fiatal asszonyként, látta az író édesapját, 18 évesen díszmagyarban, látott egy rigót, fütyült, fiú-fiú, fiatal-fiú, kell-e-dió-fiú, látta az írót, látta Annát és azt a mondatot, melyet rajta kívül senki se látott, melyben az író és Anna szavak voltak, és látta saját magát. A torony épült.

Látott mindent, és ettől olyan egyedül lett, mint az ujjam. Az egyedül-lét fenséges és nyomorult. Helyben vagyunk. Mert a magányból, mint a fenyőfa oldalán a gyanta, úgy buggyan ki az idő. Avagy ha a vecsési káposztát megmarkoljuk, s szivárog a lé, úgy. És még más hasonlatok is vannak.

Az Úr óvatosan kézbe vette Charlie Parker szaxofonját. Ujjrend, támaszték, gyomor, cirkuláció, ajakcsuszi, ismételgette a tanultakat. Izgult. (Botfüle volt, ennek legcáfolhatatlanabb bizonyítéka Bach. Johann Sebastian Bachot maga helyett teremtette az Úr.) Csend honolt. Még egy futó pillantás kedvenc Ulmunkra, hahó, ott vagyok! ott! én! ott!, a torony legtetején, szédülve a falnak dőlök, az erős szél veri a hajam, és egy, egyetlen dolog van a fejemben, a félelem, még inkább aggodalom, hogy a szél esetleg lesodorja a szemüvegem, azt markolom szorongva, strach, touha, ámolyogva csukva a szemem, csukva, Jákob kezéből ekkor törik le a kőcsipke, az utolsó kőcsipke.

Még van öt percem, gondolta az Úr a gyűlölködő ifjú arcra pillantva, egy, ké, há, keményen, mire vársz… Ráharapott a fúvókára, és megfújta a csövet, rögtön tudta, hogy rossz, mintha az orrát fújná, világtakony, javíthatatlanul rossz, nem kicsit vagy nagyon, hanem eleve, de fújta tovább, erősen és kegyetlenül, a dilettánsok agresszivitásával és lelkesültségével, fájt a tüdeje, mintha kifújta volna magából, cafatonként, hörgőnként, át a kanyargós csövön, véres kisfelhők lebegnek el…

Hajszoltan és riadtan ült, megszeppent gyerek, a szaxofon két térde közt lógott. Az anyja tipegett mögötte, avval az őrjítő tapintattal, ahogy csakis az anyák tudnak. A fia mögé lépett, beletúrt a hajába, szólni nem mert, meg volt félemlítve rendben, ahogy kell. Ne emészd magad, kisfiam. Leült melléje, alászállt, hangtalan, akár egy őszi levél. Fia fejét lassan az ölébe vonta. Az Úr fészkelődve fejének új helyet keresett. Teste meg-megremegett.

– A szeretetről – dünnyögte üresen, ki tudja, hányadszor –, a szeretetről majd én gondoskodom.

A világmindenségen át zúgott az erős, fals hang, betöltötte minden zugát, elért minden távoli öblöt, rejtett hajlatot, ez a hamis, tálentum híján való, hitvány, irgalmatlan szaxofonszó, amely inkább volt zihálás és hörgés, mint zene, önmaga kudarcának beismerése, elcsukló sírás és könyörgés, evvel telítődött az egész teremtett világ, ez a regény utolsó, zengő szava, ez az iszonyatos, iszonyatosan elrontott, közönséges, ijesztő, rossz, engesztelő hang, ez a tehetségtelenség, egyszeriség és teljesség.