Süsüke újabb kalandjai
Süsüke és a Kiskirályfi egy fatörzsön lovagolt. Megsarkantyúzták a fatörzs derekát, s nagyokat rikkantgattak.
– Gyia! Gyia! Most én vagyok elöl! – rikkantott Süsüke. – Vágtatunk hegyen-völgyön át. Gyi, te paci! Gyi, te paci! Ho-ó! Hoó!
Rámosolygott a Kiskirályfira.
– Forduljunk meg. Most te legyél elöl!
Megfordultak, most a Kiskirályfi volt elöl, s nagyokat kurjantgatott.
– Gyia! Gyia! Vágtatunk hegyen-völgyön át, sebesebben, mint a szél. Ho-ó! Hó! Most pihenünk. Elfáradt a lovas és a ló.
Átvetették a lábukat a fatörzsön, s úgy ültek rajta, mint egy padon. Süsüke ábrándozva mondta.
– Jó kis lovaglás volt. Már tudok lovagolni, tudok gondolkozni, tudok versenyt futni. Egyszer már repültem is! Mi az, amit még nem tudok? Illetve tudok, csak nem tudok róla?
A Kiskirályfi töprengett.
– Ki kellene próbálni! Amíg nem próbáltuk ki, nem tudjuk, hogy mit tudunk.
– Hogy próbáljuk ki, hogy mit tudunk, illetve mit nem tudunk? – kérdezte Süsüke.
– Várj, gondolkozom! – ráncolta össze a homlokát a Kiskirályfi. – Mit tudunk, mit nem tudunk… Én mit tudok, te mit tudsz, ki mit tud. Megvan!
– Mondd gyorsan! Csupa fül vagyok! – sürgette Süsüke.
– Mondom – bólintott a Kiskirályfi. – Úgy tudjuk meg, hogy mit tudunk, ha rendezünk egy versenyt. Vagyis egy vetélkedőt.
– Versenyt? Vetélkedőt? – csodálkozott Süsüke. – Milyen vetélkedőt?
– Egy nagy Ki mit tud vetélkedőt – jelentette ki a Kiskirályfi. – Akkor majd kiderül, hogy mit tudunk.
Süsüke bólogatott.
– Ez az! Világos! Világos, mint a vakablak. Vetélkedni akarok! Teljes erővel vetélkedni akarok! Miben vetélkedjek?
A Kiskirályfi mutatta az ujjain, felemelve először az egyiket, azután a másikat, azután a harmadikat.
– Lehet, mondjuk, ügyességben! Meg szépségben. Meg egyébben. Vagyis: ki a legügyesebb? Ki a legszebb? Meg ki a legjobb valami egyébben?
– Milyen egyébben? – kérdezte Süsüke.
– Az egyéb azt jelenti, hogy kinek van még valami rejtett képessége. Amiről esetleg még ő sem tudott. De most kiderül! – a Kiskirályfi a harmadik ujjával mutogatott.
– Mindenki részt vehet? – kérdezte Süsüke.
– Mindenki! – bólintott a Kiskirályfi. – Ez így igazságos!
– Akkor menjünk! Hirdessük ki! – pattant fel Süsüke. – Én kihirdetem, te meg trombitálj!
Elindultak, majd Süsüke felállt egy sziklára, és kiáltozott. A Kiskirályfi a tenyerével trombitált.
– Figyelem! Figyelem! Közhírré tétetik! – kiabált Süsüke.
– Ta-ta-ta-tam! – trombitált a Kiskirályfi.
Süsü és a Sárkánylány a királyi barlang ajtajában álldogált. Süsü felkapta a fejét, hallgatózott.
– Mi az? Ki az? Ki beszél?
– Süsüke – mondta a Sárkánylány.
– Mit beszél? – értetlenkedett Süsü.
– Azt, hogy figyelem.
Az öreg Mindenes robogott oda a járgányán. Egyszerre beszélt mind a három fejével.
– Mi az? Mi az?
– Tűz van? Tűz van?
– Mimimi?
Süsü leintette a karattyoló három fejet.
– Csendben légy! Nem halljuk.
Ahogy csend lett, rögtön meghallották Süsükét.
– Figyelem! Mindenki figyeljen!
– Figyelünk – bólogatott Süsü.
– Kihirdetem a nagy Ki mit tud vetélkedőt! – zengett Süsüke a távolból.
– Tatatatam! – trombitált a Kiskirályfi a szájával.
– Három díjért lehet versenyezni. Első: ki a legügyesebb! Második: ki a legszebb! Harmadik: minden egyébben ki a legjobb!
– Tatatam! – hangzott a száj-trombita.
– Aki úgy érzi, hogy van benne elhivatottság, vagyis tehetség, jelentkezzen! Aki úgy érzi, hogy ő a legszebb, jelentkezzen! Aki meg úgy érzi, hogy tud még egy csomó egyebet, jelentkezzen!
– Tatatam!
Csend lett, nem szólt a trombita sem.
Süsü hümmögött meg krákogott, majd ezt mormogta.
– Ki mit tud? Nagyon jó! Én úgy érzem, hogy tudok egy-két dolgot! Vagyis jelentkezem. Csak még nem tudom, hogy melyik kategóriában. Szépség? Ügyesség? Egyéb?
A Sárkánylány lelkendezett.
– Ki mit tud? Jaj, de jó! Én is jelentkezem! És én tudom, hogy melyik kategóriában.
– Melyikben? – kérdezte Süsü.
A Sárkánylány úgy tett, mint aki megsértődött.
– Nézz rám! Hát nem látod? A szépség kategóriában! Van szebb nálam?
Süsü a fejét ingatta, mosolyogva mondta.
– Nincs, nincs!
Az öreg Mindenes is lázba jött, motyogott, vitatkozott a három feje.
– Én is jelentkezem! – mondta az első fej.
– Ügyesség? Szépség? Egyéb? – kérdezte a második fej.
– He, he, he! – hehegett a harmadik fej.
– Még nem tudom! Lehet, hogy mind a háromban – jelentette ki az első fej.
– Hö-hö-hö! – höhögött a harmadik fej.
– Miért? Mit röhögsz? Tán nem vagyok elég szép? Tán nem vagyok elég ügyes? Tán nem vagyok egyéb?
– Hi-hi-hi! – hihizett a harmadik fej.
De az első fej csak legyintett mérgesen.
– Megőrülök a harmadik fejemtől – mondta.
Majd gyorsan fabrikált egy versikét, és el is mondta.
| Ügyes vagyok, szép is vagyok, |
| Meglátja majd, ámuldoz majd |
|
Süsüke és a Kiskirályfi a sárkányok hegye felé kanyarodott, és ott is kihirdették a Ki mit tudot.
A sárkányok sorban kidugták a fejüket.
– Mi is versenyezhetünk? – kérdezte Dó sárkány.
A többi sárkány utána mondta, mint a tihanyi visszhang.
– Mi is? Mi is? Mi is? Mi is?
Süsüke nevetve integetett a sárkányoknak.
– Versenyezhettek! Most kiderül, hogy ki a legszebb, meg a legügyesebb, meg az egyéb.
Otthagyták a sárkányokat, s ballagtak vissza a királyi barlang felé. Közben ugráltak meg nevettek, hogy milyen jól kitalálták ezt a Ki mit tudot!
– Mindenki versenyez. Hihihi! – mondta Süsüke.
– Mindenki tehetséges. Hihihi! – mondta a Kiskirályfi.
– Meg szép. Hihihi! – nevetett Süsüke.
– Meg egyéb. Hihihi! – kacagott a Kiskirályfi.
Süsüke egyszer csak megtorpant.
– És a varázsló?
A Kiskirályfi is megtorpant.
– Mi van a varázslóval?
Süsüke magyarázott.
– Az van, hogy varázsló. Vagyis ő nem versenyezhet. Minden versenyt megnyerne, hiszen varázsló!
A Kiskirályfi a homlokát ráncolta.
– De kihagyni sem lehet, mert nem csak varázsló, hanem jó barát!
– Igaz – bólogatott Süsüke. – Nem lehet kihagyni.
– Akkor mi legyen?
– Legyen ő a bíró! Aki eldönti a versenyt, és aki kiosztja a díjakat. Na, milyen eszem van? – kérdezte Süsüke.
– Olyan eszed van, mint a borotva! Ezt jól kitaláltad. Hihihi! – nevetett a Kiskirályfi, majd így folytatta. – Neki van a leghosszabb szakálla, vagyis jó bíró lesz, tekintélyes. Az se baj, hogy zöld a szakálla.
Süsüke tölcsért csinált a kezéből, és a távolba kiáltozott.
– Hallod, varázsló? Hahó! Te leszel a zsűri! Vagy a bíró! Vállalod?
Hallgatóztak, s a távolból megszólalt a varázsló szépen zengő hangja.
– Vállalom! Nagyon jó zsűri leszek! És egy személyben bíró is!
A két gyerek egymásra nevetett, s folytatták az útjukat a királyi barlang felé.
– Te milyen számmal lépsz fel? – kérdezte a Kiskirályfi.
– Titok! – mondta Süsüke. – És te?
– Titok! – rázta a fejét a Kiskirályfi.
Közben odaértek a királyi barlanghoz, körülnéztek, de nem volt ott senki, mindenki elbújt, hogy titokban készülődjön a versenyre.
– Rendezzük be a helyszínt! – mondta Süsüke.
– Titokban? – kérdezte a Kiskirályfi.
– Nem kell titokban – felelte Süsüke. – Nyíltan hozzuk ki a trónszéket. Abba fog ülni a zsűri.
Bementek a királyi barlangba, taszigálták, húzták-vonták a trónszéket, nagyokat nyögtek, mivel a trónszék nagyon nehéz volt. Végre kivitték a barlang elé, s hátrébb nyomták-tolták.
– Miért olyan nehéz ez? – morgott a Kiskirályfi.
– Nem tudom. Talán aranyból van. Itt jó lesz – mondta Süsüke. – Fordítsuk meg!
Megfordították a trónszéket, s ekkor látták meg, hogy a varázsló ült a trónszékben, azért volt olyan nehéz. A varázsló heherészett, az egyik kezével a zöld szakállát simogatta, a másik kezében egy nagy papírtrombitát szorongatott.
– Itt vagyok! Hehehe! A zsűri készen áll! Illetve: ül! Mikor kezdünk?
Süsüke rámosolygott a varázslóra.
– Ha a zsűri készen áll és kényelmesen ül, akkor most. Add meg a jelet!
A varázsló belefújt a papírtrombitába, csak úgy zengett a környék, majd hangosan elmondta a szózatát.
– Pa-pa-pa-pam! Pa-pa-pa-pam! Kezdődik a nagy sárkányországi Ki mit tud! Ilyen még nem volt! Ilyen még nem van! Ilyen még nem lesz! Illetve: van, és most lesz! És én vagyok a zsűri! Szigorú leszek, de igazságos! Pa-pa-pa-pam!
Süsüke odasúgta a Kiskirályfinak.
– Hogy belejött! Nagyon jó zsűri. Hihihi!
A Kiskirályfi is nevetett.
– Szigorú, de nagyon hangos.
A varázsló újra magához ragadta a szót, ami azért volt könnyű, mert senki se vette el tőle, harsogott, trombitált.
– Kérem az első versenyzőt! Na, lássuk, ki lesz az! Tudom már! Én mindent tudok, hehehe, azért vagyok varázsló. Az első versenyző: Süsü, az illemtanár! Tánc és illem alkategória!
Süsü jött be a barlang előtti térre, kecsesen hajlongva, finoman beszélve.
– Egy kis illembemutató következik. Az első és legfontosabb: a meghajlás. Ezt úgy is nevezhetjük, hogy néma üdvözlés. De nem ám úgy hajlunk meg, mint aki görcsöt kapott, vagy fel akar venni valamit a földről. Nem, nem. Mutatom: így, kecsesen! Jobb kezünket kicsit eltartjuk a testünktől. De nem ám úgy, mintha legyeket fogdosnánk! Nem, nem. Lágyan. Így! Kiegyenesedünk. És most szólalunk meg! És ezt mondjuk:
| Szép a ruhád, szép a lovad! |
| Mi szél hozott, mondsza, erre, |
| s mi vajon a szíved terve? |
|
Süsü hajlongott, szavalt. A varázsló trombitált, majd így szólt.
– Nagy tapsot kérek! Köszönjük, Süsü! Ülj a helyedre.
Süsüke és a Kiskirályfi tapsolt, majd Süsüke ezt súgta:
– Illemszabályban verhetetlen. Hihihi!
A varázsló belefújt a trombitába, s nagy hangon bejelentette a következő versenyzőt.
– Következik a Sárkánylány, másképpen a királyné kalapbemutatója! A szépség kategóriában! Mert az is szép, ami a kalap alatt van. Hehehe!
Bejött a Sárkánylány, egy csomó kalapot hozott magával, s letette őket egy kőre. Szembefordult a közönséggel, s bájosan beszélni kezdett.
– Miért teszünk a fejünkre kalapot? Tudom, rögtön rávágjátok, hogy ne ázzunk, ne fázzunk. Azért is. De nemcsak azért! A kalapviselés: művészet! A kalap kifejezi a hangulatunkat. Bizony! Nem is hinnétek. Pedig egyszerű! Mindjárt bemutatom. Itt ez a mókás kis kalap. Ha ezt teszem fel, azt jelenti, hogy jó kedvem van! Látjátok? Hahaha!
A Sárkánylány feltette a fejére a mókás kis kalapot, s valóban, rögtön vidámabb lett az arca. Levette a mókás kis kalapot, s egy nagy, sötét kalapot tett a fejére, s alóla így suttogott:
– Ha ezt a sötét kalapot húzom a fejembe, azt jelenti, hogy morcos vagyok. Látjátok? Ha meg ezt a nagy, lelógó szélű kalapot teszem fel, azt jelenti, hogy titokzatos vagyok. Csupa titok! Hu! S ha lehajtom ezt a fátyolt, akkor nem is látszom. Én vagyok a rejtélyes nő! A titokzatos idegen! Ha ezt a színes szalmakalapot teszem fel, akkor nyár van. Süt a nap! Fű, de meleg van! Érzitek? Ha ezt a szalagos kalapot teszem fel, akkor nagyon ünnepélyes vagyok. Fogadásra megyek a királyi udvarba vagy a lóversenyre.
Levetette, feltette a kalapokat, majd a végén meghajolt, s így fejezte be:
– Láthatjátok: ahány kalap, annyiféle vagyok! Minden kalap jelent valamit.
A varázsló trombitált, tapsolt, kiabált.
– Köszönjük! Tapsoljátok meg! Én is megemelem a kalapomat! Fáradj a helyedre.
Süsüke ámuldozott.
– Nahát! Sose hittem volna, hogy egy kalap ennyi mindent tud.
A Kiskirályfi nagyot rikkantott.
– Éljen a kalap!
A varázsló ránézett.
– Te következel! Következik a kardegyensúlyozás! Az ügyesség kategóriában.
A Kiskirályfi bátran előrelépett, s csengő hangon megszólalt.
– Ez itt a kard! A karddal nem csak vívni lehet. A karddal egyensúlyozni is lehet. Teljes csendet kérek! A gyengébb idegzetűek ne nézzenek ide!
A varázsló befogta a szemét, s az ujjai közül kukucskált.
A Kiskirályfi feltette a kardot a hegyével a homlokára, s közben elmesélte, hogy mit csinál.
– A kardot felteszem a homlokomra. Föl-alá sétálok. Most leguggolok, homlokomon a karddal. Most hanyatt fekszem, homlokomon a karddal. Most felülök, homlokomon a karddal. Most újra felállok, homlokomon a karddal. Kész! Hopp!
Lekapta a homlokáról a kardot, meghajolt a közönség felé.
A varázsló is levette a kezét a szeméről, s trombitált, kiabált.
– Bravó! Bravó! Nagy tapsot kérek! Menj a helyedre.
Mikor a helyére ment, Süsüke odasúgta neki.
– Jó kis kard!
A Kiskirályfi vigyorogva súgta vissza.
– Jó kis homlok!
Azután figyelték a varázslót, aki bejelentette a következő számot.
– Következik az öreg Mindenes kerékpárbravúrja a járgányán. Ügyesség kategória! Gyere, gyere, te következel!
A Mindenes nyikorogva berobogott a járgányán, nagyokat rikkantgatva.
Megállt, fékezett, letette az egyik lábát, majd meghajolt.
– Bemutatok egy-két bravúrt a járgányomon – mondta az első fej.
– Egy-két világszámot! – hencegett a második fej.
– Produkció! – rikkantott a harmadik fej.
Ránézett a közönségre.
– Első szám: akadályugratás! Kérek egy bátor jelentkezőt!
Süsüke felpattant, odament.
– Itt vagyok! Mit csináljak?
– Hajolj le! Te leszel az akadály – mondta az első fej.
– Nem félsz? – kérdezte a második fej.
– Nem félek! Süsüke sose fél!
Süsüke lehajolt, a Mindenes hátrált a járgányával, majd nekifutásból átugrotta az akadályt.
Süsüke csodálkozva felnézett.
– Észre se vettem, hogy átugrottál felettem!
– Ez benne a világszám – hencegett az első fej. – Kérek még egy bátor jelentkezőt!
A Kiskirályfi felállt, odament.
– Itt vagyok. Mit csináljak?
– Guggolj Süsüke mellé! – mondta a második fej.
– Produkció! – rikkantott a harmadik fej.
A Kiskirályfi leguggolt Süsüke mellé, a Mindenes hátrált, majd nekifutásból átugrotta a kettős akadályt.
A varázsló belefújt a trombitába, s így szólt:
– Tapsoljátok meg! A két útakadályt is!
A Mindenes zavartan hajlongott, motyogott meghatódva.
– Köszönöm a járgányom nevében!
– Éljen a száguldó Mindenes! – kiáltotta Süsüke.
A varázsló megint belefújt a trombitájába, majd bejelentette a következő számot.
– Következik az élő hangszer! Bemutatják a sárkányok az egyéb kategóriában.
Sorban felálltak a sárkányok, Dó sárkány megadta a hangot, s egyszerre énekelni kezdtek.
| lekvár gyűljön szád köré! |
| Mi, mi, fá, fá, szó, szó, szó, |
|
Majd meghajoltak némán, becsukták a szájukat, s csak álltak.
– Hm! – mondta a varázsló. – Rövid volt, de nagyon szép volt. Azért tapsoljátok meg! Most pedig következik a bim-bamozó napóra! Az egyéb kategóriában. Előadja Süsüke!
Süsüke a varázslóhoz ment, suttogott a fülébe. A varázsló bólogatott, meg mormogott a szakállába, hogy „Aha, világos! Meglesz! Hehe!”
Süsüke egy ággal egy kört húzott a földre, s a közepére állt, sorban számokat rajzolt a kör peremére – ez lesz a napóra! És Süsüke a mutatója. Majd érces hangon bejelentette.
– A bim-bamozó napóra kívánságra mutatja az időt! Mindenkinek annyit mutat, amennyit kíván! És én vagyok a mutató. Kérem a közönséget, mondja meg, hogy hány óra legyen.
Süsü kiabált, s mutogatott.
– Három! Három óra legyen!
A varázsló felmutatott a napra a pálcájával: menj előre! Még! Még! S a napocska, csodák csodája, előbbre araszolt az égen. Egészen addig ment, amíg Süsüke árnyéka a hármasra esett. Süsüke bim-bamolt a szájával.
– Bim-bam! Bim-bam! Bim-bam! Tessék! Három óra van!
Ámuldoztak, csodálkoztak, Süsü odament, s közelről megnézte a napórán a hármas számot, amelyre az árnyék esett.
– Nahát! Tényleg hármat mutat!
Utána a Mindenes mondott időt, hogy legyen tizenegy óra. A varázsló intett a napnak, a nap arrébb araszolt, Süsüke árnyéka a tizenegyesre mutatott. Megtapsolták a produkciót, csak úgy zúgott a környék.
Majd Süsüke meghajolt, megköszönte a tapsot, majd felnézett, és a napnak is megköszönte.
– Óriási napóra voltál! – súgta a Kiskirályfi. – A napnak miért köszönted meg?
– Összedolgoztunk! – nevetett Süsüke.
A varázsló belefújt a trombitába, s így szólt.
– Kihirdetem az eredményt! Papapapam! Díjkiosztás következik! Mindenki első díjat kapott! Hehehe! Mert mindenki a legjobb volt a saját kategóriájában.
A versenyzők nyakába akasztott egy-egy érmet.
Süsüke meghatottan suttogta.
– Köszönöm! Első díj! Életem első díja!
A királyi barlang előtt álldogáltak mindnyájan, a sárkányok meg a nagy hegy mögül nyújtogatták a nyakukat, úgy leselkedtek, egyszóval ott volt mindenki, kivéve a varázslót, aki külföldi tanulmányúton volt, és kivéve Süsükét, aki egy távoli tisztáson járkált fel-alá, és hangosan morfondírozott. Nézték Süsükét, tanakodtak, pusmogtak.
– Mit csinál? – kérdezte Süsü. – Miért járkál fel-alá?
– Nem tudom. Kérdezzük meg – javasolta a Sárkánylány, s odakiáltott a járkálónak. – Mit csinálsz, Süsüke?
– Gondolkozom! – vetette oda foghegyről Süsüke.
– Gondolkozik? Min gondolkozik? – csodálkozott Süsü. – Min gondolkozol? – kérdezte.
– Azon gondolkozom, hogy mi a nap legfontosabb kérdése – mondta Süsüke a bámészkodóknak.
– Mit együnk? – találgatta a Sárkánylány.
– Nem, nem – mondta Süsüke. – Nem talált!
– Mit igyunk? – kérdezte Süsü.
– Nem, nem. Nem talált!
– Akkor mondd meg te! – kérte a Sárkánylány.
– A mai nap legfontosabb kérdése, hogy mit játsszunk – jelentette ki Süsüke.
– Jó kérdés! – mondta a Mindenes első feje.
– És mit játsszunk? – kérdezte meg a Kiskirályfi.
Süsüke mosolyogva nézett a barátjára.
– Bújócskát! Itt a sok hegy, meg barlang, meg odú, meg kuckó! Van hova bújni!
– Bújócska? De rég bújócskáztam! – merengett el Süsü.
– Jaj, de izgatott vagyok! – sikkantott a Sárkánylány.
– A bújócska jó játék! Élesíti az eszet! – dörmögte a Mindenes első feje.
A sárkányok egyszerre brummogtak, majd lebújtak a hegy mögé.
– Bújjunk!
Süsüke rájuk kiáltott.
– Várjatok! Vissza!
A sárkányok kidugták a fejüket, s várakoztak kíváncsian.
– Előbb kiszámoljuk a hunyót! – magyarázta Süsüke. – Kezdem a kiszámolást!
Magán kezdve, majd sorban mindenkire rámutatva, szótagolva mondta a verset.
Rámutatott a Mindenesre.
– Te vagy a hunyó!
A Mindenes büszkén kidüllesztette a mellét, s egyszerre mondta mind a három fejével:
– Vállalom! A hunyó nagyon fontos beosztás! Mit csináljak?
– Fordulj a falnak, és lassan számolj el százig! – igazította el Süsüke. – De nem szabad leselkedni!
A Mindenes a falnak fordult, mind a három fejét a falnak nyomta, s lassan számolt, felváltva a két fejével, mivel a harmadik el-elszunyókált közben, vagyis úgyis elvesztette volna a fonalat.
– Egy, kettő, három, négy…
Mindenki elindult búvóhelyet keresni. A sárkányok lebújtak a hegy mögé, Süsü bement a királyi barlangba, kis töprengés után a Sárkánylány is követte. Süsüke és a Kiskirályfi vigyorogva nézte a bújókat.
A Kiskirályfi egy mosóteknőre mutatott, amit kint felejtettek.
– Óriási ötletem van! Ide bújok. Gyere, te is elférsz alatta.
Süsüke a fejét rázta.
– Menj csak! Nekem is óriási ötletem van!
A Kiskirályfi bebújt a teknő alá. Süsüke egyedül maradt a barlang előtt. Majd egy papírt szedett elő, s színes krétával rajzolgatni kezdett. Közben izgatottan suttogott.
– Óriási ötlet! Óriási agyafúrt csavar! Hihihi! Lesz egy kis óriási izgalom!
Majd előszedett még egy papírt, s arra is firkált valamit.
Közben a Mindenes számolása hallatszott, ahogy a falnak fordulva fojtott hangon számolt.
– Kilencvenöt, kilencvenhat…
Süsüke az első papírt gyorsan kitűzte a címerre, a bejárat fölött.
– Itt biztos megtalálják. Hihihi!
A másik papírt egy fatörzsre tűzte, jól látható helyre.
– A másikat meg ide tűzöm. Itt majd kiszúrja a szemüket! Hihihi!
– Kilencvenhét, kilencvennyolc… – hangzott a fal tövéből.
Süsüke egy sziklahasadékhoz rohant.
– Hűha! Mindjárt száz! Nyomás!
Belebújt a sziklahasadékba, egy nagy követ húzott a nyílás elé.
– Száz! Aki bújt, bújt, aki nem bújt, megyek! – hangzott a távolból a Mindenes hangja.
– Jöhetsz! Hihihi! – kuncogott Süsüke a hasadékban.
Az öreg Mindenes elfordult a faltól, megmozgatta a három nyakát, mert egy kicsit elzsibbadt a nagy számolásban. Jobbra-balra lesett, mint egy nagy nyomozó, mint egy nagy felfedező, s egy versikét suttogott.
| Három mondja: hol vagytok! |
|
|
Abbahagyta a versikét, s prózában belekiáltott a levegőbe.
– Énelőlem nem lehet elbújni! Haha! Szimat! Irány a királyi barlang!
Bekattogott a járgányán a királyi barlangba, körülnézett a félhomályban. A félhomályos sarokban azonnal észrevett egy nagy lópokrócot. Amúgy egy közönséges lópokróc volt, igen ám, csakhogy ez a lópokróc mozgott! Sőt: izgett-mozgott! Márpedig egy rendes lópokróc nem izeg és nem mozog. Gyanús! Nagyon gyanús! Óvatosan a sarokba gurult, és három hatalmasat ütött a lópokrócra.
– Ipiapacs! Egy, kettő, három!
– Na! – mondta a lópokróc.
Majd a lópokróc alól előbújt Süsü, és morogva kérdezte:
– Hogy találtál meg? Pedig olyan jól elbújtam! Én nem láttam semmit! Ugye, nehezen találtál meg?
A Mindenes somolyogva bólogatott mind a három fejével.
– Borzasztó nehezen – mondta az első feje.
– Fantasztikusan meg kellett erőltetnem az orromat, azután meg a szememet, azután meg az agyamat. De a végén kibújt a szög a zsákból. Vagyis felséged a lópokrócból…
Süsü megnyugodva örvendezett, hogy nem esett csorba a tekintélyén.
– Akkor jó! Akkor nagyon jól elbújtam. Ez a pokróc nagyon jó ötlet volt. Csak sajnos te még jobb voltál. Most hova menjek, ha már meg vagyok találva?
– Menj ki a barlang elé – javasolta a Mindenes. – Most már nyíltan mutatkozhatsz. Én meg kutatok tovább. Szimat!
Süsü kiment nyíltan a barlang elé, a Mindenes tovább szimatolt a barlangban. Elérkezett egy nagy függönyhöz. A függöny finoman meglebegett. Aha! Egy lebegő függöny! Egy sóhajtó függöny! Rögtön felkeltette a szimatoló Mindenes figyelmét.
Óvatosan elhúzta a függönyt, s meglátta mögötte a Sárkánylányt, aki görcsösen behunyta a szemét, és nagyokat sóhajtozott.
– Hm. Most már kinyithatod a szemedet. Megtaláltalak! Ipiapacs!
– Nem is bánom! – sóhajtott a Sárkánylány. – Kicsit rossz volt itt a levegő. Hogy találtál meg?
– A sóhajtás után. – Az öreg Mindenes körülnézett. – Itt már mindenkit megtaláltam. Kiürült a helyiség. Gyerünk tovább! Szimat!
Az öreg Mindenes kigurult a barlangból, elnyikorgott a nagy hegyig, amely mögött a sárkányok lapultak. A sárkányok egy-egy nagy leveles ágat tartottak az arcuk elé, úgy bújtak. Az öreg Mindenes megkerülte a nagy hegyet, s mosolyogva nézte a sárkányokat.
– Ó, ti balgák! Ó, ti nagyra nőtt vadalmák! Az öreg Mindenes elől akartok ti elrejtőzni! Hol vagyunk, az erdőben? Sárgarépa, úritök, bedobunk egy kis trükköt! Tovább ne is ecseteld, bedobunk egy jó kis cselt! Szimat! Illetve, kifújás! Vagyis szélvihar!
Az öreg Mindenes teleszívta a tüdejét, és nagyokat fújt, mint egy szélvihar! A leveles ágak félrehajoltak a nagy szélviharban.
– Le a fátyollal! Kukucs! Ipiapacs az összes sárkánynak!
A sárkányok eldobták a leveles gallyat, s morogva kérdezték.
– Hogy találtál meg? Mi vezetett a nyomunkba?
A Mindenes fölényesen legyintett.
– Könnyedén! Az öreg Mindenes a nagy nyomozó! Az öreg Mindenes, a rettenetes kutyaorr! Na, elég a csevegésből, megyek tovább. Szimat!
Elindult, battyogott körbe, majd egyenesen, majd átlósan és végül cikcakkban, mikor elérkezett a mosóteknőhöz. Leült a teknőre, megtörölte a homlokát.
– Leülök egy kicsit. Elfáradtam. Ülve jobban tudok gondolkozni.
A Kiskirályfi a teknő alatt lapult, s por ment az orrába, csiklandozta, ingerelte, mikor már nem bírta tovább, egy hatalmasat tüsszentett.
– Haa-aa-apciii!
A teknő megrázkódott, a Mindenes ijedten fészkelődött.
– Mi ez? Mi ez? Földrengés?
– Haaa-aap-ciii! – hangzott megint a teknő alól.
– Nem földrengés! Tüsszentés! – állapította meg az öreg Mindenes. – Bár igaz, hogy a föld felől jön, illetve a fenekem alól, még pontosabban teknő alól.
Az egyik ujjával kopogtatott a teknőn.
– Van itt valaki?
– Szabad! – hangzott a teknő alól.
A Mindenes felállt, a Kiskirályfi az orrát dörzsölgetve kimászott.
– Ipiapacs! Egy, kettő, három! – mondta gyorsan a Mindenes.
A Kiskirályfi mérgesen legyintett.
– Ha nem tüsszentek, sose találtál volna meg!
– Igaz! – ismerte el a Mindenes. – Nagyon jó búvóhelyet találtál. Csak eltüsszentetted!
– Mindenkit megtaláltál? – kérdezte a Kiskirályfi.
– Mindenkit. Kivéve Süsükét. De nem csüggedek. És nem adom fel. Szimat!
A Mindenes elindult az orra után, s mivel az orra éppen a címerre mutatott, meglátta a levelet.
– Mi az ott? Egy levél! Mi van benne?
Arra jött Süsü és a Sárkánylány. Süsü csodálkozva kérdezte.
– Milyen levél? Nincs is posta…
– Olvasd fel! – mondta a Sárkánylány.
Süsü levette a levelet a címerről, s továbbadta a Kiskirályfinak.
– Olvasd te, neked jobb a szemed!
A Kiskirályfi felolvasta.
– Segítség! Elraboltak!
Mindnyájan megrémültek, s összevissza beszéltek.
– Mi történt? Kit raboltak el?
– Süsükét! – mondta a Kiskirályfi.
– Ki rabolta el? – kérdezte Süsü.
– Az nincs ideírva. Csak hogy segítség, elraboltak!
– Miért rabolták el? – értetlenkedett Süsü.
Ekkor meglátták a második levelet. A Kiskirályfi azt is elolvasta.
– Váltságdíj…
– Ez az! – rikkantott a Mindenes. – Világos! Váltságdíjért rabolták el!
– Váltságdíj? De mi a váltságdíj? – kérdezte Süsü. – Arany? Gyémánt? Mazsolás kalács? Meggybefőtt? Madártej? Málnaszörp? Mindenesetre szedjünk össze mindent!
Majd a messzeségbe kiáltott.
– Megadjuk a váltságdíjat! Csak adjátok vissza Süsükét! Mindent megadunk! Hahó!
S elindult a kereső csapat, csak éppen az ellenkező irányba.
Süsüke óvatosan félretolta a sziklát, s kilesett.
– Rossz irányba mennek. Hihihi! Így sose találnak meg. Ki kell tennem a jeleket.
Kilopakodott a hasadékból, elszaladt a barlangba, s kihozta a jeleket, a fakardot, egy pöttyös labdát, egy félbeharapott almát és egy zsebkendőt.
Sorban elhelyezte a jeleket. Először a fakardot, amelynek a hegye a hasadék felé mutatott. Majd arrébb a pöttyös labdát, majd kicsit távolabb a félbeharapott almát, s a hasadék közvetlen közelében a zsebkendőt akasztotta egy ágra. Gyorsan visszabújt a hasadékba, magára húzta a sziklát, s kuncogott a félhomályban.
– Most már remélem, idetalálnak! Hihihi!
A kereső csapat visszajött, a barlang előtt álltak tétován, ide-oda bámészkodva, mikor végre meglátták az első jelet.
– Ez az ő kardja – mondta Süsü.
– Az első jel! – állapította meg fontoskodva a Mindenes.
– És arra mutat! – jegyezte meg a Kiskirályfi.
– Milyen jel? – értetlenkedett Süsü.
– A jel mutatja az utat – jelentette ki a Mindenes.
– Akkor kövessük! – adta ki a parancsot Süsü. – Irány a jel!
Arra mentek, amerre a kard mutatott, amikor belebotlottak a pöttyös labdába.
– Állj! – mondta Süsü. – Ez az ő labdája!
– Merre mutat? – kérdezte a Mindenes.
– Körbe… – mondta a Kiskirályfi. – Mivelhogy gömbölyű!
– Akkor most merre menjünk? – kérdezte Süsü.
A Kiskirályfi töprengett, majd okos képpel kijelentette.
– Húzzunk képzeletben egy vonalat!
– Vonalat? Milyen vonalat? – csodálkozott Süsü.
– Összekötjük a kardot és a pöttyös labdát képzeletben. És megvan a vonal.
– Nem látok semmiféle vonalat – morgott Süsü. – Azt mondd meg, hogy merre menjünk?
– Amerre a vonal mutat – mutatott előre a Kiskirályfi.
Elindultak, amerre a vonal mutatott, illetve amerre a Kiskirályfi mutatott, mikor meglátták a félbeharapott almát. Megálltak, nézték.
– Egy alma… – motyogott Süsü. – Ez is jel?
– Jel – mondta magabiztosan a Kiskirályfi.
– Honnan tudod? És ha csak véletlenül leesett a fáról? – vitatkozott a Mindenes.
– Nem véletlen! Nézd meg a harapást. A harapás mindent elárul.
– Milyen harapás? Mit árul el? – kapkodta a fejét Süsü.
– Süsüke harapása. Ott van a foga nyoma. Vagyis: ez is egy nyom!
– A fűbe harapott? – motyogta a Mindenes.
– Nem fűbe! Almába! – zárta le a vitát a Kiskirályfi.
Süsü végre megértette, és kiadta a parancsot.
– Kövessük a fogak nyomát! Irány a harapás!
Mentek, mentek, mikor meglátták az ágra akasztott zsebkendőt.
– Ez az ő zsebkendője! – sírt fel a Sárkánylány. – Megismerem. Nincs is neki több, csak ez az egy! Jajajaj!
– Ne sírj! – nyugtatta Süsü. – Ez most nem zsebkendő. Ez most jel.
A Kiskirályfi hangosan tűnődött.
– Zsebkendő, zsebkendő… De az is lehet, hogy egy fehér zászló. Vagyis: megadja magát! Vagyis: itt van valahol!
Körbenézett s kiabált.
– Süsüke! Süsüke! Hol vagy?
A Mindenes mozgatta az orrát, szimatolt, fürkészve nézte a környéket, mint a vadászkopó, amikor szagot fog. Egyenest a szikla felé tartott, amely elfedte a hasadékot.
– Szimat! Ipiapacs! Gyere elő!
Süsüke eltolta a sziklát, s nevetve előbújt.
– Na, végre hogy megtaláltatok! Hihihi! Már azt hittem, hogy itt őszülök meg!
A Sárkánylány ölelgette, csókolgatta.
– Süsüke! Süsüke! Jól vagy?
– Jól – bontakozott ki az ölelésből Süsüke. – Csak egy kicsit elzsibbadtam.
– Mi legyen a váltságdíjjal? – kérdezte Süsü.
– Megesszük! Hihihi! – nevetett Süsüke.
– Éljen a váltságdíj! – rikkantott az öreg Mindenes. – Már úgyis megéheztem és megszomjaztam a nagy keresésben!
A Kiskirályfi félrevonta Süsükét.
– Senki se rabolt el, mi? Te raboltad el magadat! Miért raboltad el magadat?
– Azért, mert így megtudtam, hogy mennyire szerettek! – mosolygott Süsüke a barátjára.
Álmosító nyári nap volt, a napocska lustán sütött az égen, a sárkányok lustán feküdtek a földön, napoztak, ásítoztak. Dó sárkány egy vödörből vizet akart önteni a fejére, de a vödör üres volt, elfogyott a víz. Dó sárkány lustán morgott.
– Üres. Elfogyott a víz.
– Hozzál a patakból – javasolta Ré sárkány. – A patakban jó hideg víz van.
– Messze van. Á, á! – ásítozott Dó sárkány. – A fejemre teszem a vödröt, valamit így is hűt.
Ekkor egy felhő, egy felhőcske úszott a nap elé, az apró árnyék végigvonult a fekvő sárkányokon.
A sárkányok morogva méltatlankodtak, hogy nana, hol a napocska! Meg hogy árnyékban nem lehet napozni.
A felhő nem törődött velük, továbbvonult az égen.
Egy fatörzsön Süsüke és a Kiskirályfi napozott, behunyt szemmel, lustán elnyújtózva.
A fejük fölé ért az árnyék. Méltatlankodva felültek, morogtak.
– Na! Hol a napocska? – morgott Süsüke. – Ellopták a napot?
A Kiskirályfi is morgott, meg dünnyögött.
– Na! Árnyékban nem lehet napozni!
Süsü állt a királyi barlang bejáratában, és a fejét csóválva nézte őket.
– Hajaj! Unatkoznak! Nem jó, nem jó! Az unatkozás nem jó. Valamit ki kéne találni. Meg kellene mozgatni őket. Mielőtt teljesen az agyukra megy az unatkozás.
A Sárkánylány is kinézett, s a fejét csóválta.
– Illetve a napozás. Lehet, hogy napszúrást kaptak? De hát nem is süt a nap! Akkor meg mi bajuk? Találj ki valamit! Te olyan okos vagy és olyan tapasztalt.
Süsü krákogott meg hümmögött.
– De mit találjak ki?
– Mi lenne, ha kutatnál az emlékeidben? – biztatta a Sárkánylány.
– Kutatok, kutatok… Már meg is van! – kurjantott Süsü.
– Jaj, de jó! Mi az?
– Háború! Ez aztán megmozgatja őket!
A Sárkánylány rémülten megrázta a fejét.
– Háború? Jaj, az nem jó!
– Nem igazi háború! Játék-háború! – mosolygott Süsü.
– Játék-háború? Az milyen?
Süsü belelendülve magyarázott.
– Olyan, mint az igazi: csihi-puhi! Piff-paff! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! De azért mégsem igazi.
– Akkor jó! – örvendezett a Sárkánylány. – Megyek, készítek uzsonnát. Háborúban megnő az étvágy.
A Sárkánylány bement a barlangba. Süsü a fatörzshöz sétált, megállt, s mosolyogva kérdezte.
– Napoztok? Napoztok? De hát nem is süt a nap!
– Árnyékban nem lehet napozni – mormogott Süsüke.
– De van egy csomó dolog, amit árnyékban is lehet csinálni – mosolygott rendületlenül Süsü.
– Például? – nézett rá kíváncsian Süsüke.
– Háború! – mondta komoly képpel Süsü.
– Háború? – élénkült fel Süsüke.
– Háború? – visszhangozta a Kiskirályfi.
– Háború – mondta Süsü. – Tudjátok, mi az?
– Tudjuk! – rikkantotta a Kiskirályfi. – Csihi-puhi! Piff-puff! Dirr-durr!
– Állj, vagy lövök! Feküdj, vagy köpök! – hadonászott Süsüke.
– Pénzt, vagy életet! Ide az aranyat! – vicsorított a Kiskirályfi. Süsü vidáman nézte a lelkes hadonászókat.
Ám Süsüke hirtelen elhallgatott, s a homlokát ráncolva kérdezte.
– De kivel háborúzzunk?
– Béke van – tette hozzá a Kiskirályfi.
– Nincs ellenség. Nincs fegyverünk – folytatta Süsüke.
Süsü legyintett.
– Nem probléma! Fegyvert csinálunk. Az ellenséget kisorsoljuk.
– Kisorsoljuk? Az milyen háború? – kérdezte Süsüke.
– Játék-háború! – jelentette ki Süsü. – De azt is lehet szívvel-lélekkel csinálni.
A két gyerek újra lelkes lett.
– Éljen! – kiáltotta Süsüke. – Én leszek az egyik fővezér! És győzni fogok!
– Éljen! – kiáltotta a Kiskirályfi is. – Én leszek a másik fővezér! És én is győzni fogok!
Süsüke csillogó szemmel megkérdezte.
– Tényleg, hány fővezér kell egy háborúhoz?
– Kettő bőven elég – mondta Süsü.
– Akkor megvagyunk! Mi kell még? – rikkantotta Süsüke.
– Hadsereg. Az jó, ha van – javasolta Süsü.
– Honnan vegyünk hadsereget? – kérdezte Süsüke.
– Hát, ott vannak a sárkányok. Majd az öreg Mindenes kiképzi őket. Úgyis egész nap csak unatkoznak – mondta Süsü.
– Én addig elkészítem a győzedelmes haditervet – jelentette ki a Kiskirályfi.
– Én is elkészítem a győzedelmes haditervet – csatlakozott Süsüke.
Amíg a két fővezér a győzedelmes haditervet készítette, Süsü elmagyarázta a dolgot az öreg Mindenesnek. A Mindenesnek felcsillant a szeme, boldogan bólogatott, meg sóhajtozott, hogy olyan, mint a régi szép időkben, majd én gatyába rázom a sárkányokat! S elgurult a nagy hegyhez a járgányán, ahol a sárkányok lustálkodtak.
Szigorúan szólt rájuk, mint egy őrmester.
– Ébresztő! Vége a lustálkodásnak! Vége a napozásnak!
– Nem is süt a nap – morgott Dó sárkány.
– Lehet eső, lehet hó! Sárkány-baka mindig jó! – szavalta az öreg Mindenes mind a három fejével. Majd hozzátette. – Ezt jegyezzétek meg! Mert én gatyába rázlak titeket!
Az első fej megjegyezte.
– Süsü azt mondta, hogy semmi durvaság!
– Jó! – bólintott a második fej. – Finoman tehát így hangzik, amit az előbb mondtam: alsónadrágba rázlak titeket! És csak azt tudom javasolni, hogy mindenki jól kösse fel az alsóneműjét! Finoman!
Az öreg Mindenes második feje harciasan süvöltötte:
– Mert én katonát faragok belőletek! Ezzel a két kezemmel.
– Milyen katonák legyenek? – kérdezte az első fej. – Lovasság?
– Nincs ló – vitatkozott a második fej. – Gyalogság. Láb van! Vagyis baka!
A sárkányok ámulva hallgatták az öreg Mindenest. Az megkérdezte tőlük.
– Mit csinál a jó katona?
Dó sárkány tétován válaszolt.
– Lő.
– Nem! – torkolta le az első fej. – Szalutál! Vagyis tiszteleg. A lövés ráér. A lövés mellékes. A legfontosabb a tisztelgés! Világos?
De nem várta meg, hogy a sárkányok válaszoljanak, önmagával társalgott, vagyis a második feje vágta rá:
– Világos! Utána jön a menetelés! Jobb láb! Bal láb! Széna! Szalma! Egy-kettő, bal-jobb! Mennek a majmok! Nóta!
A Mindenes rezes hangon rázendített, énekelt, ahogy a torkán kifért.
Abbahagyta az éneklést.
– Na, valahogy így. Értitek? Világos? Utána jön a többi kiképzés, hogy „Állj! Vigyázz! Pihenj!” Ezek a legfontosabb tudnivalók! Figyelem! Regruták, vigyázz!
A sárkányok kihúzták magukat. A Mindenes elsétált előttük, bólogatott, hogy helyes, jól van. Majd megint elordította magát.
– Kopaszok, pihenj!
A sárkányok elengedték magukat, lazán álldogáltak.
A Mindenes elégedetten nézte a sárkányokat, majd rázendített.
| Célozz, tűz! Célozz, tűz! |
|
| Állj! Pihenj! Állj! Vigyázz! |
| Egy ilyen arc nagy-nagy kincs! |
| Célozz, tűz! Célozz, tűz! |
|
|
Abbahagyta az éneklést, s szigorúan nézett a sárkányokra.
– Vigyázz! Egyenesen állj! A katona nem imbolyog, nem szédeleg! Hogy áll a katona?
– Mint a cövek! – mondta Dó sárkány.
– Mint a vöcsök! – mondta Ré sárkány.
– Mint a jegenye! – mondta Mi sárkány.
A Mindenes elégedetten bólogatott mind a három fejével.
– Helyes! A kiképzés befejezve! Mögöttem sorakozó!
A sárkányok felsorakoztak az öreg Mindenes mögött.
A Mindenes akkorát kiáltott, hogy megrezegtek a levelek a fán.
– Lépés, in-dulj! Egy-két, bal-jobb! Mennek a majmok!
A frissen kiképzett hadsereg menetelt az öreg Mindenes mögött, hogy csak úgy rengett a föld.
Messze hangzott a vezényszó.
– Széna, szalma, aszalt szilva! Egy-két, bal-jobb! Na, ki lesz a bajnok?
A királyi barlang elé ért a hadsereg. A Mindenes lefékezett, vezényelt.
– Csapat, állj! Pihenj!
A sárkányok megálltak. A Mindenes harsány hangon megkérdezte.
– Ki a fővezér?
– Én vagyok az egyik – mondta Süsüke.
– Én vagyok a másik – mondta a Kiskirályfi.
– Értem. Jelentem, hogy a hadsereg előállt. Öt fő. Kiképezve közelharcra, távgyaloglásra, támadásra és menekülésre.
– Jó kis hadsereg – bólintott Süsüke. – Mindent tud. Támadni és menekülni. Kié legyen a hadsereg? Megvan! Felezzük el!
Ré sárkány vékony hangon tiltakozott.
– Nem hagyom magam félbevágni!
A Mindenes rámordult:
– Csönd! A sorban nem beszélünk! Az elfelezés azt jelenti, hogy az egyik fele Süsükére esküszik fel, a másik fele a Kiskirályfira. Ti hárman álljatok oda a Kiskirályfihoz. Név szerint: Dó sárkány, Ré sárkány és Mi sárkány! Hüm. Egy kis baj van. Itt csak ketten maradtak! Nem baj! Én leszek a harmadik.
Süsüke mosolyogva hallgatta az öreg Mindenest, majd így szólt komolyan, ahogy egy fővezérhez illik.
– Köszönöm, öreg obsitos! Te hű katona! Mi szeretnél lenni?
A Mindenes titokzatosan suttogott.
– Hajolj közelebb!
Süsüke közelebb hajolt, a Mindenes a fülébe suttogott.
– Kém szeretnék lenni! De psz! Egy kém nagyon fontos egy háborúban. De psz!
Süsüke is suttogott.
– Jól van! De egy kém csak titokban lehet kém. Egyelőre titkold el, hogy kém vagy! Psz!
Majd fennhangon így szólt a másik fővezérnek.
– Fővezér! Vonulj el a seregeddel! A harcmezőn találkozunk.
A Kiskirályfi bólintott, majd érces hangon vezényelt a hadseregének.
– Elvonulok. Hadsereg! Mögöttem sorakozó! Lépés in-dulj! Tudtok valami nótát? Énekeljetek.
A sárkányok felsorakoztak, s énekelve elvonultak.
Süsüke csodálkozva nézett utánuk.
– Milyen szépen énekelnek!
– Én tanítottam meg őket! Ezzel a két kezemmel! – hencegett az öreg Mindenes.
Süsüke kiállt a hadserege elé.
– Figyeljetek, hű katonák!
– Figyelünk! Fővezér! – zúgta a hadsereg.
– Kihirdetem a haditervet. A haditerv: legyőzzük az ellenséget.
– Nagyon jó kis haditerv – hízelgett a Mindenes. – Ezt mint kém mondom! Zseniális, megmondta a generális!
– Zseniális! – zúgták a sárkányok.
– Köszönöm, hű hadseregem! A zászlónk pedig: kék mezőben egy pöttyös labda.
Süsüke meglobogtatta a zászlót, egy nagy kék selymet, közepén egy pöttyös labdával.
– Gyönyörű! – lelkendezett a Mindenes.
– Csodaszép! – zúgták a sárkányok.
– Ezt a zászlót az életünk árán is meg kell védeni!
– Megvédjük! – rikkantott a Mindenes.
– Megvédjük! – kiáltották a sárkányok.
A királyi barlangban Süsü a trónszéken ült, s álmodozva hallgatta a harcias kiabálást.
– Ez az! – motyogta. – A zászlót mindig meg kell védeni. Mint a régi szép időkben.
A Sárkánylány kinézett a konyhából, ahol az uzsonnát készítette, s aggódva kérdezte.
– De ugye nem lesz semmi bajuk? Még olyan kicsik…
Süsü legyintett.
– Nem lesz semmi baj. Nagy fiúk már! És a nagy fiúkból lesz a jó katona…
A Sárkánylány visszabújt a konyhába.
– Sütök még egy mandulatortát is, azt a katonák is szeretik.
A nagy hegynél a Kiskirályfi is beszédet tartott a hadseregének. Jobb kezében tartott egy zászlót.
– Figyelj rám, hű hadseregem!
– Figyelünk, fővezér, zér, zér! – zúgták a sárkányok.
– Ismertetem a haditervet! A haditerv: legyőzzük az ellenséget!
– Éljen, jen, jen! – harsogták a sárkányok.
– Köszönöm, hű katonák! Most pedig megmutatom a zászlónkat: sárga mezőben egy kard. Ezt a zászlót az életünk árán is megvédjük! S kitűzte a zászlót a szikla tetejére.
– Megvédjük, jük, jük! – zengték a sárkányok.
– Kiosztom a feladatokat. Dó sárkány, menj, állj ki őrségbe, és figyelj!
– Parancs! – mondta Dó sárkány. – Megyek, fővezér! Nagyon jó kis őrség leszek! Olyan éles szemmel figyelek, mint a sas! Vagy mint a konyhakés! – s kiállt az út mellé őrségbe.
A Kiskirályfi most Ré sárkányhoz szólt.
– Ré sárkány! Erősítsd meg a várat!
– Megerősítem! – kiáltott Ré sárkány. – Olyan erős lesz, mint a vas! Vagy mint a réz!
A Kiskirályfi Mi sárkánynak is kiadta a parancsot.
– Mi sárkány! Készíts bombákat!
– Készítek, fővezér! Miből készítsek?
– Rongylabdából. De jó keményet!
Mi sárkány lelkesen bólogatott és harciasan magyarázott.
– Olyan kemény bombákat készítek, hogy csak úgy durran! Olyan durranós bombákat készítek, hogy csak úgy koppan! Olyan koppanós bombákat készítek, hogy csak úgy nyekken!
Az őrségben álló Dó sárkány nagyot kiáltott.
– Állj! Ki vagy?
Az öreg Mindenes jött a járgányán nyikorogva, lefékezett.
– Nem látod? Követ!
– Milyen követ? Nagykövet vagy kiskövet? – akadékoskodott Dó sárkány.
– Nagykövet! – mondta büszkén a Mindenes.
– És mit követ a nagykövet?
– A követ minden követ követ – felelte rejtelmesen a Mindenes.
Dó sárkány megrázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe.
– Én ebből egy kukkot se értek! Mi ez? Titkosírás? Jelbeszéd?
– Nem. Hadüzenet!
– Mondjad – biztatta Dó sárkány.
– Neked nem mondhatom el. Te csak egy közönséges gyalogos vagy – válaszolt fölényeskedve a Mindenes. – Hol a fővezér?
A Kiskirályfi odajött, és szigorúan szólt.
– Itt vagyok. Mit akarsz, te idegen zsoldos?
– Most követ vagyok! – jelentette ki önérzetesen a Mindenes. – És nálam van a hadüzenet. A fejemben.
– Halljuk a hadüzenetet! – parancsolt rá a Kiskirályfi.
– Így szól a hadüzenet: trombitaszóra kezdődik a háború! – mondta mély hangon a Mindenes, majd a szájával trombitált. – Trará-tarará!
A Kiskirályfi bólintott.
– Értettem! Trombitaszóra kezdődik a háború! Elmehetsz!
A Kiskirályfi hátat fordított, s visszament a várba.
A Mindenes magában motyogott diadalmasan.
– Nem vették észre, hogy kém vagyok. Hehehe! Elfelejtették bekötni a szemem. Hehehe!
A Kiskirályfi menet közben visszaszólt.
– Kössétek be a szemét! Hátha kém!
Dó sárkány egy nagy kendőt vett elő, s bekötötte gyorsan az öreg Mindenes mind a három fejét.
– Gyere csak ide! Ne bámészkodj itt összevissza! Így ni! Ezt is! Meg ezt is! Na, most jó!
– Nem látok! Semmit se látok! – siránkozott a Mindenes.
– Az a jó! – mondta Dó sárkány. – Arra menj!
S útbaigazította a Mindenest, egy kicsit meg is lökte a járgányát, hogy jobban guruljon. A Mindenes tapogatózva gurult vissza az úton.
A varázsló a barlangjában ült a székben, és hortyogott. Egyszer csak harsány trombitaszó vágta ketté a hortyogást.
A varázsló felriadt, kinyitotta a szemét, s csodálkozva kérdezte.
– Mi ez? Mi ez? Á, biztos csak álmodtam!
Lehunyta a szemét, elaludt, s hortyogott tovább békésen.
Süsüke fújta a trombitát, lengette a zászlót. Mögötte hadsereg vonult, Fá sárkány és Szó sárkány egy nagy faltörő kost cipelt, kétoldalt fogva.
Mikor a vár alá értek, a Mindenes mutogatott.
– Ide bökjetek! Itt törjétek a falat! Itt a leggyengébb! Jól kifigyeltem, hehehe! Jól kikémleltem, hehehe!
Dó sárkány gúnyosan szólt rá a fal tetejéről.
– Hogy láttad, te locsifecsi? Be volt kötve a szemed!
A Mindenes vihogva szólt vissza.
– Későn kötöttétek be, pupákok! Hihihi!
Süsüke kiadta a parancsot.
– Roham!
A két sárkány a faltörő kossal nekiment a falnak, a fal nagyot döndült, recsegett-ropogott, de nem dőlt össze.
A Kiskirályfi a fal tetején biztatta a katonáit.
– Tüzérek! Cél az ellenség! Tűz!
A fal mögül repültek a nagy rongylabdák, a várvédő sárkányok dobálták ritmusra, s közben harciasan kiabáltak.
– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! – rikkantotta Ré sárkány.
Mi sárkány egy verset szavalt pattogó hangon.
Röpültek a bombák, a támadó sárkányok kapkodták a fejüket.
– Fedezékbe! Jaj! – jajveszékelt a Mindenes.
Süsüke biztatta a katonáit.
– Ne féljetek! Ne bújjatok! Roham!
Szó sárkányt kupán találta egy rongylabda. Dühösen elkapta a labdát, és visszadobta.
– Megdobtál?! Meg mertél dobni? Várj csak! Ez a tiéd! Nesze!
A labda szállt visszafele a levegőbe, majd célt tévesztve lepottyant.
Ré sárkány gúnyosan nevetett.
– Mellément! Hahaha!
Zengett a környék a nagy harci zajtól, kiabálástól, faldöngetéstől, bombázástól és jajgatástól. Egy eltévedt bomba, vagyis rongylabda berepült a varázsló barlangjába, és pont orrba találta a varázslót. A varázsló egyből felébredt, az orrát tapogatta, s mérgesen kinézett a barlangból. Kintről vad ordítás hallatszott.
– Üsd-vágd, nem apád! Roham! Állj, vagy lövök! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!
A varázsló sajgó orrát tapogatva mérgesen dünnyögött.
– Háború! Kitört a háború! Összeverekedtek a sárkányok. Püfölik egymást! Majd adok én nektek háborút! Majd adok én nektek csihi-puhit, kelekótya sárkányok!
Vagyis világos volt, hogy a varázsló nem értett semmit, ami nem is csoda, hiszen átaludta az egészet.
Dühösen kereste a varázspálcáját.
– Hol a varázspálcám? Varázsolok! Megállítom a vérengzést!
A sárkányok felé suhintott a varázspálcájával, s mormogta a varázsigét.
| Bénuljon meg minden izom! |
| Dermedjen meg minden láb! |
|
Szállt a varázsige át a levegőn, s abban a pillanatban megdermedt minden. A sárkányok megmerevedve álltak, mint egy szoborcsoport. Fá sárkány és Szó sárkány fogták a faltörő kost mereven. Az öreg Mindenes éppen előremutatott az egyik kezével, s úgy maradt.
A falon Dó sárkány egy vödröt tartott, éppen nyakon akarta önteni a támadókat. Ré sárkány egy labdát fogott a kezében, s tartotta a levegőben. Mi sárkány meg lehajolt egy újabb bombáért, s úgy maradt derékszögben.
Lent Süsüke értetlenül nézte a megmerevedett sárkányokat. Fá sárkányhoz lépett, s taszigálta.
– Roham! Roham! Mire vártok? Mozdulj már!
– Nem tudok moccanni! – nyögte Fá sárkány.
Majd Szó sárkányhoz lépett, s lökdöste.
– Megbénultam – nyöszörgött Szó sárkány.
Majd a Mindenest biztatgatta.
– Mozdulj!
– Nem tudok! Ide ragadtam! – mondta kétségbeesetten a Mindenes.
Fent a várban a Kiskirályfi is noszogatta a harcosokat.
– Tüzelj! Tüzelj! Mi lesz már? Dobd el! – mondta Ré sárkánynak.
– Nem tudom eldobni – siránkozott Ré sárkány.
Majd Mi sárkányhoz lépett.
– Mozdulj!
– Nem tudok mozdulni – panaszkodott Mi sárkány.
– Jajajaj! – óbégatott Dó sárkány. – Megbénultam! Megbénultam!
A Kiskirályfi odament Süsükéhez, s bosszúsan mondta.
– Így nem lehet háborúzni.
– Béna az egész hadsereg – morgott Süsüke.
– Most ki győzött? – kérdezte a Kiskirályfi.
Süsüke a vállát vonogatta.
– Nem tudom. Nem dőlt el.
A Kiskirályfi töprengett.
– Vívjunk meg mi ketten? A két fővezér?
Süsüke a fejét rázta.
– A barátommal nem vívok!
– Én sem – jelentette ki a Kiskirályfi. – Akkor mi legyen?
Süsüke elvigyorodott.
– Döntetlen! A háború rajtunk kívül álló okok miatt döntetlenül végződött.
A Kiskirályfi is vigyorgott.
– Kezet rá! Éljen a döntetlen!
– Kezet rá! Éljen a barátság! – mondta Süsüke is, és kezet fogtak.
A Kiskirályfi a megmerevedett sárkányokra mutatott.
– Velük mi legyen? Végül is hűségesen harcoltak!
Süsüke bólintott.
– Itt valami varázslat van! Itt valamit félreértett az öreg varázsló. Menjünk és kérjük meg, hogy oldja fel őket! Hiszen csak játék volt!
Odaszólt a sárkányoknak.
– Mindjárt jövünk! Addig ne mozduljatok!
– Jó vicc! – morgott a Mindenes. – Ha akarnék se tudnék! És igyekezzetek, mert teljesen elzsibbadtam!
Süsüke és a Kiskirályfi elrohant a varázslóhoz. Elmagyarázták neki, hogy csak játék volt, nem igazi háború, és oldja fel a sárkányokat, mert nagyon hű katonák voltak.
– Hehe! – heherészett a varázsló. – Csak játék? Akkor mindjárt feloldom a varázslatot. A labda, ami orron talált, az is játék volt? Na, nem baj, már nem is fáj. Ti meg mozduljatok! Megszűnt a varázslat!
Kikiáltott a barlangból. A sárkányok boldogan megmozdultak, majd tétován bámultak.
– Most mi legyen? – kérdezte Dó sárkány.
Ekkor felhangzott a Sárkánylány hívó szava a távolból.
– Kész az uzsonna! Gyertek!
Süsüke odakiáltott a sárkányoknak.
– Vége a háborúnak! Uzsonna következik! Nyomás!
Mindenki más szeretne lenni
A Sárkánylány keresgélt a királyi barlangban, ide nyúlt, oda nyúlt, turkált a rengeteg kacat között, hogy mit keresgélt, már el is felejtette, így hát egy nagyot sóhajtott.
– Mennyi lom! Mennyi kacat! Kellene egy nagyobb barlang, ebbe nem férünk… Vagy ki kellene dobni valamit? De mit?
Tétován a falhoz nyúlt, s megfordított valamit, ami egy nagy keretben volt.
– Mi ez? Mi a csuda ez? Egy tükör! Egy szép, nagy tükör! Csak poros, meg homályos. Ezt nem dobom ki. Kell egy tükör a háznál!
A Mindenest hívogatta, az öreg Mindenes rögtön be is gurult a járgányán.
– Jövök már! – mondta az első feje.
– Itt vagyok! – rikkantotta a második feje.
– Ragyogok! – kurjantotta a harmadik feje.
– Ne te ragyogj! – szólt rá a Sárkánylány. – Ez a tükör ragyogjon. Mosd le róla a port!
– Mosom, mosom! – mondta egyszerre az első és a második fej.
– Mosó Masa mosodája! Hihihi! – vihogott a harmadik fej.
– Megőrülök a harmadik fejedtől! – sóhajtott a Sárkánylány.
– Én is megőrülök a harmadik fejemtől – mondta az első fej. – De hát az is az enyém. Nem tagadhatom le.
– Beee! – bégetett a harmadik fej.
– Jól van, menj már, ne bégess! Mosd a tükröt! – szólt rá a Sárkánylány.
A Mindenes kigurult a barlangból, kint a falnak támasztotta a tükröt, egy nagy ronggyal törölgette.
– Jaj, de poros vagy! Nem látok semmit! Tükör által homályosan – mondta az első fej.
– Mindjárt letöröllek. Mindjárt nem leszel homályos. Mindjárt olyan fényes leszel, hogy hasra esik benned a napsugár! – mondta a második fej.
– Hu! – lehelgetett a tükörre a harmadik fej! – Hu! Hu!
– Hu bizony! Sőt: hohohó! Már látom magam! Na, milyen vagyok? Hm. Hát ilyen vagyok. Nem rossz, de azért szeretnék egy kicsit más lenni.
Ahogy így bámulta magát a tükörben, bentről kiszólt a Sárkánylány:
– Lemostad már? Mi van a tükörrel?
– Szárad! – szólt vissza a Mindenes.
A Sárkánylány kijött, elküldte a Mindenest szögért, hogy ráakasszák a tükröt. Majd ő is a tükör elé állt, s nézegette magát.
– Tükröm, tükröm, mit mutatsz? Engem mutat. Milyen vagyok? Milyen a hajam? Hát… Nem rossz, csak egy kicsit unalmas. De jó lenne másnak lenni! Mondjuk, szőkének! Vagy jobban állna a fekete?
Tűnődve bement a barlangba.
Arra jött Süsü, megtorpant a tükör előtt.
– Ni, egy tükör! Engem mutat. Hm. Ezt már ismerem. Hajaj! Ezt már az unalomig ismerem. Jó, jó, én nem panaszkodhatom. Voltam bujdosó, meg udvari sárkány, meg fővezér, most meg király… De azért szívesen kipróbálnék még ezt-azt. Na, szia, tükör!
Ő is bement a barlangba.
Süsüke jött arra, mögötte a Kiskirályfi lépegetett.
Nézte a tükröt, s nagyokat rikkantgatott.
– Jé! Ott jövök magammal szemben! Meg ott jön a Kiskirályfi!
– Mit nézel? – kérdezte a Kiskirályfi.
– Magamat… – válaszolta tűnődve Süsüke. – Ott az orrom, ott a szemem, ott a fülem. Ott vagyok én! Magamat már jól ismerem. Sőt: felismerem. Sőt: egy kicsit uncsi… Milyen lehet másnak lenni?
Odaérkezett a Kiskirályfi is, s komolyan javasolta:
– Próbáld ki!
– Hogyan próbáljam ki? Hogyan lehetnék más, mikor én: én vagyok? – kérdezte Süsüke. – Még a tükör is engem mutat s nem mást!
– Úgy, hogy más arcot öltesz! Vagyis álarcot! Ez az! Megvan! – rikkantott fel a Kiskirályfi.
– Mi van meg? Mondd már!
– Rendezzünk egy álarcosbált! – javasolta a Kiskirályfi.
– Álarcosbált? – csodálkozott Süsüke. – Mi az az álarcosbál?
– Az álarcosbál az, ahol mindenki az lehet, ami akar! – magyarázta a Kiskirályfi. – Ha unod a régi arcodat, választasz egy álarcot!
Süsüke boldogan felkiáltott, elfordult a tükörtől.
– El veled, régi arcom! Éljen az álarc! Most megtudjuk, hogy kibe’ mi lakik!
– Mibe’ ki lakik? – kontrázott a Kiskirályfi.
– Miki belakik! – vágta rá Süsüke, rámosolygott a barátjára, majd megkérdezte. – Csak mi ketten csináljunk álarcosbált?
– Csináljunk mindenkinek álarcosbált! – javasolta a Kiskirályfi. – Az egész világ egy nagy álarcosbál!
– Akkor hirdessük ki az álarcosbált! – javasolta Süsüke. – Most rögtön!
– Hirdessük! – bólintott a Kiskirályfi.
Felálltak egy kőre, s jobbra-balra kiabáltak.
– Figyelem! Aki unja a régi arcát – kezdte Süsüke.
– És aki más szeretne lenni! – folytatta a Kiskirályfi.
Majd egyszerre fejezték be.
– Jöjjön el az álarcosbálba!
Még elismételték egypárszor, hogy mindenki meghallja.
Meg is hallotta mindenki, s izgatott tervezgetésbe fogott Sárkányföld minden lakója!
A Sárkánylány a Mindenest hívogatta.
– Mindenes! Hozd be a tükröt a barlangba! Álarcosbál! Jaj, de jó! Hozd már, hadd próbáljam fel a parókámat!
A Mindenes szuszogva bevitte a tükröt.
– Hozom már! Hozom már! Ide felkalapálom, illetve erre a szögre felakasztom, amit beverek a falba.
Felakasztotta a tükröt, a Sárkánylány ábrándozva így szólt.
– Hallottad? Álarcosbál lesz! Te mi szeretnél lenni?
– Tűzoltó – mondta az első fej.
– Umcarára, umcarára! – trombitált a második fej.
– Bum, bum, bum! – bömbölt a harmadik fej.
S a Mindenes trombitálva kigurult a barlangból.
A Sárkánylány a tükör előtt állt, nézegette magát, majd Süsünek szólt.
– Süsü! Süsü! Hallottad? Hol vagy?
– A kamrában! – válaszolta fojtott hangon Süsü. – Álruhába öltözöm.
– Mi leszel? Krumpliszsák? – nevetett a Sárkánylány.
– Titok! – szólt ki Süsü a kamrából.
A varázsló a székében ült, ábrándozva hallgatta a kihirdetést.
– Álarcosbál! Ez igen! Csupa vidám varázslat! Hehehe! Én már el vagyok varázsolva. Illetve: én vagyok a varázsló. Mi lenne, ha egyszer kibújnék a bőrömből? Hehe! Ez az!
A sárkányok is füleltek a nagy hegynél, sorban kidugták a fejüket. Dó sárkány kezdte a beszédet, a többi utána mondta, mint a visszhang.
– Unom a régi arcom!
– Én is! – mondta Ré sárkány.
– Én is! – mondta Mi sárkány.
– Én is! – mondta Fá sárkány.
– Én is! – mondta Szó sárkány.
Újra Dó sárkány beszélt, ábrándozva kiáltott a levegőbe.
– Sasmadár szeretnék lenni!
– Én is! – mondta Ré sárkány.
– Én is! – mondta Mi sárkány.
– Én is! – mondta Fá sárkány.
– Én is! – mondta Szó sárkány.
Dó sárkány mérgesen rájuk ripakodott.
– Nem jó! Nem akarok rátok se hasonlítani! Ha ti is sasmadarak lesztek, akkor én inkább alma leszek! Vagy dinnye! Vagy napraforgó! Vagy szélmalom! Vagy kávédaráló!
– Én is! – mondta Ré sárkány.
– Én is! – mondta Mi sárkány.
– Én is! – mondta Fá sárkány.
– Én is! – mondta Szó sárkány.
Dó sárkány nagyon mérges lett, rázta a fejét, berregett dühében.
– Brr! Tökkelütöttek! Brr! Agyalágyultak! Brr! Félcédulások! Mindjárt megüt a guta! Találjatok ki ti is valamit!
– Mit találjunk ki? Hogy találjuk ki? – kérdezte bugyután Ré sárkány.
– Gondoljatok arra, hogy mások akartok lenni! – mondta Dó sárkány.
– Hogyan kell másnak lenni? – kérdezte tétován Mi sárkány.
Dó sárkány kicsit lecsillapodott, hiszen nem tehetnek róla, ha ilyen kevés eszük van.
– Figyeljetek, elmagyarázom! És hogy jobban megértsétek, versbe szedem.
| Gyáva voltam, de most bátor! |
| Csúnya voltam, de most szép! |
|
A sárkányok kórusban ordítozták:
| Mondjad tovább: mi van még? |
| Mondjad tovább: mi van még? |
|
Dó sárkány folytatta.
| Gyenge voltam – de most erős! |
| Kicsi voltam, de most nagy! |
|
A sárkányok bólogatva ordítoztak:
| Csak úgy zúg belé az agy! |
| Csak úgy zúg belé az agy! |
|
Dó sárkány elégedetten nézte őket.
– Most már világos?
– Világos! – zúgták a sárkányok.
Süsüke és a Kiskirályfi visszaérkezett a királyi barlang elé, egymásra mosolyogtak, és bejelentették az álarcosbál kezdetét.
– Kezdődik az álarcosbál! – kiáltotta Süsüke.
– Jöjjetek hát, álorcások! – kiáltotta a Kiskirályfi.
Majd Süsüke így szólt rendes hangon.
– Menjünk mi is öltözni. Illetve: átöltözni. Vagyis: beöltözni.
A Kiskirályfi nevetve válaszolt.
– Menjünk át, meg be! Nehogy lemaradjunk a buliról! Hihihi! Öltsünk álorcát! Ma itt mindenki álorcát ölt.
S elfutottak be-, illetve átöltözni.
Csönd volt a barlang előtt, egyszer csak megjelent egy kócos boszorkány, a Sárkánylány volt az, rémesen vihogott és rikácsolt.
– Hihihihi! Hij, hij! Nincs itt senki!
Majd meglátta Süsüt, aki félszemű kalóznak volt öltözve.
– Jesszusom! Egy félszemű kalóz!
Süsü is meglátta a Sárkánylányt.
– Ördög és pokol! Egy boszorkány!
A Sárkánylány boszorkányhangon, visítva így szólt.
– Szólítsál öreganyámnak, mert különben békává változtatlak! Jihi-hihi! Aztán majd brekeghetsz!
Süsü mély, rekedt kalózhangon válaszolt.
– Ezer láncos ágyúgolyó! Te a tenger ördögét akarod megfélemlíteni?! Akitől retteg hét tenger?!
– Ó, ó, ó! – mondta a Sárkánylány.
– És tizennégy óceán?!
– Ó, ó, ó! – mondta a Sárkánylány.
– És huszonnyolc toronyőr?! – dörgött Süsü. – Hol hagytam abba?
– A hencegésnél! – súgott a Sárkánylány. – Éppen hencegtél.
– Igen! Tudom már! – folytatta Süsü. – Most jön a fenyegetőzés. Hrr! Hrr! Félelmetesen vicsorítok! Ide az aranyat! Ide a gyémántot! Ide minden kincset! Hrr! Hrr! Látod a fogamat?
– Látom, te rettenetes kalóz! Mind a hármat! – nevetett a Sárkánylány. – Becsukhatod a szádat.
– Akkor csukom be, amikor akarom! – hörgött Süsü. – De te ne félj tőlem, te gyönyörűen csúf boszorkány.
– Jihihi! – vihogott a Sárkánylány. – Nem félek, te félelmetesen nagyszájú kalóz! Jön valaki! Ott! Jé, egy bohóc!
Mind a ketten odanéztek, s meglátták a varázslót, aki bohócnak volt öltözve: keménykalap és krumpliorr, kifestett arc, buggyos nadrág, nagy cipő! Bohócnevetéssel röhögött, vagyis bruhaházott nagy hangon.
– Bruhahaha! Bruhaha! Szerrrrbusztok gyerrrekek! Nevettetek ma már?
– Én már ettem! – mondta Süsü.
– Nem enni! Nevetni! Ez állandóan a hasára gondol! Bruhahaha! Mondd meg, hogy ma nevettél már, te félelmetes kalauz!
– Nem kalauz! Kalóz! – javította ki Süsü. – És a kalózok nem nevetnek! A kalózok vicsorítanak! Hrrr!
– Hű, de rondán vicsorít! – borzongott meg a varázsló, majd a Sárkánylányhoz fordult.
– És te, szép húgom, nevettél már?
– A boszorkányok nagyon szeretnek nevetni – vihogott a Sárkánylány. – Jihihihi! Jihihihi!
A varázsló befogta a fülét.
– Hű, de gyönyörű rondán vihog! Megreped tőle a dobhártyám! Tessék, ez a tiéd! Virágot a virágnak! Bruhahaha!
S a varázsló egy különös virágcsokrot nyújtott át: egy kis seprű, egy kis partvis és egy nagy fogkefe volt csokorba kötve.
A Sárkánylány átvette, szagolgatta.
– Köszönöm! De gyönyörű! Főleg a fogkefe-virág. És micsoda illata van! Fogkrém! Jihihihi! Meg pókháló! Meg por!
A varázsló mosolyogva bólogatott, majd nagyot rikkantott.
– Figyelem! Fölteszek egy találós kérdést! Aki megfejti, óriási jutalmat kap. Ha feldobom, fehér, ha leesik, sárga. Mi az? Bruhahaha!
– Sárgadinnye! – mondta a Sárkánylány.
– Nem, nem!
– Tojás! – mondta Süsü.
– Helyes! – kacagott a bohóc. – A rettenetes kalauz megfejtette az ő rettenetes agyával! Bruhahaha!
– Nem kalauz! Kalóz! – morgott Süsü. – Hrr! Hol a jutalom? Hrr!
A varázsló egy nagy tojást vett elő a zsebéből, felmutatta.
– Itt az órrriási jutalom! Várj! De nem ám közönséges tojás! Hanem muzsikáló tojás! Várj! Nemcsak muzsikál! Beszél is! Beszélő tojás! Bruhahaha! Tessék! Várj! Leveszem a fedelét. Most tessék!
A varázsló levette a tojás fedelét, és átnyújtotta Süsünek a tojást. Süsü átvette, egy kicsit bambán nézte. A tojásban egy csirke volt, nyújtogatta a nyakát, s vékony hangon csipogott.
– Papa! Papa!
Süsü, ha lehet, még bambábban nézte a csipogó, papázó csirkét.
– Mit csináljak vele? – nyögte ki.
– Fogadd örökbe! Bruhahaha! – mondta a varázsló.
Süsü sóhajtott.
– Jól van. Örökbe fogadlak. De nem vagyok a papád! Legföljebb a pótpapád!
A varázsló hatalmasat rikkantott, meg bruhaházott.
– Itt láthatjuk a rettenetes kalauzt az ő rettenetes gyengéd szívével! Bruhahaha!
– Nem vagyok kalauz! – mondta Süsü mérgesen.
– De gyengéd szíved van! – vigasztalta a Sárkánylány.
– Papa! – csipogta a csirke.
Megint a varázsló vette át a szót.
– Most következik az órrriási produkcióóó! Az est fénypontja! Tűznyelés! Bemutatom én! Nézitek ti! A gyengébb idegzetűek hunyják be a fülüket. Bruhaha!
A zsebéből elővett egy fáklyát, meggyújtotta, s felmutatta.
– Itt a tűz! Tüzecske! Ezt én most lenyelem saját szájúlag!
S bekapta az égő fáklyát.
Megborzongva nézték, rémüldöztek, kiáltoztak.
– Hűha! Lenyelte! – mondta Süsü. – A ménkűbe! Lenyelte a tüzet!
Ekkor nagy ninózás hallatszott a fák közül, a Mindenes robogott oda a járgányán tűzoltónak öltözve. Lefékezett, s érces hangon kiáltott.
– Hol a tűz?
Mindnyájan a varázslóra mutogattak.
– Lenyelte! Ott van a szájában! – súgta a Sárkánylány.
A Mindenes a varázsló elé állt, s mérgesen ráförmedt.
– Hogy merted lenyelni?! Az az én tüzem! Köpd ki! Azonnal köpd ki!
A varázsló összepréselt szájjal mormogta.
– Nem köpöm! Tűznyelő vagyok, nem tűzköpő!
– Akkor én most mit oltsak? – kiáltott fel kétségbeesetten a Mindenes.
Ám a varázsló makacsul rázta a fejét, a vállát vonogatta.
A Mindenes tovább siránkozott.
– Itt állok talpig beöltözve tűzoltónak! És a tűzoltó azért tűzoltó, hogy oltsa a tüzet. Hol egy kis tűz? Nincs egy kis tűz? Nem ég semmi? – nézett körül elkeseredve.
– Szegény tűzoltó! Itt áll tűz nélkül – sajnálta meg a Sárkánylány. – Nekem ég az arcom. Locsolj meg!
A Mindenes dühösen nézett.
– Az nem az igazi! Mi vagyok én? Húsvéti locsoló?!
De nem dühöngött sokáig, megrántotta a vállát, s vidáman így rikkantott.
– Semmi baj! Addig is alakítok egy tűzoltózenekart! A tűzoltók második legnagyobb szenvedélye a muzsikálás.
Az első szájával trombitált, a második szájával tercelt, a harmadik szájával dobolt.
– Umcarára! Umcarára! Bum, bum, bum!
Ekkor a nagy hegy mögül rémes vijjogás hallatszott: Vii! Viii!
– Mi az? Mi az? – rémüldözött a Sárkánylány.
– Varnyú! Bruhahaha! Egy beteg varnyú! – mondta összepréselt szájjal a varázsló.
Dó sárkány emelkedett fel a nagy hegy mögül sasmadárnak öltözve.
– Nem talált! – vijjogta. – Nem varnyú! Sasmadár! Viii! Viii!
Ekkor meg nagy kelepelés hallatszott a hegy mögül: kelep-kelep!
– Ez meg mi a csuda? – kérdezte Süsü.
– Gólya! – találgatta a Mindenes.
– Orrod a dugója! – rímelt rá a varázsló.
Ré sárkány bukkant fel a hegy mögül, s mérgesen mondta.
– Nem gólya! Szélmalom! Nem látod? Kelep, kelep!
– De szépen kelepel! – dicsérte meg a Sárkánylány. – Mint egy igazi szélmalom.
A kelepelést nagy nyikorgás szakította félbe, Mi sárkány nyikorgott kávédarálónak öltözve: Nyiki-nyirr! Nyiki-nyirr!
– Mi nyekereg? – rázta meg a fejét Süsü. – Kenetlen kerék?
– Nem talált! – nyikorogta Mi sárkány. – Mi az, ami kávét darál? Hát kávédaráló! Nyiki-nyirr! Nyiki-nyirr!
– Fantasztikusan nyikorogsz! – dicsérte meg a Sárkánylány.
Ekkor némán egy hatalmas virág bújt elő a hegy mögül, Fá sárkány volt az, napraforgónak öltözve. Forgott körbe-körbe.
– Ni, ott egy virág! Most kelt ki! – ámuldozott Süsü. – És forog! Milyen virág? Rezeda?
– A rezeda nem forog! – mondta Fá sárkány. – Az eszed tokja forog. Meg a napraforgó!
– Hát persze! – mondta a Sárkánylány. – Nagyon szépen forogsz! Mint egy gyönyörű napraforgó!
Most meg egy nagy, gömbölyű valami bújt elő a hegy mögül, Szó sárkány volt az, dinnyének öltözve.
– Hát ez meg mi? Úritök? – bámult a Mindenes.
– Úritök a fejed! – ripakodott rá Szó sárkány. – Én dinnye vagyok! Sőt, dinnyekirály! Na, milyen vagyok?
– De szép vagy te, dinnyekirály! – ámult a Sárkánylány.
Ahogy így ámuldoztak meg bámuldoztak, hirtelen nagy dübögés meg félelmetes bőgés hallatszott a bokrok közül: düb, düb! Böő! Böő!
– Jaj, jaj, mi ez?! – kiáltott fel ijedten a Sárkánylány.
– Fussunk! – kiáltotta a Mindenes első feje.
– Állj! A tűzoltó sose fél! – rikkantotta a második fej.
– Mi-mi-mi? – suttogta összepréselt szájjal a varázsló.
– Nana! – mondta Süsü.
Ekkor berobogott közéjük a dübögő, bőgő valami. Egy szörny volt. Vagyis egy nagy lópokróc, alatta a két gyerek, Süsüke és a Kiskirályfi, és mély, félelmetes hangon bömböltek a pokróc alól.
– Mindenki reszkessen! – bömbölte Süsüke.
– Reszketünk! – suttogta a Sárkánylány.
– Mindenki vacogjon! – bőgte a Kiskirályfi.
– Vacogunk! – mormolta a varázsló.
– Reszketünk! Vacogunk! – mondták egyszerre a sárkányok.
– Gyere ide, te bátor sas, vívjunk meg! – rikkantotta Süsüke.
– Nem megyek – hátrált Dó sárkány. – Nem is vagyok igazi sas!
– Gyere ide, te rettenetes kalóz, vívjunk meg! – harsogta a Kiskirályfi.
– Izé – motyogta Süsü. – Nincs nálam a kardom.
– Gyere ide, te hős tűzoltó, vívjunk meg! – zengte Süsüke.
– Most nem érek rá… Beleakadt a tömlőm valamibe… – motyogta a Mindenes.
Mikor már mindenki vacogott, meg reszketett, meg bújt, a két gyerek ledobta a pokrócot, s kimásztak alóla nagy nevetve.
– Ne féljetek! Csak mi vagyunk! Hihihi! – mondta Süsüke.
– Abbahagyhatjátok a reszketést, csak mi vagyunk! – nevetett a Kiskirályfi.
– Nahát! A két gyerek! – csapta össze a kezét a Sárkánylány.
– Milyenek voltunk? – kérdezte Süsüke.
– Félelmetesek! – ismerte el Süsü.
– Borrrzasztóak! – morogta a varázsló. – Borrrzasztó rondák!
– Jól megijesztettük őket! – súgta a Kiskirályfi.
– Végre valaki tőlünk is félt! Hihihi! – súgta vissza Süsüke. – Mások voltunk, de most már megint mi vagyunk!
Így ért véget a nagy álarcosbál, egy kicsit mindenki más volt, jó volt, de a vége is jó volt, hogy megint mindenki saját maga lehetett.
Süsüke ült a fatörzsön, a levegőbe bámult álmodozva. A távolból a Kiskirályfi hahózása hallatszott, Süsüke szeme egy picit megrebbent, de továbbra is mereven bámult a levegőbe.
– Hahó! Hahó! Süsüke, hol vagy?
A Kiskirályfi odaért a fatörzshöz, abbahagyta a hahózást, és örömmel mondta.
– Na, végre megvagy! Mit csinálsz?
– Álmodozom – válaszolta Süsüke.
– De hiszen nyitva van a szemed! – csodálkozott a Kiskirályfi.
– Nyitott szemmel álmodozom – meredt továbbra is a levegőbe Süsüke.
– És miről álmodozol? – kíváncsiskodott a Kiskirályfi.
– Kincsről – suttogta Süsüke. – Sok-sok kincsről! Gyere, ülj mellém, és te is álmodozz.
– Jó. Én is álmodozom – ült a fatörzsre a Kiskirályfi. Majd hangosan mondta maga elé: – Kincs, kincs, kincs!
– Ha lehet, csendben álmodozzál! – intette le Süsüke.
A Kiskirályfi megunta a csendben álmodozást, meg a levegőbe bámulást, krákogott meg izgett-mozgott, majd azt mondta.
– Eleget álmodoztunk! Már egészen megmeredt a nyakam. Már egészen elzsibbadt az agyam. Álmodozás helyett keressük meg a kincset!
Süsüke is azonnal abbahagyta az álmodozást, meg a levegőbe bámulást.
– Jó! Keressük meg! De hogyan kell kincset keresni? Még sohasem kerestem kincset, csak álmodoztam róla.
– Varázsvesszővel – válaszolta a Kiskirályfi. – A kincset varázsvesszővel kell keresni.
– Honnan vegyünk varázsvesszőt? – kérdezte Süsüke.
– Csinálunk egyet – jelentette ki a Kiskirályfi.
– Miből csinálunk?
A Kiskirályfi felpattant, a fákat nézegette.
– Faágból.
– Egy közönséges faágból? – csodálkozott Süsüke.
– Igen. De jól megdelejezzük! És ha jól megdelejezzük, akkor már nem lesz közönséges faág. Akkor már varázsvessző lesz! – mondta magabiztosan a Kiskirályfi, és letört egy ágat a fáról, megmutatta. – Ez jó! Látod? Egy villás faág.
Süsüke merengve nézegette a villás faágat.
– Egy villás faág… Ebből lesz a varázsvessző! És hogyan delejezzük meg? És mikor delejezzük meg?
– Most jön a delejezés! – jelentette ki a Kiskirályfi, és a faágat végighúzta a saját haján. – Delejezni úgy kell, hogy végighúzzuk egymás haján. Először az enyémen. Egyszer oda. Egyszer vissza. Most a tiéden. Tartsd ide a fejed!
Süsüke vigyorogva odatartotta a fejét.
– Az én fejem is delejes?
– A tied is – mondta a Kiskirályfi. – És most átadod a varázsvesszőnek! Egyszer oda. Egyszer vissza.
A Kiskirályfi körülnézett.
– Azért nem ártana még egy kis delejezés. Hogy jobban működjön! Gyerünk, keressünk újabb fejeket.
A királyi barlang felé mentek, s meglátták a hűvösben szunyókáló öreg Mindenest. Mind a három feje aludt, egyik jobbra kókadt, a másik balra, a harmadik meg előre.
– Ott a delej – suttogta a Kiskirályfi. – Hármas erősségű!
– Nem baj, hogy alszik? – suttogta Süsüke is.
– Nem! – vigyorgott a Kiskirályfi. – Álmában is tud delejezni.
Végighúzta a vesszőt a Mindenes első fején, oda-vissza.
Az első fej felhorkant, de nem nyitotta ki a szemét.
– Na! Mi az? Mi mászkál a fejemen?
A Kiskirályfi a második fejen is végighúzta a vesszőt, egyszer oda, egyszer vissza.
– Aludj csak! Tente-tente!
A második fej motyogott, de nem nyitotta ki a szemét.
– Hess, légy! Ne szállj rám!
A Kiskirályfi a harmadik fejen is végighúzta a vesszőt, közben nevetve suttogta.
– Hopp egy légy, ügyes légy! Egyszer oda, egyszer vissza. Kész.
A harmadik fej behunyt szemmel nyögdécselt.
– Ó, be jó! Ó, be jó! Még! Még!
– Nincs több fejvakarás! – nevetett a Kiskirályfi. – Köszönjük a delejt!
Otthagyták az alvó öreg Mindenest, bementek a királyi barlangba.
A barlang üres volt, Süsüke körülnézett, s csalódottan jegyezte meg.
– Nincs itt senki! Hogy delejezünk?
A Kiskirályfi a trónszékre mutatott.
– Ott delejezünk. A fejtámaszon. Világos! A fejtámaszhoz támasztják a fejet, vagyis a fejből átmegy a delej oda.
Süsüke nagyot nevetett, s így rikkantott.
– Tele van a világ szétszórt delejjel! Hihihi! Itt is delej, ott is delej, ahol megpihent egy nagy fej!
A Kiskirályfi végighúzta a vesszőt a fejtámlán, egyszer oda, egyszer vissza.
– Kész! Meg van delejezve! Nem fér bele több delej!
Nézték a delejjel teli vesszőt.
– Most már igazi varázsvessző? – kérdezte Süsüke.
– Igazi – jelentette ki a Kiskirályfi.
– És megmutatja a kincset?
– Megmutatja!
– Egy igazi kincskereső varázsvessző! – mondta áhítatosan Süsüke. – És hogy kell vele kincset keresni?
A Kiskirályfi odanyújtotta az egyik szárát Süsükének.
– Itt megfogom én. Ott megfogod te. Azért van két szára. És ketten fogjuk. Ketten keresünk. Így erősebb lesz a varázs! Kell hozzá egy varázsige is, azt is ketten mondjuk. Figyelj, így szól.
| Itt is, ott is a sok kincs! |
| Már azt hitted, sehol sincs. |
| hol a kincs, hol a kincs? |
|
Elindultak, fogták a varázsvesszőt, mondták a varázsigét. Ahogy mentek körbe-körbe a barlangban, egyszer csak megremegett a vessző.
– Remeg a vessző! – kiáltotta Süsüke.
– Állj! – mondta a Kiskirályfi. – Arra mutat!
Megálltak, a varázsvessző a sarokba mutatott.
– Ott a kincs! – suttogta a Kiskirályfi. – Menj oda, én addig fogom a varázsvesszőt.
Süsüke a sarokba ment, és meglátott egy gyönyörű hajcsatot. Felmutatta.
– Egy hajcsat! Egy gyönyörű hajcsat! Valakinek biztos értékes. Valaki elhagyta, és mi megtaláltuk.
– Valaki jön! – mondta a Kiskirályfi.
A Sárkánylány jött be, meglátta a hajcsatot, örvendezve felkiáltott.
– Jé, a hajcsatom! A kedvenc hajcsatom! Mennyit kerestem. Már teljesen lemondtam róla. Már azt hittem, hogy örökre elveszett!
– De mi megtaláltuk! – nyújtotta oda Süsüke a hajcsatot. – Tessék.
– Köszönöm! – mondta a Sárkánylány. – Hogy találtátok meg?
– A varázsvesszővel! – mondta büszkén Süsüke. – Értékes?
– Nekem nagyon értékes! – merengett a Sárkánylány. – Szép emlékeim fűződnek hozzá! Még lánykoromban kaptam! Megyek, megfésülködöm, és feltűzöm a hajamba.
A mosolygó Sárkánylány után néztek.
– Kincs az is, amihez szép emlékek fűződnek – mondta a Kiskirályfi.
Süsüke bólogatott, majd megfogta a varázsvesszőt.
– Keressünk tovább, amíg friss a delej!
Elindultak körbe-körbe a királyi barlangban, egyszer csak megremegett a vessző.
– Állj! – mondta Süsüke. – Arra mutat. Ott a kincs! Most te keresd meg.
A varázsvessző a trónszékre mutatott, a Kiskirályfi odament, nézegette, de nem látott semmit.
– Nézd meg alatta! – javasolta Süsüke.
A kiskirályfi a trónszék alatt kotorászott, megfogott valamit.
– Megvan. Fogom.
S előhúzott egy nagy kulcsot. Nézegette merengve.
– Vajon milyen zárba való? Hol az ajtó, hol a zár?
– Valaki jön! Sőt robog! – mondta Süsüke.
Az öreg Mindenes robogott be a járgányán.
– Mi az ott a kezedben? – kérdezte.
– Varázsvessző – mutatta Süsüke.
– És a te kezedben?
– Kulcs – mutatta a Kiskirályfi.
A Mindenes töprengett mind a három fejével.
– Állj! Ne segítsetek! – rikkantotta. – Egyedül is kitalálom! Mindent tud a Mindenes, habár feje már deres! A varázsvesszővel találtátok meg a kulcsot. Igazam van? Eltaláltam? Naná, hogy igazam van! Naná, hogy eltaláltam. Most már csak azt kellene kitalálni, hogy ki hagyta el a kulcsot? Milyen zárba való, és milyen ajtót nyit?
Bólogatva hallgatták az öreg Mindenest. A Kiskirályfi átnyújtotta a kulcsot.
– Tessék. Legyen a tiéd!
– Köszönöm – mondta a Mindenes. – Majd elábrándozom, hogy hol van az az ajtó, és hogy mi van az ajtó mögött, amibe ez a kulcs beleillik.
Fogta a nagy kulcsot, és kirobogott a barlangból.
– Az ábrándozás is kincs – jegyezte meg a Kiskirályfi.
– Keressünk tovább! – sürgette Süsüke. – Most próbáljuk meg odakint.
Kimentek a barlangból, egy kis tisztáshoz értek. A tisztás közepén egy gödör volt, olyan, mint egy fürdőmedence, de nem volt benne víz.
Ráirányították a vesszőt, s csodák csodája, a varázsvessző megremegett.
– Remeg a vessző – suttogta Süsüke. – Lefele mutat. Oda a medencébe. Milyen medence ez?
– Pont olyan, mint egy fürdőmedence – állapította meg a Kiskirályfi. – Csak üres. Vagyis nincs benne víz.
– Pedig ott kell lennie a kincsnek! – erősködött Süsüke. – A varázsvessző arra mutat. És a varázsvessző nem téved! Ott egy kő a közepén. Biztos alatta van a kincs! Piszkáljuk meg a varázsvesszővel!
A varázsvessző végével megpiszkálták a követ. A kő elmozdult, és nagy sugárban feltört a víz!
– Víz! – kiáltotta a Kiskirályfi. – Vizet találtunk!
– Víz! – rikkantotta Süsüke is. – A víz is kincs?
– Hahó! Hahó! – kiabált messziről valaki.
A varázsló jött, fürdőruhában.
– Én vagyok, én jövök, hehe! Megtaláltátok a gyógyvizet! Megéreztem. Jaj, de jó, jaj, de jó! Már azt hittem, hogy végleg elapadt. De nem apadt el. Végre kiáztathatom a reumámat. Végre nem nyikorognak és nem csikorognak a csontjaim. Köszönöm nektek, két kincskereső! Hehe! Jó kis varázsvesszőt csináltatok.
S beleült a medencébe, amely megtelt jó meleg vízzel, s pancsikolt elégedetten.
– A víz is kincs? – kérdezte Süsüke.
– Kincs bizony! Nagy kincs! – bólogatott a varázsló. – Többet ér, mint az arany! Érzem, hogy simogatja a reumámat. Hehe. Nem akartok fürödni, Jót tesz a reumának!
– Nem… – vigyorgott Süsüke. – Nekem még nincs reumám!
Majd odasúgta a Kiskirályfinak:
– Gyerünk, mozgassuk meg az ízületeket!
– Gyerünk! – súgta a Kiskirályfi is. – Míg el nem kapjuk a reumát!
Elindultak, fogták a varázsvessző két végét, mentek, mentek, amíg egy eldugott helyen lévő vadkörtefához értek.
Megremegett a vessző a kezükben.
– Felfele mutat! Oda, fel a fára. Milyen fa ez? – kiáltotta Süsüke.
– Vadkörte! – mondta a Kiskirályfi. – Más néven: vackor. És tele van szép, érett vadkörtékkel.
– Vadkörte, vadkörte – tűnődött Süsüke. – Az is kincs?
– Hát… – mondta a Kiskirályfi. – Mindenesetre szép nagyok. Biztos kincs, ha a varázsvessző rámutatott.
Ekkor nagy csörtetést hallottak, Süsü csörtetett arra a bokrok között.
– Hahó! Hahó! Én vagyok! Itt vagyok! Valami azt súgta, hogy jöjjek utánatok.
Majd felnézett a fára, és elámulva suttogta.
– Vadkörte! Vackor! Ó, be szép vadkörte! Ó, be szép vackor! Már azt hittem, hogy errefelé nincs is vadkörte. Már azt hittem, hogy sose eszem vackort! Hogy találtátok meg?
– A varázsvesszővel! – mutatta Süsüke.
– Jó varázsvessző! Okos varázsvessző! – dicsérte meg Süsü.
– A vadkörte is kincs? – kérdezte Süsüke.
– Kincs bizony! – áradozott Süsü. – Nekem a kedvenc kincsem. Illetve ételem. Az étel pedig többet ér minden kincsnél. Hát még a kedvenc étel! Mindjárt megkóstolom. Már meg is kóstoltam, hamm! Ti nem kértek? A becsületes megtalálónak pedig jár.
– Becsületesen megmondom, hogy most nem vagyok éhes – nevetett Süsüke.
– Én meg csak a szelíd körtét szeretem – kuncogott a Kiskirályfi is. – A vadkörtétől megvadulok. Hihihi!
– Ha nem, hát nem! – vonta meg a vállát Süsü. – Pedig nem sajnálom. Van elég! Hamm!
– Gyerünk! – súgta a Kiskirályfi. – Mert még elrontjuk a gyomrunkat, ha sokáig nézzük.
– Nyomás! – súgta Süsüke.
Elindultak, fogták a varázsvesszőt s mentek, mentek, amíg a nagy hegyhez nem értek.
Megremegett a varázsvessző. Megálltak.
– Hegyre mutat. Mi az ott? – mondta Süsüke.
– Olyan, mint az orgonasíp! – mondta tűnődve a Kiskirályfi.
– Orgonasíp? Az mi?
– Belefújsz és muzsikál. Ha meg a szél fúj bele, akkor szélorgona – magyarázta a Kiskirályfi.
– Szélorgona? – ámuldozott Süsüke. – Az is kincs?
– Még nem tudom – töprengett a Kiskirályfi. – Még nem muzsikál. Bele kéne fújni! De ki fújjon bele? Nincs szél.
– A sárkányok! – rikkantott fel Süsüke. – Nekik jó nagy tüdejük van. Hahó! Hahó! Sárkányok!
A sárkányok sorban kidugták a fejüket.
– Itt vagyunk! Gyunk! Gyunk! – mondta Dó sárkány.
– Akartok muzsikálni? – kérdezte Süsüke.
– Akarunk! Runk! Runk! – mondta Ré sárkány.
– Akkor fújjatok ott bele azokba a sípokba! – mondta Süsüke.
– Fújunk! Junk! Junk! – mondta Mi sárkány.
A sárkányok belefújtak az orgonasíp alakú kövekbe. A sípok megszólaltak, szép, zengő orgonamuzsika áradt a levegőbe.
– Ó, be szép! – lelkendezett Süsüke. – Kincset ér ez a szélorgona. Elhallgatnám estig.
Aztán rámosolygott a Kiskirályfira.
– Már mindenkinek találtunk kincset. Csak még magunknak nem találtunk.
– Igaz! – bólintott a Kiskirályfi. – Talán az a baj, hogy ketten fogtuk. Most fogd te egyedül!
– Fogom! – mondta Süsüke, megfogta a varázsvesszőt, körbe-körbe forgott vele, majd egyszer csak a vessző megremegett.
– Állj! Remeg a vessző! – mondta Süsüke, majd ámulva hozzátette. – Rád mutat!
– Énrám? – csodálkozott a Kiskirályfi. – Én vagyok a kincs? Én csak a barátod vagyok!
Süsüke komoly hangon mondta, mint aki nagy igazságot fedezett fel.
– Te vagy nekem a legnagyobb kincs! A barátság a legnagyobb kincs a világon!
A Kiskirályfi visszamosolygott a barátjára, és ezt mondta.
– Én se keresek tovább! Én varázsvessző nélkül is tudom, hogy te vagy a legjobb barátom!
Így ért véget a nagy kincskeresés, mindenki megtalálta a saját kincsét, de a legnagyobb kincset mégis Süsükéék találták meg.
A gyerekek barlangjában félhomály volt, pedig már elmúlt a reggel, de ezt itt bent nem lehetett észrevenni, mert a függöny kirekesztette a napot. Viszont nem rekesztette ki a horkolást, Süsüke és a Kiskirályfi versenyt horkolt, tele volt a barlang fülrepesztő horkolással. Érdekes, hogy erre se ébredtek fel, a horkolókat nem zavarta a saját horkolásuk. Pedig cifrázták rendesen, valahogy így:
– Hrrr! Ptü-tü-tü! Hrr! – zengte Süsüke.
– Ptü! Hrrr! Ptütütü! – horkolt a Kiskirályfi, mint egy fűrészgép.
Nem csoda, hogy amikor bejött a Sárkánylány, a fejéhez kapott, és befogta a fülét.
– Nahát! Micsoda horkolás! Nahát! Micsoda hétalvók! Ébresztő! Ki az ágyból, lusta pék! Hasadra süt már a nap!
S elhúzta a függönyt, s a napocska teljes erőből rásütött a horkolókra.
– Na! Még alszom! Hrr! Hrr! – nyafogta Süsüke, és a fejére húzta a takarót.
– Na! Még álmodom! Hrr! Hrr! – morgott a Kiskirályfi, és ő is a fejére húzta a takarót.
A Sárkánylány lerántotta a takarókat.
– Nincs alvás! Nincs álmodás! Reggel van. Gyönyörű reggel. Elkezdődött az új nap.
Süsüke felült az ágyon, ásítozva dörzsölte a szemét.
– Ez a nap is jól kezdődik! Á! Á!
A Kiskirályfi is dörzsölte a szemét, morgott és ásítozott.
– Miért kell a napot ébredéssel kezdeni? Á! Á! Miért nem lehet alvással kezdeni?
– Vagy alvajárással! – kontrázott Süsüke.
– Az milyen? – érdeklődött a Kiskirályfi.
– Az olyan, hogy járkálok, de közben alszom – magyarázta Süsüke.
– És közben nyitva van a szemed? – vigyorgott a Kiskirályfi.
– Nyitva. Süsüke, a nagy alvajáró! Hihihi!
Süsüke előretartotta a két kezét, mint egy holdkóros.
A Kiskirályfi nevetve nézte.
– Süsüke, a nagy holdkóros! Hihihi!
A Sárkánylány véget vetett az alvajárásnak, körülnézett a rendetlen barlangban, majd kiugrasztotta a két gyereket az ágyból.
– Micsoda rendetlenség van itt! Ki az ágyból, alvajárók! Ki az ágyból, holdkórosok! Csináljatok rendet! Már elég nagyok vagytok hozzá. Ne kelljen kétszer mondanom. Csipkedjétek magatokat! Mert jegyezzétek meg: a tisztaság fél egészség!
S kiment a gyerekbarlangból.
Süsüke morogva beágyazott, ráhúzta a takarót az ágyra.
– Fél egészség, fél egészség! És mi van a másik felemmel? Az beteg?
– Igen! – vágta rá a Kiskirályfi. – Álomkóros! Hihihi!
De Süsükéről lepergett a gúnyolódás, komoly képpel kijelentette.
– Én jobb mondást tudok: a lustaság fél egészség!
A Kiskirályfi a labdát feltette a polcra, de a labda leesett. Megint feltette, a labda megint leesett. Legyintett a labdára.
– Nem szeret fent lenni! Maradj lent. Ez egy egészségesen lusta labda.
Süsüke a fakardot tartotta a kezében, majd beletette egy vázába, mint egy virágot.
– Hova tegyem? Hol a helyed? Itt a helyed!
A Kiskirályfi érdeklődve nézte.
– Miért tetted a vázába? Oda virágot kell tenni.
– Ő is virág! Kardvirág! Hihihi!
A királyi barlangban Süsü a trónszéken ült, a Sárkánylány meg a trónszék körül járt körbe-körbe, s így prézsmitált, meg veszekedett, meg lármázott.
– Itt is micsoda rendetlenség van! Csupa por minden, meg pókháló! A trónod is csupa por! A palástod is csupa por! Kelj fel a trónusodról nagy király, és segíts takarítani! Tiszta legyen minden.
Süsü morgott a trónuson.
– Hiszen most takarítottunk. Egy éve!
De a Sárkánylány belelendült, két kezével hadonászott, a szájával magyarázott.
– Az semmi volt! Az egy kis takarítás volt. Most nagytakarítás lesz. Országos! Egy királynak példát kell mutatnia. Egy király legyen a legtisztább.
Süsü lejjebb húzódott a trónszékbe, s úgy morgott.
– Tiszta legyen, tiszta legyen… Egy királynál az a legfontosabb, hogy a gondolatai legyenek tiszták. Vagyis, mivel én vagyok a király, a gondolataimat teszem tisztába. Az agyamat csiszolom és fényesítem. Hogy úgy ragyogjon, mint az arany. Vagy mint a hajnali ég!
A Sárkánylány csípősen félbeszakította a morgolódást.
– A palástod ragyogjon, mint a hajnali ég! Porold ki a palástodat! Egy nagy király nem járhat poros palástban. Indulás, lódulás!
Süsü nyögve feltápászkodott a trónusról, levette a palástját, s nézegette.
– Ez poros? Hm. Egy kicsit tényleg poros. Főleg a fenekénél. Jól van, kiporolom, de csak azért, hogy példát mutassak. Közben csiszolom az agyamat is. Az én agyam olyan, mint a drágakő! Egy csiszolatlan drágakő!
Süsü harsogva kiment a királyi barlangból.
A Sárkánylány mosolyogva nézett utána.
– Jól van, te csiszolatlan drágakő! Jó alaposan csiszold ki a palástodat!
Majd a Mindenest hívogatta hangosan.
– Mindenes! Hol vagy, Mindenes? Merre tekeregsz? Biztos megint szunyókál a hűvösben.
Az öreg Mindenes nyikorogva gurult be a járgányán, lelkesen csacsogott mind a három fejével.
– Itt vagyok! Rögtön jöttem, ahogy hívtál – mondta az első fej.
– Mért hívtál? Mért jöttem? – kérdezte a második fej.
– Hu! Hu! Hu! – huhogott a harmadik fej.
A Sárkánylány mérgesen rászólt a harmadik fejre.
– Mért huhogsz? Ne huhogj! Megőrülök a harmadik fejedtől!
Az öreg Mindenes a vállát vonogatta.
– Én is megőrülök a harmadik fejemtől! De nem huhog! Liheg! Csak úgy hallatszik, mint a huhogás. A nagy sietségtől liheg.
– Hu! Hu! – huhogott a harmadik fej.
A Sárkánylány mérgesen rákiáltott.
– Csönd!
A harmadik fej elhallgatott.
– Miért hívtál? – kérdezte az első fej.
– Azért hívtalak, mert elkezdődött az országos nagytakarítás! A két gyerek a szobáját takarítja. A király a palástját porolja. Te pedig menj a sárkányokhoz, és add át a parancsomat. Az a parancsom, hogy mossák le a hegyoldalt, bő vízzel, jó szappanosan!
A Mindenes nekirugaszkodott.
– Rohanok! Szappanosan!
– Várj! – állította meg a Sárkánylány. – Te pedig gereblyézd össze a leveleket. Mindenhol! Utána seperd fel az utakat. Mindenhol! Rend legyen és tisztaság! Mindenhol! Most mehetsz. Egyik lábad itt, a másik ott. Járjon a kezetek, mint a motolla!
A Mindenes elgurult a járgányán. A Sárkánylány énekelve takarított a királyi barlangban.
| Ragyogjon az egész ország, |
| A tisztaság fél egészség! |
|
| Kezed járjon, sepregessen, |
| A tisztaság fél egészség, |
|
| Csillog-villog kívül-belül, |
| A tisztaság fél egészség, |
|
|
Süsü a királyi barlang előtt egy nagy ágra terítette a palástot, egy vesszővel püfölte, porolta, közben hangosan elmélkedett.
– Egy porolás! Egy csiszolás! Nem csak a kezem jár, hanem az agyam is. Csak úgy csikorognak bent a fogaskerekek. Puff! Érzem, hogy percről percre élesedik az eszem. Puff! Olyan éles lesz az eszem, mint a borotvának. Puff! Illetve, mint a borotva. Vagyis borotvaéles. Ez a helyes! Puff! Na most, a borotvaéles eszemmel kitaláltam, hogy fordított állásból is lehet porolni. Úgy nem fáradok el. Egy sima, egy fordított. Puff!
Süsü a palást másik oldalára ment, és a másik kezébe fogva a vesszőt, fordított állásból püfölte.
Az öreg Mindenes kiadta a parancsot a sárkányoknak, hogy mossák le a hegyet bő, szappanos vízzel. Majd egy nagy gereblyével kotorta a lehullott leveleket.
Közben mind a három fejével beszélt, vitatkozott, perlekedett, vagyis az öreg Mindenes akkor sem unatkozott, ha egyedül volt.
– Mennyi levél! – sóhajtott az első fej.
– Levél, levél, sárga levél, hiába futsz, hiába menekülsz! Elkaplak a gereblyével! Gyere csak! Te is! Te is! – rikkantotta a második fej.
– Ha-aj! Huu-fuu! – sóhajtott, fújtatott a harmadik fej.
A fújtatásra a levelek egyből szanaszét repültek. Az öreg Mindenes két feje mérgesen ripakodott a harmadik fejre.
– Most mit csináltál, te ütődött?! – veszekedett az első fej.
– Szétsóhajtottad a leveleket! Mindjárt megüt a guta! Ne sóhajtozz összevissza! – dühöngött a második fej.
– Csukott szájjal sóhajtozz! Befele sóhajtozz! – javasolta az első fej.
– Vagyis ne fújd a levegőt, hanem szívjad! – magyarázott a második fej.
A harmadik fej bólogatott, majd tátott szájjal szívta a levegőt.
– Szi-i-i-i!
A levelek a nagy szívásra összegyűltek egy nagy kupacba.
– Nicsak! – örvendezett az első fej. – Visszasóhajtotta a leveleket!
– Nicsak! – ámuldozott a második fej. – A puszta tüdejével összeszívta a leveleket!
A harmadik fej nem bírta tovább, fulladozott, majd zúgva kifújta a levegőt. A levelek megint szétrepültek.
– Megint szétsóhajtottad! – dühöngött az első fej.
– Mindjárt megüt a guta! Ne fújd! Szívjad! – mondta a második fej.
A Mindenes keresett egy nádszálat, a szájába kapta az egyik végét, a másik végét a levelek felé irányította, s erősen megszívta.
– Figyelj, megmutatom! Itt egy nádszál. Ezt a számhoz illesztem, és megszívom! Szi-i-i!
A levelek megint összegyűltek egy kupacba.
A Mindenes örvendezve nézte.
– Óriási! Összeszívtam! Mindet összeszívtam! A puszta tüdőmmel!
– Hurrá! – mondta a második fej.
Arra jött Süsüke és a Kiskirályfi, vigyorogva nézték az öreg Mindenest, akinek egy hosszú nádszál lógott ki a szájából.
– Mit hurrázol? – kérdezte Süsüke.
– Örömömben! – mondta a második fej.
– Minek örülsz? – érdeklődött a Kiskirályfi.
– Feltaláltam egy találmányt! Egy óriási találmányt! – mondta büszkén a második fej.
– Mit találtál fel? Milyen találmányt? – kérdezte Süsüke.
– A tüdőmeghajtású, levegővel működő sóhajtógépet! – hencegett a második fej.
– Nem sóhajtó! Szívó! – javította ki összeszorított szájjal a második fej.
– Így van! Megfordítottam! Egyszerű, mint a pofon.
– Mit fordítottál meg? – kuncogott Süsüke.
– Mit pofoztál meg? – vihogott a Kiskirályfi.
– Figyeljetek, elmagyarázom! A sóhajtást fordítottam meg. Nem fújni kell, hanem szívni. És a leveleket pofoztam össze egy kupacba – mondta a második fej.
– Nem kell hozzá más, csak egy nádszál, ami itt van a számban, plusz levegő! – mondta összeszorított szájjal az első fej.
– Meg egy tüdő! – rikkantotta a harmadik fej.
– És itt áll előtted a tüdőmeghajtású, levegővel működő, visszafelé sóhajtó gép – büszkélkedett a második fej.
– Óriási találmány! – ismerte el Süsüke.
– Tüdőmeghajtású levélpofozó gép – bólogatott a Kiskirályfi.
– Éljen az öreg Mindenes, a nagy feltaláló! – kiáltott Süsüke.
Az öreg Mindenes kidüllesztette a mellét is, így szavalt harsogva:
– Mi is kipróbálhatjuk? – kérdezte Süsüke.
– Kipróbálhatjátok. Nádszál van, tüdőtök van! – bólintott a második fej. – Mindig szívni! Ez a titka.
Az öreg Mindenes körülnézett mind a három fejével.
– Csak itt már nincs semmi szívnivaló! Mindent összeszívtam.
– Nem baj. Majd máshol próbáljuk ki. Találunk mi szívnivalót! – legyintett Süsüke.
Gyorsan letörtek egy-egy hosszú nádszálat, s elindultak. Az öreg Mindenes integetett utánuk.
– Menjetek csak. Terjesszétek el az egész országban a találmányomat!
Majd büszkén elmerengett, s így dünnyögött mind a három fejével:
– Azt hiszem, hogy valami korszakalkotót találtam fel. Ami majd megkönnyíti a háziasszonyok munkáját.
Süsükéék a királyi barlang konyhaablakánál leselkedtek befele.
– Ott látok egy csomó szívnivalót – suttogta Süsüke. – Ott. A konyhában, a polcon!
A Kiskirályfi is belesett.
– Látom. Liszt.
Süsüke vigyorgott.
– Ha nincs más, az is jó! Kipróbálom a tüdőmeghajtású, levegővel működő szívógépet!
S bedugta a nádszálat az ablakon, megkereste a lisztesbödönt, s nagyot szívott. Majd kihúzta a nádszálat, s elindult, visszatartva a lélegzetét, kereste, hogy hova fújja a lisztet.
Odaértek a nagy ághoz, amelyre a palást volt kiterítve. Süsü elégedetten nézegette.
– Kész! Szebb, mint új korában.
Ekkor egy nádszál bújt ki a bokorból, egész a palástig, s dőlt belőle a liszt! A palást csupa lisztes lett.
Süsü csodálkozva nézte.
– Most poroltam ki! Most kezdhetem elölről. Valamit erre fújt a szél. Lehet, hogy a palást vonzza a szelet? Puff! Puff!
S püfölte a palástot.
A lisztfúvók visszafutottak a konyhaablakhoz. Most a Kiskirályfi dugta be a nádszálát.
– Most én jövök! A nagy tüdőmeghajtású, levegővel működő Kiskirályfi!
S teleszívta a nádszálat liszttel.
Újra a palásthoz lopakodtak. Süsü elégedetten nézegette a palástot.
– Szebb, mint új korában! Sőt, szebb, mint az előbb volt!
Ekkor kibújt a nádszál a bokrok közül, s telefújta a palástot liszttel.
Süsü mérgesen nézte, s értetlenül morgott.
– Na! Mi ez? Most poroltam ki, és megint csupa por! Lehet, hogy rossz irányban feszítettem ki a palástot? Milyen a széljárás? Nem is fúj a szél. Teljes szélcsend van. Meg se rezzen az ujjam hegye. Akkor mi fúj? Ezt nem tudom megfejteni a borotvaéles eszemmel! Legjobb, ha újra kiporolom. Reszkess, palást! Reszkess, por! Puff! Ez célzott lövés volt. Puff! Puff!
A sárkányok nagy súrolókefékkel mosták a hegyoldalt, felülről lehajolva. Csupa szappanhab volt minden. Nem láttak jól, s összevissza súroltak a kefékkel, s folyton összeütköztek.
– Jaj, a kezem! – jajgatott Dó sárkány. – Nekimentél a keféddel!
– Inkább én mondhatom, hogy jaj! – méltatlankodott Ré sárkány. – Mert inkább te jöttél nekem a keféddel!
– Állj! Így nem jó! Így csupa kék-zöld leszek! – rikkantott Mi sárkány.
– Én meg csupa lila! – panaszkodott Fá sárkány.
– Én meg csupa daganat! – siránkozott Szó sárkány.
Süsükéék nézték a siránkozó sárkányokat. Most érkeztek ide, hozták magukkal a nádszálakat is.
– Így tényleg nem jó. Így tényleg kékek-zöldek lesznek! – mondta Süsüke.
– Meg lilák! Meg csupa daganat! – nevetett a Kiskirályfi. – Mert összevissza kefélnek! Egy irányba kell kefélni. És egyszerre.
– Világos! – bólintott Süsüke. – Mondjuk meg ezeknek a buta sárkányoknak. Figyeljetek! Egyszerre keféljetek, és egy irányba! Akkor nem kaptok daganatot!
A sárkányok érdeklődve hallgatták Süsükét, egy pillanatra abbahagyták az összevissza kefélést.
– De merre kezdjük? – kérdezte Dó sárkány.
– Először jobbra – mondta Süsüke.
– Azután balra – mondta a Kiskirályfi.
– És daloljatok közben! Akkor nem tévesztitek el az ütemet. Egy-két-hár-négy! Rajta! – vezényelt Süsüke.
A sárkányok kórusban énekeltek, jobbra-balra mozgatták a keféket.
| Szappan, szappan, szappanhab, |
| Ettől lesz a hegy tiszta, |
| tisztább, mint a giliszta! |
|
| Jobbra, jobbra, jobbra most! |
|
|
Süsüke egy szappanhabba dugta a nádszálat, felemelte és belefújt. Szép nagy szappanbuborék repült a levegőben. Gyönyörködve nézte.
– De gyönyörű! Feltaláltam a levegővel töltött szappanbuborékot!
A Kiskirályfi is fújt egy szappanbuborékot, s útra bocsátotta a levegőbe.
– Én is feltaláltam a levegőben lebegő, tüdőmeghajtású szappanbuborékot!
Mentek a levegőben lebegő buborékok után, otthagyták a sárkányokat.
– Mi vagyunk a legnagyobb feltalálók a világon! – kurjantotta Süsüke.
– Még az öreg Mindenest is lepipáltuk! – rikkantotta a Kiskirályfi.
– Továbbfejlesztettük a sóhajtógépet – mondta Süsüke, majd a buborékoknak kiáltott. – Várj meg, levegőben lebegő szappanbuborék!
A varázsló ült a székében a barlang közepén, s dühösen simogatta a fejét, mert csöpögött a fejére a szappanlé. Megnyalta a kezét mérgesen.
– Mi ez?! Mi a csoda ez? Savas eső? Hm. Szappanízű! Nem láttam már szappant száz éve! Hehe! Ebben az országban elfelejtették a szappant. Vagy mégsem? Mi történt?
Kinézett a bejáraton, s ámulva motyogta:
– Csoda történt! Mossák a hegyet! Szappannal mossák. Hehe! Ideje. Már száz éve nem volt nagytakarítás. Hiába, új szelek fújnak.
A Mindenes jött nyikorogva a járgányán, egy hosszú nádszálat tartott a kezében.
– Te meg mit akarsz? – kérdezte a varázsló.
– Porszívózni. Nagytakarítás! – vetette oda a Mindenes. – Országos! Te sem maradhatsz ki.
– Porszívózni? – csodálkozott a varázsló. – Mi az?
– Az én találmányom! – hencegett a Mindenes. – Óriási találmány! Világszenzáció! Ha elterjed, meghódítja a világot!
– Micsoda? – kapkodta a fejét a varázsló. – Mi terjed el? Mit találtál fel?
– A tüdőmeghajtású, levegővel működő, visszafele sóhajtó gépet. Ez a pontos leírása. Neve még nincs, azt még ki kell találnom. És most engedj, bemegyek a barlangodba.
– Nem engedem! – mondta idegesen a varázsló. – Összekevered a varázsszereimet!
– Nem keverem! Csak bedugom ezt a csövet, és kiszívom a port – mondta a Mindenes, majd fensőségesen hozzátette. – Ne állj a haladás útjába.
A varázsló megzavarodva motyogott.
– Hova ne álljak? Jól van, nem állok, izé, csináld csak, bármi legyen is az.
– A szakálladat ne poroljam ki? – érdeklődött a Mindenes.
– A szakállamat nem engedem! – tiltakozott a varázsló. – A szakállam nem poros. A szakállamat minden reggel megfésülöm!
– Ha nem, nem! – legyintett a Mindenes. – Úgyis csak eldugulna tőle a találmányom.
Azzal bedugta a nádszálat a varázsló barlangjába, és nagyokat szippantott, meg szívott, felváltva mind a három fejével.
A királyi barlang előtt állt a Sárkánylány, és mosolyogva nézte az országos nagytakarításból visszaérkezőket. Először Süsü jött, büszkén mutatta a palástot.
– Nézd meg a palástomat! Háromszor poroltam ki. Vagyis háromszor vertem el rajta a port! Haha! Először rossz szélirányban feszítettem ki, de végül sikerült!
A Sárkánylány megcsodálta a palástot.
– Gyönyörű! És szép tiszta. És látszik a színe.
Süsüke jött a Kiskirályfival, örvendezve újságolták.
– A sárkányok lemosták a hegyet!
– Szappannal és énekelve – tette hozzá a Kiskirályfi.
A Sárkánylány a nagy hegy felé nézett.
– Nem lehet ráismerni! Látszik a színe! Szép zöld.
Az öreg Mindenes jött nyikorogva a járgányán, csupa por volt, meg pókháló. Süsüke rikkantva üdvözölte.
– Itt jön a nagy tüdőmeghajtású porszívó!
– Nem lehet ráismerni. Nem látszik a színe! – kuncogott a Kiskirályfi.
A Sárkánylány összecsapta a kezét.
– Hogy nézel ki?!
Az öreg Mindenes morgott mind a három fejével.
– Még nem tökéletes a találmányom. Még sok port kell nyelnem. Még csiszolnom kell.
A Sárkánylány ráparancsolt a nagy feltalálóra.
– Menj azonnal, és mosakodj meg! Tiszta az egész ország, csak te vagy poros!
A Mindenes dacosan válaszolt, mint ahogyan a nagy feltalálók szoktak.
– Minden gúnyt elviselek a találmányomért! Minden csapást elviselek a felfedezésemért! De fürödni nem fogok! Nem vagyok én kacsa, hogy állandóan fürödjek!
S nagy önérzetesen elgurult a nyikorgó járgányán.
Süsü a királyi barlang előtt állt, és mereven nézett a nagy hegy felé, ahol a sárkányok laktak.
Kijött a Sárkánylány, és nézte, hogy Süsü mit néz.
– Mit nézel?
– Látok valamit! – mondta Süsü.
– Mit látsz?
– A sárkányokat – felelte Süsü. – Mereven néznek! Biztos látnak valamit.
– Mit látnak? – türelmetlenkedett a Sárkánylány.
– Nem tudom. De nagyon figyelnek!
– Küldd oda a Mindenest, hogy kérdezze meg őket! – javasolta a Sárkánylány.
– Igaz – bólintott Süsü, majd hívta a Mindenest. – Mindenes! Mindenes!
A Mindenes nyikorogva odarobogott a járgányán, lihegve szólt.
– Itt vagyok, ragyogok! Mért hívattatok? – mondta az első fej.
– Hu! Hu! – huhogott a harmadik fej.
– Ne huhogj, inkább figyelj! – mondta Süsü.
– Figyelek! Hova figyeljek? – kérdezte a második fej.
– Arra figyelj! – mutatott Süsü a nagy hegy felé.
A Mindenes odanézett mind a három fejével.
– Hűha! A sárkányok néznek valamit! Hű, de néznek valamit! – állapította meg.
– Mit néznek? – kérdezte az első fej.
– Ezért hívtalak. Menj oda, és kérdezd meg tőlük, hogy mit néznek, mivel gyötör a kíváncsiság – parancsolta meg Süsü.
A Mindenes elrobogott a járgányán a nagy hegyhez.
A sárkányok álltak a nagy hegy tetején, és mereven néztek.
– Látom! Tom! Tom! – mondta Dó sárkány.
– Én is látom! Tom! Tom! – mondta Mi sárkány.
– Én mért nem látom? Tom? Tom? – kérdezte Fá sárkány.
– Mert rossz irányba nézel! Zel! Zel! – figyelmeztette Szó sárkány.
Fá sárkány megfordult, és a jó irányba nézett, ahová a többiek.
– Most már én is látom! Tom! Tom! – mondta boldogan.
A Mindenes kapkodta a fejét, meresztette a szemét, de nem látott semmit, mivel ő a völgyben állt.
– Mit láttok? – kérdezte a sárkányokat.
– Egy rövid! – mondta Dó sárkány.
– Egy hosszú! – mondta Ré sárkány.
– Megint rövid! – mondta Mi sárkány.
– Megint rövid! – mondta Fá sárkány.
– Egy hosszú! – mondta Szó sárkány.
– Mi rövid? Mi hosszú? – kérdezte értetlenül a Mindenes.
– A füst! – mondta Dó sárkány.
– Ott! Messze! – mutatott a távolba Ré sárkány.
A Mindenes törte a fejét, töprengett, s magában motyogott mind a három fejével.
– Rövid füst? Hosszú füst? Hm. Mi lehet? – mondta az első fej.
– Törd a fejed, öreg Mindenes! – mondta a második fej.
– Reccs! – recsegett a harmadik fej.
– Töröm, töröm – motyogott az első fej. – Már meg is van! Mert ha én töröm a fejem, nem hiába töröm.
A sárkányoknak magyarázott, akik fél füllel hallgatták.
– Vagyis mi lehet az egy rövid, egy hosszú, ha füstből van? He? Füstjelek! Vagyis valaki jeleket ad füsttel. Világos – mondta a második fej. Majd büszkén hozzátette. – Habár feje már deres, mindent tud a Mindenes!
– És mit akar üzenni a füstjelekkel? – kérdezte Dó sárkány.
A Mindenes hümmögött.
– Hm. Ezt az egyet nem tudom. Ugyanis ezt az írást nem ismerem. Ez valami külföldi írás lehet. Ki tud itt külföldiül? Ti tudtok?
A sárkányok a fejüket rázták, hogy nem tudnak, se külföldi írást, se belföldi írást.
A Mindenes elindult a járgányán.
– Megyek, megkérdezem a varázslót. Ő biztos tud külföldi nyelveket. Ti addig ne hagyjátok kialudni a füstöt. Vagyis figyeljetek!
A varázsló a székében ülve hallgatta a magyarázó Mindenest.
– Külföldi írás! Csakis az lehet! Nem tudom elolvasni. Csak annyit tudok biztosan, hogy füstjelek! – mondta az első fej.
– De te biztos el tudod olvasni. Fontos! És sürgős! Mivel Süsüt gyötri a kíváncsiság – sürgette a második fej.
– Füstjelek? Külföldi füstjelek? – kérdezte a varázsló.
– Azok! Egy rövid. Egy hosszú. Megint rövid! Megint rövid! Megint hosszú! – idézte a második fej.
A varázsló a szakállát simogatta, s mormogott.
– Hm, hm. Na, nézzük csak! Egy rövid. Egy hosszú. Megint rövid. Megint rövid. Megint hosszú… Megvan!
– Fordítsd le, hogy én is értsem! – kérte az első fej.
– Lefordítom. „Vége a vakációnak. A Kiskirályfi jöjjön haza!” Ezt üzenték a füstjelekkel.
A Mindenes nyikorogva kirobogott a barlangból.
– Megyek, kézbesítem! Rohanok, mint egy száguldó postás. Expressz ajánlva!
Egy kidőlt fatörzsön üldögélt Süsüke és a Kiskirályfi. A nagy nyikorgásra elvigyorodtak.
– Ott rohan a nyikorgó Mindenes! – mondta a Kiskirályfi nevetve.
– Hova rohansz? – kiáltotta Süsüke.
– A füstjeleket kézbesítem! Külföldi! – vetette oda az első fej.
– Milyen füstjelek? Ki füstöl? Mi füstöl? – csodálkozott Süsüke.
– Titok! Postai titok – vetette oda az öreg Mindenes.
– Mondd el! Kérlek! Én is elmondom neked minden titkomat – kérlelte Süsüke.
A Mindenes megtorpant, a szíve meglágyult a kérlelő szóra.
– Lássátok, hogy milyen jó szívem van! De: psz! Senkinek egy szót sem! Az állt a füstjelekben, várjatok, idézem: „Vége a vakációnak! A Kiskirályfi jöjjön haza.” Idézet vége – fontoskodott a második fej.
Nekilódult és nyikorogva elrobogott a járgányán.
– Rohanok! Viszem a titkos üzenetet! – rikkantotta az első fej.
– Vigyed, te titkos postás! – legyintett Süsüke.
A Kiskirályfi rosszkedvűen nézett, szomorúság volt a szemében, sóhajtozva mondta.
– Legjobb lett volna, ha előlem is eltitkolod. Haj, haj! De hamar elrepültek a napok! Mintha csak tegnap jöttem volna ide. A vakáció mindig gyorsabban telik, mint a többi idő! Ez már törvény!
Süsüke is rosszkedvű lett, mérgesen legyintett.
– Elég vacak törvény!
A Kiskirályfi szomorúan helyeselt.
– Az. Vacak. És az is elég vacak törvény, hogy alig barátkoztunk össze, máris el kell válnunk.
Süsüke dühösen rázta a fejét, a foga között szűrte a szavakat.
– Nem szeretem a vacak törvényeket! Nem akarom, hogy egy ilyen vacak törvény parancsoljon nekem!
– Hát mit akarsz? – nézett a barátjára a Kiskirályfi.
Süsüke visszanézett, nagy lélegzettel mondta, mint egy vallomást.
– Veled akarok menni! Világot akarok látni! Már mindent tudok, amit Sárkányföldön meg lehet tanulni. Veled mehetek?
A Kiskirályfinak felderült az arca, vidáman csillogott a szeme, lelkesen bólogatott.
– Velem jöhetsz! Velem jönnél? Jaj, de jó! Együtt megyünk vándorolni! Meg világot látni! Mi ketten! Én és te!
Felálltak a fatörzsről, a rosszkedvet mintha elfújták volna, átölelték egymás vállát, és dalra fakadtak, énekeltek csengő hangon.
Süsüke kezdte:
| hisz elég nagy vagyok már! |
|
A Kiskirályfi folytatta:
| Nagyokat nevetünk közben, |
| nincs jobb, mint egy jó barát! |
|
Majd együtt énekeltek, egyszerre, egy szívvel és egy lélekkel:
| Ketten majd legyőzünk mindent! |
|
Süsüke felállt a fatörzsre, hogy magasabb legyen, és nagyot kiáltott.
– Éljen Süsüke, a nagy világjáró! Ez én vagyok!
A Kiskirályfi mellé állt, és ő is nagyot kiáltott.
– És éljen a barátja! Ez meg én vagyok!
Süsü ült a trónszéken, a királyi barlangban. Nyikorogva berobogott a Mindenes, fontoskodva magyarázott, meg mutogatott, suttogott és pisszegett.
– Fenség! Fenség! Itt van a titkos üzenet! A fejemben. A sárkányok fogták a füstjeleket. A varázsló meg lefordította. Én meg elhoztam titkosan – mondta az első fej.
– Mondjad! – szólt rá Süsü.
– Idézem: „Vége a vakációnak! A Kiskirályfi jöjjön haza!” Idézet vége. Most mi legyen a titkosítással? – kérdezte a második fej.
– Feloldom a titkot – mondta Süsü. – Menj és hirdesd ki mindenkinek, hogy vége a vakációnak.
A Mindenes nyikorogva kirobogott.
– Megyek! Kihirdetem! Imádok titkokat kifecsegni!
Süsü töprengve ült a trónuson, sóhajtozott, a fejét csóválta.
– De gyorsan repül az idő! Mintha még csak tegnap jött volna a Kiskirályfi! Haj, haj!
A Sárkánylány szólt be a konyhából.
– Mi volt az üzenet?
– A Kiskirályfinak haza kell menni.
– Gyorsan készítek valami útravalót! – mondta a Sárkánylány.
– De mi lesz Süsükével? – töprengett hangosan Süsü.
– Süsükével? Csak nem beteg? – csodálkozott a Sárkánylány.
– Bele fog betegedni, ha itthagyja a barátja! Haj, haj! – sóhajtozott Süsü.
Majd földerült a képe, megtalálta a megoldást, s hangosan ki is mondta.
– Ez az! Elég nagy már! Vagyis nyugodtan elengedhetjük. Vagyis nyugodtan útra kelhet ő is!
– Hova engedjük? Hova kelhet? – kérdezte a Sárkánylány.
– Útra. A Kiskirályfival – válaszolta Süsü.
A Sárkánylány pityeregve mondta, a szemét törölgette.
– De hát még olyan kicsi…
– Nem kicsi. Nem olyan kicsi. Világot látni pont elég nagy – jelentette ki Süsü.
A Sárkánylány tovább pityergett.
– Világgá zavarnád? Egy ilyen kis gyereket?
Süsü a fejét ingatta, s nagy bölcsen magyarázott.
– Senki sem zavarja. És világot látni nagyon jó dolog. Világot látni nagyszerű dolog! Tudom magamról. Én sem voltam sokkal nagyobb, mikor elindultam. Igaz, hogy nem önként. Igaz, hogy engem kicsit elzavartak… De akkor is nagyon jó volt! És ami nekem jó volt, Süsükének is jó lesz.
A Sárkánylány abbahagyta a pityergést, beletörődve helyeselt.
– Ha te mondod, biztosan így van. Akkor Süsükének is készítek útravalót! Az én nagy fiamnak, aki még kicsi. Az én kisfiamnak, aki már nagy.
Süsü egyedül morfondírozott, meg sóhajtozott.
– Haj, haj! Az is baj, ha kicsi, az is baj, ha nagy! Illetve: dehogy baj! Öröm! Minél nagyobb, annál nagyobb öröm! Nicsak, itt is vannak! Öröm rájuk nézni! Mi a baj?
Süsüke és a Kiskirályfi állt az ajtóban, erősen fogták egymás kezét. Süsüke dacosan mondta.
– Az a baj, hogy vacak törvények uralkodnak.
A Kiskirályfi is dacosan nézett.
– Például, hogy nekem el kell menni.
Süsü a fejét ingatta, csóválta.
– Haj, haj! Ez már így van…
Süsüke egyenesen az apjára nézett, s szilárdan kijelentette.
De én nem akarom, hogy vacak törvények uralkodjanak rajtam! Mert amíg kicsi voltam, nem tehettem ellene semmit. De most már nem vagyok kicsi! Vagy kicsi vagyok?
Süsü megnézte, és komoly hangon válaszolt:
– Nem vagy kicsi! Nem, nem. Most már nagy vagy!
Süsüke örvendezve súgta a Kiskirályfinak.
– Na ugye! Én tudtam, hogy megérti!
– Én is úgy látom, hogy megérti – súgta vissza a Kiskirályfi.
Süsü fülelt, majd megkérdezte a két sugdolózót.
– Mit látsz? Mit értek meg?
– Hogy már nagy vagyok! – vágta rá Süsüke.
Süsü mosolyogva ingatta a fejét.
– Igen, igen. Azt megértem.
– És mi következik ebből? – tette fel a kérdést Süsüke merészen.
– Te mondd meg! – biztatta Süsü. – Lássuk, hogy forog az eszed?
– Ebből az következik, hogy ideje világot látnom – jelentette ki Süsüke.
Süsü megdicsérte, elismerően mondta.
– Jól forog az eszed!
Süsüke hitetlenkedve, de azért nagy örömmel kérdezte.
– Vagyis megengeded?
Süsü krákogott, elrejtette a mosolyát, s nagy komolyan, mint ahogy egy királyhoz illik, ezt mondta.
– Megengedem! Sőt, mivel én vagyok a király: megparancsolom! Menj világot látni! Haj, haj, nekem is ezt mondta az apám… Bár nem ugyanezekkel a szavakkal.
A két gyerek egymásra mosolygott, ugráltak örömükben, s lelkendezve kiáltozták:
– Megengedte! Megengedte!
Majd Süsüke ragyogó szemmel a trónuson fészkelődő Süsüre nézett.
– Te vagy a legjobb apakirály, akit ismerek! És a legokosabb! És a legbölcsebb.
Süsü izgett-mozgott zavarában, de azért igyekezett megőrizni a komolyságát.
– Mindig tudtam! Hm, hm.
Süsüke egy pillanatra megtorpant, abbahagyta a lelkendezést.
– És mit szól hozzá a mamám?
Süsü méltósággal felelte, csak egy kicsit legyintett hozzá.
– Fenséges anyád már süti az útravalót. Mind a kettőtöknek. Hm. Én is adok egy útravalót! Egy jó tanácsot! Búcsúzzatok el mindenkitől! Akkor nem fog annyira fájni az elválás. És így illik!
– Elbúcsúzunk! – rikkantott Süsüke.
– Mindenkitől, hogy ne fájjon! – nevetett a Kiskirályfi, és kirohantak a barlangból.
A királyi barlang előtt az öreg Mindenes szunyókált a hűvösben. Szépen horkolászott mind a három fejével, olyan szépen muzsikált, mint egy fűrészgép, vagy mint egy kenetlen kerék.
Süsüke és a Kiskirályfi megállt előtte, és vigyorogva nézte a horkolászót.
– Alszik! Most hogy búcsúzzunk el? – suttogta Süsüke.
– Álmában! Hihihi! – kuncogott a Kiskirályfi.
– Nem jó! Akkor azt hiszi, hogy álmodta az egészet – tanakodott Süsüke.
– Akkor ébresszük fel! – javasolta a Kiskirályfi.
Süsüke kuncogva bólogatott.
– Jó! De tapintatosan!
Közel hajolt az öreg Mindeneshez, és tagoltan, nagy komolyan azt mondta.
– Én azt hallottam, hogy a legokosabb a világon az öreg Mindenes.
– Habár feje már deres – tette hozzá a Kiskirályfi is közel hajolva.
A Mindenes egy pillanatra abbahagyta a hortyogást, s motyogva helyeselt.
– Úgy van! Igaz! Jól hallottad!
Süsüke folytatta a tapintatosan keltegető szöveget.
– De nem csak a legokosabb! Hanem a legbátrabb is!
A hortyogás megint abbamaradt, a Mindenes bólogatott mind a három fejével.
– Úgy van! Igaz! Jól hallottad!
Süsüke intett a Kiskirályfinak, hogy most jön az ébresztő.
– De sajnos nagyon lusta! Lustább, mint a lajhár!
A Mindenes egyből felébredt, kinyitotta a szemét, s tiltakozva rázta mind a három fejét.
– Nem igaz! Rosszul hallottad! Téves! Hrr!
Majd meglátta a két vigyorgó gyereket.
– Ja, csak ti vagytok? Egy kicsit elszunyókáltam. De most már felébredtem. Hm. Mit akartok?
– Elbúcsúzni! – mondta Süsüke.
– Elbúcsúzni! Hová mentek? – csodálkozott az öreg Mindenes.
– Világgá! – jelentette ki Süsüke.
– Jaj, de jó! Nagyon örülök! Éppen itt az ideje! – örvendezett az öreg Mindenes első feje.
– Illetve: haj! Haj! Nagyon szomorú vagyok! – szomorkodott a második fej.
– Éljen! – örvendezett a harmadik fej.
Süsüke mosolyogva kérdezte.
– Most szomorú vagy, vagy örülsz? Melyik az igaz?
De az öreg Mindenest nem lehetett zavarba hozni. Mindenre tudta a választ!
– Szomorú vagyok, hogy el kell válnunk! Ez igaz! – mondta a második fej.
– De örülök is, hogy világot látsz. És ez is igaz! – mondta az első fej.
Majd az öreg Mindenes a zsebében keresgélt, és egy-egy sípot adott nekik.
– Ezt a sípot nektek adom. Tessék! Tessék! Ha elveszítenétek egymást a nagy kóborlásban, csak fújjatok bele!
– Köszönjük, öreg Mindenes! – köszönte meg Süsüke. – És mi mit hozzunk neked?
– Egy biciklipumpát! – rikkantotta az öreg Mindenes első feje.
– Vagy ha még nincs feltalálva, akkor egy olyan pumpafélét – tette hozzá a második fej. – Mert gumit akarok szerelni a járgányomra és felpumpálni, hogy ne rázzon.
– Hozok! Megígérem! Hogy ne rázzon! – ígérte meg Süsüke.
Azzal otthagyták az öreg Mindenest, akinek lassan megint lecsukódott a szeme, és újra felzengett a gyönyörű horkolászó muzsika.
A két gyerek a varázsló barlangjába ment. A varázsló a székében ült, és finoman hortyogott. Nézték nevetve, Süsüke súgva megállapította.
– Alszik! Ma mindenki alszik! Hihihi!
A varázsló felnyitotta a szemét.
– Nem alszom! Álmodozom! Hehe! Merengek.
– És min merengsz? – kérdezte Süsüke.
– Hogy hogy repül az idő! És te útra kelsz! Világot látsz! Nagyon helyes.
– Te tudod? – csodálkozott Süsüke.
– Én mindent tudok! Azért vagyok varázsló – jelentette ki nagy komolyan a varázsló.
A Kiskirályfi kétkedve megkérdezte.
– Azt is tudod, hogy én most mire gondolok?
A varázsló bólogatott.
– Tudom. Arra gondolsz, hogy kezd kimenni a zöld szín a szakállamból. Hogy már nem is olyan zöld. Hogy már csak olyan fakózöld.
A Kiskirályfi ámulva helyeselt.
– Nahát! Tényleg arra gondoltam! És miért olyan fakó?
A varázsló bánatosan simogatta a fakózöld szakállát.
– Elfogyott a zöld festékem. Sajna. És itt nem lehet kapni!
Süsüke nevetve nézte a varázsló bánatos képét.
– Én is kitalálom a gondolatodat! Ajándékba hozunk neked zöld festéket! Ugye erre gondoltál?
– Köszönöm, hehe. Köszönöm, hogy gondoltok az öreg varázslóra! – heherészett boldogan a varázsló. Majd átnyújtott nekik két bugylibicskát. – Tessék! Tessék! Ezt meg én adom nektek! Mindent vágó bugylibicska!
Süsüke megköszönte a bugylibicskát, meg a többit is.
– Köszönöm, öreg varázsló! És köszönöm, hogy megtanítottál gondolkozni!
Az öreg varázsló heherészett, meg legyintgetett.
– Á! Nem kellett tanítani! Magadtól jöttél rá. Gondolkozás közben! Hehe.
A Kiskirályfi is megköszönte a bugylibicskát.
– Köszönöm, nagy varázsló! Sose foglak elfelejteni! Ha elvágom az ujjam, mindig rád fogok gondolni.
S kimentek a barlangból.
A varázsló utánuk kiáltott.
– A zöld festéket se felejtsétek el! A kedvenc színem.
A nagy hegynél jártak, nézegettek, bámészkodtak, hogy hol vannak a sárkányok, de nem látták őket.
– Hol vannak a sárkányok? – kérdezte Süsüke.
– Biztos ők is alszanak – kuncogott a Kiskirályfi. – Ma valami járvány van. Álomkór! Hihihi!
Süsüke nagyot kiáltott a hegy felé.
– Sárkányok, ébresztő!
A sárkányok sorban kidugták a fejüket a hegy mögül.
– Nem alszunk! Szunk! Szunk! – mondta Dó sárkány.
– Csak szundítunk! Tunk! Tunk! – mondta Ré sárkány.
Süsüke bólintott.
– Akkor jó! Mert ébren akarunk elbúcsúzni tőletek.
– Nehogy azt higgyétek, hogy álmodtátok, és aztán csak kerestek összevissza! – mondta a Kiskirályfi.
– Elmentek? Tek? Tek? – csodálkozott Dó sárkány.
– Itthagytok? Tok? Tok? – panaszkodott Ré sárkány.
– Elmegyünk – mondta Süsüke.
– És itthagyunk – mondta a Kiskirályfi, majd Süsükének súgta. – Figyelj! Van egy óriási ötletem! Hogy mit hagyjunk nekik emlékbe! Hogy ne sírjanak. Itthagyjuk nekik a tenyerünk nyomát. És azt nézegethetik.
– Óriási ötlet! – nézegette Süsüke a tenyerét. – De az én kezem tiszta. Nem hagy nyomot.
– Semmi baj! Belenyomjuk egy pocsolyába. Mindjárt lesz nyom!
Kerestek egy pocsolyát, beletenyereltek. A Kiskirályfi a sziklafalra mutatott.
– Oda nyomjuk!
A sziklafalon szépen látszott a négy tenyérnyom.
– Tessék! Ezt itt hagyjuk nektek emlékbe! – mondta a Kiskirályfi.
– Ha ránéztek, eszetekbe jutunk! És ne sírjatok, inkább nevessetek! – mondta Süsüke, majd megkérdezte a sárkányoktól. – Mit hozzunk nektek ajándékba?
– Egy hangvillát! Lát! Lát! – mondta Dó sárkány. – Hogy ne énekeljünk hamisan! San! San!
– Hozunk! – ígérte meg Süsüke. – Sziasztok, sárkányok!
– Addig is énekeljetek fülhallás után! – mondta a Kiskirályfi.
S elindultak. Egyszer csak egy szép gömbölyű kavics gurult utánuk.
– Ez a tiétek! Tek! Tek! – bömbölt Dó sárkány.
Süsüke felvette, megnézte.
– Egy kavics! Egy színjátszó kavics! Ötszínű!
Ré sárkány kiabált a hegy tetejéről.
– Az öt szín az öt sárkányra emlékeztet! Tet! Tet!
Süsüke megköszönte, visszakiáltott a sárkányoknak.
– Köszönjük, öt sárkány!
A királyi barlang előtt ott toporgott a Sárkánylány és Süsü. Mikor megérkezett a két gyerek, a Sárkánylány egy-egy elemózsiás bugyrot adott nekik.
– Tessék! Tessék! Egy kis útravaló!
– És mi mit hozzunk ajándékba? – kérdezte Süsüke.
– Egy doboz púdert! A régi már teljesen elfogyott – mondta a Sárkánylány.
Süsü az útjelző táblát szorongatta, majd nekik adta.
– Tessék. Útjelző tábla. Igaz, hogy helybeli, de külföldön is mutatja az utat.
A Kiskirályfi átvette az útjelző táblát, és megkérdezte.
– És neked mit hozzunk ajándékba?
Süsü elmosolyodott, megrohanták az emlékek, merengve mondta.
– Egy arcképet a barátomról. A királyfiról, a te apádról. Legyen, ami emlékeztet rá!
A Kiskirályfi bólintott.
– Egy arckép! De most már ideje indulnunk! Hosszú út vár ránk.
Kinyújtotta az útjelző táblát.
– Arra mutat! Indulás!
Süsüke is megfogta az útjelző táblát, s elindultak, amerre mutatta az utat.
– Ne sírjatok! Majd írunk! – szólt vissza.
A Sárkánylány abban a pillanatban sírdogálni kezdett, pityeregve mondta.
– Elmennek, elmennek!
Süsü átölelte, s nagy komolyan így szólt.
– El. Az én fiam! Útnak indul, pedig nem is tagadtam ki…
Süsüke vidám szívvel menetelt, jobbra-balra nézegetett, s lelkesen kiáltozott.
– Itt születtem! Itt voltam gyerek! De most már nagy vagyok! Megyek világot látni!