Hogyan lettem filmszínész?
Aznapra virradó éjszaka, mikor filmszínész lettem, nagyon furcsa álmom volt. Mondhatom, nagyon furcsa. Azt álmodtam, hogy a húsbolt vezetője olyan kövér lett, mint egy léggömb. Eddig semmi furcsa nincs még az álomban, hiszen mindenki tudta a Nadragulya utcában, hogy a húsbolt vezetője szereti a hasát. És mindig csipegeti a füstölt kolbászt meg a főtt kolbászt meg a sült oldalast meg a karmonádlit. Ez egyáltalán nem volt titok, egész nap kihallatszott a panaszos sóhajtozás a húsboltból: „Na, még ezt a falat füstölt kolbászt, aztán soha többet! Na, még ezt a karmonádlit, aztán soha többet!” Na, az én álmomban a húsbolt vezetője egyszerre lett kövér, vagyis olyan rövid idő alatt, amíg felfújnak egy léggömböt. Mikor már nem lehetett kövérebb, szép lassan emelkedni kezdett felfelé. Olyan lassan, hogy a lábujjain rugózott egy kicsit, mint a balett-táncosok a televízióban, majd a lábujjai is a levegőbe emelkedtek. Én egész közel álltam, és gyönyörködve figyeltem a balettozó, rúgkapáló léggömböt, még egy pillanatra az irigység is elfogott, hogy de jó lenne repülni! Később már nem irigykedtem, mert a húsbolt vezetője egyáltalán nem élvezte a repülést, panaszos képpel nyögdécselt lefelé.
– Csinálj már valamit, ne bámulj, mint borjú az új kapura! Hallod?!
Hallottam, bár aki ilyen szorult helyzetben van, lehetne kedvesebb is! De lenyeltem a mérgemet, s törtem a fejem, hogy mit csinálhatnék. Ott rögtön nem jutott eszembe semmi, ami nem olyan nagy csoda, hiszen az ember gyereke nem lát naponta röpködő húsboltvezetőket, de a nyögdécselő léggömb megint rámförmedt:
– Hozd ki a kilókat a boltból! Hallod?
– Hallom, hallom – morogtam, s kicipeltem két ötvenkilós súlyt, kétszer fordulva.
– Hány kilót hoztál?! – kiáltott le a léggömb.
– Száz kilót! – mondtam.
– De én százhúsz kiló vagyok! – jajdult fel a léggömb, aztán elhallgatott, mivel nyilván eszébe jutott, hogy elvesztette a százhúsz kilóját. Madzagot kötöttem a karikákra, s a madzag végét feldobtam a levegőbe. A húsbolt vezetője elkapta, mint egy horgonykötelet, s egy pillanatra meg is állt a levegőben, mint egy lomha apahajó. (Tudom, hogy anyahajónak hívják, de hát azt mégsem mondhatom a húsboltvezetőre!) Nahát, csak keringett, mint valami aknaszedő apahajó, és nem tudott lejönni, mert könnyebb volt a levegőnél.
– Hallod?! – kiáltott le a mélybe. – Nincs valami ötleted?
Volt, volt ötletem, s éppen azon tűnődtem, hogy elmondjam-e. Nem mertem elmondani. Pedig lehet, hogy ez lett volna a jó ötlet. Arra gondoltam, hogy madzagpostán felküldök neki ricinust, elég rossz, de rajtam még mindig segített. Azután egy egészen gyenge, másodrangú ötlettel hozakodtam elő:
– Kihívom a tűzoltókat!
– Nulla öt! – kiáltott le.
– Tudom – mondtam. Bementem a húsboltba, telefonon kihívtam a tűzoltókat.
Innentől már nem túl érdekes az álom. A tűzoltók kijöttek, kifeszítették a ponyvát, s felszóltak a húsbolt vezetőjének: „Ugorjon!” Az csak a fejét vakarta s nyögdécselt, majd a létrára mutogatott.
– Aha! – mondta az egyik tűzoltó. – Itt fordított eset állt elő! – Felcsavarta a létrát, a húsbolt vezetője belekapaszkodott a legfelső fokba, s intett, hogy lehet lefele csavarni. Mikor leért az anyaföldre, kezet rázott a tűzoltókkal, kis gondolkodás után velem is, a kilókat az ujjára akasztotta, és súlyos, döngő léptekkel hazament. A tűzoltók is hazamentek, én is hazamentem.
Miért mondom el az álmomat? Mert később ennek köszönhettem, hogy filmszínész lettem! „Aki ekkorát tud hazudni – mondta a rendező bácsi –, annak van fantáziája!”
De ez majd később jön, előbb még fel kellett ébrednem. Arra ébredtem, hogy a bátyám erősen rázza a vállamat, mert állítólag nyöszörögtem és motyogtam. Ezen kicsit elvitatkoztunk, a nap meg besütött közben az ablakon, vagyis már nem volt értelme visszafeküdni. A bátyám hangosan sóhajtozott, hogy ez bolondokháza, hogy nem tudja kialudni magát, pedig szünet van, és annyit alhatna, amennyi beleférne, de hát egyesek összetévesztik a szülői házat egy ingyencirkusszal! Hagytam, hadd dohogjon, majd közbeszúrtam:
– A koránkelés egészséges!
Tudsz még ilyet? – kérdezte gyanús szelídséggel.
– Ki korán kel, aranyat lel! – mondtam kapásból.
Éppen hogy félre tudtam hajolni a párna elől. A párna így is szép pályát futott be, lesodorta a falról a fényképet, majd fennakadt a szögön, mint aki ott akar nyaralni. A fénykép engem ábrázolt kéthónapos koromban. Nem kár érte. A bátyám türelmetlen mozdulattal nyúlt a párnáért, a párna kiszakadt, szép februári hóesés szállingózott a szobában. Nem vártam meg a végét, vidáman, egészségesen a koránkeléstől, kisétáltam a konyhába, s fütyörésztem, mint egy derűs sárgarigó.
Reggeli után eligazítottam a két zölddiót a nyelvemmel, és kislattyogtam az utcára.
Azonnal észrevettem az Első Asszisztenst! Akkor még persze nem tudtam, hogy ilyen nyelvtörő neve van, de név nélkül is elég feltűnő jelenség volt. Először is olyan drótkeretes, kicsi, fekete szemüveg volt az orrán, amilyet a vakok hordanak. Néztem is, hogy hová tette a fehér botját, de nem volt nála bot, ellenben volt nála egy hatalmas zöld vászonba kötött könyv, alig bírta. Azonkívül egy kendő volt a nyakába kötve lazán, mint egy lakodalmi lónak. (Ezt a trafikos néni mondta később, és ideírom, mert nagyon találó!) Azonkívül olyan széles nadrágszíja volt, mint egy sérvkötő. (Trafikos néni!) Azonkívül meztelen lábára egy bőrtalp volt szíjazva, a nadrágja piros volt, az inge fekete. Egyszóval lehetetlen volt nem észrevenni! Jobbra-balra cikázott a Nadragulya utcában, mindent megbámult, időnként bele-belepislogott a hatalmas könyvbe.
Gondoltam, megvárom, mivel éppen felém tartott. Hogy ne legyen olyan feltűnő a bámészkodás, elegánsan nekidőltem a kerítésnek könyékkel, és a homlokomat a tenyerembe fektettem. Mint egy nagy gondolkodó.
Oda is ért, ahogy kiszámítottam. Rám nézett a vakszemüvegével, majd belepislogott a könyvbe.
– Ehe! Aha! Hm! – Valami ilyesmit mondott, s lázasan lapozott egyet, majd folytatta a beszélgetést: – Remek! Remek! Figurális! Telitalálat!
Érdeklődve hallgattam, bár már kezdett elzsibbadni a könyököm, de nem hagytam abba a Nagy Gondolkodót.
Jobbra-balra ugrált előttem, megnézett mind a két oldalról, hóna alá csapta a könyvet, két kezével lyukat formált, s megnézett a lyukon keresztül is.
Határozottan érdekelt a dolog! De a könyököm már teljesen elzsibbadt. Óvatosan le akartam ereszteni.
– Ne! Ne! Ne! – kiáltotta el magát hirtelen.
Összerezzentem, s hagytam a zsibbadt könyökömet.
Mire végre befejezte az ugrálást és kukucskálást, beletúrt a hajába a szabad jobb kezével, és bemutatkozott.
– Limonádé Lulu. Első asszisztens.
Én is bemutatkoztam, bár kicsit nehezen forgott a nyelvem a zölddiók miatt.
– Gajzágó István. Második ás.
Limonádé Lulu első asszisztens gyanakodva figyelt.
– Beszédhibás vagy? – kérdezte.
Megráztam a fejem, majd óvatosan kivettem a zölddiókat, megmutattam.
– Óriási! – lelkendezett.
Ez jólesett, s visszaraktam a zölddiókat, majd érdeklődő arcot vágva biztattam, hogy térjen a tárgyra.
Nem volt buta első asszisztens! Rögtön megértette az arckifejezésemből, hogy ideje a tárgyra térni.
– Figyelj rám! – mondta.
Bólintottam, hogy csupa fül vagyok.
– Akarsz filmszínész lenni?
Ilyet még soha senki nem kérdezett tőlem, nem csoda, hogy egy pillanatig eltűnődtem. De azután gyorsan összeszedtem magamat, és így válaszoltam:
– Akarok!
Limonádé Lulu lelkesen helyeselt:
– Remek! Remek! Legfontosabb az akarat!
Bólintottam, hogy egyetértünk.
– Itt laktok? – kérdezte.
Biccentettem, hogy igen.
– És kinek kell szólni, hogy eljössz filmezni?
Gondoltam, hogy legjobb lesz, ha a nagymamának szólunk. Meg is mondtam Lulunak.
Nagymamám roppant elcsodálkozott, kék szeme ragyogott, mint az ég.
– Nahát! – mondta. – Az én Pityikém, az én drága Pityikém filmszínész lesz!
A Pityikézés kissé csökkentette az önérzetemet. A bátyám arca azonban visszaadta az önbizalmamat. A bátyám arca igen kielégítően ámuldozott meg csodálkozott meg irigykedett. Gyönyörködve bámultam, majd így szóltam Luluhoz:
– A bátyám nem lehetne filmszínész?
Lulu futtában megnézte a bátyámat, majd bizonytalan hangon mondta:
– Majd meglátjuk. Esetleg. De most menjünk.
Sajnálkozva felhúztam a szemöldököm a bátyámra, hogy én megtettem mindent. A bátyám legyintett, mi meg elindultunk Luluval.
Már a Nadragulya utca végében jártunk, mikor eszembe jutott Rezső, az artista.
– Van egy barátom – mondtam. – Artista. És itt lakik.
– Igen – felelte Lulu szórakozottan.
De én megmakacsoltam magamat. Bizonyára emlékeztek még rá, hogy mi baja volt Rezsőnek. Eltörte a lábát, s kapott egy gipszcsizmát. Bár rég meggyógyult a lába, de még mindig viselte a gipszet. Mert ráadásul elvesztette az önbizalmát is. Én egyszer már ugyan visszaadtam neki, de most úgy gondoltam, hagy itt a kiváló alkalom. Ha Rezsőt bevennék a filmbe, biztos, hogy teljesen és végleg visszanyerné az önbizalmát. Nahát, ezért makacsoltam meg magam, mint egy öszvér, és csak mutogattam befelé a házba.
Lulu sóhajtott egy nagyot, majd így szólt:
– Jó. Megnézem. De csak a kedvedért!
Mindegy, gondoltam, csak gyerünk. Bementünk.
Hát bent, azt hiszem, egy kis csoda történt. Ugyanis mikor Lulu meglátta a gipszlábat, amit Rezső óvatosságból gyorsan felhúzott, nem tudta levenni róla a szemét. Mint akit elvarázsoltak, egyre csak azt bámulta, és gyorsan suttogott maga elé.
– Műlábas! Artista! Igen! Remek! Nagyon filmszerű! Igen!
Majd az ámuldozó Rezsőnek gyorsan elmagyarázta, hogy beveszi a filmbe, semmi más dolga nem lesz, mint néha hátul átbiceg a színen. Műlábbal!
– Nincs véletlenül egy mankója? – kérdezte végül.
Rezső zavartan pislogott, majd kinyögte, hogy nincs.
– Nem baj. Majd szerzünk. Gyerünk!
S vonszolt kifelé minket az utcára. Rezső suttogva érdeklődött, hogy mi ez az egész hercehurca, és biztos, hogy Lulu normális?
– Filmszínészek leszünk! Gyere bátran! – súgtam vissza neki.
A szomszéd utcában Lulu két taxit fogadott, egyet nekünk, egyet meg Rezsőnek a gipszlábával.
A taxiban szólt a rádió, én gyorsan előkaptam a noteszomat, és húztam egy vonást bele, majd még egyet.
– Mit csinálsz? – kérdezte Lulu.
Elmagyaráztam neki:
Január óta jegyzem a verseny állását.
– Milyen versenyt?
– Énekversenyt. Ma égették meg negyvenötödször a cigányasszonyt. Utána Bajazzó kacagott éppen harmincadszor! Ők ketten vezetnek. A Pózna márki meg a Fülöp király lemaradva követi őket. Én a Bajazzónak drukkolok!
– Aha – mondta Lulu szórakozottan. Így szereted az operát?
Mondtam, hogy nem tudtam, hogy ez a neve. Ki is javítottam a noteszban az énekversenyt operabajnokságra. Majd megkérdeztem:
– A rádió minden évben megrendezi a bajnokságot?
– Á! – mondta Lulu. Te ezt nem érted! Nyakukon maradt a sok lemez meg szalag, és kénytelenek lejátszani.
Még kérdezősködtem volna tovább, de megérkeztünk. Eltettem a noteszt, és kiszálltam Lulu után a taxiból.
Mondhatom, jó nagy utat tettünk meg, én az operabajnokság miatt nem is figyeltem, hogy merre jövünk. Ahogy most körülnéztem, sejtettem, hogy kint vagyunk a városból.
Meg is kérdeztem Lulut:
– Hol vagyunk?
– A filmgyár állatszelidítő telepén – vetette oda, majd terelgetett bennünket egy földszintes ház felé. – Majd később körülnéztek! Most gyerünk a rendezőhöz.
Bementünk a házba, kellemes félhomály volt, az ablakon le voltak húzva a redőnyök, alig láttunk.
Mikor végre hozzászokott a szemem a félhomályhoz, megláttam a rendezőt. Hatalmas fotelban ült. Kicsit kövérkés, enyhén kopaszodó férfi volt, a haját előrefésülgette egy hatalmas fésűvel, ami elég furcsa volt, mivel elöl alig volt egypár szál haja. Nagyot sóhajtott, mikor meglátott minket.
– Na végre! Mát azt hittem, a mai nap is befuccsolt! Kávét! Kávét! – szólt valahová hátra.
Egy fiatal nő kávét hozott, kavarta, fújta, s letette a rendező elé. A rendező gyors kortyintásokkal megitta, közben kérdezgette Lulut:
– Ő az? Nem sovány egy kicsit?
Lulu megbökött, én kérdőn néztem rá vissza.
– A zölddiót! – sziszegte Lulu.
– Már eldobtam! – sziszegtem vissza.
Erre Lulu a rendezőnek magyarázott:
– Kérlek, a gyereknek van egy óriási trükkje!
– Nos? – kérdezte a rendező.
– A zölddiótrükk! Beteszi a szájába kétfelől, és kidudorodik az arca! Javaslom, hogy vegyük be a filmbe!
– Lehet – legyintett fáradtan á rendező. – Egy láda zölddiót! – kiáltott hátra valakinek.
A félhomályban hátul sürgés-forgás támadt, majd valaki kiment a szobából, s egy kicsit nyitva hagyta az ajtót.
– Ajtót! – kiabálta panaszosan a rendező. Nem bírom a fényt! Nagyon jól tudják, hogy nem bírom a fényt, és mégis nyitva hagyják az ajtót!
Az ajtót gyorsan becsukta valaki. A rendező újra velem foglalkozott.
– És értelmes?
– Igen. Igen – bizonygatta Lulu, és ez nekem nagyon jólesett.
– Mesélj valamit! – legyintett felém a rendező, bágyadtan hátrahanyatlott, és behunyta a szemét.
Lulura néztem, majd Rezsőre. Hunyorogtak, kacsintgattak, biztattak, és ez is jólesett.
Röviden elmeséltem a léggömbbé változott húsboltvezetőt és a tűzoltókat.
Nem akarok szerénytelen lenni, de óriási sikerem volt! Lulu ujjongott, Rezső boldogan vigyorgott. A rendező kinyitotta a szemét, s halk, panaszos hangon ezt mondta:
– Jól van. Aki ekkorát tud hazudni, annak van fantáziája! Kávét! Kávét!
Mikor meghozták a kávét, Rezsőt nézegette.
– És ő kicsoda?
Lulu büszkén krákogott.
– Ő a műlábú artista! Nagyon filmszerű! Úgy gondoltam, hogy hátul átmegy a színen, esetleg mankóval. Tudod, úgy gondoltam…
De a rendező irgalmatlanul félbeszakította Lulut:
– Itt én gondolkozom! Egyedül én! Mi a csudának iszom akkor ezt a rengeteg kávét? He? Mi a csudának teszem tönkre a szervezetemet? He? A szívem olyan már, mint a bedöglött szivattyú! A májam olyan már, mint a szívem! A lépem olyan már, mint a partra vetett hal! A tüdőm olyan, mint a kipukkadt futball-labda!
Láthatóan nagy élvezettel emlegette a testrészeit. Közben megnyomogatta az oldalát, mint aki azt mutatja, hogy mi hol van. Lenyűgözve néztük. Nekem nagyon tetszett, bár az volt a gyanúm, hogy rossz helyen mutogat. Mert mikor például a tüdejét emlegette, a hasára mutatott. De mindegy, ilyen apróságon nem érdemes vitatkozni.
Egyedül Lulu vonogatta a vállát, mint aki már százszor hallotta az egészet.
– Világos? – fejezte be a rendező. Majd Lulura nézett. – Mit is mondtál az előbb, kérlek?
Lulu színtelen hangon elismételte:
– Nagyon filmszerű! Átbiceg hátul. Kell egy mankó is. Illetve két mankó.
– Mankót! – szólt hátra a rendező valakinek.
Megint nagy nyüzsgés támadt hátul, valaki kisurrant az ajtón, s gyorsan becsukta maga után.
Egy ideig senki se szólt, csönd ült a szobában. Mindenki azt várta, hogy a rendező szóljon valamit, de az csak álmosan pislogott. Mindenki azt hitte, hogy gondolkozik, de én láttam, hogy a belső zsebe felé kaparászik, visszaveszi a kezét, majd nagyot sóhajtva mégis előhúzta a fésűt, s megfésülte pár szál haját.
– Operatőr! Itt van az operatőr? – kérdezte fésülködés közben.
– Nincs – mondta valaki. – Kint méri a fényt.
– Miért nincs itt? Miért? – háborgott a rendező. – Miért? Miért? Miért?
Láthatólag belelovalta magát a dologba, mert már ordított:
– Kirúgatom a gyárból! Kirúgatom Magyarországról! Kirúgatom Európából!
De mindenki elég közönyösen hallgatta az ordítozást. Én kíváncsian vártam, hogy honnan lehet még kirúgatni egy operatőrt, de a rendező nem folytatta, bágyadtan legyintett.
– Hívjátok be.
Valaki megint kiment az ajtón, s nemsokára jött az operatőr, kezében egy nagy fényképezőgéppel, a kamerával, ahogy később megtudtam.
– Hívattál? – kérdezte.
– Igen, kérlek, légy szíves nézd meg a szereplőket! – mondta a rendező egy cseppet sem mérgesen, sőt inkább nyájas hangon.
– Itt nem tudom megnézni őket! Gyertek ki! – mondta az operatőr kurtán, és kituszkolt minket az ajtón. Az ajtót tárva-nyitva hagyta, hogy csak úgy zúdult be a fény a szobába. Füleltem, s meg is hallottam a rendező nyöszörgő hangját:
– Ajtót!
De az operatőr nem törődött vele. A falhoz állított minket a fénybe, s megnézett a fényképezőgépen keresztül. Majd odajött a segédoperatőr is, és az is belenézett a fényképezőgépbe.
– Hm! Hm, hm! – hümmögtek. – Nagyon vakít!
Mi Rezsővel hunyorogva álltunk a falnál, és nem értettük a hümmögést. Rezsőre néztem kérdőleg, de Rezső megvonta a vállát.
– Be kell festeni zöldre! – jelentette ki az operatőr.
S már jött is egy ember vödörrel, a vödörben zöld festék volt és ecset. Leguggolt Rezső gipszlába elé, és festeni kezdte.
Kíváncsian néztem Rezsőre, hogy mit szól hozzá, de Rezső csak vigyorgott.
– Legalább nem piszkolódik olyan hamar! – mondta, és nézegette a zöld gipszlábát.
Én nem voltam olyan nyugodt. Hátul a fejemben motoszkált egy gondolat, hogy nem hagyom magamat zöldre festeni!
De erre nem is került sor. A festegető ember fogta a vödröt, és az árnyékba ballagott. Az operatőr újra megnézett minket a segédjével, s bólintott.
– Így már rendben lesz. Majd mi összedobjuk ezt a filmet!
Leültek egy fa alá, s a gépet babrálták, fejüket összedugva.
Kijött Lulu is a szobából, megnézett minket, majd ezt mondta barátságosan:
– Most van egy kis időnk, míg meghozzák a mankókat.
Bólintottunk Rezsővel, mivel jól láttuk, hogy van még valami a bögyében. Volt is, el is mondta:
– Itt minden jó ötlet az enyém! Kivéve a zölddiót. Viszont tégedet is én hoztalak ide, vagyis az is az enyém! És kinek a neve lesz a filmen? Na, kinek?
Nem feleltünk, mivel nem tudtuk.
– Ennek az úgynevezett rendezőnek a neve lesz a filmen! – mondta megvetően, s olyan szomorúan legyintett, mint egy szenvedő apa. – Hol is hagytam abba?
– Hogy most lesz egy kis időnk – segítettem neki.
– Igen, igen – mondta. – Akkor egy kicsit gyakorolunk.
Rezső a zöldre festett gipszlábára mutogatott zavartan.
– Nem lehetne az árnyékban? Egy kicsit meleg!
– Persze, persze! Gyerünk az árnyékba! – mondta Lulu szívélyesen, s egy nagy fa alá mentünk.
Kíváncsian forgattam a fejemet, mert a kerítés mögött morogtak, hörögtek és vijjogtak a filmgyári állatok, és nagyon szerettem volna megnézni, de a kerítéstől nem láttam őket, csak a madarakat, mivel azok a fák tetején csücsültek.
Elég feltűnően meresztgettem a szemem, mert Lulu is észrevette végre.
– Majd később megnézitek – mondta. Most gyakorolunk egy kicsit.
Biccentettünk Rezsővel, hogy jó.
– Tudsz verseket? – kérdezte.
Még az óvodából tele volt a fejem, ezért újra biccentettem, Rezső nem, csak a homlokát ráncolta.
– Halljuk! – biztatott Lulu.– Jó hangosan mondd!
Levegőt vettem, s elszavaltam a verskészletemet:
| mint mikor a kecske rí: mek! |
|
|
Ezt a bátyámtól hallottam, gondoltam, bedobom.
– Tovább! – biztatott Lulu.
Jó, szavaltam tovább, volt még:
| benne van a görög a falóban! |
|
| Ej, mi a kő, tyúkanyó, kend |
| a szobában lakik itt bent? |
|
| Volt egyszer egy fehér ló |
|
|
– Elég? – kérdeztem Lulutól.
– Elég – mondta Lulu. – Most figyelj. A következő verset kell elszavalnod:
Érted? Az e-t külön mondd!
Bólintottam, hogy értem. Lulu elmondatta velem, majd lelkesen helyeselt:
– Ez az! Ez az! El ne felejtsd! Most megnézhetitek az állatokat!
A kerítésen volt egy kis kapu, Rezső átnyúlt felette, belülről kinyitotta, s bementünk egy tágas udvarra. Az udvar szélén körben ketrecek, elkerített házacskák álltak. Az első ketrecben ki volt írva egy táblára: Adorján róka.
Leselkedtünk befele, de Adorján róka nem mutatkozott. Továbbmentünk, egy nagy gesztenyefa derekán újabb táblát vettünk észre: Samu egerészölyv. Meresztgettük fölfelé a szemünket, s meg is láttuk Samu egerészölyvet, a fa tetején aludt. Pisszegtünk, fütyültünk neki, de a füle botját se mozdította.
Nem csüggedtünk, állat volt még elég. A drótkerítés mögött egy csomó csíkos vadmalac visított; mikor megláttak minket, odajöttek, és kidugták a lyukon a konnektororrukat. Olyan buzgón mozgatták, hogy nagy kedvem lett volna egy banándugót beledugni, csak hát nem volt nálam banándugó. Hátul egy nagy vaddisznó hűsölt a pocsolyában, nagyon elégedetten röfögött. Odajött a trombitaorrú vadkan is, hatalmas, sárga agyara volt, kicsit hátrább húzódtunk, de a vadkan is csudára meg volt szelídítve. Csak nézett ránk, és fújt a trombitaorrán.
Egy hang szólalt meg mögöttünk:
– Ugye, milyen szelíd a Jocó?
Hátranéztünk, egy mosolygós ember állt mögöttünk, s a zsebében kotorászott. Majd elővett egy marék kockacukrot, és Jocó trombitaorrához nyomta.
Jocó mély, szaggatott röfögéssel felfalta a cukrot.
– Látjátok? A tenyeremből eszik! – büszkélkedett a mosolygós. – A filmesektől vagytok?
– Igen – mondtam. – Én vagyok a főszereplő.
A mosolygós izgalomba jött.
– Nem lehetne Jocót is belevennie a filmbe? Láthattátok, hogy milyen szelíd. A saját szemetekkel láthattátok!
– Jó – mondtam. – Majd szólok Lulunak.
A mosolygós megrázta a kezemet.
– Köszönöm! Jocó nevében is!
Majd a zsebébe nyúlt, s a kezembe nyomta a cukrot.
– Add oda neki!
Hát, egy kicsit tétováztam, mivel még soha életemben nem adtam vadkannak kockacukrot. De a mosolygós nagyon biztatott, hagy adjam csak nyugodtan, Rezső is bólogatott, hogy nem lehet semmi baj. Óvatosan Jocó trombitaorrához nyomtam a cukrot, készen arra, hogy gyorsan elkapjam a kezem. De Jocó végtelen szelídséggel lenyalta a cukrot a tenyeremről.
– Na látod! – mondta a mosolygós. – Aztán ne feledkezz meg Jocóról!
Megígértem. Még megnéztük az őzeket, úgy ugrabugráltak, mint akik megkergültek. Majd megbámultuk a farkasokat, szürkék voltak és lomposak. Csak futkostak fel-alá, mint akik elvesztették a mozijegyet. Egy jászolnál egy ló csemegézett; elvitatkozgattunk Rezsővel, hogy vadló-e avagy szelíd, mikor Lulu integetett a kerítésnél, hogy menjünk. A ló szelíden nyerített utánunk. De attól még lehetett vadló! Ebben a furcsa állatkertben minden előfordulhat!
Mikor kimentünk a kapun, megrántottam Lulu kezét, hogy mondani akarok valamit. Lulu felvonta a szemöldökét.
– Vegyük be Jocót is a filmbe!
– Milyen Jocót? Barátod?
– A vadkan Jocót. Most ismerkedtünk meg. És nagyon szelíd. A tenyeremből ette a cukrot.
Lulu elmerengett.
– Nagyon filmszerű! – biztattam.
– Remek! – rikkantott Lulu. – Itt, ebben a társaságban csak és kizárólag nekünk kettőnknek van valami ötlete! Ez az! Haha! Nekem meg neked!
Örültem, hogy megdicsért.
– És azt mondtad, hogy összebarátkoztatok?
– Igen. A tenyeremből evett!
– És nem félsz tőle?
– Nem félek! – mondtam bátran. – Csak legyen nálam valami édesség!
– Lesz, lesz! – lelkesedett Lulu.
Egy hatalmas diófához mentünk. Az operatőr a három lábra állított kamerába kukucskált. A rendező egy hatalmas fekete esernyő alatt állt; olyan volt, mint a nagymamám régi esernyője, egy ember tartotta a feje fölé. A rendezőnek még egy nagy napszemüveg is volt az orrán, és teljesen behúzódott az esernyő alá, s panaszos hangon intézkedett:
– Gyerünk már, gyerünk! Álljunk be! Kellék!
A kellék egy rövid hajú nő volt, egy láda málnaszörpöt cipelt a diófához; láttam, hogy van négy üveg zölddió is.
Lulu a rendező elé állt, behajolt az esernyő alá.
– Mi van, kérlek? Mi van, kérlek? – hangzott az esernyő alól, pontosan úgy, mintha a fekete esernyő beszélne.
– Kombináljuk a jelenetet a vadkannal! Fantasztikus lenne! Inná a szörpöt! – lelkesedett Lulu.
Az esernyő alól hatalmas nyögés hallatszott.
– Megőrülők! Itt mindenki megőrült! Mi az, hogy vaddisznó? Semmiféle vaddisznót nem látok a forgatókönyvben! Itt egy gyerek van, és kész! Megőrülök!
Lulu sértődötten kibújt az esernyő alól, s megvetően legyintett.
Én sajnáltam, hogy kútba esett a vaddisznóval kombinált ötlet, már csak azért is, mert megígértem a mosolygósnak. De hát én nem tehettem semmit.
– Tudja a gyerek a verset? – nyafogott az esernyő.
– Tudja – mondta Lulu kedvetlenül.
– Hát akkor rajta! Kezdjük!
Lulu a fa elé állított, adott két szem zölddiót, a kezembe nyomott egy málnaszörpös üveget, intett Rezsőnek, hogy figyeljen, mert el kell majd bicegnie mögöttem a mankókon.
Rezső a hóna alá vette a mankókat. Én mosolyogtam a zölddióval a számban, és fogtam az üveget. Az operatőr célba vett a kamerával. Nem tagadom, egy kicsit izgultam! Hogyisne! Hiszen én voltam a főszereplő, ha nem számítjuk a málnaszörpös üveget.
– Felvétel! – kiáltott fel az esernyő.
Levegőt vettem, jól teleszívtam a tüdőmet.
– Állj! – kiáltott az operatőr a kamera mögül.
Kiengedtem a levegőt a tüdőmből.
– Mi van? Mi van már megint? – nyafogott az esernyő.
– Felhő! – mutogatott az operatőr az égre.
Mindnyájan felnéztünk, csak a rendező nem dugta ki az orrát az esernyő alól. Szép nagy, kövét felhő úszott a napra.
– Addig mondd el a verset – súgta Lulu.
– Jó – feleltem, s elmondtam a verset. Kétszer is, hogy azzal is teljen az idő.
Nagyon nyugodt felhő volt az égen, nem kapkodta el a dolgot. Jól megpihent a napon, mint aki nem is akar továbbmenni. Az operatőr meredten nézte, mintha hipnotizálná. A felhő rá se rántott, igaz, hogy elég messze volt.
Végre megmoccant, s lassan, nagyon lassan elmászott az égen.
– Felvétel! – kiáltotta Lulu az esernyő helyett.
Ekkor harangoztak. A házban lehetett egy rádió, s abban harangoztak délre. Szép, mély hangon zengett a harang. Bim-bam! Bim-bam!
– Állj! – kiáltotta az operatőr. – Ebédszünet!
Az esernyő nagyot nyöszörgött, s megindult a ház felé.
– Megőrülök! Jelenteni fogom! Így nem lehet dolgozni! Kész, végeztem!
A rendező siránkozása még a házból is kihallatszott.
Az operatőr megvonta a vállát.
– Az ebédszünet jár a dolgozóknak!
Lulu intett, hogy menjünk mi is ebédelni.
A ház mögött egy nagy asztalon gőzölgött az ebéd. Gulyásleves volt ebédre. Leültünk mi is Rezsővel az asztal végére, s lassan kanalaztuk a levest, mert forró volt. A rendező bent ebédelt a házban, úgy vitték be neki tálcán a levest. Én egyáltalán nem voltam éhes, mivel most tört ki rajtam a lámpaláz a filmezés miatt. Abba is hagytam az evést egy-két kanál után, s figyeltem a többieket. A többieknek egyáltalán nem volt lámpalázuk, jó étvággyal ettek, beszélgettek, nevetgéltek, mintha minden a legnagyobb rendben tenne. Még Lulu is nevetgélt, a leves gőzétől bepárásodott vakszemüvegét törölgette, s vicceket mesélt a mellette ülő kelléknőnek. Rezső új adag levest kért és kapott is. Nem értettem ezt a nagy nyugalmat meg nevetgélést. Én úgy képzeltem eddig, hogy a filmezés valami csodálatos, varázslatos dolog. Hiszen ha nézzük a moziban a filmeket, különösen a gyermekfilmeket, azt látjuk, hogy tele vannak csodákkal meg trükkökkel meg varázslatokkal. Itt meg? Még Jocó, a vadkan a legvarázslatosabb jelenség, meg az Adorján nevű róka, de ők meg nem szerepelnek a filmben. Aztán milyen film is ez? Hosszú vagy rövid? És mi a címe?
Megkérdeztem Lulutól hangosan:
– Mi lesz a film címe?
Lulu úgy nézett rám, mint aki először lát.
– A címe? Az üdítő málnaszörp!
Nem értettem, miért nevettek az asztalnál, bár elég ócska cím, az igaz. Rezsőre néztem, de ő el volt foglalva az új adag levessel.
Lassan véget ért az ebéd. Feltápászkodtunk az asztaltól, az operatőr az eget nézegette, a segédje meg a gép lencséjét állítgatta.
A rendező kiüzent a házból, hogy megfájdult a feje, forgassunk nélküle, ő nem jön ki, csak ha lement a nap.
Az üzenet senkit se lepett meg, sőt Lulu mintha csak erre várt volna, nagy hangon átvette az irányítást. Tapsolt, kiabált:
– Felállni! Hozzák ide a vaddisznót! Gyerünk! Gyerünk!
Majd intett nekem is, hogy menjek oda.
– Figyelj! – mondta. – Az üveget bedugod a vaddisznó szájába. Felém fordulsz, én majd itt állok, mosolyogsz, és elmondod a verset! Hol a zölddiód?
Mondtam, hogy eldobtam ebéd előtt.
– Zölddiót! – kiáltott a kellékesnek.
A kellékesnő hozta az üveg zölddiót, kivettem belőle kettőt, a nyelvemmel eligazítottam kétfelől.
Lulu megnézett.
– Rendben van! Kezdhetjük!
A mosolygós Jocót terelgette, mint valami pulikutya, a diófához.
– Hová álljunk? – kérdezte.
Lulu elmagyarázta neki a szerepet, a mosolygóst hátrább küldte.
– Kezdünk! Kezdünk! – kiáltotta el magát.
A kellékes a kezembe nyomta a kinyitott málnaszörpös üveget, Lulu szembefordított Jocóval, és kicsit meglökött.
– Mosolyogj! – súgta. – Itasd meg! Felvétel!
Hát, nem mondom, hogy könnyen ment a mosolygás. Először még a fogam is vacogott. De Jocó olyan szelíden nézett rám cipőgombszemével, s olyan mókásan nyújtogatta trombitaorrát, hogy visszatért a bátorságom.
– Igyál, Jocó! – súgtam neki, s az orrához nyomtam az üveget, s kicsit megemeltem, hogy folyjon belőle a málnaszörp.
Mikor láttam, hogy Jocó úgy issza a málnaszörpöt, mint a csecsemő a tejet, oldalt fordítottam a fejemet, megkerestem szememmel Lulut, és mosolyogva elmondtam a verset:
– Kész! – kiáltotta az operatőr.
El akartam venni az üveget, de Jocó a szó szoros értelmében ráharapott, s nem engedte. Úgy állt a foga közt az üveg, mint egy szivar. Rázogatta, szívta, szinte kifacsarta az üveget. Mit tehettem – én engedtem el.
Lulu megkérte a mosolygóst, hogy vigye arrébb Jocót, mert a második jelenet következik. A mosolygós elvitte a szivarozó vadkant egy bokorhoz, ott vakargatta, duruzsolt neki.
A második jelenetben is főszerepem volt, ahogy Lulu elmagyarázta.
– Egyszerű az egész! Te itt állsz, jön Rezső a mankókkal, adsz neki egy korty málnaszörpöt, erre Rezső eldobja a mankókat, és kitáncol, te meg elmondod a verset! Világos?
Bólintottam, hogy világos.
– Felvétel! – kiáltotta Lulu.
Rezső besántikált a fa alá, én odanyújtottam neki az üveget. És ekkor történt a baj. Ahogy nyújtom az üveget, látom, hogy Jocó üget felém. Félrelökte a gyanútlan Rezsőt, és bekapta az üveget. Rezső fenékre tottyant, én teljesen megzavarodva Lulura vigyorogtam, és elszavaltam a verset:
Az operatőr ugrált a kamera mögött.
– Óriási! Óriási! Ne hagyjátok abba!
Bárgyún vigyorogtunk rá, Jocó is odanézett az üveggel a szájában, Rezső a földről; olyanok voltunk, mint egy iskolai csoportkép.
Ezt is felvette gyorsan az operatőr, miközben úgy ciccegett a gép mögött, mint aki tortát eszik.
Jocó unta meg leghamarább, megrázta a fejét az üveggel együtt, s lustán a mosolygóshoz cammogott.
– Kész! – kiáltotta Lulu. – Nagyszerűek voltatok!
– És Jocó is nagyszerű volt! – kiáltotta közbe a mosolygós a bokor mellől.
– Igen – helyeselt Lulu. – Le fog esni az álluk a Filmszövetségben. Ez Balázs Béla-díjas jelenet! Köszönöm, gyerekek! – fordult a filmesekhez. – Mára végeztünk!
Odajött hozzánk, felsegítette Rezsőt, nekem megveregette a vállamat.
– Számíthatok rád a jövőben is? – kérdezte.
– Igen – mondtam. – És lesz plakát is a filmről?
– Igen, igen, valószínű – felelte. – Miért?
– Mert jó lenne a Nadragulya utcában is kiragasztani egypárat!
– Helyes, helyes! – helyeselt. – Gyertek velem, az autó majd hazavisz. A pénzt postán küldjük.
Nem tudom, hogyan, de Lulu elkapta egy oldalpillantásomat, amit a zölddiókra vetettem, és mert okos ember volt, így szólt:
– És bepakoljuk a zölddiót is. Prémium a kiváló művészi teljesítményért!
– Köszönöm – mondtam. – Csak tessék üzenni nyugodtan, ha lesz valami főszerep! Lehet táviratozni is!
Elbúcsúzott tőlünk, s az autó hazarepített a Nadragulya utcába. Úgy érkeztünk meg, mint ahogy a moziban lehet látni. Én integettem az autó ablakából, Rezső meg bólogatott nyájasan. A bátyám szeme, mint két alma, akkora volt a csodálkozástól.
A sofőr kirakta a zölddiót, és elment. Rezső kezet rázott velem, és lassan, nagyon lassan végigment a zöldre festett gipszlábával a Nadragulya utcán.
– Hát ennek meg milyen a lába? – ámuldozott a bátyám.
– Nagyon filmszerű! – mondtam fölényesen.
– Milyenszerű? – kérdezte ingerülten.
– Te ezt úgysem érted! – torkoltam le. – Ez olyan szakmai kifejezés! Mi, filmesek szoktuk így mondani!
A bátyám dühösen bevágtatott a házba, én még ténferegtem egy ideig a láda zölddió körül, hadd lásson, aki akar, a Nadragulya utcában még úgysem láttak eleven filmszínészt!
Egészen addig ácsorogtam, míg meg nem hallottam nagymamám hangját:
– Gyere be, Pityikém! Hallod, Pityikém?
Bementem, leraktam a zölddiós ládát az asztalra, s ezt mondtam tagoltan:
– Ne tessék engem Pityikézni!
– Hát hogyan hívjalak, Pityikém?
– Gajzágó István második ás filmszínész! – vágtam ki a teljes nevemet – Esetleg kiírhatnánk a kapura is, a levélszekrény fölé, hogy könnyebben megtaláljanak, ha táviratoznak!
Magamban meg arra gondoltam: nem árt, ha naponta olvassák a kapun, hogy filmszínész lettem!