A házőrző macska

A nyár a legszebb évszak, bizony, nincs a nyárnál szebb! Süt a nap, érik a gyümölcs, a meggy, a cseresznye, az alma, a körte, meg még egy csomó, a nevük most nem jut eszembe. Nem is csoda ebben a nagy melegben. De ez most nem is érdekes, most az az érdekes, hogy nyáron mindenki elmegy nyaralni. Aki a víz mellett lakik, az a hegyekbe megy, aki a hegyen lakik, az a síkságra megy. Aki meg a városban lakik, mindenhova elmegy, csak hogy kikerüljön a falak közül.

Ez már így van, mindenki máshová vágyik, ilyen az emberi természet. Ilyenkor mindenki izgatott, ami abból látszik a legjobban, hogy izgatottan csomagol. A csomagolás meg úgy kezdődik, hogy a szoba közepére kirakják a kis bőröndöt, a nagy bőröndöt, a kézi táskát, a válltáskát, a hátizsákot, a madzagszatyort. Tűnődve körülállják, s mindenki tesz beléjük valamit. A papa a horgászfelszerelést, a mama a törülközőket, a fiú a focilabdát, a lány a fürdőruhát. Majd mikor kiderül, hogy semmi se fér bele rendesen, mindent kiszednek, és újra bepakolják az egészet. A horgászbot átkerül a hátizsákba, a focilabda a nagy bőröndbe, a törülközők a kis bőröndbe, a fürdőruha a madzagszatyorba.

Azután megint körülállják a csomagokat, és feszültség van az arcokon. Már csak egy pillanat, hogy kitörjön a veszekedés. A papa átveszi a parancsnokságot, kijelenti, hogy mindenki hátráljon egy lépést a csomagoktól. Majd ő mindent bepakol.

Amíg mindenki hátrál egy lépést, gyorsan elmondom, hogy hol vagyunk. Egy városvégi kis házban vagyunk, a ház előtt kis kert. A ház lakóit már ismerjük, éppen csomagolnak. Viszont valakit még be kell mutatnom. Egy ifjú macskalányt, úgy hívják, hogy Cillancs.

Cillancs is izgatottan figyeli a csomagolást, fel-alá futkos a bőröndök között, belenéz mindegyikbe, megszagolja a horgászfelszerelést. Ekkor a papa szigorúan rászól:

– Azt mondtam, hogy mindenki hátráljon egy lépést! Te is! Így nem tudok koncentrálni.

Cillancs sértődötten felhúzta az orrát, hátrált egy lépést, és beállt a fiú és a lány közé.

A papa koncentrált, összeráncolta a homlokát, még a szemét is behunyta. Így maradt egy pillanatig.

Mindenki visszafojtotta a lélegzetét.

Majd a papa kinyitotta a szemét, és villámgyorsan becsomagolt. Járt a keze, mint a motolla, s közben diadalmasan motyogott.

– Férfi kell ehhez! Meg ész. Meg logika.

A mama sóhajtott, a két gyerek kuncogott, Cillancs halkan nyávogott.

A papa rátette az egyik lábát a nagy bőröndre, mint egy híres afrikai vadász a döglött oroszlánra, s büszkén, önmagával elégedetten így szólt:

– Kész! Lehet tapsolni.

A két gyerek tapsolt, Cillancs nyávogva ugrált.

A mama se nem tapsolt, se nem ugrált, hanem finom gúnnyal ezt mondta:

– A fogkefék kimaradtak!

Ám a papát nem lehetett zavarba hozni. Fölényesen vetette oda:

– A fogkefét mindenki tegye zsebre.

A mama legyintett, s így szólt az afrikai vadásznak, vagyis a papának:

– Most már leveheted a lábad a bőröndről.

A papa a fejét ingatta.

– Még nem. Valaki kapcsolja be a zárat.

Először a mama próbálta bekapcsolni, utána a fiú, utána a lány. Cillancs érdeklődéssel figyelte, hogy egyiknek sem sikerült.

A papa a fejét rázta, s idegesen dobolt a lábával. Azzal a lábával, amelyiket a bőröndre tette. Majd újra koncentrált, abbahagyta a dobolást, behunyta a szemét. Majd kinyitotta, s így szólt:

– Mindenki üljön a bőröndre! Cillancs is. A te súlyod is számít.

Mindnyájan ráültek a nagy bőröndre, Cillancs is.

A papa leguggolt a bőrönd elé, s rákattintotta a kallantyúkat a zárra.

– Felállhattok! – mondta örvendezve. – Győzött a logika!

– Meg a fenekünk! – vihogott a lány.

– Meg a fél liter kakaó, amit megittam reggelire! Az is beleszámít a súlyomba – vigyorgott a fiú.

– Nyáu! – nyávogott Cillancs.

A mama se nem vihogott, se nem nyávogott, csak csendesen így sóhajtott:

– És ez még csak a kezdet. Még el se indultunk.

A papa nem törődött se a vihogással, se a nyávogással, se a sóhajtozással. Középre állt, mint egy hadvezér, s kiadta a parancsot.

– Mindenki fogjon meg egy csomagot! A nagy bőröndöt én viszem.

Mindenki megfogott egy csomagot. Cillancs ide-oda futkosott, neki nem jutott csomag.

– Nyáu! – nyávogott panaszosan.

A papa Cillancsra nézett, majd a mamára. A szemével azt kérdezte, hogy a macskával mi legyen? A mama sóhajtott.

– Mondd meg neki te. Te vagy a férfi.

A papa bólintott, krákogott, majd komoly hangon így szólt Cillancshoz:

– Úgy beszélek veled, mint férfi a férfival!

– Cillancs nem férfi! Lánymacska – vihogott a fiú.

A papa legyintett, mint aki legyet hesseget el.

– Ez képletes beszéd. Amolyan szólásmondás. Olyan, mint az, hogy ki korán kel, aranyat lel! Vagy eső után köpönyeg. Vagy aki másnak vermet ás, maga esik bele.

A papa láthatóan belegabalyodott a szólásokba és közmondásokba.

A mama finoman köhintett. Cillancs várakozóan nézett.

– Igen, igen – szedte össze magát a papa. – Azt akarom mondani, hogy egy nagy feladatot bízunk rád! Vagyis te leszel a házőrző macska! Ugyanis, ahova megyünk, oda nem vihetünk macskát. Az ajtót bezárjuk, de az ablakot kicsit nyitva hagyjuk, hogy tudjál ki-be mászkálni. A konyhában vannak a konzervek, a víz meg a csapban. Érted?

Cillancs bánatosan bólogatott, hogy érti.

A mamának majd megszakadt a szíve. Gyorsan felkapta Cillancsot, ölelgette, puszilgatta, s ezt suttogta a fülébe:

– Jaj, de szeretnélek magunkkal vinni! Jaj, úgy félek, hogy félni fogsz! De már nagy macskalány vagy. Ugye, nem fogsz félni, Cillancs?

Még egyszer megpuszilta Cillancsot, s letette a földre. A lány is megpuszilgatta, a fiú megsimogatta, a papa meg férfiasan kezet fogott vele, megrázta az első lábát.

A mama a falon lógó nagy fényképre nézett. A fényképen a nagymama mosolygott.

– Vigyázz rá, nagymama! – suttogta a mama a fényképnek.

– Irány az ajtó! Vár a tenger! – harsogta a papa.

Sorban kimasíroztak a szobából, vitték a csomagokat, s a papa bezárta az ajtót.

 

Cillancs ült a szoba közepén, és nézte a bezárt ajtót. Csend volt, nagy nyári csend. Cillancs szívét ismeretlen érzés szorította össze. Rájött, hogy magányos! Vagyis, hogy egyedül van, teljesen egyedül. Ezt az érzést eddig nem ismerte. Sose volt egyedül, mindig volt valaki a kis házban. Éjszaka meg, ha aludtak, mindig hallotta valaki szuszogását.

Érezte, hogy könny gyülekezik a szemébe. Gyorsan megrázta a fejét, nem akarta, hogy a szomorúság, meg a bánat, meg a magány elöntse a szívét. Magát biztatgatva suttogott.

– Elmentek. Mindnyájan elmentek. Csak én maradtam itthon egyedül. Először magukkal akartak vinni, igen, ez az igazság, de hát ahova mentek, ott nem szeretik a macskákat.

Megint kezdte ellepni a bánat, úgyhogy gyorsan körbesétált a szobában.

– Nyáu! Azért se félek! Nyáu! Azért is nagy macskalány vagyok! Meg azt is mondták, hogy őrizd a házat. De az ajtót bezárták. Az ablakot egy kicsit nyitva hagyták, hogy tudjak ki-be mászkálni.

Megnézte a résnyire nyitott ablakot.

– Most nincs kedvem ki-be mászkálni. Most a szobában fogok mászkálni.

A heverőhöz ért, felugrott rá, s közelről megnézte a nagymama fényképét. A nagymama mosolygott a fényképen, és Cillancs lassan megnyugodott.

– Mosolyog! – suttogta. – Vagyis nincs semmi baj. Nyáu!

Cillancs elnyújtózott a heverőn, mosolygott és nyávogott, és már csak egy kicsit félt.

Cillancs elnyújtózott a heverőn, már nem zavarta a magány, sőt lassan élvezni kezdte a csendet. „Ez a nagy csend! – gondolta. – Most nyávogok egyet, és megtöröm a csendet!”

– Nyáu! Most csend. Most megint nyáu!

A csendbe egyszer csak valaki belecincogott.

– Cin, cin!

Cillancs lustán mormogott.

– Nem cin, cin! Nyáu! Alig vagyok tíz perce egyedül, s máris képzelődöm! Máris látomásom van. Hajaj, ez a nagy magány! Ezt még meg kell szoknom.

A cincogó valaki nem csak cincogott, hanem vihogott is.

– Hihihi! Nem képzelődsz! Nincs látomásod! Cin, cin.

Cillancs felült a heverőn, s lenézett a szőnyegre. A szeme is elkerekedett, úgy suttogta:

– Ni, egy egér! Mégis képzelődöm. Mégis látomásom van.

Megrázta a fejét, hogy elmúljon a látomás, s így mormogott:

– Ebben a házban nincs egér! Ebben a házban sosem volt egér.

A cincogó és vihogó egér mosolyogva nézett fel, majd magára mutatott.

– Nem akarok feltétlenül vitatkozni, mert rokonszenves vagy, de mégsem képzelődsz. Én itt vagyok, vagyis van egér! Hihihi! Legalább egy egér! Hihihi! Egyelőre! – tette hozzá rejtélyesen, majd kidüllesztette a mellét.

– És ne félj, amíg engem látsz! Vagyis, addig nincs semmi baj, amíg engem látsz.

Cillancs ámulva bámulta a hencegő egeret, félrehajtott fejjel megnézte jobbról, majd balról, végül a szeme közé nézve, gúnyosan megjegyezte:

– Nem vagy te egy kicsit szemtelen?

Az egér büszkén megrázta a fejét.

– Nem vagyok. Követ vagyok.

– Követ? – csodálkozott Cillancs. – Milyen követ?

Az egér megint kidüllesztette a mellét. Nem elég, hogy kidüllesztette, hanem egy nagyot csapott a saját mellére.

– Egér követ. Sőt nagykövet!

Majd udvariasan meghajolt és bemutatkozott.

– Sámuel, a nagykövet. Ez a nevem és a rangom. És azt is tudom, hogy téged Cillancsnak hívnak. És van nálam egy fehér zsebkendő is. Itt van.

Meglengette a fehér zsebkendőt.

Cillancs megnézte a fehér zsebkendőt, s értetlenül kérdezte:

– Fehér zsebkendő? Náthás vagy?

Sámuel, az egér nagykövet mérgesen megrázta a fejét.

– Nem vagyok náthás! Mondtam már, hogy követ vagyok!

Cillancs még most sem értette.

– Akkor minek a fehér zsebkendő?

Sámuel, az egér nagykövet hivatalos hangon mondta, mintha a parlamentben szónokolna:

– A fehér zsebkendő azt jelenti, hogy nem szabad bántani a követet! Nem szabad megnyúzni, nem szabad kerékbe törni, és nem szabad megenni. Világos? Ez nemzetközi szabály!

Cillancs mosolyogva bólogatott, tetszett neki az önérzetes nagykövet, aki hivatalos képpel lengette a fehér zsebkendőt.

– Világos, te nemzetközi egér! És mit keresel itt?

Sámuel abbahagyta a zsebkendő lengetést, és fülig érő szájjal mondta:

– Engem az egerek küldtek. Mivel én vagyok a legokosabb, a legbátrabb és a leggyorsabb. Cin, cin. Ezt könnyű észrevenni, elég ha csak rám nézel. Sőt, elég, ha fél szemmel nézel rám. Elhiszed?

Cillancs is vigyorgott, egyre jobban tetszett neki ez a hencegő egér nagykövet.

– Elhiszem, te kis termetű nagykövet!

Sámuel legyintett.

– A termet nem számít, csak az számít, ami belül van! És belül én igazi nagykövet vagyok!

Cillancs megint bólogatott, s komoly képpel kérdezte:

– És miért küldtek az egerek, Sámuel?

Sámuel titokzatosan suttogott.

– Azt hallottuk, hogy itt üresedés van. Vagyis, hogy üres a ház. Vagyis tárgyalhatnánk a kiadó szobákról. Nincs nagy igényünk. Nem kell, hogy déli fekvésű legyen. Nem ragaszkodunk a központi fűtéshez…

Cillancs felemelte a mancsát.

– Állj, állj, állj! Mit cincogsz itt összevissza?

Sámuel csodálkozva nézett rá, levegőt vett, s újra kezdte.

– Nem érted? Na jó, akkor elkezdem elölről. Majd lassabban mondom. Azt hallottuk, hogy üresedés van, s szívesen beköltöznénk. Nincs szomorúbb, mint egy üres lakás! Ha mi idejönnénk, megtöltenénk élettel! Cin, cin.

Sámuel körülnézett a szobában.

– Aranyos ez a szoba is. Az ott kicsoda a falon? De szépen mosolyog. Nincs itt huzat? Na, kiadó a lakás? Ennél jobb ajánlatot úgyse kapsz!

Cillancs megrázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe. Zúgott a feje a nagy hadarástól meg karattyolástól.

– Fogd már be a morzsalesődet, te karattyoló nagykövet! Zúg a fejem a cincogásodtól. A ház nem kiadó! Különösen egereknek nem! Érthető?

Sámuel sajnálkozva ingatta a fejét.

– Érthető. Kár.

Majd újra vigyorgott, és lelkesen folytatta:

– De azért még tárgyalni lehet róla! Beszélni, alkudozni, licitálni. Imádok beszélni! Imádok tárgyalni! Imádok nagykövetnek lenni!

Várakozóan nézett Cillancsra. Cillancs megenyhült, enyhültebb hangon folytatta:

– Nincs miről tárgyalni, nincs miről beszélni, sajnálom. Mondtam már, hogy nem kiadó. És különben sem üres, itt vagyok én!

Sámuel, az egér nagykövet valamit észrevett Cillancs hangjában, valami kis remegést, óvatosan kérdezte:

– És nem félsz egyedül? Esetleg erről is beszélgethetünk. Egy nagykövet mindenről tud beszélni. Én, ha egyedül vagyok és félek, magamban szoktam beszélni.

Cillancs összeszorította a száját, úgy préselte ki a szavakat a foga közül, nem örült a kérdésnek, és már majdnem elfelejtette a félelmet. Most ez a kelekótya nagykövet az eszébe juttatta.

– Nem félek! És nem szoktam magamban beszélni. Magukban csak a bolondok szoktak beszélni!

– Meg akik félnek! – szúrta közbe Sámuel makacsul.

Cillancs mérgesen toppantott.

– Mondtam már, hogy nem félek! Be van zárva az ajtó, és itt van a nagymama fényképe.

Sámuel csóválta a fejét, sóhajtozott, meg ide-oda pillantgatott.

– Hajaj! Én félnék egy ilyen nagy, üres lakásban!

Majd az ablakra mutatott.

– És mi van az ablakkal?

Cillancs fel-alá járkált a heverőn, úgy biztatta magát.

– Akár üres, akár nem, én nem félek! Nem, nem, nem!

Majd megtorpant, és Sámuelre meredt, most jutott el az agyáig a kérdés.

– Hogyhogy mi van az ablakkal?

Mind a ketten az ablakra néztek. Sámuel suttogva mondta:

– Nyitva van. Én is ott jöttem be.

Cillancs is suttogott, szemrehányóan jegyezte meg:

– Pedig azt nem neked hagyták nyitva!

Sámuel legyintett, hogy most nem ez a fontos.

– Mindegy. Akkor is ott jöttem be. Nem volt ráírva, hogy kinek hagyták nyitva. Vagy hogy tilos a bemenet! Én félnék nyitott ablak mellett aludni.

Cillancs újra izgatottan mászkált a heverőn fel-alá, és suttogva biztatta magát.

– Én nem félek! Nem, nem, nem! Különben is nappal van.

Sámuel is fel-alá mászkált a szőnyegen, ráragadt az izgatottság, suttogva jegyezte meg:

– De itt bent elég nagy homály van!

Cillancs megállt a heverő közepén, és szigorúan leszólt a szőnyegre az egérnek:

– Akkor se félek!

Ebben a pillanatban kopogtak az ablakon.

Cillancs megmerevedett, suttogva jajgatott.

– Jajajaj! Ki az? Mi az?

Újra kopogtak az ablakon, zengett az ablaküveg.

Sámuel is megmerevedett a szőnyegen, hangosan feljajgatott.

– Jajajaj!

Cillancs suttogva leintette.

– Ne ordíts! Nem kell, hogy az egész világ hallja.

Sámuel bólintott, és suttogva jajgatott.

– Jajajaj!

Megint kopogtak az ablakon, valaki türelmetlenül verte az üveget.

Cillancs a nagymama fényképére nézett, és suttogva könyörgött:

– Nagymama, segíts!

Sámuel Cillancsra nézett, és halkan megkérdezte:

– Én is mondhatom, hogy nagymama, segíts?

Cillancs bólogatva suttogott.

– Mondhatod.

Sámuel a falon lógó fénykép alá ment, és így suttogott:

– Nagymama, segíts!

A nagymama rájuk mosolygott a fényképen, ettől egy kicsit bátrabbak lettek! Mikor újra kopogtak az ablakon, Sámuel kicsit bátrabban javasolta Cillancsnak:

– Kérdezd meg, ki az.

Cillancs megrázta a fejét, annyira azért még nem volt bátor.

– Kérdezd meg te! – mondta Sámuelnek.

Sámuel is megrázta a fejét, úgy vitatkozott.

– Most ki van itthon? Én, vagy te? Én majd némán lengetem a fehér zászlót!

Ez igaz volt. Cillancs is belátta, kicsit reszketős hangon az ablak felé kiáltotta:

– Ki az?

Amikor Cillancs megkérdezte, hogy ki az, azonnal megszólalt kint valaki. De nemcsak megszólalt, hanem sűrűn köhögött is, valahogy úgy hangzott, hogy egy szó, egy köhögés.

– Na végre! Köhö! Már azt hittem, köhö, hogy nincs itt senki, köhö!

Közelebb merészkedtek az ablakhoz, és meglátták, hogy egy veréb van odakint.

Sámuel egyből elfelejtette a félelmet, s meglepődve felkiáltott.

– Egy veréb!

Cillancs is teljesen magához tért, ő is bátran kiáltott.

– Egy veréb!

Sámuel gúnyos mosolyra húzta a száját.

– Egy köhögős veréb! Mit akarsz? És hogy hívnak?

Cillancs leintette Sámuelt, eszébe jutott, hogy ki is van itthon. Vagyis ő van itthon. És aki itthon van, annak kell kérdezgetni!

– Várj! Én kérdezem meg! Én vagyok itthon.

Az ablakhoz fordult, és megkérdezte:

– Mit akarsz? És hogy hívnak?

A veréb az üveghez nyomta a fejét, bebámult a szobába, és köhögve és csiripelve ámuldozott.

– Ni, egy macska! Köhö! Ni, egy egér! Köhö! Csirip!

Majd udvariasan bemutatkozott.

– Különben Klotildnak hívnak! Köhö! Vagyis ez a művésznevem. Csirip!

Sámuel megint gúnyosan húzta el a száját. Nemhiába volt nagykövet, nem hatódott meg az álnevektől, meg a művésznevektől.

– És mi az igazi neved?

A veréb egy kicsit habozott, majd megmondta az igazi nevét.

– Rozi. Köhö. De ha lehet, hívjatok a művésznevemen! Köhö!

Cillancs biccentett, hogy rendben van, és a művésznevén szólította meg:

– És miért köhögsz, Klotild?

Klotild, a veréb hálásan nézett Cillancsra. Köhögve kérdezte az üvegen át:

– Bemehetek? Köhö! Ott bent elmondom. Köhö! Teljesen elment a hangom! Köhö! S azt a keveset, ami maradt, nem szabad megerőltetni. Köhö!

Sámuel aggódva noszogatta Cillancsot, nem tetszett neki ez a nagy köhögés.

– Kérdezd meg, hogy nem fertőz-e? Még az hiányzik, hogy nekünk is elmenjen a hangunk! Egy nagykövet hang nélkül semmit se ér!

Cillancs megkérdezte a köhögőt:

– Nem fertőzöl? Nem kened ránk a köhögést?

Klotild, a veréb szaporán rázta a fejét az ablaküvegen túl.

– Nem kenem. Köhö! Ez száraz köhögés! Köhö! Nem lehet senkire rákenni. Köhö!

Cillancs Sámuelre nézett, hogy mit szól hozzá. Sámuel a vállát vonogatta, hogy ha nem fertőz, neki mindegy!

– Te vagy itthon! Te döntsd el! – tette hozzá hangosan.

Cillancs kiszólt a verébnek:

– Akkor bejöhetsz!

Klotild, a veréb gyorsan bemászott az ablakrésen. Bent csodálkozva nézett körül.

– Nincs itthon senki?

Cillancs egy kicsit megsértődött, nyomatékosan magára mutatott, azután Sámuelre.

– Én itthon vagyok! Sámuel pedig vendég.

– Plusz nagykövet! – tette hozzá Sámuel, s kidüllesztette a mellét.

Klotild, a veréb vihogott, de a köhögést sem hagyta abba.

– Hihihi! Egy kis termetű nagykövet! Köhö!

Sámuel mérgesen nézett, rázta a fejét, s a foga között sziszegett:

– Viszont én nem köhögök ilyen rondán!

Klotild megszeppenve kért bocsánatot.

– Jól van, ne haragudj! Köhö! Csak úgy kicsúszott a csőrömön. Köhö!

Sámuel elfogadta a bocsánatkérést, s nagylelkűen legyintett.

– Most az egyszer megbocsájtok! A nagyköveteknek vajszívük van! De azért jobb lesz, ha egy kicsit arrébb köhögsz.

Klotild arrébb ugrált cérnavékony lábán.

Sámuel vigyorogva nézte, eszébe jutott valami az ugrálásról. Egy találós kérdés jutott az eszébe. Fel is tette rögtön a találós kérdést.

– Ahogy így elnézlek, Klotild, eszembe jutott egy találós kérdés. Hányat lép egy veréb egy esztendőben?

Klotild fölényeskedve legyintett.

– Itt jön ki a könyökömön! Köhö! Egyet se! Köhö! Mivel nem lép, hanem ugrik! Köhö!

Cillancs mosolygott, hogy na lám, milyen jól megfelelt ez a köhögős veréb! A köhögésről neki is eszébe jutott valami.

– Miért köhögsz, Klotild? Megfáztál?

Klotild megrázta a fejét, nem szólt, mivel pihentette a hangját, csak ennyit mondott nyökögve:

– Ö-ö!

Sámuel is bekapcsolódott a kérdezgetésbe.

– Hideg vizet ittál?

Klotild a fejét rázta.

– Ö-ö!

– Fagylalt? – kíváncsiskodott Cillancs.

– Ö-ö! – rázta a fejét Klotild.

– Jégkrém? – találgatott Sámuel.

– Ö-ö! – nyökögte Klotild.

Cillancsnak nem jutott eszébe több kérdés. Szelíden így szólt:

– Szabad a gazda! Mondd meg.

Klotild megköszörülte a torkát, s ezt mondta:

– Dalnokverseny! Köhö! Köhö!

Cillancs nem értette, csodálkozva kérdezte:

– Dalnok micsoda?

Klotild mérgesen köhögött.

– Verseny! Köhö!

Cillancs csodálkozva megrázta a fejét.

– De hát te nem vagy pacsirta! Nem vagy sárgarigó!

Klotild bánatosan bólogatott, meg köhögött, végre kinyögte:

– Hát éppen ez az! Köhö!

Sámuel gúnyosan jegyezte meg, mert már az agyára ment a köhögés:

– Sose tudjuk meg, hogy miért ment el a hangja!

Klotild dühösen nézett a gúnyolódóra.

– De hát éppen most mondom! Köhö! Csak mindig közbevágtok! Köhö!

Cillancs szelíden békítgette a vitatkozókat.

– Nem vágunk. Mondjad.

De Sámuelt nehéz volt visszafogni, ha az eszébe jutott valami, rögtön ki is mondta! Most ezt mondta:

– Csupa fül vagyok! A nagyköveteknek olyan éles hallásuk van, mint a borotva!

Cillancs megrázta a fejét, hogy nem jó! Udvariasan kiigazította Sámuelt.

– Az az esze!

Sámuel értetlenül nézett, nem kapcsolt.

– Milyen esze?

Cillancs türelmesen magyarázott.

– Az eszére mondják, hogy olyan éles, mint a borotva! Én ezt jobban tudom. Én naponta tíz közmondást és szólásmondást is hallok! Itt van az összes a kisujjamban!

Sámuel végre megértette, bölcsen bólogatott.

– Stimmel! Vagyis világos! Nekem meg itt van minden az eszemben! Mert az eszem is éles! Mint a borotvának!

Klotild ide-oda kapkodta a fejét, mintha pingpongmérkőzést nézett volna. Nem értett egy kukkot se az egészből. Türelmetlenül és erőlködve köhögött, hogy felhívja magára a figyelmet.

– Köhö! Köhö! Köhö!

Mind a ketten ránéztek. Sámuel a fejét csóválva jegyezte meg:

– Ja, ez meg itt közben megfullad! Kuc, kuc!

Cillancs megsajnálta a köhögőt, szelíden unszolta, hogy beszéljen.

– Mesélj! Hol hagytuk abba?

Sámuel segíteni akart, foghegyről vetette oda, s csúfondárosan nevetett:

– Dalárda! Höhöhö!

Klotild mérgesen toppantott, még köhögni is elfelejtett.

– Nem dalárda, te borotvafülű nagykövet!

Sámuel felfújta a képét, mert amúgy elég pukkancs egér volt, hiába volt nagykövet. Dühösen mondta:

– Ennek hogy megjött a hangja!

Cillancs látta, hogy veszekedés készül, gyorsan közbevágott, békítően szólt:

– Hagyd már szegényt! Hadd mondja el!

Klotild hálásan nézett Cillancsra.

– Köszönöm! Köhö! Te vagy az értelmesebb, neked mondom! Köhö! Hol hagytam abba? Teljesen összezavart ez a mezei futár!

Cillancs gondolkozott, hogy hol is hagyta abba a köhögős veréb.

– Sárgarigó! – mondta tétován.

Ezt meg Klotild nem értette. Rázta a fejét, majd végre megértette.

– Hogy? Ja! Tény, hogy nem vagyok sárgarigó! Köhö! Tény, hogy veréb vagyok! Köhö!

Cillancs kedvesen helyeselt.

– Tény.

Klotild gyanakodva nézett, hogy nem csúfolódik-e, de Cillancs nem csúfolódott, kedvesen mosolygott. Klotild hálásan folytatta:

– Köszönöm, hogy megértesz! Köhö! De azért a veréb is madár! Köhö! Csőröm van, hangom van! Illetve volt. Köhö! És elhatároztam, hogy én is indulok a dalnokversenyen! Köhö!

Klotild indulatosan körbenézett, pedig most senki se szólt közbe.

– Miért? Én nem indulhatok? Köhö! Csak azért, mert veréb vagyok? He? Köhö!

Cillancs csillapítgatta az indulatos köhögőt.

– Ne izgasd fel magad!

Klotild lassan megnyugodott, lassan vette a levegőt.

– Nem izgatom. Köhö! Tény, hogy elindultam. Köhö! Már az is nagy dolog, nem? Köhö! Tény, hogy elvesztettem. Köhö!

Cillancs kíváncsian közbekérdezett:

– Mit? A versenyt?

Klotild lehorgasztotta a fejét, s szomorúan mondta:

– Nem. A hangomat. Köhö!

Cillancs szívből megsajnálta a köhögő szomorkodót. Vigasztalva mondta:

– Ne búsulj! Tény, hogy megpróbáltad. Tény, hogy bátor, nagyon, nagyon bátor veréb vagy. Igaz, Sámuel? Mondj valamit te is!

Sámuel, aki eddig felfújt képpel hallgatott, kiengedte a levegőt, s szelíd hangon ezt mondta:

– Ami tény, az tény!

Klotild ránézett először az egyikre, azután a másikra, s látta az arcukon a barátságos mosolyt. Azt is látta, hogy nem nevetik ki, s azt is érezte, hogy nem csúfolódnak. Megtelt a szíve szeretettel, és hálásan így szólt:

– Köszönöm és újra köszönöm! Köhö! Ha nem ment volna el a hangom, most énekelnék nektek valami szépet! Köhö!

Cillancs megvigasztalta.

– Majd, ha visszajön a hangod, énekelsz. Igaz, Sámuel?

Sámuel azért nem vitte túlzásba a lelkesedést. A foga között mormogta:

– Ha visszajön…

De Klotild nem törődött a mormogással, újra lelkes énekművész volt, ha be is volt rekedve. Lelkesen magyarázott.

– Erről jut eszembe, hogy miért kopogtattam az ablakon!

Cillancs érdeklődve figyelte.

– Miért kopogtattál?

Klotild magyarázott, mint egy orvos, mint egy gégeorvos.

– Azért kopogtattam, hogy nincs véletlenül egy kis meleg víz? Köhö! Borogatást tennék a torkomra. Köhö!

Cillancs is lelkes lett! Megsajnálta és megszerette a rekedt torkú verebet. Megsajnálta, mert elment a hangja, és megszerette, mert ennek dacára sem adta fel az énekművész pályát!

– Van meleg víz! Várjál, megnyitom a melegcsapot.

De mielőtt megnyitotta volna, Sámuelre nézett.

– Kellene egy kendő. Sámuel, neked van egy fehér zsebkendőd!

Sámuel rázta a fejét, s hadarva magyarázott.

– Nekem van. De az most fehér zászló! És arra még szükség lehet. Mi lenne, ha a csap alá tartaná a torkát? Vagy inna egy kis meleg vizet, és gargalizálna?

Cillancs szigorúan szólt rá, összevonta a szemöldökét.

– Sámuel!

Sámuel a válla közé húzta a fejét, s motyogva nyújtotta a zsebkendőt.

– Jól van, tessék. De veszély esetén kérem vissza!

Cillancs meleg vízzel bevizezte a fehér zsebkendőt, és hívta a rekedt torkút.

– Gyere, Klotild! Bebugyoláljuk a torkodat.

Klotild felrepült az asztalra, Cillancs bebugyolálta a torkát a fehér zsebkendővel.

– Köszönöm! Máris jobb! – örvendezett Klotild. Majd lenézett fél szemmel Sámuelre. – Fehér zászlóval még úgysem borogattam a torkomat. És már nem is köhögök! Inkább olyan fátyolosan rekedt a hangom.

Sámuel tüntetően másfele bámult, kivételesen nem szólt egy szót sem.

Klotild körülnézett a szobában.

– De szép szoba!

Majd a fényképre mutatott.

– Ki az ott a falon?

Mindnyájan a falra néztek, még Sámuel is.

– A nagymama! – mondta Cillancs.

Klotild tovább kíváncsiskodott.

– És a nagymamán kívül teljesen egyedül vagytok? És nem féltek?

Cillancs rázta a fejét.

– Nem félünk. És nem vagyunk egyedül.

Végre Sámuel is megszólalt, nem nagyon szeretett sokáig hallgatni.

– Itt vagy velünk te is, te bátor, néma énekes! Talán te félsz?

Klotild megrázta a fejét.

– Nem félek! Bátran borogatom a torkomat. És te félsz?

Sámuel kidüllesztette a mellét, fel-alá járkált peckesen.

– Én sem félek! Bátran sétálok fel-alá. Egy nagykövet sose fél!

Cillancs mosolyogva nézte őket, s halkan mondta maga elé:

– Én se félek! Bátran őrizem a házat.

Ekkor valaki kívülről megverte az ablakot.

Mindnyájan az ablakra néztek. Egy pillanat alatt elszállt a bátorságuk. Cillancs suttogva mondta a fényképnek:

– Jaj, ki az? Nagymama, segíts!

Sámuel is a fénykép felé fordult, úgy suttogta:

– Nagymama, segíts!

Klotild remegve kérdezte:

– Én is mondhatom, hogy nagymama, segíts?

– Mondhatod! – suttogta Cillancs.

Klotild a fényképnek suttogta:

– Jajajaj! Nagymama, segíts!

Kintről valaki megint megverte az ablakot.

– Ki az? – suttogta Cillancs.

– Kérdezd meg! – javasolta Sámuel. – De előbb kérem vissza a fehér zászlót! Vészhelyzet van!

Klotild azonnal lecsavarta a nyakáról a fehér zsebkendőt és lenyújtotta.

– Tessék. Már úgyis kihűlt. Köhö!

Klotild újra köhögött.

– Most kérdezd! – súgta Sámuel. – Addig én lengetem a fehér zászlót.

Cillancs összeszedte a bátorságát, és hangosan megkérdezte:

– Ki az?

Kintről megszólalt egy érdes hang, Herkules, az őrző-védő kutya csaholt, meg ugatott, meg szuszogott, meg szimatolt. Egész közel nyomta az orrát az üveghez.

– Na végre! Vau, vau! Már azt hittem, megkukultatok! Pedig, ha az orrom nem csal, van odabent egy macsek, egy egér és egy veréb. Vau, vau! Szimat! Már pedig az én orrom nem csal! Az én orrom nem téved! Az én orrom sose téved! Vau, vau!

A szobában kuksolók meglepődve kiáltottak fel.

– Egy kutya! – mondta Cillancs.

– Egy orrvadász kutya! – tette hozzá Sámuel.

– Orrtámadás! – csiripelte Klotild.

Kint a kutya türelmetlenül csaholt meg krákogott.

– Bejöhetek? Na, mi van? Rendesen kopogtattam, ahogy illik. Tessék rendesen válaszolni, ahogy illik. Hol vagyunk, az erdőben? Mit kell ilyenkor mondani?

Cillancs elismerte, hogy igaza van a csaholónak, és az is látszik, hogy ismeri az illemet, vagyis nem lehet olyan nagyon veszélyes!

Megköszörülte a torkát, és hangosan kiszólt:

– Szabad!

A kutya abban a pillanatban szuszogva és morogva bemászott az ablakon.

– Ez bemászik! – ijedezett Sámuel, és lengette a fehér zászlót.

– Már bent is van! – jegyezte meg Klotild az asztal tetejéről.

A kutya leugrott a földre, és sorban figyelmesen megnézte őket.

– Mit csodálkoztok? Azt mondtátok, hogy szabad! Nem? Ni, egy macsek, egy veréb meg egy egér! Nem tévedtem! Vau, vau!

– Azt mondtuk – rebegte Cillancs.

– Nem tévedtél – nyögte ki Sámuel.

Klotild nem szólt semmit, még a köhögést is visszatartotta.

A kutya Sámuelt vizsgálgatta.

– Miért van nálad az a zsebkendő? Náthás vagy? Nana! Menj arrébb, még eldugul az orrom. És akkor lőttek a karrieremnek!

Sámuel megrázta a fejét, már magához tért az ijedtségből, újra a régi volt, és folyékonyan magyarázott, mint egy nagykövet.

– Nem vagyok náthás. Ez egy fehér zászló! Átmenetileg priznic, vagyis borogatás. Neki, az énekesnek. Átmenetileg elment a hangja.

Sámuel Klotildra mutatott. A kutya megnézte Klotildot, és mérgesen horkantott.

– Nana! Csak semmi félrevezető nyom! Jól látom, hogy az ott egy veréb. És a veréb nem énekesmadár. Herkulest nem lehet becsapni! Herkulest nem lehet félrevezetni! Herkules mindent tud!

Cillancs kicsit még mindig remegő hangon megkérdezte:

– Ki az a Herkules?

A kutya peckesen megállt, majd magára mutatott.

– Én vagyok! Herkules, az őrző-védő kutya.

Klotild közbekottyantott az asztalról.

– Igazi név, vagy művésznév?

Herkules gyanakodva nézett, hogy gúnyolódnak-e vele. Majd felháborodva odavetette:

– Hogyhogy művésznév?! Igazi név! És igazi kutya. Vagyis igazi Herkules.

Míg Herkules szúrós szemmel méregette Klotildot, Sámuel pisszegett Cillancsnak.

– Figyuzz, Cillancs! Figyuzz! – suttogta.

– Figyuzok! Mi van? – suttogott Cillancs.

Sámuel továbbra is suttogott, nem akarta, hogy a kutya meghallja.

– Nem kicsi ez őrző-védő kutyának? Hihihi!

Cillancs is suttogott, meg nevetgélt.

– Hát, elég kicsi! Simán befért az ablaknyíláson. Hihihi!

Herkules mozgatta a fülét, majd szigorúan rászólt a sugdolózókra.

– Mit suttogtok? Mit sugdolóztok? He? Nekem hátul is fülem van, illetve hátrafele is hallok!

S igyekezett fenyegető képet vágni. De már nem féltek tőle, egyáltalán nem féltek. Sámuel bátran elébe lépett, bár a fehér zászlót még nem tette le, biztos, ami biztos. Meg is mutatta Herkulesnek.

– Ez itt egy fehér zászló! Látod? És a fehér zászló megvéd. Tudod?

Herkules bólintott, hogy tisztában van a fehér zászló jelentésével.

Sámuel még bátrabban folytatta.

– Azt sugdolóztuk, hogy nem vagy te egy kicsit kicsi őrző-védő kutyának.

Herkules szomorúan lelógatta a fejét, és úgy motyogta:

– Hát ez az. Éppen ez a baj. Vagyis odáig igaz, hogy jelentkeztem az őrző-védő tanfolyamra. De azt mondták, hogy nőjek még.

Majd felemelte a fejét, visszajött az önbizalma, a hangja újra érdes lett, a szeme csillogott, hencegve magyarázott.

– Mert különben a többi megvan! Remek a szaglásom, pompás a hallásom, éles a látásom! Egy kilométerről megérzek mindent. Egy kilométerről meghallok mindent. Egy kilométerről meglátok mindent. Herkules mindent kiszagol, Herkules mindent hall, Herkules mindent lát! Világos?

Büszkén felemelte a fejét, most egy pillanatra olyan volt, mint egy igazi őrző-védő kutya, leszámítva a nagyságát.

Ámulattal és tisztelettel nézték, mert a nagyság nem számít! És különben is rokonszenves volt ez az apró termetű őrző-védő kutya.

Cillancs mosolyogva bólogatott.

– Minden világos. És miért kopogtál be pont ide?

Herkules elismerő képet vágott.

– Hát ez az! Ez a százforintos kérdés!

– Most nincs nálam pénz – motyogta zavartan Cillancs.

Herkules legyintett.

– Á, ez csak olyan szólásmondás. Olyan, mint például az, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Vagy, aki másnak vermet ás, maga esik bele!

Cillancs vigyorogva hallgatta. „Ez is egy szólásmondás-bajnok! Csak úgy köpi a szólásmondásokat!” – gondolta magában.

Herkules intett, hogy hajoljanak közelebb. Mikor közelebb hajoltak, titokzatosan folytatta.

– Azért kopogtam be, mert kifigyeltem, kiszimatoltam, hogy ez a ház üres. Ti most nem számítotok! Úgy értem, hogy nem vagytok rendes, bejelentett lakók. Vagyis ez a ház őrzés-védésre szorul. Vagyis, hogy gyakorolhatom egy kicsit az őrzés-védést! Világos? Itt egy üres ház! Itt vagyok én!

Herkules a mellére csapott.

Sámuel is a mellére csapott, s ezt mondta:

– És itt vagyunk mi!

Klotildra újra rájött a köhögés, ő csak azt mondta:

– Köhö! Köhö!

Herkules idegesen nézte a köhögő verebet, majd fölényeskedve legyintett.

– Persze, persze, ti is itt vagytok. De az az igazság, hogy ti inkább rontjátok a képet!

Cillancs értetlenül kérdezte:

– Miért rontjuk?

Sámuel is rákérdezett, ő sem értette.

– Milyen képet?

Klotild is kérdezni akart, de megint rájött a köhögés.

– Köhö! Köhö!

Herkules türelmetlenül magyarázott, meg legyintgetett. Fel-alá járkált, mint egy tanár a buta tanulók előtt.

– Azt a képet rontjátok, hogy üres a ház! Izegtek-mozogtok. Cincogtok meg nyávogtok.

Idegesen Klotildra szólt.

– Meg köhögtök! Mért nem borogatod a torkodat? He?

Klotild helyett Sámuel válaszolt.

– Mert kellett a zsebkendő fehér zászlónak!

Herkules megint legyintett, kezdett már elege lenni a sok butaságból meg értetlenségből.

– Most már nem kell fehér zászló! Itt vagyok én.

De Sámuelt nem lehetett legyintgetéssel leinteni meg elhallgattatni. Az ő esze gyorsan mozgott, a beszélőkéje meg még gyorsabban. Gúnyosan jegyezte meg:

– Te nem vagy fehér!

Herkules a fejéhez kapott, mintha össze akarná fogni, nehogy szétessen ennyi butaságtól. Panaszosan feljajdult.

– Ne cincogj közbe, mikor én beszélek! Elvesztem a fonalat. Na, tessék, már el is vesztettem. Hol tartottam?

Cillancs megsajnálta a tétován néző, levegőbe meredő Herkulest. Udvariasan segített megtalálni a fonalat.

– Az elrontott képnél!

Sámuel is segített, mert egy nagykövet sose veszti el a fonalat.

– A fehér zászlónál!

Klotild is segített, mert tudta, hogy milyen rossz dolog elveszteni valamit, legyen az fonal vagy énekhang.

– A borogatásnál! Köhö! Köhö!

Herkules megrázta a fejét, mint aki elszédült, és szeretne magához térni. Az az igazság, hogy meg is szédült egy kicsit, mert imbolyogva járkált fel-alá a szobában. Közben kétségbeesett hangon motyogott.

– Mindjárt megőrülök! Most nyomozhatok a saját gondolatom után!

Ámulva nézték a fel-alá járkáló és motyogó Herkulest.

– Mit csinál? – kérdezte Cillancs.

– Sétál fel-alá! Korzózik! Meg köröz! Hihihi! – vigyorgott Sámuel.

– Köhö! Köhö! – köhögött Klotild az asztal tetején.

– Gondolkozik? – találgatta Cillancs.

– Bámészkodik! – állapította meg Sámuel.

Herkules nem törődött a bámészkodókkal, mintha ott sem lennének, magában beszélt, meg csettintgetett meg aházott.

– Aha! Meg még egyszer aha! Most majdnem megtaláltam a fonalat! Na, mindegy! Legjobb, ha egy kicsit kikapcsolom az agyamat. Hol vagyok?

Herkules megállt és körülnézett, mintha most érkezett volna.

– Szép szoba! Szép üres szoba! Ki az ott a falon?

Cillancs örült, hogy Herkules lélekben megint visszatért közéjük, szelíden mondta:

– A nagymama.

Herkules bólogatott, már teljesen visszatért a lelke a testébe.

– Aha! Szép nagymama! Szép, üres szobában szép nagymama!

Az ajtóra nézett szigorúan, majd kemény léptekkel odamasírozott, megrázta a kilincset.

– Az ott az ajtó! Aha! Zárva van! Hol a kulcs?

Cillancs a szögre mutatott.

– A szögön.

Herkules a szöghöz ment, szigorúan megvizsgálta.

– Aha! Ott a kulcs. Belülről. Helyes!

Szúrósan Cillancsra nézett.

– Van más bejárat?

Cillancs az ablakra mutatott.

– Az ablak.

Herkules bólintott.

– Aha! Ott jöttem be!

Kemény léptekkel az ablakhoz masírozott, és becsukta.

– Ezt is bezárjuk! Kész! Már nem várunk és nem fogadunk senkit. Se civilt, se őrző-védőt.

Megint Cillancsra nézett.

– Több nyílás nincs?

Cillancs a fejét rázta, kicsit megszeppent a szigorú pillantástól.

– Nincs.

Herkules még szigorúbban nézett, összevonta a szemöldökét, olyan volt, mint egy rettenthetetlen nyomozó. Pattogva tette fel a kérdéseket.

– Egérlyuk? Hasadás? Repedés?

Cillancs idegesen pislogott, nemet intett a fejével, s még idegesebben válaszolt.

– Nincs, nincs és nincs. Ez egy új ház! – tette hozzá.

De Herkules még nem fejezte be a vallatást. Még szúrósabban nézett, mintha hipnotizálni akarná Cillancsot.

– Figyelj! Nagyon jól figyelj! Ez egy keresztkérdés: ha nincs egérlyuk, hol jött be az egér?

Sámuel végre magához tért. Őt is lenyűgözte a szigorúan néző és pattogó hangon kérdező Herkules. De most úgy érezte, hogy mellétrafált a nagy nyomozó, vagyis butaságot kérdezett. Vihogva, kuncogva válaszolt Cillancs helyett:

– Ahol te! Hihihi! Ott jöttem be, ahol te! Az ablakon.

Herkules úgy nézett Sámuelre, mintha most látná először. A szeme kidülledt, a szempillája sem rezdült.

– Aha! Világos! – vakkantotta.

S továbbra is mereven nézte őket.

Cillancs megint idegesen pislogott, s megszeppenve kérdezte Sámueltől:

– Mit néz?

Sámuel is ideges lett egy kicsit, de azután összeszedte magát.

– Minket néz! – állapította meg. – És milyen üveges a szeme!

Klotild is idegesen köhögött.

– Köhö! Köhö!

Cillancs nem bírta tovább, lesz, ami lesz, gondolta, megkérdezi.

– Miért nézel, Herkules? Miért üveges a szemed?

Herkules megrázta magát, mint aki álomból ébred, hümmögött meg krákogott, majd így szólt elgondolkozó hangon:

– Gondolkozom. És nem üveges a szemem, csak nem mozgatom.

– És min gondolkozol? – bátorodott meg Cillancs.

Herkules Cillancsra függesztette a szemét, megint mereven nézett, megint kezdett üveges lenni a pillantása.

– Azon gondolkozom, hogy veletek mit csináljak. Legjobb lenne, ha bezárnálak titeket!

Cillancs visszanézett, hogy komolyan mondja-e Herkules? De látta, hogy az őrző-védő kutya olyan komoly képet vág, hogy biztosan komolyan mondja, amit mond. Elhatározta, hogy ő is komolyan, nagyon komolyan mondja meg az igazságot.

– De hát be vagyunk zárva!

Sámuel is a segítségére sietett, vihogva és kuncogva mondta, mivel világos volt, hogy a nagy őrző-védő megint mellétrafált!

– Veled együtt! Hihihi!

Klotild is érezte, hogy csatlakozni kell a barátaihoz, köhögve mondta:

– Meg velem együtt! Habár én tudok repülni zárt térben is! Köhö! Köhö!

De Herkules nem törődött a megjegyzésekkel, meg az igazsággal, fölényesen legyintgetett. Örült, hogy végre megtalálta a fonalat, vagyis a gondolatai fonalát, és többé nem akarta elveszíteni. Nem érdekelték a nyávogások, cincogások, köhögések. Fel-alá járkált a szobában, és tovább fűzte gondolatai fonalát. Ezt nagyon szerette, a gondolatait fűzni! Mert voltak gondolatai, ha néha el is veszítette őket. És azért volt őrző-védő kutya, hogy megtalálja, amit elveszített.

Most megtalálta, és jól belevéste az agyába!

Cillancsék ámulva és tátott szájjal, illetve csőrrel figyelték a fel-alá mászkáló Herkulest, ahogy a homlokát ráncolta, meg a fejét rázta. Érezték, hogy valamin mélyen elgondolkozott, hogy valami nagy dolog motoszkál a fejében, s türelmesen várták, hogy elmondja.

Herkules abbahagyta a járkálást, megállt a szoba közepén, sorra megnézte Cillancsot, Sámuelt, Klotildot. Úgy nézte őket, mint aki mértéket vesz róluk, vagyis hogy milyen nagyok, illetve milyen kicsik, meg milyen erősek, meg milyen gyengék.

A szemle után sóhajtott egy picit, s beletörődve mondta:

– Na, jól van, ha itt vagytok, hát itt vagytok. Az se baj, ha nem teljesen üres a lakás. De hogy ne legyetek útban, az lesz a legjobb, ha kiképezlek titeket! Világos?

Egyszerre rázták a fejüket, hogy nem világos, egyáltalán nem világos!

De Herkules türelmesen magyarázott tovább.

– Figyelem! Kezdődik az őrző-védő kiképzés!

Tétován bólogattak, mert ugyan még most sem értették, de kíváncsiak lettek.

Herkules még egyszer végignézett rajtuk vizslató szemmel.

– Mert mik voltatok ti eddig? Amatőrök! Egy amatőr macska, egy amatőr egér és egy amatőr veréb! Tudjátok, hogy mit jelent az amatőr?

Az amatőr macska, az amatőr egér és az amatőr veréb a fejét rázta, hogy nem tudja.

Herkules ezt is megmagyarázta, lassan, tagolva ejtette a szavakat.

– Az amatőr azt jelenti, hogy műkedvelő! Még pontosabban: pipogya és tutyimutyi, aki nem tudja megvédeni magát!

A pipogyák és tutyimutyik laposakat pislogtak, a vállukat vonogatták.

Herkules felemelte a hangját.

– De ennek vége! Akartok őrző-védők lenni?

Ezt végre megértették, és lelkesen válaszoltak.

– Akarok! – mondta Cillancs.

– Akarok! – harsogta Sámuel.

– Akarok! – köhögte Klotild. – Habár fáj a torkom! Köhö! Köhö!

Herkules elégedetten bólintott.

– Nagyon helyes! Fő a lelkesedés!

Klotildhoz fordult.

– Te meg ne beszélj! És ne köhögj!

Klotild összepréselte a csőrét.

Herkules megint felemelte a hangját, mint egy oktató.

– Első lecke: az őrző-védő sose fél! Vagyis bátor! Sőt vakmerő! Hogy lehet ezt elérni?

Cillancs lelkesen kérdezte, sőt bátran:

– Hogy lehet?

Sámuel is lelkesen kérdezte, sőt vakmerőn.

– Hogy lehet?

Klotild bátran és vakmerőn összepréselte a csőrét, vagyis nem szólt egy szót sem.

Herkules elégedetten nézte a lelkeseket, a bátrakat és vakmerőket.

– Úgy lehet ezt elérni, hogy helyesen lélegzünk. Vagyis helyesen vesszük a levegőt. Nem összevissza. Nem kapkodva. Hanem egyszerre! Figyeljetek, bemutatom.

Hátrább lépett, hogy mindenki jól lássa.

– Belégzés!

Herkules nagy levegőt vett, hatalmasra tágult a mellkasa. Összeszorította a száját, bent tartotta a levegőt.

Csönd volt. Mindnyájan Herkulest bámulták.

Azután Sámuel nem bírta tovább, aggódva suttogott.

– Megfulladt!

Cillancs suttogva leintette.

– Nem fulladt meg. Csak bent tartja.

Ekkor Herkules nagy zajjal kifújta a rengeteg levegőt.

– Kilégzés! – harsogta a rengeteg levegővel. – Eddig világos?

Cillancs örömmel bólogatott.

– Világos! Látod, hogy nem fulladt meg? – mondta Sámuelnek.

Sámuel is örömmel rikkantott, hogy mégse fulladt meg Herkules.

– Világos, mint a vakablak! Éljen Herkules, a nagy lélegző!

Klotild összepréselt csőrrel ugrált az asztalon.

Herkules biccentett, hogy köszöni a lelkesedést meg az éljenzést. Intett, hogy mindenki figyeljen.

Mikor mindenki figyelt, kiadta a parancsot:

– Most mindnyájan csináljuk együtt! Egyszerre! Belégzés! S ha intek, akkor kilégzés! Addig bent tartani a levegőt! Rajta!

Mindnyájan teleszívták a tüdejüket levegővel, majd gyorsan összepréselték a szájukat, Klotild a csőrét.

Herkulesre pislogtak, mikor int, hogy ki lehet fújni a levegőt. De Herkules nem intett, így hát türelmesen tárolták a levegőt a tüdejükben. Úgy gondolták, hogy nem fulladhatnak meg, hiszen tele van a tüdejük levegővel!

Klotild adta fel a leghamarább, egy köhögőrohammal kifújta a levegőt.

– Köhö! Köhöhöhö!

Herkules mérgesen intett, hogy ki lehet fújni a levegőt.

– Kifújás!

Megkönnyebbülten fújták ki a levegőt.

Herkules Klotildhoz fordult.

– Te köhögős veréb, elrontod a gyakorlatot! Ne köhögj bele!

Klotild mentegetőzve pislogott.

– Mit csináljak?

Herkules dühösen válaszolt.

– Ne vegyél levegőt!

Klotild rémülten kiáltott fel.

– Akkor megfulladok!

Cillancs a segítségére sietett.

– Ha nem lélegzik, megfullad!

Herkules a fejét vakarta, hümmögött és gondolkozott.

– Hm. Igaz. Megvan! Te harci légzés helyett fütyüljél! Tudsz fütyülni?

Klotild bánatosan rázta a fejét.

– Nem tudok. Csak csiripelni. Csirip, csirip!

Herkules a homlokát ráncolta, majd bólintott.

– Az is jó! Csak harciasan csiripelj!

Sámuel érdeklődve hallgatta a beszélgetést, majd gúnyosan felnevetett.

– Hihihi! Harci légzés helyett harci csiripelés! Ettől majd jól összetojja magát az ellenség!

De Herkules szigorúan nézett rá, Sámuel gyorsan abbahagyta a vihogást.

– Nem nevetjük ki a harci társunkat! Mindenki olyan eszközzel harcol, amilyen van neki!

Klotild diadalmasan nézett Sámuelre, kidüllesztette a begyét, s peckesen járkált az asztalon.

– Mikor csiripeljek harciasan? Köhö! És lentről vagy fentről csiripeljek harciasan? Köhö! És jobbról vagy balról csiripeljek harciasan? Köhö!

Herkules leállította.

– Majd szólok! És vezényszóra csiripelj!

Herkules intett, hogy álljanak sorba.

– Sorakozó!

Sámuel Cillancs mellé állt.

Herkules megint felemelte a hangját, úgy magyarázott.

– Figyelem! A második lecke következik! A második lecke az elsőre épül, vagyis annak a folytatása. Eddig világos?

A fejüket rázták tétován, hogy nem, egyáltalán nem világos.

De Herkulest nem lehetett kizökkenteni. Rendületlenül magyarázott.

– Semmi baj! Majd menetközben megértitek. A második lecke a vicsorgás. És azért épül az első leckére, mert mikor kifújjuk a levegőt, vicsorítunk, és közben a fogunkat csikorgatjuk! Ennek az a célja, hogy megfélemlítsük az ellenséget! Lelkileg összetörjük. Megfosztjuk az önbizalmától! Eddig világos?

Lelkesen bólogattak, hogy világos, végre értik, hogy miről van szó.

– A frászt hozzuk rá! – mondta harciasan Sámuel. – És majd jól összecsinálja magát!

Herkules bólintott.

– Figyelem! Bemutatom!

Herkules teleszívta a tüdejét levegővel, majd nagy zajjal kifújta. Közben rémesen vicsorított, hörgött, és a fogát csikorgatta. Nagyon félelmetes volt, a hideg futkosott a hátukon, ahogy nézték.

– Jaj, de rémes! – mondta Sámuel.

– A hideg futkos a hátamon! – szörnyülködött Cillancs.

Klotild panaszosan suttogott az asztal tetején.

– Ebből is kimaradok! Nekem nincs fogam. Csőröm van. Nem tudok vicsorítani!

Herkules abbahagyta a vicsorgást meg a csikorgást.

– Most ti! Egyenként. Először a macska! Vicsorítás. Rajta!

Cillancs vicsorított, de ez inkább olyan volt, mintha mosolyogna.

Herkules a fejét csóválta.

– Nem jó. Túl szelíd. Ez nem vicsorítás. Ez mosolygás.

Sámuel közbekotyogott.

– Ez azért van, mert túl jó a szíve!

Cillancs a vállát vonogatta, hogy nem tehet róla, ha túl jó a szíve, ilyennek született.

– Nem tehetek róla!

Herkules megint ráncolta a homlokát, gondolkozott, hümmögött.

– Gondolj valami rosszra! – javasolta.

– Milyen rosszra? – kérdezte Cillancs.

Sámuel vigyorogva csatlakozott, adott egy tanácsot.

– Például, hogy valaki ellopta a tejecskédet!

– Kicsoda? – kérdezte Cillancs csodálkozva.

Sámuel legyintett.

– Ez csak egy tréfa volt! Olyasmire gondolj, amitől dühös leszel! Meg mérges! Meg bosszúálló!

Herkulesre nézett.

– Jól mondom?

Herkules bólintott.

– Jól mondod! Te meg gondolj valamire, te jószívű macska!

Cillancs összeráncolta a szemöldökét, erőlködve gondolkozott.

Majd hirtelen rávicsorított Sámuelre, hörgött, morgott, a fogát csikorgatta.

Sámuel ijedten ugrott hátra. Megzavarodva lengette a fehér zsebkendőt.

– Na! Na!

Herkules elégedetten nézte a vicsorgó, hörgő Cillancsot.

– Ez az! Így kell ezt csinálni! Jól van. Elég.

Cillancs abbahagyta a vicsorgást, kisimult az arca, megint a régi, kedves macskaarc nézett Sámuelre.

Sámuel megtörölte a homlokát a fehér zsebkendővel.

– Fű! Mi volt ez? Mitől dühödtél meg?

– Gondoltam valamire! – mondta Cillancs.

– Mire gondoltál? – érdeklődött Sámuel.

– Hogy elloptad a tejecskémet! – vigyorgott Cillancs.

Sámuel megzavarodva hebegett.

– Én? A tejecskédet? De hát nem loptam el!

– Ez csak egy példa volt! – legyintett Cillancs.

– Ja? Csak egy példa? Az más! – könnyebbült meg Sámuel.

Herkules türelmetlenül dobbantott.

– Elég a locsifecsiből! Munkára! Most az egér vicsorog! Rajta!

Sámuel teleszívta a tüdejét levegővel, olyan lett, mint egy léggömb. Majd sziszegve kifújta. Közben vicsorgott, a fogát csattogtatta, hörgött és morgott. Nagyon félelmetes volt! Az egereknek különben is fantasztikus foguk van. Sámuel az ínyét felhúzva megmutatta a fantasztikus fogait.

Borzongva nézték a vicsorgó Sámuelt, még Herkules is elismerően bólogatott.

Sámuel abbahagyta a vicsorgást meg a hörgést, hencegve megkérdezte:

– Na, milyen voltam?

– Rémes! – mondta Cillancs.

– Mint egy fogkrémreklám! – mondta Klotild.

Sámuel legyintett.

– Te ehhez nem értesz!

– Mire gondoltál? – kérdezte Cillancs.

– Semmire – magyarázott Sámuel. – Nekünk, nagyköveteknek a kisujjunkban van a vicsorgás!

Herkules félbeszakította a fecsegést.

– Nem fecsegünk! Dolgozunk! Most a veréb következik! Rajta! Vicsoríts!

Klotild a vállát vonogatta az asztal tetején.

– Nem tudok. Nekem csőröm van!

Herkules a homlokát ráncolta, hümmögött.

– Ja, persze! Na mindegy! Ezt a gyakorlatot te kihagyod!

Sámuelnek megint eszébe jutott valami, gyorsan kimondta.

– Mi lenne, ha harciasan csattogtatná a csőrét?

Klotild lelkesen ugrált az asztal tetején.

– Ez az! Csattogtatni tudom! Mégse maradok ki!

Herkules elfogadta az ötletet, bólintott.

– Csattogtasd! Bár nem szabályos. Fő az, hogy félelmetes legyen!

Klotild csattogtatta a csőrét, csatt, csatt, csatt! Majd lepislogott az asztalról.

– Milyen volt?

– Mint egy körömolló! – vigyorgott Sámuel.

Klotild legyintett.

– Ehhez meg te nem értesz!

Herkules félbeszakította a fecsegést, nagyot dobbantott a lábával, hogy csend legyen. A csivitelők és fecsegők elhallgattak.

– Figyelem! A harmadik lecke következik! A harmadik lecke, amikor testi kapcsolatba kerülünk az ellenséggel! Ez akkor következik, amikor a lelkét már összezúztuk. Eddig világos?

Bólogattak, hogy eddig világos.

– Összetörjük, és egy kis seprűvel felseperjük! – szellemeskedett Sámuel.

Herkules a fejét rázta.

– Nix seprű! Nem használunk semmiféle segédeszközt, csak a testünket! A testünk mindig velünk van! A testünk a legjobb fegyver!

Klotild végignézett magán.

– Az enyém is?

Herkules bólintott.

– A tied is!

Klotild boldogan suttogott.

– Az én testem fegyver! Köhö!

Herkules intett, hogy csend legyen!

– A testi kapcsolat azt jelenti, hogy elgáncsoljuk, és csípődobással a földre dobjuk. A gáncsolást a lábunkkal végezzük, a csípődobást a csípőnkkel. A gyengébbek kedvéért megmutatom: ez a lábam, és ez a csípőm!

Herkules a lábára mutatott, majd a csípőjére.

– Most ti is mutassatok rá!

Sorban rámutattak, először a lábukra, utána a csípőjükre.

– Nekem hol a csípőm? – kérdezte Klotild.

– A lábad felett és a nyakad alatt! – magyarázott Sámuel.

Mikor végre Klotild is megtalálta a csípőjét, Herkules folytatta a kiképzést.

– Hogyan kell elgáncsolni? – tette fel a kérdést.

Sámuel rögtön visszakérdezett. Ő volt a leglelkesebb tanítvány.

– Hogyan kell elgáncsolni?

Herkules rámosolygott.

– Egyszerű! Futás közben elébe tesszük a lábunkat.

Sámuel tovább makacskodott, meg akadékoskodott.

– És ha nem fut? És ha csak áll?

De Herkulesnek mindenre volt ötlete.

– Akkor mi futunk! Magunk után csaljuk! Mozgásra kényszerítjük és gáncsolunk!

Sámuel vigyorogva bólogatott.

– Zseniális! És mit csinálunk a csípőnkkel?

Herkules intett, hogy mindenki figyeljen.

– A csípőnkkel dobunk! Figyelem! Bemutatom. Kérek egy önként jelentkezőt.

Sámuel jelentkezett, odaállt Herkules elé.

– Itt vagyok. Mit csináljak?

Herkules előrehajolt, kicsit meggörnyedt, a fejét is lehajtotta.

– Támadj!

Sámuel hátrált pár lépést, majd teljes erőből nekirohant Herkulesnek. Herkules tett egy félfordulatot, még jobban lehajolt, és a csípőjével nagyot dobott.

Sámuel szállt a levegőben, mint egy madár, majd lehuppant a földre. Ámulva nézett.

– Hű, a mindenit! Észre se vettem, máris a földre kerültem!

Herkules felsegítette a földről Sámuelt.

– Most te gyakorolj a macskával!

Sámuel meggörnyedt, a fejét lehajtotta, intett Cillancsnak.

– Támadj!

Cillancs vicsorítva támadott. Sámuel ügyesen elhajolt, kidugta a csípőjét oldalt, és nagyot dobott. Cillancs repült a levegőben, s a földre tottyant.

Sámuel ujjongott, ugrált és kiabált.

– Sikerült! Sikerült! Életem első csípődobása!

Majd udvariasan felsegítette Cillancsot.

– Nem fájt?

Cillancs legyintett.

– Nem. A macskák mindig a talpukra esnek! Most te támadj!

Sámuel nagy levegőt vett, kifújta, és vicsorogva támadott. Cillancs is meggörnyedt, egészen lelapult, lazán kitartotta a csípőjét, és nagyot dobott. Sámuel repült a levegőben, s lehuppant.

Herkules megdicsérte őket, majd tűnődve Klotildra nézett.

– Hm. Te csípődobás helyett csípjél nagyokat a csőröddel!

Klotild nagyokat csípett a csőrével a levegőbe, harciasan csattogtatta a csőrét.

Herkules elégedetten nézett rájuk.

– A kiképzést befejeztük. Fél még valaki?

A fejüket rázták, bátran nyávogtak és cincogtak és csiripeltek.

– Nem félünk! Nyáu! – nyávogott Cillancs.

– Nem félünk! Cin, cin! – cincogott Sámuel.

– Nem félünk! Csirip! Köhö! – csiripelt Klotild.

Ekkor dörömböltek az ajtón.

Mindenki megdermedt, mozdulatlanul néztek az ajtóra. Így álltak ott, mint egy szoborcsoport.

Herkules némán formálta a szavakat.

– Nem fé-lünk!

Egy betörő dörömbölt az ajtón. Abbahagyta a dörömbölést, a fülét az ajtóhoz nyomva hallgatózott. Majd megint dörömbölt. Rekedt hangon dörmögött, heherészve beszélt magában.

– Hehe! Nincs itthon senki! Jó volt a tipp! Mindenki elutazott. Hehe! Üres a ház! Az a jó! Az a finom. Könnyű kis nyári munka. Hehe! Azért tegyünk még egy próbát. Csak semmi meglepetés!

Bekiabált az ajtón keresztül.

– Hahó! Hahó! Van itt valaki? Hehe. Nem jól mondtam. Itt persze hogy van valaki. Például én! Hehe! Azt nem mondom meg, hogy én ki vagyok. Hadd legyen meglepetés. Hehe! Mert egy jó betörő nem rohan ajtóstól a házba. Én pedig jó betörő vagyok! Vagyis először tájékozódunk, azután bemegyünk. Újra felteszem a kérdést: van ott bent valaki?

Bent mozdulatlanul figyeltek. Cillancs nem bírta tovább, halkan felnyávogott.

– Nincs… Nyáu!

Herkules gyorsan lepisszegte. Suttogva mondta:

– Pszt! Ne nyávogj! Ne áruljuk el magunkat.

Kint a betörő fülelt, megint az ajtóhoz hajolt, úgy hallgatózott.

– Mintha macskanyávogást hallottam volna. Hehe! De az is lehet, hogy félrehordott a fülem a nagy hallgatózásban. A nyávogás nem számít. Egy macska nem számít. Csak az számít, hogy üres a lakás. Üres, üres, üres. Vagyis hogy nincs itthon senki. Senki, senki, senki. Vagyis most ide szépen betörünk. Hehe! Betörögetünk. De nem ám az ajtót törögetjük be, hanem szépen kinyitjuk. Hehe! Kulccsal! A mai betörők kulccsal dolgoznak. Szépen, finoman, karcolás nélkül. Hehe! Álkulccsal! Nekem is van tizenkét darab álkulcsom.

Bentről hallották, hogy megcsörgeti a tizenkét darab álkulcsot. Majd sorban kipróbálta, beledugta a kulcslukba, heherészve, rekedt hangon dörmögve.

– Valamelyik csak jó lesz. Csak halkan, csak csendben. Ez se jó. Ez se jó. Semmi baj, van még. Ez se jó. Ez se jó.

Sámuel dühösen suttogva hadarta:

– Bejön! Bejön! Bejön!

Cillancs is suttogott.

– Mit csináljunk? Mit csináljunk?

Klotild némán tátogott az asztal tetején.

Mindnyájan Herkulesre néztek.

Herkules a szoba közepén állt, behunyta a szemét, úgy koncentrált, némán biztatta magát.

– Herkules, szedd össze magad! Belégzés! Kilégzés!

Nagy levegőt vett, kifújta, majd kinyitotta a szemét, s elégedetten motyogott.

– Már össze is szedtem magam!

Kihúzta magát, kidüllesztette a mellét, és érces hangon kiadta a parancsot.

– Őrző-védők, sorakozó!

Az érces hangra mindnyájan összeszedték magukat, már nem remegtek.

– Igenis! – mondta Sámuel, és Cillancs mellé sorakozott.

Herkules elszánt arccal magyarázott.

– A haditerv a következő: macska, veréb fel az ajtóra! Én meg az egér alulról támadunk!

Cillancs még gyorsan megkérdezte:

– Nem baj, hogy frissen vagyunk kiképezve?

Herkules bátorítóan intett.

– Nem baj! Fő a bátorság!

Ekkor kinyílt az ajtó, nyikorogva, óvatosan. Először félig, azután teljesen. A betörő bedugta az orrát.

Herkules elkiáltotta magát.

– Rohamra, őrző-védők!

Cillancs nagyot nyávogott az ajtófélfán.

– Rohamra, házőrzők! – és suttogva hozzátette: – Nagymama, segíts!

Klotild harciasan csiripelt a levegőben.

– Rohamra, énekesek!

Sámuel is elbődült a földön.

– Rohamra, nagykövetek!

A betörő belépett a szobába, először nem látott semmit a félhomályban. Később meg már azért nem látott, mert valaki port és festékdarabkákat rugdosott, kapart a szemébe az ajtófélfáról. Cillancs volt az, aki már egyáltalán nem félt, sőt egy zseniális ötlet jutott az eszébe, és gyorsan cselekedett. Nagy levegőt vett, ahogy tanulta, s a port a betörő szemébe fújta. Mikor a por elfogyott, körmével a falat kapirgálta, s a vakolatdarabkákat a betörő szemébe rugdosta. Közben félelmetesen vicsorított és nyávogott.

– Nyáu! Nyáu! Hrr! Hrrr!

A betörő a szemét dörzsölgetve óbégatott.

– Nem látok! Nem látok!

A következő támadó Klotild volt, ő is a levegőből rohamozott. Merészen ráült a betörő fejére, és a fülét csipkedte harciasan. De nem elég, hogy csipkedte, hanem félelmetesen bele is köhögött.

– Köhö! Köhö! Köhö! Köhö!

A betörő a feje felé nyúlkált, rémülten ordítozott.

– Mi ez? Mi ez? Mi a nyavalya ez? Jaj, valami ráült a fejemre! Valaki beleköhögött a fülembe! Nem hallok! Nem hallok!

A félig megvakult és félig megsüketült betörő imbolygott az ajtóban, a szemét dörzsölte, a fejét tapogatta.

Ekkor támadott Sámuel. A földről gyorsan felmérte, hogy mi a betörő gyenge pontja. A betörő bokája felett csapdosott a nadrág szára. Sámuel elvigyorodott: megvan a gyenge pont! Azután, ahogy tanulta, nagy levegőt vett, s vicsorogva és hörögve bemászott a nadrág szárába, és felfutva csiklandozta, karmolta a betörő lábát.

– Cin, cin, cin! Hrrr! Hrrr!

A betörő fél lábon ugrált, közben jajgatott és visítozott.

– Jaj, valami belemászott a nadrágomba!

Sámuel gyorsan nadrágszárat cserélt, vagyis lefutott az egyikben, s felfutott a másikban. Közben harciasan cincogott és hörgött.

– Dupla, vagy semmi! Cin, cin, cin! Hrrr! Hrrr!

A betörő most a másik fél lábán ugrált, jajgatott és visított.

– Jaj, most meg a másik szárában van! Jaj, jaj, jaj!

Herkules szakértő szemmel nézte a fél lábon táncoló betörőt. Füttyentett Sámuelnek, hogy jöjjön ki a nadrágszárból. Sámuel vigyorogva, lihegve kimászott.

– Most én jövök! – rikkantott Herkules. – Köszönöm, hogy kibillentetted az egyensúlyából!

Herkules szabályszerűen nagy levegőt vett, kifújta, s vicsorogva, hörögve, a fogát csikorgatva támadott. A földön lévő lábba harapott. A betörő azt is felkapta, s mivel még a másikat nem tudta letenni, egy pillanatra mind a két lába a levegőben volt. Ezt a pillanatot használta ki Herkules, a csípőjével nagyot dobott az eldőlő betörőn, aki nyekkenve kiesett a küszöbön.

– Csípődobás! Ahogy a nagykönyvben meg van írva! – harsogta Herkules.

A betörő elterült, mint a gyalogbéka, jajgatott és óbégatott. Olyan hirtelen történt az egész, hogy nem is látott semmit, és senkit. De azt tudta, hogy menekülni kell! Jajgatva és siránkozva felpattant és elfutott.

– Jajajaj! Menekülés! Futás! Segítség! Jajajaj!

Egy kis ideig csöndben néztek a menekülő betörő után. Lihegtek és csodálkoztak. Még nem hitték el, hogy sikerült, hogy ők győztek.

Cillancs halkan kérdezte:

– Elment?

Sámuel tért magához legelsőnek, nagyot ugrott, a levegőbe bokszolt, rikkantgatott, végre megtalálta a hangját.

– Elpucolt! Iszkiri! De előbb jól összetojta magát! Tele lett a nadrágja!

Cillancs is magához tért, vigyorogva kérdezte:

– Honnan tudod?

Sámuel a mellére csapott.

– Ott voltam a helyszínen! Először az egyik nadrágszárban rémisztettem halálra, azután a másik nadrágszárban tettem tönkre a lelkét! Rögtön megláttam a gyenge pontját, és rögtön le is csaptam rá. A nagykövetek sose haboznak, ha egy gyenge pontot látnak!

Vidáman nézték a hencegő nagykövetet, mindnyájuk szíve tele volt lelkesedéssel, a győzelem örömével.

Cillancs magyarázta a haditettét hadonászva és mutogatva:

– Te alulról támadtál, én felülről zúztam szét az önbizalmát! Először egy kis port hintettem a szemébe, hogy ne tudjon tájékozódni. Mert ez a legfontosabb! Rögtön elhomályosult előtte a világ. Teljesen elment a látása! Utána már azt csinálhattunk vele, amit akartunk.

Klotild ugrált az asztal tetején, harciasan csiripelt.

– Én is felülről támadtam! Mint egy vadászrepülő! Mint egy zuhanóbombázó! És jól teleköhögtem a fülét! Köhö! Köhö! Egyből elment a hallása!

Herkules sem akart kimaradni az ünneplésből. Kidüllesztette a mellét, és szúrósan nézett.

– Én teljesen szabályosan harcoltam. Betartottam minden szabályt. Először nagy levegőt vettem, bent tartottam és kifújtam. Közben félelmetesen vicsorogtam és hörögtem, hogy összetörjem a lelkét, ha látja a vicsorgást és hallja a hörgést!

Cillancs már éppen meg akarta jegyezni, hogy se nem látott, se nem hallott a betörő, de azután gyorsan észbekapott, és nem szólt egy szót sem. Rájött, hogy mindenki a saját szemszögéből meséli el a győzelmet, és ehhez joga van! Mert mindenki szível-lélekkel harcolt, a földön és a levegőben.

Herkules ránézett, hogy akart-e valamit mondani. De Cillancs mosolyogva rázta a fejét.

– Folytasd, Herkules! Csuda izgalmas!

Herkules megnyugodva folytatta.

– Azután jött a győztes csípődobás! Az is teljesen szabályos volt, és az ellenség a földre került! Platty!

Majd komoly képpel nézett rájuk.

– Megállapítom, hogy átestünk a tűzkeresztségen!

Sámuel csodálkozva közbekotyogott.

– Nem is volt tűz!

Herkules legyintett.

– Ez csak szólásmondás! Azt jelenti, hogy learattuk életünk első győzelmét!

– Éljen a tűzkeresztség! – rikkantott Sámuel.

Herkules mint egy jó parancsnok, megvizsgálta őket a szemével.

– Sebesült nincs?

Az őrző-védők is végignéztek magukon.

Sámuel a fejét rázta.

– Nincs! Illetve remélem, hogy a betörő megsebesült! Remélem, hogy betörte az orrát! Egy betört orrú betörő! Hihihi!

Herkules mosolygott.

– Az orrát nem láttam. De a lábát jól láttam. Az egyik lábára erősen bicegett. Pedig épp hogy csak megkarcoltam. Azt is azért, hogy kibillentsem az egyensúlyából. Mert a döntő csapás a csípődobás volt!

Majd megint komolyan nézett rájuk, mint egy parancsnok.

– Megállapítom, hogy győztünk. Megállapítom, hogy nincs sebesült. Megállapítom, hogy nem féltünk! Megállapítom, hogy lehet örülni!

Mintha csak erre vártak volna, mindnyájan elkezdtek nevetni meg vihogni, nyávogni meg cincogni. Féktelen öröm töltötte meg a szobát. Ez teljesen érthető volt, hiszen kiderült, hogy először életükben nem féltek, és először életükben győztek, annak ellenére, hogy milyen kicsik! Vagyis, hogy nem a nagyság számít, hanem a bátorság!

A nagymama mosolyogva nézte az örvendező társaságot a fényképről.

Cillancs felugrott a heverőre, és fel-alá járkálva nyávogta:

– Nem féltem! Egy csöppet sem féltem! Igazi házőrző macska vagyok! És a házőrző macskák sose félnek! Nyáu!

Sámuel is felmászott a heverőre, és hencegve cincogta.

– Én se féltem! Egy picit se féltem! A nagykövetek sose félnek! Nincs szükségem többé a fehér zsebkendőre! Neked adom, te énekes veréb.

Klotild átvette a fehér zsebkendőt, s mint egy apró turbánt a fejére kötötte.

– Köszönöm, te bátor nagykövet! De már nincs rá szükségem. Úgy értem, hogy már nem akarok énekesmadár lenni!

– De a művésznevedet megtartod? – érdeklődött Sámuel. – Csak azért kérdezem, hogy hogyan szólítsunk?

– Megtartom – mondta Klotild. – Jobban cseng, mint az igazi nevem. Ha a hangom nem cseng, legalább a nevem csengjen!

– És mi akarsz lenni? – kérdezte Cillancs.

Klotild kidüllesztette a begyét, s büszkén mondta:

– Az akarok lenni, aminek születtem! Egy bátor veréb! A köhögésem is elmúlt. Lehet, hogy azért köhögtem, mert megerőltettem a torkomat? Most már többé nem erőltetem. Csak csiripelek. Csirip, csirip! A kendő meg jó lesz turbánnak! Ez a legújabb divat. Hogy tetszik?

Ámulva hallgatták a bátor verebet. Megcsodálták a turbánját.

– Úgy nézel ki, mint a török szultán! – dicsérte meg Sámuel.

Herkules is felugrott a heverőre, dörmögött meg dünnyögött, és önérzetesen azt mondta:

– Győztünk, mégpedig szabályosan! Vagyis nincs szükségem őrző-védő tanfolyamra. Ma letettem a vizsgát, habár kicsi a termetem. Herkules, a vizsgázott őrző-védő! Mostantól nem számít, hogy nagy vagyok, vagy kicsi vagyok!

Mindnyájan bólogattak, Herkules a szívükből beszélt. Egyszerre nem érezték, hogy milyen kicsik. Illetve nagyon erősen érezték, hogy a termet nem számít! S különben is, ahogy a heverőn álltak, mind magasabbak lettek.

Herkules Cillancshoz fordult, mélyen a szemébe nézett, s halkan megkérdezte:

– Itt maradhatunk?

Mindnyájan Cillancsra néztek, mert mindnyájuk szívében ugyanez a kérdés volt.

Cillancs mosolyogva bólintott.

– Itt maradhattok! Ez a ház nagyon biztonságos ház! Ez a ház a világ legbiztonságosabb helye! És ti vagytok a világon a legjobb barátaim! És most már én sem vagyok egyedül!

Telt-múlt az idő, az őrző-védők nagyokat játszottak, mikor eljött a nagy nap.

Autó fékezett a ház előtt, Sámuel hallotta meg először.

– Hallom! – mondta. – Egy autó jött.

Klotild felszállt az ablakra, kikukkantott.

– Látom! – mondta. – Egy autó jött. Ki lehet az?

Cillancs rögtön tudta, hogy ki lehet az, elmosolyodott örömében. Az ajtóhoz rohant és kinyitotta.

– Megérkezett a család! – nyávogta boldogan.

Az ajtó előtt a papa állt, mögötte a mama, mögötte a két gyerek.

A papa roppantul elcsodálkozott a kinyíló ajtón.

– Nyitva van az ajtó! – mondta a fejét vakarva. – Mért van nyitva az ajtó?

A mama mosolyogva unszolta.

– Ha nyitva van az ajtó, menjünk be! Nem állhatunk itt estig.

A papa azonban még mindig bizalmatlanul nézett a nyitott ajtóra.

– Menj be te! – javasolta a mamának. – Én a kocsiban hagytam valamit.

Ám a mama határozottan így szólt:

– Te vagy a férfi! Neked kell bemenni.

A papa dünnyögött meg mormogott, hogy persze, ilyenkor én vagyok a férfi. Majd a biztonság kedvéért bekiáltott:

– Van itt valaki?

Cillancs a küszöbre állt, s nagyot nyávogott.

– Van! Nyáu!

A mama nagyot nevetett, félretolta a papát, felkapta Cillancsot, ölelgette, csókolgatta.

– Cillancs! Drága Cillancs! De jó, hogy látlak!

S karjában tartva Cillancsot, mégis ő ment be elsőnek.

Utána a két gyerek rohant be, és utolsónak a papa araszolt. Még mindig morgott, gyanakodva vizsgálta a zárat.

A mama továbbadta Cillancsot a lánynak. A lány is ölelgette, csókolgatta Cillancsot, és suttogott neki.

– Nem féltél? Nem unatkoztál?

Cillancs a fejét rázta, és ő is visszasuttogott.

– Nem vagyok egyedül! – súgta Cillancs.

– Persze hogy nem! – nevetett a lány. – Itt vagyunk mi is! Végre hazaérkeztünk!

Cillancs tovább suttogott.

– Rajtatok kívül is vagyunk egypáran. Itt vannak a barátaim. Bemutathatom őket?

A lány mosolygott, és hangosan így szólt:

– Mama! Papa! Cillancs bemutatja a barátait!

A mama és a papa a szoba közepére rakott bőröndök között állt, a fiú most hozta be az utolsó csomagot.

– Miféle barátai? – kérdezte a papa.

– Hol vannak a barátaid? Mutasd be őket! – mondta a mama.

Cillancs hálásan nézett a mamára.

– Érkezési sorrendben mutatom be őket! – mondta.

– Miféle érkezési sorrendben? – értetlenkedett a papa.

– Abban a sorrendben, ahogy érkeztek! – nyávogta Cillancs. Majd hozzátette. – Hogy megvédjék a házat. És engem.

A mama leintette a zsörtölődő papát.

– Mutasd be őket! Jaj, de kíváncsi vagyok!

– Én is kíváncsi vagyok! – mondta a lány.

– Hol vannak? – kérdezte a fiú.

Cillancs a lánynak suttogott.

– Tegyél le a heverőre.

Cillancs intett Sámuelnek, aki a heverő alatt lapult.

– Elsőnek bemutatom Sámuelt, a nagykövetet!

Sámuel előjött, udvariasan meghajolt, ahogy egy nagykövethez illik.

– Egy egér! – csodálkozott a papa.

– Milyen nagykövet? – mosolygott a mama.

– Egér nagykövet! – mondta Cillancs.

– Világos! – mondta a fiú.

– Jaj, de aranyos! – nevetett a lány.

Cillancs intett Sámuelnek, hogy másszon fel mellé a heverőre. Azután folytatta a bemutatást.

– Másodiknak bemutatom Klotildot, aki énekesnőnek készült, de már meggyógyult!

Klotild is a heverőre szállt, fején a fehér turbánnal.

– Jé, egy veréb! – csapta össze a kezét a mama.

– Egy turbános veréb! – csodálkozott a lány.

– Énekes veréb? – hitetlenkedett a fiú.

– Hogyhogy meggyógyult? Mi baja volt? Az éneklés nem betegség! – értetlenkedett a papa.

Cillancs megmagyarázta.

– Be volt rekedve. Mert erőltette az énekesi pályát. Azután fehér zászlóval borogattuk. De most turbán lett belőle!

A papa a fejét rázta, mint akinek víz ment a fülébe, de nem szólt, mert a mama szigorúan ránézett.

– Ne rontsd el a hangulatot! Olyan aranyosak!

Majd Cillancsnak szólt.

– Van még barátod?

Cillancs bólintott, s így szólt:

– Harmadiknak bemutatom Herkulest, az őrző-védő kutyát!

Herkules előjött az asztal alól, s felugrott a heverőre. Udvariasan biccentett.

– Egy kutya! – csapta össze a kezét a mama.

– Egy őrző-védő kutya! – füttyentett a fiú.

A papa nem bírta megállni megjegyzés nélkül, méregette a kutyát.

– Nem kicsi ez őrző-védőnek?

– Nem kicsi! Bebizonyította! És a nagyság nem számít. Mert minket is kiképezett!

A mama elcsodálkozott.

– Kiképzett? Minek képezett ki?

– Őrző-védőnek! – jelentette ki büszkén Cillancs.

Majd a barátaihoz fordult.

– Mutassuk meg nekik! Herkules, vezényelj!

Herkules megköszörülte a torkát.

– Belégzés! – vakkantotta.

Az őrző-védők teleszívták a tüdejüket.

– Kilégzés! – vakkantotta Herkules.

Nagy sziszegve kifújták a levegőt.

A fiú elismerően bólogatott, a papa se morgott, ami igaz, igaz, nagyon szabályosan vették a levegőt!

Cillancs elégedetten látta, hogy sikerült meglepni a családot, vagyis hogy nem nevették ki őket.

Herkulesnek suttogta:

– Folytasd!

Herkules kiadta a parancsot:

– Vicsorítás!

Az őrző-védők vicsorítottak és hörögtek a heverőn, illetve Klotild harciasan csattogtatta a csőrét.

– Hűha! – mondta a fiú.

– Egész félelmetes! – ismerte el a papa.

A mama intett, hogy elég! Majd aggódó arccal megkérdezte:

– És mit őriztetek?

Cillancs büszkén vágta ki:

– A házat!

A mama csodálkozott.

– A házat? Kitől?

Cillancs mély hangon válaszolt, utánozta a rezes hangú betörőt.

– A betörőtől!

A papa a homlokára csapott, mint akinek most esett le a tantusz.

– Aha! Az ajtó! Ezért volt nyitva az ajtó! Mesélj! Halljam, mi történt?

Cillancs elégedetten látta, hogy végre a papa is komolyan veszi őket. Lendületesen magyarázott meg mutogatott.

– Az történt, hogy betört a betörő!

– Jaj! – sikkantotta a mama.

De a papa leintette.

– Tovább! Erre ti mit csináltatok?

Cillancs fojtott hangon suttogott.

– Támadtunk!

– Tovább! – sürgette a papa. – Hogyan támadtatok?

– Én és Klotild felülről! Sámuel és Herkules alulról! Először a szemét, azután a fülét, azután a lábát, azután csípődobás!

– Hűha! – lelkendezett a fiú.

– És mi lett a vége? – kérdezte izgatottan a papa is.

– A betörő elpucolt, és mi győztünk! – mosolygott Cillancs.

– És nem féltetek? – kérdezte a mama. Cillancs a fejét rázta.

– Nem féltünk! És a nagymama végig segített!

– A nagymama? – csodálkozott a lány. – Hogyan segített?

– Mosolygott! – mondta Cillancs.

Mindnyájan a fényképre néztek, amelyen a nagymama mosolygott.

Cillancs megköszörülte a torkát, és a mamára nézett kérlelő szemmel.

– Itt maradhatnak a barátaim?

A mama kedvesen mosolygott, először mindegyikre, majd külön-külön Sámuelre, Klotildra és Herkulesre. Bólintott, és meleg hangon mondta:

– Itt maradhatnak! Az ilyen barátokra mindig szükség van!

Majd szigorúan a papára nézett.

– Igaz, papa?

A papa hümmögött meg dünnyögött, majd kihúzta magát, és komoly hangon válaszolt.

– Igaz! Nincs jobb, mint a jóbarát! Madarat tolláról, embert barátjáról!

Cillancs boldogan vigyorgott, tele lett a szíve örömmel, hogy ilyen szeretettel befogadták a barátait! Eszébe jutott valami, és Herkulesre mutatva ezt mondta a papának:

– Herkules is tud egy csomó közmondást!

A papának felragyogott az arca.

– Igen? Te is tudsz? Nincs szebb, mint egy közmondás! Mondj egyet gyorsan!

Herkules bólintott, és komoly, megfontolt hangon mondta:

– Minden jó, ha jó a vége!

A papa ragyogó képpel helyeselt.

– Te vagy az én barátom! Kell egy kutya a háznál!

A lány Klotildra mutatott.

– Meg kell egy veréb is!

A fiú Sámuelre mutatott.

– Meg egy egér is!

A mama boldogan felsóhajtott.

– Így teljes a család!

A fiú vigyorogva rikkantott.

– Majdnem kétszer annyian vagyunk, mint voltunk! Éljen!

A mama a szoba közepére rakott csomagokra nézett. Egymás hegyére-hátára dobálva hevertek a bőröndök, a hátizsákok, a szatyrok, a horgászbotok és a teniszütők.

– Pakoljunk ki. Kíváncsi vagyok, hogy mit hagytunk ott.

A papa is megszemlélte a csomagokat.

– Szerintem többet hoztunk, mint vittünk, nekem legalábbis úgy tűnik! Mintha több lenne a csomag.

A mama legyintett.

– Csak többnek látszik. Mert mindent összevissza dobáltunk bele. Mindenki szedje ki a saját holmiját! – javasolta.

Kinyitották a bőröndöket, a szatyrokban turkáltak, mindenki lázasan kereste a saját holmiját. Pillanatok alatt óriási rendetlenség lett, egy nagy kupacban keveredtek összevissza a törülközők, a zoknik, az összegyűrt ruhák, a horgászbot beleakadt a szalmakalapba, a teniszütő a cipőfűzőbe.

A papa mindenkit elhessegetett a romhalmaztól.

– Állj! Mindenki lépjen hátra egy lépést!

Vonakodva hátrább léptek.

– Most jön a nagy varázsló! Hihihi! – vihogott a lány.

– Ne zavarj a koncentrálásban! – szólt rá a papa.

Ráncolta a homlokát, erősen koncentrált.

Az őrző-védők kíváncsian nézték a heverőről.

– Pedig egyszerű, mint a pofon! – dünnyögött az orra alatt Herkules.

A papa hegyezte a fülét. Idegesen kérdezte:

– Mit mondtál? Mit mondtál?

Herkules megköszörülte a torkát, s hangosan magyarázott.

– Azt mondtam, hogy egyszerű, mint a pofon! Ez olyan, mint mikor a zsák a foltját megtalálja!

A papa szúrós szemmel nézett, latolgatta, hogy Herkules komolyan beszél-e, vagy gúnyolódik. Herkules olyan komoly képet vágott, mint egy közlekedési rendőr.

A papa bólintott.

– Halljam a zseniális javaslatot!

Mindnyájan Herkulesre néztek. Herkules kihúzta magát, s előadta a zseniális ötletet.

– Mindent vissza kell pakolni. És egyenként újra kipakolni. Mikor az egyik csomag kiürült, és minden a helyére került, akkor kell kipakolni a másikból! Így elkerüljük a káoszt és a zűrzavart.

A mama a fejéhez kapott, és kétségbeesve nézett a plafonra.

– Mindjárt megőrülök!

A papa leintette, s megrágta, amit Herkules mondott. Majd mikor nemcsak megrágta, hanem meg is emésztette, felragyogott a szeme.

– Igazad van! Tényleg zseniális!

S kiadta az újabb parancsot:

– Mindenki pakoljon vissza!

A két gyerek vigyorogva pakolt, a mama mártírképpel sóhajtozva csomagolt, a papa ugrált a bőrönd tetején, amely nem akart lecsukódni.

A mama megtört hangon motyogott.

– Ez tiszta bolondokháza!

Egy fogkefét nézegetett, nagyot sóhajtott.

– Kimaradt a fogkefe!

– Tedd zsebre! – mordult rá a papa.

Nagy nehezen visszagyömöszöltek, visszanyomkodtak mindent a csomagokba.

A papa elégedetten nézte, majd intett, mint egy hadvezér.

– Megnyitom az első számú csomagot! Mindenki jelentkezzen a holmijáért!

Sorban szedte elő a holmikat, s felmutatta.

– Fürdőruha! Kié?

A lány jelentkezett, a papa átnyújtotta.

– Hova tegyem? – kérdezte a lány.

A papa Herkulesre nézett. Herkules megkockáztatott egy javaslatot.

– Talán egy másik bőröndbe?

A papa ezt az ötletet is megrágta, tűnődött, emésztette, de nem volt ideje befejezni a tűnődést és emésztést, mert a mama mérgesen közbevágott.

– Na, ebből elég! Vagy hívom a mentőket! Itt már mindenki megbolondult?

Dühösen förmedt a lányra.

– Tedd a szekrényedbe! A többit is! Mindent a helyére teszünk!

A papa megvonta a vállát, titokban Herkulesre pillantott, hogy mit tegyünk, ilyen a nagy feltalálók sorsa!

Adogatta a holmikat, és sorban szépen mindent elpakoltak a helyére. A papa felállt, meglóbálta az üres bőröndöt.

– Kész! Nem boszorkányság! Egy kis logika!

Herkuleshez ment.

– Köszönöm az ötletet! Mi ketten még nagy dolgokat fogunk csinálni!

Herkules szerényen mosolygott.

– Többet ésszel, mint erővel!

Sámuel sem bírta tovább szó nélkül, nagyot rikkantott.

– Éljen Herkules, a csomagolóművész!

– Az én barátom! – mondta büszkén Cillancs.

A mama is megenyhült, minden a helyére került, s lecsillapodott a csomagolás izgalma.

Végignézett a megnövekedett családon.

– Csinálok egy kis vacsorát! Mit szólnátok egy kis madártejhez?

A fiú hízelegve kiáltott.

– Éljen a mama, meg a madártej!

Sámuel a száját nyalogatta.

– A nagykövetek imádják a madártejet!

Elkészült a vacsora, el is fogyott az utolsó cseppig. Fáradtan dőltek hátra, és nagyokat pislogtak az őrző-védők is.

A mama tűnődve nézett végig az elégedetten pislogó, jóllakott társaságon.

– Hol fogtok aludni? Kinek hol lesz a helye?

Klotild felrepült a szekrény tetejére.

– Nekem itt a helyem! – csiripelt. – Szeretem a magaslati levegőt!

Sámuel bebújt a szekrény alá.

– Nekem meg itt lesz a helyem! Itt nem leszek láb alatt! Itt nem lép rám senki! – cincogta.

Cillancs a heverőre ugrott, s rögtön összegömbölyödött.

– Nekem meg itt lesz a helyem! – nyávogta álmosan.

A mama Herkulesre nézett.

– És te? Neked hol lesz a helyed?

Herkules a küszöbre feküdt, onnan mormogta.

– Az őrző-védő kutyának a küszöbön a helye!

A papa egy közmondással búcsúzott.

– Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér!

Herkules kapásból válaszolt.

– Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát!

Végre mindenki elvackolódott, és mindenki megtalálta a helyét. Békés szuszogás töltötte be a szobát, mosolyogtak álmukban, nagy nyugalom szállt a szívükre, mert érezték, hogy mindenki hazaérkezett!