Süsü, a sárkány
Hol volt, hol nem volt, a vad ürömföldön túl, de a bogáncsos réten innen, ott, annál az irdatlan magas hegynél, honnan már a madár is visszafordul, volt a sárkányok birodalma. Pontosabban senki se tudja, hogy hol, hiszen emberfia nem jár a sárkányok között, hogyan is merészkedne a tüzet fújó, lángot okádó szörnyetegek közé! De hogy arrafele van valahol, azt mindenki tudja, ha máshonnan nem, a nagy ordítozásból, bömbölésből, mormogásból és tűzfújásból!
A sárkányok királya az irdatlan hegy legbelsejében lakott kilenc gyerekével. A királynak három feje volt, a gyerek sárkányoknak szintén, kivéve a legkisebbet, annak bizony már csak egy feje volt! Csúfolták is eleget ezt az egyfejű legkisebbet, akit éppen ezért Süsünek hívtak, meg talán azért is hívták Süsünek, mert egyéb másban is elütött a testvéreitől. Szelíd volt, mint a bárány, félénk volt, mint egy kecskegida, jámbor volt, mint egy kolduló barát. Amúgy persze külsőre pontosan olyan behemót nagy volt ő is, mint a többi sárkány! De csak külsőre! Belül meg, mint egy kisegér.
Morgott is eleget az apasárkány, meg dirmegett, meg dörmögött a három fejével: Micsoda szégyen! Meg: Hajaj, ilyen gyáva nyulat ki látott?! Meg: Mintha nem is az én fiam lenne!
Mikor már eleget mormogott, meg dirmegett, meg dörmögött, meg már a szemét is bántotta legkisebb gyerekének az egy feje, mert hiába hunyt be hat szeme közül hármat, akkor is csak egy fejet látott! Nos, mikor már mindezt nagyon megunta, elküldte Süsüt, régi sárkányszokás szerint, hogy számoljon le az ellenségével! Elmagyarázta neki az irányt: El se tévesztheted! Mindig csak előre, és csak egyszer kell jobbra letérned a Huzatos Völgynél! Ott lakik rögtön az ellenségem!
Azután azt is elmagyarázta a második fejével, hogy mit csináljon vele: El se tévesztheted! Addig ütöd, meg dögönyözöd, míg van benne szusz!
A harmadik fejével csak mordult egyet: Na, lódulj már!
Na, ez éppen három hónapja volt, már kezdték is elfelejteni Süsüt, az apasárkány is leszokott a szemhunyogatásról, vidáman nézegette többi gyereke három fejét, úgy gyönyörködött bennük.
Az ám, de egyszer nagy énekszó hallatszott az országútról! A sárkánygyerekek kitódultak a kapuba, az öreg sárkány meg az irdatlan hegy legmélyén hallgatózott magában.
Süsü énekelt, szállt, szállt a hangja a hegy felé:
A sárkánygyerekek, mikor megpillantották Süsüt, visszatódultak az irdatlan hegy belsejébe, s egymás szavába vágva kiáltozták:
– Megjött Süsü! Megjött Süsü! Itt van Süsü! Itt van Süsü!
– Hallom! – mordult rájuk az apasárkány. – Nem vagyok süket!
A sárkánygyerekek elhallgattak, s kíváncsian nyújtogatták a nyakukat.
Süsü abbahagyta az éneklést, letörölte a lábát a barlang bejáratánál, s vidáman köszöntötte a testvéreit.
– Szervusztok! Hogy vagytok? Itt vagyok, ragyogok!
– Szia! Szia! Szia! – válaszoltak a testvérek vihogva.
Majd mikor Süsü az apasárkány elé ért, elhallgattak, s kíváncsian várták, hogy mi is lesz.
Süsü mosolyogva állt az apja elé, egy feje vidáman ragyogott, meg piroslott, mint egy alma. Majd így szólt:
– Megjöttem!
– Látom! – morgott az apasárkány első feje.
– Mit csináltál az ellenségemmel?! – dirmegett a második feje.
– He?! – dörmögött a harmadik feje, mivel egy kicsit nagyot hallott.
De Süsü csak állt és mosolygott.
Az apasárkányban rettenetes gyanú ébredezett.
– Megnyúztad?! – morgott az első feje.
– Porrá törted a csontját?! – dirmegett a második feje.
– He?! – dörmögött a harmadik feje.
Süsü a fejét rázta minden kérdésre. Majd összeszedte a bátorságát, és megmondta az igazat.
– Gyógyfüvet szedtem neki! Vizes borogatást raktam rá!
Az apasárkány nem hitt a hat fülének.
– Mi?! Mi?! Mi?! – kérdezte mind a három fejével.
– Beteg volt! – védekezett Süsü. – Influenza! Csak nem hagyhattam ott betegen?! De most már meggyógyult!
Az apasárkány rettenetes dühbe jött, fújta a tüzet mind a három fejével, mint valami óriási kovácsfújtató.
– Tűnj el a szemem elől! Ne is lássalak! – ordította az első feje.
– Te sárkányok szégyene! Te elfajzott egyfejű korcs! Kitagadlak! – bömbölte a második feje.
– Brr! Brr! – berregte a harmadik feje.
Süsü behúzta a nyakát, fülig piros lett a szégyentől, s lassan hátrált kifelé.
A testvérei vihogtak, rötyögtek, vihorásztak és röhögtek, ujjal mutogattak a kifelé hátráló Süsüre, nagyot csíptek a karjába, hatalmasokat ütöttek a hátába.
– mondta az egyik testvér.
Süsü sóhajtott, s így dünnyögött:
A másik testvér így folytatta:
| Nézd, hogy iszkol, nézd, hogy fut! |
|
Süsü tovább sóhajtozott:
A harmadik testvér így csúfolódott:
Süsü megadóan bólintott:
A negyedik testvér Süsü fülébe susogott gúnyosan:
Süsü erre is sóhajtott egyet:
Az ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik testvér már csak ezt kiáltotta Süsü után, hogy: Haha, haha, bruhaha, ne is lássunk már soha!, mivel közben Süsü kiért az irdatlan hegyből, s bánatosan battyogott az országúton.
Egy szamárkóró bólogatott, hajlongott a szélben, le-föl, le-föl. Azután már nem hajlongott, hanem csodálkozva hasalt a földre. Süsü lépett rá, majd döngő léptekkel tovább ment: dam, dam, dam!
Ismeretlen helyen járt, csodálkozva forgatta a fejét jobbra-balra, gyönyörködött a piros, sárga, kék virágokban, lassan a szíve is megkönnyebbült, nem fájt már neki annyira, hogy kitagadták! A sárkánykirály dörgő hangját sem hallotta, s a testvérek gúnyos nevetését is elvitte a szél.
Csak ment, ment dübbenő léptekkel: düb, düb, düb! Ha sziklához ért, átgyalogolt rajta, ha patakhoz ért, átugrotta.
Hát ahogy így ment, meg gyalogolt, meg patakot ugrott, egyszer csak egy gyönyörűséges rózsabimbón meglátott egy gyönyörűséges lepkét!
Abban a minutumban megállt, mint akit villám sújtott, vagy mint egy cövek, amit a földbe vertek! Még lélegzetet sem mert venni. Csak nézte, csak nézte a gyönyörűséges lepkét a gyönyörűséges rózsabimbón!
Majd mikor már eleget gyönyörködött a lepkében, elhatározta, hogy megfogja! Lassan, roppant lassan lépett egyet előre, és lassan, roppant lassan kinyújtotta a kezét.
Hát ahogy kinyújtotta a kezét, árnyékot vetett a rózsabimbóra és természetesen a lepkére is! Nem nagy árnyékot, akkorát csak, mint egy üstfedő. De a lepke nem szerette az árnyékot, még ha akkora is, mint egy üstfedő, kényeskedve megbillegtette a szárnyát, és továbbröppent, napsütötte helyre.
Süsü báván nyúlt a rózsabimbóért, leszakította, s mivel a lepke már nem volt rajta, jobb híján megszagolta. Szívta, szagolta a kellemes rózsaillatot, de a rózsaillat nem nagyon szerette, ha sárkányorr szívja, szagolja, jól megcsiklandozta hát belülről, mire Süsünek könnybe lábadt a szeme, s egy óriásit tüsszentett. A közeli fák meghajoltak, a virágok a földre lapultak, a lepke pedig kényeskedve vitorlázott tova a légáramláson.
Süsü utánalódult, a rózsabimbót nem dobta el, de megfogadta, hogy nem szagolja meg többet!
Így lebegtek, bukdácsoltak, ficánkoltak át a réten. Elöl a lepke lebegett, hátul Süsü bukdácsolt, leghátul meg Süsü farka ficánkolt.
Süsü most már semmi mással nem törődött, csak a lepkét figyelte, s követte óvatos léptekkel mindenhová.
Így azt sem vette észre, hogy a közelben a királyi favágók vágták a fát. Már szép nagy halom felvágott és elfűrészelt fahasáb magasodott, s épp az utolsó fának készülődtek neki a királyi favágók nagy buzgón. Vagyis az egyik favágó megpökte a markát, megmarkolta a fejsze nyelét és odasuhintott. A fa meg se rezdült, mivel hatalmas, vastag törzsű fa volt. De a királyi favágók nem csüggedtek. Most a másik pökte meg a markát, markolta a fejszenyelet, s csapott oda a törzshöz. És most mintha a fa megrezdült volna egy kicsit! Azután újra az egyik csapott oda, majd újra a másik!
Ekkor egy lepke szállt át a fejűk felett, de oda se figyeltek.
Éppen az egyik favágó akart suhintani a fejszével, mikor a hatalmas fa recsegett-ropogott, s gyökerestül kiemelkedett a földből! A favágók a szájukat is eltátották a csodálkozástól.
De nem sokáig tátották, mivel meglátták Süsüt. Mert Süsü húzta ki tövestől a hatalmas fát, mivel útjában volt, nem látott tőle. Csak megfogta két ujjal, és kirántotta a földből! És barátságosan rámosolygott a két favágóra, s még barátságosabban köszönt.
– Jó napot kívánok! Bocsánatot kérek a zavarásért, nem láttak erre egy lepkét?
De hát hiába volt a mosolygás és a köszönés, mivel a favágók nem láttak még sárkányt, se barátságosat, se barátságtalant! Ők csak azt látták, hogy két ujjal kihúzta a hatalmas fát a földből!
Vagyis égnek állt minden hajuk szála a rémülettől, majd eldobálva a fejszét, hanyatt-homlok menekültek.
– Jaj, jaj! Egy sárkány! Egy sárkány! – óbégatták, mikor már biztos távolban jártak.
Süsü kissé csodálkozva nézett utánuk, eldobta a hatalmas fát, a hatalmas fa ráesett a halomba rakott tűzifára, a tűzifa meg mind legurult az útra.
De Süsü ezzel sem törődött, kereste a lepkét, hogy merre lehet?
A lepke egy sziklán sütkérezett, finoman rezegtette gyönyörű szárnyait.
Süsü a lélegzetét is visszafojtva lépegetett a szikla felé. Észre se vette, hogy a szikla túloldalán két taligás kőfejtő erőlködik, veselkedik! Cöveket vertek a szikla alá, rudakat dugdostak a résbe. Majd a rudak alá álltak, s óriásit nyögve megemelték a sziklát.
Ekkor ért oda Süsü.
– Hórukk! – kiáltotta a két kőfejtő.
A lepke kényeskedve felemelkedett s elrepült.
Süsü felemelte a sziklát, mintha közelről akarná megnézni, hogy nincs-e ott a lepke.
A két kőfejtő fenékre tottyant, s már éppen egy cifra káromkodást akartak kanyarítani, mikor az egyik meglökte a másikat, s halkan, mint akinek elment a hangja, ezt suttogta:
– Egy sárkány! Egy sárkány! Egy sárkány! Jaj!
– He?! Mi?! – förmedt rá a másik, aki háttal ült Süsünek. – Ugyan már, te oktondi! Még hogy sárkány!
Majd nyögve feltápászkodott, s ekkor meglátta Süsüt.
– Jaj, sárkány! Meneküljünk! – kiáltotta, s uccu neki, fakereszt, szélsebesen rohant lefele a hegyről. A másik meg utána.
– Álljatok meg! Álljatok meg! – kiáltott utánuk Süsü. – Ezek meg hova futnak? Álljatok meg, kérdezni akarok valamit!
De nem válaszolt neki senki, a két taligás már hegyen-völgyön túl járt. Letette hát a sziklát, épp a taligára. A taliga ripityára ment. Süsüt egy kicsit elszomorította, hogy így menekülnek előle, búsan lógatta a fejét, s motyogott az orra alatt: De hát miért? De hát miért?
Majd meglátta a lepkét, abbahagyta a fejlógatást és a motyogást, s boldogan mosolyogva elindult feléje.
A patak partján állt egy lábbal hajtható köszörű. Két marcona zsoldos fente a kardját, az egyik a köszörűt hajtotta, a másik a kardot tartotta a kőhöz. Félelmetesen marcona volt mind a kettő, meg torzonborz! Csillogott-villogott rajtuk a páncél. Csörgött-zörgött a fejükön a sisak.
A kard visított a köszörűn, de a két marcona zsoldos túlharsogta, brummogva énekeltek:
| kardot, lándzsát hordozott, |
|
|
Mikor véget ért a dal, abbahagyták a köszörülést, megnézték a kard élét! Hát, olyan éles volt, mint a borotva! Az egyik marcona zsoldos jobbra-balra suhintott vele, s egyből levágott egy ágat a bokorról, meg egy szamárkóró fejét, meg egy sás buzogányát! Elégedetten dugta a kardot a hüvelyébe.
Most ő hajtotta a köszörűt, s a másik zsoldos tartotta a kardját a kőhöz. A kard visított a köszörűn, de nagy brummogva túlharsogták a visítást, újra belekezdtek a dalba.
| kardot, lándzsát hordozott, |
|
Süsü lábujjhegyen lépkedett, átgázolt a bokrokon, szemét a röpködő lepkén tartotta, vagyis nem tévesztette szem elől egy pillanatra sem! Így ért a patakhoz. A lepke libegett-lebegett, majd rászállt a második marcona zsoldos sisakjára, s nagy kényelmesen elhelyezkedett.
A zsoldosok brummogva-ordibálva énekeltek, a kard meg visított a köszörűn, volt nagy zenebona!
– SSS! Pssz! SSS! – pisszegett Süsü már messziről, de a zsoldosok nem hallották a nagy zajban.
Süsü közelebb lopakodott, s újra pisszegett, még a kezét is a szája elé tette.
– SSS! PSSSZ! SSS!
Vagyis azt akarta mondani, hogy hagyják már abba egy percre a nagy brummogást, meg kardvisíttatást, mert elriasztják a lepkét!
Az első marcona zsoldos végre felnézett a köszörűhajtásból a nagy pisszegésre.
Rögtön a torkán akadt a szó, mikor meglátta Süsüt! Egy-két pillanatig némán tátogott, mint a hal a parton. Majd megjött a hangja is, rémülten csuklott egyet, s így kiáltott:
– Jaj! Egy sárkány! Jaj!
Süsü gyorsan rápisszegett.
– Sss! Pssz!
De a marcona zsoldos újra csuklott egyet, s utána egy nagyot ordított:
– Jaj! Egy sárkány!
A második marcona zsoldos csodálkozva nézett rá, hogy mit tikácsol meg csuklik, meg kiabál?
– He? – kérdezte.
– Ott! Ott! Ott! Ott! – mutogatott az első zsoldos. – Jaj, egy sárkány! Egy sárkány!
A második marcona zsoldos hátra se fordult, leintette nagy fölényesen a remegőt.
– Ugyan már, te anyámasszony katonája! Rémeket látsz! Még hogy sárkány! Hajtsd a köszörűt!
De az első marcona zsoldos csak a fejét rázta, hogy nem, nem, nem! Nem anyámasszony katonája, nem lát rémeket, és nem hajtja a köszörűt!
Süsü lassan, roppant lassan nyúlt a lepkéért. A lepke elaludhatott, mert nem vette észre, meg se moccant a sisakon. Süsü óvatosan két ujjal megfogta a sisakot, leemelte a lepkével együtt, s gyönyörködve nézte.
Na, a második zsoldos végre megfordult, mivel fázott a feje. Rémülten ordítani akart egyet, de nem jött ki hang a torkán, csak tátogott, meg remegett, a kardot is elejtette a nagy remegésben! De nem bírt elfutni, csak állt, mint akit megbéklyózott a rémület. A fogai vacogtak, s csak ennyit bírt nagy nehezen kinyögni:
– Irgalmazz nyomorult életemnek! Irgalmazz nyomorult életemnek!
Süsü dühösen rápisszegett, mivel a lepke felébredt s elrepült. Süsü össze-vissza gyűrte a sisakot, s visszadobta a marcona zsoldosnak, ügyet se vetve a remegésre, meg a vacogásra, a lepke után csörtetett.
A marcona zsoldosnak elgyengült a lába, mikor látta, hogy Süsü összevissza gyűri a sisakot, mintha csak papír lenne! El is ájult azonnal, elvágódott hosszában.
Az összegyűrt sisak pont az arcára esett, úgyhogy mikor kinyitotta a szemét, nem látott semmit, sötét volt.
– Végem van! – motyogta remegő szájjal. – Meghaltam, már biztos meghaltam, azért van ilyen sötét!
Majd hallgatózott, fülelt, de nem hallott semmi mást, mint nagy cuppogást, meg vízcsöpögést, cupp, cupp, csöpp, csöpp! Az első marcona zsoldos bújt ki a patakból, ő cuppogott, meg csöpögött. Süsü után nézett, majd a földön fekvő másik marconára.
– Na, ez szörnyethalt a rémülettől! – gondolta.
A földön fekvő is ugyanezt mondta vacogva:
– Meghaltam! Meghaltam!
Az első marcona zsoldos szomorúan indult útnak. Már a túlsó parton járt, mikor valami nagyon furcsát érzett, illetve úgy érezte, hogy valami nincs rendben! Igen ám, de micsoda? Megállt, és erősen törte a fejét. Ekkor újfa meghallotta a második zsoldos nyöszörgését:
– Meghaltam! Biztos meghaltam!
– Hát persze! – csapott a homlokára. – Ez volt a furcsa! Aki meghalt, nem mondja, hogy meghaltam, vagyis nem beszél!
Visszarohant a földön fekvőhöz, levette az arcáról a sisakot.
– Nyisd ki a szemed! – szólt rá.
A földön fekvő marcona óvatosan először csak az egyik szemét nyitotta ki, körülnézett vele, majd utána a másikat is. Majd hirtelen felpattant s futott, mint a nyúl.
– Ha nem haltam meg, akkor fussunk!
A másik marcona zsoldost se kellett biztatni, futott utána, mint egy másik nyúl.
Süsü híre megérkezik a királyi várba
A nagy virágos rét szélén, a krumplivermek után, a veteményeskert mellett állott a királyi vár! Hát, elég ütött-kopott, meg rogyadozó, meg mállott vakolatú volt, egyetlen tornyán a szélkakas is úgy berozsdásodott, hogy csak minden szökőévben nyikorgott egyet. De azért vár volt! Sőt királyi vár, mert benne lakott a király, és ahol a király lakik, az a királyi vár!
A király öreg volt már nagyon, a vár meg huzatos, vagyis szegény öreg király mindig, de mindig fázott!
Most is a sarokban gubbasztott, három pokrócot is magára terített, hogy csak a koronája látszott ki, mégis fázott! Hogy ne fázzon annyira, tornázott egy kicsit a pokróc alatt, óvatosan mozgatta a lábát, hajlította a derekát. S hogy rendben menjen minden, lábmozgatás, meg derékhajlítgatás, vezényelt is magának:
– Egy, ket-tő! Egy, ket-tő! Az ördög vigye el, de hideg van! Törökbúza, meleg málé! Egy, ket-tő! Egy, ket-tő! Elcsapom az összes favágót! Egy, ket-tő! El én! Törökbúza, meleg málé! De akkor ki vág fát? Egy, ket-tő!
A Dada jött be valamiért a trónterembe, s csodálkozva hallgatta a hangokat, mivel nem látott senkit, csak a sarokban egy halom pokrócot. Azután észrevette a pokrócok fölött a koronát is! Sóhajtott egyet, s így szólt:
– Jaj, uram-királyom! Csak nem fázik felséged?
– De, fázom! – nyöszörgött a pokróc. – Ebben a palotában mindig hideg van! De leghidegebb meg mindig pont itt a trónteremben! Vagyis ahol én vagyok! Miért van pont ott mindig a leghidegebb?!
A Dadus erre nem tudott válaszolni, csak sajnálta a vacogó királyt, de úgy sajnálta, hogy majd megszakadt a szíve.
– Hozok egy kis forró teát! – ajánlotta.
De az öreg király csak legyintett.
– Mire ideér, kihűl! Már négy liter forró, illetve kihűlt teát ittam! Nem használ semmit, csak lötyög a hasamban! Hej-haj, törökbúza, meleg málé!
Ekkor az udvarról nagy zaj, meg kiabálás hallatszott.
– Mi az? Mi az? Megjöttek a favágók? – örvendezett az öreg király.
– Mindjárt megnézem! – mondta a Dada, és odament az ablakhoz.
Hát ahogy lenézett, látja ám, hogy a két marcona zsoldos kiabál, magyaráz, mutogat az összegyűlt népnek.
Mikor az egyik marcona zsoldos beszélt, a másik helyeslően bólogatott, meg hümmögött, s mikor a másik marcona zsoldos beszélt, akkor az egyik helyeselt neki!
Most éppen az egyik marcona zsoldos beszélt:
– Ha én mondom nektek, elhihetitek! Ekkora rémisztő, tüzet okádó, fogcsattogtató sárkányt még az ükapám se látott! Csak a kisujja akkora, mint a fél karom! Csak a kisujján a köröm akkora, mint egy péklapát! A szája meg akkora, hogy ki-be sétálhatna rajta egy lovas katona!
A tömeg szörnyülködött, meg rémüldözött, meg sóhajtozott, hogy haj-haj! Csak egy suszterinas felejtette nyitva a száját, de ő is megbánta, mert belerepült egy légy!
Most a másik marcona zsoldos köszörülte a torkát, s így folytatta a beszédet:
– Csak annyit mondok, hogy a bendője száz akó! A tüdeje meg száz kovácsfújtató!
A tömeg újra megborzongott, meg sóhajtozott, csak a suszterinas nyúlkált a szájába, kereste a legyet, pedig az már rég elrepült.
Majd megint az egyik marcona zsoldos vette át a szót:
– Jött felém, mint egy hegy! Én kirántottam a kardomat, s azt kiáltottam, hogy megállj, te kutya sárkány! De hát csak jött felém, meg se hallotta! Erre én levágtam az egyik fejét! De semmit se használt, meg se kottyant neki, csak jött tovább! Erre levágtam a másik fejét! De hát minden hiába! Fittyet hányt az egészre!
Fent a trónteremben fülelt az öreg király, majd türelmetlenül megkérdezte, mivel nem hallott jól a pokrócoktól.
– Törökbúza, meleg málé! Mit fecseg az ott lent? He?
– Jajaj, felséges királyom! Valami sárkányról beszél! – sopánkodott a Dadus.
De a király csak legyintett.
– Törökbúza, meleg málé! Ne sopánkodj itt, hanem akkor hívd a hadvezéremet!
A Dadus kikiáltott az ajtón, hogy: Hadvezér!, s nagy csörömpöléssel, meg fogvacogással becsörtetett a hadvezér.
– Uhu-raham, kihihi…egy sásásá!
Az öreg király érdeklődve figyelte a hadvezért.
– Mi baja a hadvezéremnek? Te is fázol?
– Nem. Én félek! – mondta a hadvezér vacogva.
De az öreg király ilyen aprósággal nem törődött, kiadta a parancsot.
– Te vagy a hadvezérem! Megparancsolom, hogy azonnal űzd el a sárkányt!
A hadvezérnek erre úgy elkezdett vacogni a foga, hogy beszélni se tudott.
– Ke-he-gye-le-he-hem! – csak ezt hajtogatta.
Majd mikor az öreg király nem nézett oda, gyorsan belebújt a nagy virágosvázába, amely a sarokban állt.
Lent a téren most a másik marcona zsoldos beszélt nagy hangon:
– Itt van, ni! – mutatta a behorpadt sisakját. – Magatok is láthatjátok a saját szemetekkel!
A tömeg megbámulta az össze-vissza horpadt sisakot, s újra megborzongott. Megborzongott a suszterinas is, de most erősen becsukta a száját, nehogy belerepüljön egy légy!
Az egyik marcona zsoldos sem akart lemaradni, így szólt:
– A saját szemetekkel láthatjátok, hogy nincs meg a kardom! – s felmutatta az üres jobb kezét. – Nincs bizony! Mert ottmaradt a sárkány szívében! De még az sem használt, és csak annyit ért, mintha megkarcoltam volna! Úgy ám! Csak jött felém, csak jött felém, és végül mit tehettem, se kardom, se semmim, hát elfutottam!
A tömeg még jobban megborzongott, úgy bámulta az egyik marcona zsoldos üres jobb kezét! A suszterinas meg egy óriásit csapott a pékmester hátára, mert odaszállt a légy! De meg is bánta rögtön, mert akkora orrba vágást kapott a pékmestertől, hogy feldagadt az orra, olyan lett, mint egy cipó! Dagadt orrát tapogatva búsongott hát, s hiába akarta megmagyarázni, hogy csak a légy miatt ütött, mert a dagadt orrától nem tudott rendesen beszélni! Így hát hallgatott, és búsongott, és az orrát tapogatta.
Most a másik marcona zsoldos beszélt.
– Bizony! Most itt állunk kard nélkül, meg behorpadt sisakkal! Bizony!
A tömeg már éppen sóhajtozni készült, mikor berobogott a két favágó, fa nélkül, fejsze nélkül. Már messziről kiabáltak, egymás szavába vágva.
– Egy sárkány! Jaj, egy sárkány! – kiáltotta az egyik.
– Az összes fánkat! Az összes fánkat! – kiáltotta a másik.
– Ellopta, összetörte! – kiáltotta az egyik.
– Jaj! – kiáltotta a másik.
A tömeg éppen nagy lélegzetet vett, hogy sóhajtson egyet, mikor befutott a két taligás is, messziről kiáltozva.
– A taliga ripitya! – kiáltotta az egyik.
– Tengely, kerék repetye! – kiáltotta a másik, aki a nagy futásban megbotlott, s egy kicsit megharapta a nyelvét, s így nem tudta rendesen kiejteni a szavakat.
– A sárkány, az a gaz kutya! – kiáltotta az egyik.
– Bumm! Hogy csak úgy recsege! – kiáltotta a másik.
Ez már sok volt, ez mar mindennél több volt, mindenki szívét félelem szállta meg, rohant mindenki a házába, bezárta az ajtót, s egy pillanat alatt kiürült a tér.
Fele királyság és a királylány keze
A trónterembe lihegve futott be a mindentudó kancellár. A kancellárnak nagy szakálla volt, és arról volt híres, hogy ő a legravaszabb ember a birodalomban, és hogy mindent tud! Most is, ahogy egy kicsit kifújta magát, elmondta a nagy hírt.
– Uram, királyom, most kaptam titkos forrásból a hírt, hogy országunk határát átlépte egy félelmetes sárkány!
Az öreg király összecsapta a kezét.
– Még csak ez hiányzott nekem! Nem elég, hogy hideg van, még ez a sárkány is!
Majd észbe kapott, hogy már tud a sárkányról, szigorúan nézett a kancellárra.
– Már tudom! Már elküldtem a hadvezéremet, hogy űzze ki az országból!
De a kancellár csak mosolygott, majd a vázához lépett, ahonnan már belépése óta hallotta a fogvacogást, és megkocogtatta.
– Jaj, jaj, ki az? – hallatszott a vázából.
– Törökbúza, meleg málé! Tényleg, ki az? – csodálkozott az öreg király.
A kancellár még finomabban mosolygott, és így szólt:
– Felséged hadvezére!
Az öreg király nagyon csodálkozott.
– A hadvezérem? De hát mit keres a vázában? Hé, te! Bújj elő!
A hadvezér kidugta a fejét a vázából, de nem hagyta abba a fogvacogást.
Ez már az öreg királynak is sok volt, idegesítette az állandó fogvacogás.
– Tűnj el a szemem elől! Ne is lássalak! Ne is halljalak!
– Tü-hü-nö-hök! – vacogta a hadvezér, s a vázával együtt az ajtóhoz ugrált, kinyitotta, s kiugrott rajta.
– Vigyázz! Lépcső! – kiáltott utána a kancellár.
De a hadvezér már messze járt, csak a hangja hallatszott a lépcső aljából.
– Tudom-dom-dom-dom!
S nagy csörömpöléssel földet ért, a kitüntetései csiregtek-csörögtek, mert azokat mindig a mellén hordta.
A ravasz kancellár megvárta, míg az öreg király lecsillapodik, s abbahagyja a járkálást. Az öreg király nemsokára lecsillapodott, s így szólt a kancellárhoz.
– Hát most mit tegyünk? A hadvezérem nem ér egy hajítófát se! Törökbúza, meleg málé! Minek adtam neki a sok kitüntetést!
– Pályázatot kell hirdetni! – mondta a ravasz kancellár a szakállát simogatva.
– Mire? – csodálkozott az öreg király.
– A sárkány legyőzésére! – felelte a ravasz kancellár. – S ígérje oda érte felséged a fele királyságát, meg a leánya kezét! Úgyis azért jött a sárkány!
– A leányomét?! – kérdezte az öreg király meghökkenve.
– Meg a fele királyságát!
– A lányt is megígérjem? – makacskodott az öreg király.
– Természetesen! – felelte a ravasz kancellár. – Ez mindenütt így szokás!
– Hát ha így szokás, akkor kihirdetem! – dünnyögött az öreg király, az ablakhoz ment és lekiáltott. – Figyeljetek ide, ti ott, alattvalók! Annak adom a lányom és a fele királyságom, aki megvív a sárkánnyal és legyőzi!
Majd lenézett a térre, és látta, hogy nincs ott egy lélek sem!
– Törökbúza, meleg málé! Hát ezek meg hová lettek? Érvényes így a pályázat?
A ravasz kancellár megnyugtatta.
– Érvényes! Ki lett hirdetve!
A Dada, aki eddig figyelt és hallgatózott, most hirtelen kisurrant az ajtón, s rohant fel a királykisasszonyhoz.
A királykisasszony szép volt, mint a hajnalban nyíló rózsaszál, s szépségének híre hetedhét országon is elterjedt. Főleg most, hogy eladósorba került, kezdték is egymásnak adni a kilincset a kérők! De hát vagy a királylánynak nem tetszett az egyik, vagy az öreg királynak a másik, vagy a ravasz kancellárnak a harmadik!
S most itt van ez a rút sárkány! Sietett is a Dadus, hogy megvigasztalja-bátorítsa a szemefényét, nehogy még baja legyen a rossz hír hallatán!
– Kisasszonykám! Kisasszonykám! – kiáltott már az ajtóból. – Hallotta kisasszonykám a hírt?
– Milyen hírt? – kérdezte rosszat sejtve a királylány.
– Hogy sárkány érkezett az országba!
– És mit akar a sárkány?
– Kisasszonykámat! – mondta a Dadus olyan vigasztaló hangon, amilyenen csak tudta.
De hát semmit sem ért, mert a királylány azonnal elájult rémületében.
– Jaj, jaj! Kisasszonykám! – vigasztalta a Dadus. – Nincs olyan nagy baj! Nincs, nincs! Mert bajvívást hirdettek! És majd csak jön valaki! Valami királyfi majd csak legyőzi a sárkányt!
A királykisasszony lassan éledezett. Az ablakba könyökölt búsan, és énekelt szomorú hangon, de olyan szomorú hangon, hogy a Dadus csendesen sírdogálni kezdett.
| Én vagyok a bús királylány, |
| csak hull, csak hull, hull a könnyem, |
| senki sincs, aki megmentsen! |
|
| Álmodtam egy királyfiról, |
| engem szeret, nékem dalol… |
| Csak hull, csak hull, hull a könnyem, |
| senki sincs, aki megmentsen! |
|
|
Szállt, szállt, szállt a dal, de hiába, mert nem hallotta senki, csak a Dadus.
Süsü találkozik a kóbor királyfival
A királyi vártól messze-messze, az országút szélén ballagott a kóbor királyfi. Csak úgy céltalanul mendegélt, hiszen azért volt kóbor királyfi, ide nézett, oda nézett, majd letért egy gyalogösvényre.
Közben vidáman énekelt, mert hiszen vidám szívű kóbor királyfi volt:
| itt vagyok és amott vagyok, |
| hol nagyok a gondok-bajok! |
|
| Erdő, mező, hegy és berek – |
| azt nézem, hol segíthetek! |
| Karom erős, szívem vidám, |
| nincs is több ily királyfi tán! |
|
| Emitt sírás? Amott bánat? |
| Ott termek, s a könny felszárad! |
| Mosoly nyílik, és dal fakad, |
| bú, baj, bánat messze szalad! |
|
| Karom erős, szívem vidám, |
| nincs is több ily királyfi tán! |
|
|
Így énekelt, dalolt a királyfi, s közben fürgén lépegetett a gyalogösvényen. Hát ahogy lépegetett, egyszer csak megbotlott valamiben! És ahogy megbotlott, rögtön sírásfélét hallott, hüppögést, meg szipákolást. Megnézte, hogy miben botlott meg, majd így szólt:
– Ejnye, ez meg mi a csuda? Jól van, jól! Véletlenül rúgtam beléd s nem akarattal! Megbotlottam! Te sírsz? Ne sírj már!
A valami, amiben a kóbor királyfi megbotlott, nem válaszolt.
Hanem egy nagy szikla mögül bömbölés hallatszott:
– Én sírok! Bruhahaha! Hüp, hüp!
A királyfi megkerülte a sziklát, s rögtön vissza is ugrott.
– Hé, hé! Te ott! Maradj csak ott!
Ugyanis Süsü csücsült a szikla mögött és bömbölt, a valami pedig, amiben a királyfi megbotlott, a farka volt!
De Süsü csak bömbölt tovább.
A királyfinak lassan elmúlt az ijedtsége, s így töprengett:
– A csuda látott már ilyet! Akkora, mint egy templomtorony, s úgy nyivákol, mint egy kismacska!
És mivel jószívű királyfi volt, megsajnálta a bömbölőt, s így szólt hozzá:
– Hé, pajtás, miért sírsz?
Süsü hüppögve nézett a királyfira.
– Mert olyan csúnya vagyok! Meg hosszú a fogam is!
A királyfi nem értette.
– Persze! Hiszen sárkány vagy! – mondta.
Erre Süsü újra szipogott, meg hüppögött.
– Bruhahaha! Hüpp, hüpp! Hát éppen ez az!
A királyfi egy szót sem értett az egészből, habár sajnálta a síró-rívó sárkányt, egy kicsit már idegesítette is a bömbölés. Így szólt hát:
– Hagyd már abba a sírást, meg a szipogást, mert megszakad a szívem, ha sokáig hallgatlak!
Süsü bólogatott, s egy pillanatra abbahagyta a sírást, de csak azért, hogy tovább panaszkodjék.
– Meg a múltkor is azt mondta valaki, hogy olyan magas vagyok, hogy ülve nyalhatnám a holdvilágot!
A királyfi elmosolyodott, s már egy cseppet sem félt, mivel látta, hogy igen-igen szelíd és jámbor sárkány ez, hiába akkora, mint egy templomtorony!
– Ne is törődj vele! Biztos irigységből mondta! S hagyd már abba a kesergést!
De Süsü tovább folytatta a panaszkodást, meg a szipogást is, hiszen végre valakinek kiönthette a szívét!
– De én olyan szerencsétlen vagyok! Itt van például a fejem!
A királyfi kíváncsian kérdezte:
– Mi van a fejeddel?
Süsü megtapogatta bánatosan a fejét, s így válaszolt:
– Nekem például már csak egy fejem van! Az apámnak három van! A nagyapámnak hét volt, a dédapámnak tizenkettő, az ükapámnak huszonnégy! Lehet, hogy az a baj, hogy kevés fejem van?
A királyfi majdnem elkacagta magát, de visszafogta a nevethetnékjét, nem akarta megbántani ezt a sírós képű sárkányt!
– Az nem lehet baj! Nekem is csak egy fejem van, és mégse bőgök!
De Süsüt nem lehetett ilyen könnyen megvigasztalni!
– De engem kitagadott az a háromfejű apám!
– Miért tagadott ki? – kérdezte a királyfi.
– Mert meggyógyítottam az ellenségét! Ahelyett, hogy miszlikbe aprítottam volna! Mert én mindent elrontok! Mert én olyan süsü vagyok! Úgy is hívnak, hogy Süsü! Az előbb is egy lepkét akartam megfogni, és az sem sikerült! És tőlem mindenki fél!
Süsü a királyfira nézett, mert eszébe jutott valami.
– Te nem félsz tőlem?
A királyfi elgondolkozva nézett Süsüre, majd megmondta az igazat.
– Hát az az igazság hogy először én is féltem tőled!
– És most már nem félsz? – kíváncsiskodott tovább Süsü.
– Már nem! – mondta a királyfi.
– Miért? Ki vagy te? – kérdezősködött Süsü, és végre abbahagyta a bőgést, meg a szipogást.
– Kóbor királyfi vagyok!
– Kóbor királyfi? Téged is kitagadott az apád?
– Nem – mondta a királyfi. – Én önként indultam el kóborolni! Ugyanis én az Útilapu Birodalom királyának a huszonhatodik fia vagyok! És egy kicsit sokan voltunk otthon! Ezért hát vándorolok erdőn-mezőn, és segítek a rászorulókon.
Süsü hegyezte a fülét, töprengett, majd megkérdezte:
– Rajtam is segítesz?
A királyfi figyelmesen megnézte Süsüt, s úgy vélte, hogy segítségre szorul, akármilyen irdatlan nagy is máskülönben!
– Rajtad is!
Süsü tovább fecsegett, kérdezősködött, a szeme reménykedve csillogott.
– És barátok leszünk? Nekem még sose volt barátom!
A királyfi rábólintott:
– Barátok leszünk!
Süsü már nem sírt, és nem is szipogott, nagyon boldog lett, a képe kikerekedett az örömtől, össze-vissza beszélt, meg hadart.
És nem hagyjuk el egymást, és lepkéket is fogunk, meg együtt kóborolunk és vándorlunk! Nekem is van barátom! Nekem is van barátom! Éljen!
A ravasz kancellár fel-alá sétált a szobájában. Majd megállt, és azt mondta: Hm! Újra sétált, újra megállt, s megint azt mondta: Hm! Vagyis láthatóan gondolkozott valamin, a hümmögés meg olyan volt, mint a mondat végén a pont. A legvégén meg a hümmögés helyett a homlokára csapott, és azt mondta: Hát persze! Világos!
Ez a Hát persze! Világos! meg azt jelentette, hogy végre kitalált valamit. Mégpedig azt találta ki, hogy plakátokat kell festeni, meg rajzolni, s a plakátokat ki kell ragasztani, szögelni jól látható helyen! A plakátokon pedig legyen rajta a királylány, meg a fele királyság, meg a bajvívás, meg a sárkány!
Elégedetten mosolygott. Ezt jól kitalálta! Hiába, mégiscsak jó, hogy van egy ilyen ravasz kancellár a királyi várban! Mert különben minden a feje tetején állna! Mert itt van például ez a bajvívás! Igaz, hogy az öreg király kihirdette, és ezáltal érvényes is! Igen ám, de a kihirdetést nem sokan hallották, igen kevesen hallották, úgyszólván senki sem hallotta, s ha egész őszinték akarunk lenni: nem hallotta a kutya sem!
Ha pedig nem hallotta a kutya sem, nemigen terjed el a híre, s nem fog jelentkezni senki a bajvívásra! Éppen ezért kell a plakát!
Nem járkált tovább, nem is hümmögött tovább, hanem leszaladt az udvari festőhöz, és megrajzoltatta vele a plakátokat!
Mikor a plakátokon megszáradt a festék, begyújtatta a harci szekeret, odaadta a harci szekér vezetőjének a plakátokat. A harci szekér nagy pöfögéssel, csikorgással és csörgéssel kigördült a várkapun. Döcögött-zötyögött a hepehupás úton. Minden nagyobb fánál megállt, és a vezető kiszögelt egy-egy plakátot. Majd mikor a plakátok elfogytak, hazament.
A plakátok ott virítottak minden nagyobb fán.
Sokáig nem jött senki, azután egyszer csak arra dübörgött meg lépkedett Süsü és a királyfi. Süsü dübörgött, a királyfi meg lépkedett.
Megálltak a nagy fánál, és bámulták a plakátot. Süsü értetlenül hunyorgott, mivel nem értett egy kukkot se belőle, a királyfi meg felcsillanó szemmel nézte a plakátot, mivel nemcsak hogy értette, hanem egy ötlet is motoszkált a fejében.
– Mi ez? – kérdezte Süsü, s a plakátra biccentett.
– Egy plakát! – mondta a királyfi.
– Ühüm! – mondta Süsü. – És az micsoda?
– Hirdetmény! – mondta a királyfi.
– És mit hirdetményeznek? – kérdezte Süsü kíváncsian. – Talán azt, hogy elveszett egy öleb, és a becsületes megtaláló nagy jutalomban részesül?
– Nem egészen! – mosolygott a királyfi. – Bár a jutalom igaz! Figyelj, elmagyarázom!
– Figyelek! Csupa figyelem vagyok! – bólogatott Süsü. – Meg csupa fül! Meg csupa szem! Meg csupa láb! Meg csupa kéz!
– Most elég, ha csak csupa fül vagy! – szakította félbe a királyfi.
– Jó! – egyezett bele Süsü. – Mondjad!
A királyfi mondta, hogy mi van a plakáton.
– Először is itt van egy királylány! Egy gyönyörű királylány! Meg itt van mellette a fele királyság! Ezt a királylánnyal adják! Ez a hozomány!
A királyfi abbahagyta a felsorolást, s figyelmesen nézte Süsüt. Elhatározta, hogy elmondja az ötletet, ami az előbb a fejében motoszkált.
– Azt hiszem, itt az orvosság a te bajodra! – mondta, s a királylányra mutatott, meg a fele királyságra.
– Micsoda? Hol van? Micsoda? – érdeklődött Süsü lázasan. – Mi az az orvosság?!
– Az az orvosság, hogy megházasodol! – mondta a királyfi.
– Én?! – kérdezte Süsü, a biztonság kedvéért magára mutatva.
– Te! – mondta a királyfi. – Elveszed ezt a gyönyörű királylányt, és mindjárt lesz otthonod!
Süsü ránézett a gyönyörű királylány arcképére, és elbődült, sírt, zokogott, hüppögött és szipogott. Csak úgy folyt a könnye.
A királyfi meghökkent. Óvatosan kérdezte Süsüt:
– Most meg mi bajod? Mért bőgsz?!
– Mert olyan gyöhö-nyörű!
– És ezért bőgsz?!
– Nem! Hanem mert én csúf vagyok! De milyen csúf! És biztos megijed tőlem! És nem jön hozzám feleségül! – hüppögött Süsü.
Hát, ebben volt némi igazság! A királyfi töprengett, ráncolta a homlokát, majd így szólt:
– Hopp! Megvan! Egyszerű! Jól van, ne bőgj már, elmagyarázom! Figyelj!
Süsü abbahagyta a bőgést s intett, hogy figyel!
– Úgy kell viselkedned, mint egy lovagnak! Akkor majd senki se fél tőled! – mondta a királyfi.
– És hogyan viselkednek a lovagok? – kérdezte Süsü.
– Semmi az egész! Egy-két illemszabályt kell csak megtanulnod, és máris olyan leszel, mint egy lovag! Rögtön meg is tanítalak! Először is a megszólítás: Uram-királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom! Rendelkezzél fegyveremmel, rendelkezzél hű szívemmel! Mondd utánam!
Süsü gyorsan hadarta, nehogy elfelejtse a végét.
– Rendelkezzél fegyveremmel, rendelkezzél hű szívemmel, mondd utánam!
A királyfi folytatta az oktatást.
– A mondd utánamot nem kell mondani! Na most, ha idegen lovaggal találkozol, így szólítod meg: Üdvözöllek, dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad! Mi szél hozott, mondssza, erre, és mi vajon szíved terve?
Süsü megint hadart.
– Mondssza, erre, és mi vajon szíved terve?
A királyfi bólintott, hogy jól van, majd így folytatta:
– És ha a királylánnyal találkozol, kecsesen meghajolsz, és ezt mondod: Szép vagy, mint a rózsaszál, ó, te kedves királylány! Orcád piros, szemed fényes, szíved-lelked mily fenséges!
Süsü ráncolta a homlokát, úgy figyelt, nem akart elszalasztani egy szót sem! Majd hadarva visszamondta a szöveget, mint egy papagáj.
– Szép vagy, mint a rózsaszál, ó, te kedves királylány! Orcád piros, szemed, szemed…
Süsü megakadt, legörbült a szája, s keservesen elbődült.
– Elfelejtettem!
A királyfi súgott:
– Fényes, szíved-lelked…
Süsü közberikkantott:
– Tudom már! Szemed fényes, szíved-lelked mily fenséges!
S büszkén mosolygott, a képe ragyogott, mint egy réztepsi. Megkocogtatta a királyfi vállát, s halkan megkérdezte:
– És ha megházasodom, kinő a többi fejem is?
A királyfi újra visszafojtotta a mosolyát, s tűnődve válaszolt:
– Lehetséges…
Majd komoly hangon ezt mondta:
– Most pedig megtanulsz egy-két tánclépést, hogy ne gyere zavarba az udvari bálon! S akkor be is fejeztük az illemoktatást!
Megmutatta Süsünek a tánclépéseket, majd óvatosságból felmászott egy sziklára.
– Rajta! Egy-két-hár! – nógatta Süsüt.
Süsü nekilendült, tipegett-topogott, s egy pillanat alatt letaposott mindent a környéken. De a királyfi jó magasan ült, s nevetve biztatta Süsüt:
– Nagyon jó! Nagyon jó! Most visszafelé!
Süsü visszafelé forogva is letaposott mindent.
Páncél is kell a bajvíváshoz
Mikor Süsü elfáradt a táncolásban, s lihegve-szuszogva letottyant a fenekére, a királyfi lemászott a szikláról, s újra a plakát elé állt.
– Hm, hm! – hümmögött az orra alatt halkan.
De Süsüt minden érdekelte, ami a plakáton van s megkérdezte:
– Miért hümmögsz?
– Azért hümmögök, mert egy kis baj van!
Süsünek mindjárt elfancsalodott a képe.
– Nem lesz enyém a királylány? Nem lesz enyém a fele királyság? Mégsem lesz otthonom? – kérdezte sírós hangon.
– De, de! – vigasztalta a királyfi. – Nem az a baj!
– Hanem mi a baj? – kérdezte Süsü sírásra álló szájjal.
– Az a baj, hogy nincs páncélom! Meg kardom sincs!
– Minek a kard? Minek a páncél? – kérdezte Süsü.
– Hát a bajvíváshoz!
– Miféle bajvíváshoz?!
– Hát ami itt van a plakáton!
Süsü a plakáthoz cammogott, és most látta csak, hogy egy kard is oda van festve.
– Ki vív, kivel? – kérdezte gyanakodva.
– Te, meg én! – mondta a királyfi. – És a győztesé a királylány! Világos! Ide van rajzolva!
Süsünél újra eltört a mécses, szipogott, hüppögött, a könnyeit törölgette.
– Mégsem lesz enyém a fele királyság! És potyára tanultam meg az illemszabályokat is! Mert én nem vívok a barátommal! Nem én! És nem lesz enyém a királylány sem! Hüp-hüp-hüp!
A királyfi türelmesen vigasztalta a hüppögőt:
– Ne bőgj! Mondtam már, hogy a tied lesz!
– De nem kell vívni! – mondta könnyek között Süsü.
– De vívni kell! De nem igazándiból!
– Nem igazándiból? – csodálkozott Süsü. – És akkor ki győz?
A királyfi körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki? De nem volt senki a környéken.
– Te győzöl! Figyelj, elmagyarázom! Én kihívlak, te kiállsz! Vívunk, vívunk, és mikor én akarattal elesem, te leszel a győztes. Érted?
Süsü tétován bólogatott.
– Értem. Te elesel, és én győzök! Vagyis akarattal elbotlasz, én pedig akarattal győzök! Te véletlenül lehasalsz, és én akarattal talpon maradok! Világos, mint a vakablak!
A királyfi tovább töprengett, nem figyelt Süsü karattyolására.
– De honnan veszek kardot, meg páncélt? Anélkül nem állhatok ki bajvívásra egy rettenetes sárkány ellen! És egy kard, meg egy páncél legalább húsz aranyba kerül! Nekünk meg nincs egy fabatkánk se! Sőt egy fityingünk se! De még egy petákunk se! És még egy lukas garasunk se!
Majd mikor látta, hogy Süsü szája újra vészesen lefelé görbül, a szemébe meg könny gyülemlik, gyorsan így szólt:
– Ne itasd megint az egereket! Megszerezzük a húsz aranyat, és lesz bajvívás!
– Hogyan szerezzük meg? – kérdezte Süsü.
– Dolgozni fogunk! – jelentette ki a királyfi.
– Dolgozni?! – csodálkozott Süsü, mivel még életében nem dolgozott soha! – És mit fogunk dolgozni? Kíváncsi vagyok rá, hogy mit fogunk dolgozni!
De ezt a királyfi se tudta.
– Majd találunk valami munkát! Majd csak akad valami dolog! Gyerünk!
El is indultak szépen, s jobbra-balra figyelgettek, hogy hol akadna valami munka?
Hát ahogy mentek, mendegéltek, nagy kopácsolást, meg dübbenést hallottak: kop-kop! düb-düb! Azután megint: kop-kop! düb-düb!
Megálltak és hallgatóztak. Majd a királyfi így szólt Süsühöz:
– Maradj itt a nagy fa mögött! Én odamegyek és megnézem, ki kopácsol? Ez nagyon úgy hangzik, mintha valaki dolgozna! Te csak akkor gyere, ha majd szólok!
Süsü bólintott, hogy jól van, s elbújt a nagy fa mögé.
A királyfi a kopácsolás felé tartott, s meg is látta, hogy egy ember cölöpöket ver a földbe nagy fakalapáccsal. Megszólította:
– Bocsánat, hogy zavarok! Nem segíthetnénk?
A cölöpverő hatalmasat koppintott a fakalapáccsal a cölöp fejére, majd így válaszolt:
– Az biz jó lenne! Aztán mit segítenél, he?
A királyfi a rengeteg cölöpre mutatott.
– Bevernénk ezeket a cölöpöket!
A cölöpverő hitetlenkedve nézett rá.
– Mindet? Nagyon nehéz munka ám ez, hékás! Én már egy álló hete verem őket! Mert tudd meg, hidat építünk ide majd! Bizony! Ezekre a cölöpökre teszünk pallódeszkát, és szép kis fahíd lesz belőle! Úgy gondoltuk, hogy jövőre! Mert hamarább nemigen tudom beverni a cölöpöket! És te azt mondod, hogy bevered mindet? Mikor? Mennyi idő alatt?
– Egy óra alatt! – válaszolta a királyfi.
A cölöpverő eltátotta a száját.
– Egy óra alatt? Jól hallottam? – kérdezte csodálkozva.
– Megmondtam! – felelte a királyfi. – De lehet, hogy még hamarább is!
– Na, ha bevered egy óra alatt ezt a rengeteg cölöpöt, neked adom a munkadíjam felét! Neked én! Öt aranyat! Mert én ugyan tíz aranyat kapok érte, de beláthatod, hogy nekem is élnem kell valamiből!
– Belátom! – mondta a királyfi. – Ide az öt aranyat!
A cölöpverő leszámolta a királyfi tenyerébe az öt aranyat. A királyfi bekötözte a zsebkendője sarkába, majd hátrafordult a nagy fa irányába, és így kiáltott:
– Süsü, gyere elő!
Süsü előbattyogott a nagy fa mögül, és feléjük lépkedett.
A cölöpverőnek égnek állt a haja, s így kiabált, meg kajabált, meg visított:
– Jaj, egy sárkány! Meneküljünk! Fussunk! Jaj!
S rángatta-cibálta a királyfi kabátja ujját.
– Ne félj! És ne rángasd a kabátujjamat, mert elszakad! – mondta a királyfi. – Szelíd sárkány ez, nem bánt!
Majd rászólt Süsüre:
– Mosolyogj egy kicsit!
Süsü barátságosan mosolygott, kivillantotta lapát nagy fogait. De a cölöpverőre nem hatott a mosolygás, megiramodott és iszkiri, illa berek, nádak, erek, már hét határon is túl járt!
– Ez elszaladt! – nézett utána Süsü. – Pedig mosolyogtam!
– Most már mindegy! – legyintett a királyfi. – Nyomkodd be ezeket a cölöpöket, mert az öt aranyat azért kifizette!
Süsü a kisujjával a földbe nyomkodta a cölöpöket, a királyfi tartotta neki.
Még egy óra se telt bele, s a cölöpök szépen, sorban álltak a földben, már csak a fahíd hiányzott róluk.
– De kár, hogy nincs több! Már kezdtem belejönni a cölöpverésbe! Nekem való munka lenne! Érzem, hogy egész jó cölöpverő lenne belőlem! – merengett Süsü.
De a királyfi nógatta:
– Gyerünk tovább! Még hiányzik tizenöt arany!
Majd elgondolkozva Süsüre nézett.
– Álcáznod kéne magadat valamivel! Így megijednek tőled az emberek és elfutnak!
– Jó! – mondta Süsü. – Álcázom magamat! De mivel álcázzam magamat?
A királyfi körülnézett valami alkalmas álca után, s meglátott egy hatalmas szikladarabot.
– Ezzel álcázd magad! – mutatott rá. – Így majd azt hiszik, hogy csak egy kisebb hegy vagy!
Süsü felemelte a sziklát, és az arca elé tartotta.
– Így jó? – kérdezte.
– Így jó, csak egy kicsit feljebb tartsd, mert kilátszik a füled, és az elárul! Egy sziklának nincs füle!
Süsü följebb emelte a sziklát, így már nem látszott ki a füle.
Azzal elindultak munkát keresni.
Hát ahogy mentek, mendegéltek, billegtek, meg ballagtak, elöl a királyfi, hátul meg Süsü, mint egy mozgó hegy, éktelen szitkozódást és átkozódást hallottak.
Mély, rekedt hangon szitkozódott, meg átkozódott valaki, vagyis már elég régen mondhatta a magáét, ha így berekedt!
– Pszt! Hallgasd csak! – súgta a királyfi.
Megálltak és hallgatóztak.
– A csuda vigye el! A nyavalya törje ki! Az ördög szánkázzon a hátán! A holló vájja ki a szemét! A lapos guta üsse meg! A gömbölyű guta üsse meg! Mindenféle guta üsse meg! A mennykő csapjon belé! Nyíljon meg alatta a föld! Verje el a jégeső! Vigye el az árvíz! Temesse be a hó! A hóhér vágja hátba! A tésztakészítő asszony cakkozza ki a fülét! Csináljanak gumipuskát a füléből, és lőjék ki a fejét! A sírásó legyen az utolsó barátja! A… a… a…
Megakadt a rekedt hang, csak azt mondta nyögdécselve, hogy a… a… a…
A királyfi gyorsan előbbre lépett, hogy megnézze, mi történt? Hát egy kormos képű, villogó szemű szénégetőt látott, aki alig kapott levegőt a dühtől.
A szénégető is meglátta a királyfit, s így szólt rekedten:
– Mondj egy átkot gyorsan!
– Nőjön be az orra luka! – vágta rá a királyfi.
– Köszönöm! – mondta a szénégető.
Majd a kemence szájához fordult és bekiabálta:
– Nőjön be az orra luka!
Majd ezután a kormos képű szénégető széttárta a karját, felnézett az égre, s nagyot sóhajtott.
– Valami baj van? – kérdezte a királyfi.
– Van! Van! Van! – vakkantotta a szénégető.
– És ezért átkozódtál! – állapította meg a királyfi.
– És ezért átkozódtam! – ismételte a szénégető, még mindig az eget nézegetve.
– És mi az a baj? – kérdezte a királyfi.
A szénégető lassan lefelé fordította a képét, az égről a királyfira.
– Ebben a vacak, rozoga országban nem lehet gyufát kapni! – mondta megvetően.
– És ez a baj! – bólogatott a királyfi.
– Nem! – vakkantott megint a szénégető. – Az a baj, hogy nekem sincs gyufám! De még nem is ez az igazi baj! Az igazi baj az, hogy kialudt a tűz a szénégető kemencében! És csak most következik a gyufa! Mert nincs gyufám! Egy szál se!
– Vagyis nem tudod meggyújtani a tüzet! – állapította meg a királyfi.
– Látom, jól vág az eszed! – helyeselt a szénégető. – Vagyis nem tudom meggyújtani a tüzet! Volt tűz, nincs tűz, fuccs!
– Hm, hm! – hümmögött a királyfi.
– He? – hegyezte a fülét a szénégető.
– Hát esetleg tudnék segíteni! – kezdte a királyfi.
– Nosza! – biztatta a szénégető.
– Aztán van-e aranyad? – kérdezte a királyfi.
– Aztán van-e gyufád? Esetleg öngyújtód?! – kérdezte vissza a szénégető.
– Ha lesz arany, lesz tűz! – mondta titokzatosan a királyfi.
– Ha lesz tűz, lesz arany! – válaszolta a szénégető.
A királyfi kinyújtotta a jobb kezét.
– Itt a kezem, nem disznóláb, csapj bele! Tíz arany!
A szénégető belecsapott a kinyújtott tenyérbe.
– Öt arany! Nincs több!
A királyfi megrázta a szénégető füstös kezét, s ezt mondta:
– Ha nincs több, hát nincs! Öt aranyért is kiégetem a szenet! Ide vele!
A szénégető az inge derekából elővett egy bőrzacskót, a bőrzacskóból kiszámolta az öt aranyat.
A királyfi barátságosan rámosolygott a kormos képűre, s ezt mondta:
– A legjobb lenne, ha elmennél egy kicsit sétálni!
– Miért?! – kérdezte a szénégető gyanakodva.
– Nehogy megijedj! Aztán majd rosszat álmodsz!
A szénégető kidüllesztette a mellét.
– Te még nem ismersz engem! Én nem ijedek meg senkitől! Még a hétfejű, tizennégyfülű, kétszáznegyvennégy fogú sárkánytól sem!
Ekkor Süsü letette a sziklát, amit álcázásként rakott maga elé, s finoman megkocogtatta a hencegő szénégető vállát.
– Hidd el, mégiscsak jobb lesz, ha arrébb mész!
De még a szénégetőnek állt feljebb! Dühösen felmordult:
– Hé, te! Ne taszigálj!
Majd megfordult, hogy megnézze magának a taszigálót. A szeme fennakadt, a szája tátva maradt.
– Jaj, egy sárkány! – ennyit tudott csak kinyögni, s teljes hosszában elvágódott a földön.
A királyfi rosszallóan megcsóválta a fejét, Süsü pedig ijedten ezt mondta:
– Jaj, elájult! Vizet!
Körülnézett, s meg is látott egy nagy dézsa vizet. Fogta, s a földön fekvő szénégető nyakába zúdította.
A szénégető megrázta a fejét, felült egy kicsit, s dühösen ezt mondta:
– Tüzet! Nem a vízért fizettem!
Ez igaz volt! Süsü egy kicsit megzavarodva, óriási lángot fújt az orrlikán, hogy megmutassa, van tűz is!
Mikor a szénégető meglátta az orrlikon kicsapó lángot, újra elájult, s egy nagyot nyögött, még mielőtt visszaesett a földre.
– Vizet! – ezt nyögte.
Süsü ettől teljesen megzavarodott, tanácstalanul nézett a királyfira.
– Most vizet vagy tüzet? – kérdezte.
A királyfi a kemence szájára mutogatott.
– Te fújd oda a tüzet!
Majd a szénégetőre pillantott.
– Neki meg hozok vizet!
Süsü a kemence szájához hasalt, s óvatosan fújta befelé a tüzet. A fa meggyulladt a kemencében, parázslott, s apró füstfelhőket pöfékelt a tetején.
A királyfi meg fogott egy vödröt, keresett egy patakot, s megmerítette vízzel.
De még nem locsolta le a szénégetőt.
– Megvárjuk, míg kiégeted a szenet! Ráér akkor is felébredni! – mondta.
Süsü bólogatott, szaporán és ügyesen fújta a tüzet a kemencébe.
Majd mikor a fa már szénné égett, intett neki a királyfi, hogy menjen arrébb, és takarja el magát a sziklával. Mikor Süsü elbújt, végigzuhintotta a vödör vízzel a szénégetőt.
A szénégető felült, megdörzsölte a szemét, körülnézett, majd a kemencéhez rohant, bekukucskált.
– Biztos csak álmodtam! – morogta. – Nem látok sehol egy fia sárkányt! De nem is baj! Az a fontos, hogy kiégett a szén!
A királyfihoz fordult.
– Köszönöm! Azt a kacskaringós rézangyalát!
– Máskor is! – mondta a királyfi, és elindult Süsü után.
A királyfi utolérte Süsüt, ballagtak szépen a királyi vár felé. Süsü az illemleckéket gyakorolta, hangosan szavalt a szikla mögött, hogy: Üdvözöllek, dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad! Meg: Szép vagy, mint a rózsaszál, ó, te kedves királylány! Szerencse, hogy a sziklát az arca elé tartotta álcázásként, a szikla tompított valamit a hangján, s így nem lehetett megsüketülni az ordibálástól!
Aztán elmerengett, s egy kicsit hencegve mondta:
– Milyen jól kiégettem a szenet! Egész jó szénégető válna belőlem! Nekem még gyufára se lenne szükségem!
De a királyfi nem figyelt oda, számolgatott, morfondírozott.
– Van már tíz aranyunk! De még tíz kellene! De honnan? Nem látok sehol semmi munkát! Hiába, kis ország ez!
Majd felpillantott, és gyorsan félreállt, mert Süsü abbahagyta a szavalást, meg a merengést, és most a tánclépéseket próbálgatta: kirúgott jobbra, kirúgott balra, mint egy megkergült öszvér. A sziklát meg magához ölelte, s pörgött-forgott vele lehunyt szemmel.
– Már jól táncolok? – kérdezte.
– Már jól táncolsz! – hagyta rá a királyfi, s felmászott egy dombra, hogy szétnézzen a környéken, hátha lát valami munkát.
Látott is valamit, illetve valakit.
– Pszt! – szólt Süsünek. – Maradj egy kicsit csendben, és takard el magad a sziklával!
Süsü eltakarta magát, a királyfi meg tovább figyelte azt a valakit, akit az előbb meglátott. Nagy kosár lógott a nyakában, s hajlongva szedett valamit a földről. A királyfi kíváncsian figyelte, hogy mit is szed, majd rájött, hogy az ott, a kosárral a nyakában, a füvet szedegeti, csipkedi.
– Minek neki a fű? – tűnődött a királyfi. – Hiszen ez csak közönséges fű!
És ekkor a füvet csipkedő harsányan dalra fakadt:
| Egy szál fű, két szál fű, |
| Egy szál fű, két szál fű! |
|
De nem elég, hogy énekelt, hanem harsány hangon kiabálni kezdett jobbra-balra, pedig senki se volt ott, a királyfiékat meg nem láthatta.
– Itt a valódi sárkányfű! Sárkány ellen sárkányfű! Itt a valódi, itt a fű! Sárkány-sárkány-sárkányfű! Katonáknak, diákoknak féláron!
Úgy rikkantgatott, kukorékolt, mint egy rekedt kakas, kihúzta a derekát, magasra tartotta kopasz fejét. Mint egy kopasz kakas!
A királyfi először elcsodálkozott, majd a homlokára csapott, mivel rájött a titok nyitjára!
– Ott az utolsó tíz aranyunk! – suttogta elégedetten.
Majd felállt, s kényelmesen a rikkantgató felé lépdelt.
– Hé! Várj meg! – szólt neki.
A kosaras azonnal megállt, majd behízelgően mosolygott, s ezt mondta:
– Parancsolj sárkányfüvet! Itt a valódi, itt a fű! Sárkány ellen sárkányfű!
S nagy kosarát a királyfi elé tolta, s mézesen mosolyogva rendezgette a füvet.
A királyfi is elmosolyodott, s azt kérdezte:
– És használ?
A kosaras még mézesebben mosolygott, s mézesmázos hangon válaszolt.
– Csak ez használ! Ha ez sem használ, akkor semmi!
A királyfi abbahagyta a mosolygást, s töprengő arccal kérdezte:
– És veszik a füvedet?
A sárkányfűárus elégedetten sőt önelégült felfújta a képét, s hencegve válaszolt.
– Mint a cukrot! Csak látnád, hogy tolonganak! Alig győzöm az utánpótlást! Most ez a divat, he-he, mióta a király kihirdette, hogy annak adja a lányát és a fele királyságát, aki legyőzi a sárkányt!
Valahonnan, oldalt, egy szikla mögül mintha nyögés hallatszott volna, valami ilyesmi, hogy jaj nekem! De a sárkányfűárus nem figyelt oda, a királyfi meg tudta, hogy ki nyögdécsel a szikla mögött! De igyekezett másfelé nézni, nehogy idő előtt felfedezzék Süsüt! Mert hiszen ő nyögdécselt a szikla mögött.
A sárkányfűárus tovább fecsegett. Bizalmaskodva közel hajolt a királyfihoz.
– Magunk közt legyen mondva, nem is ártana egy új király!
A királyfi a füvet nézegette, látta, persze, hogy közönséges fű, de még nem akart erről beszélni, inkább azt kérdezte:
– És mit kell ezzel csinálni?
A sárkányfűárus azonnal tüsténkedett és buzgólkodott, magyarázott és mutogatott.
– Egyszerű! Egyet ide a fejedre, hogy védve legyen! Egyet a fülbe, hogy meg ne süketülj a bömböléstől! Egyet az ingbe, ez megvéd a tűztől! Az összesen három szál, az összesen három arany!
A királyfi bólogatott, s úgy tett, mint akinek nagyon kell a fű!
– Te vagy az én emberem! Ide figyelj, megveszem az egészet, ha valóban használ!
A sárkányfűárus először nem hitt a fülének, majd azután mégiscsak hitt, szeme csillogott, szája mosolygott, hangja bársonyos lett.
– Az egészet? Nem akarsz esetleg többet? Van még!
Vagyis mohó lett a sárkányfűárus, mértéktelenül mohó!
De a királyfi így szólt:
– Ennyi elég, amennyi a kosaradban van! És rajtad próbálom ki! Egyet ide, egyet ide, egyet meg ide!
És egy szál füvet a sárkányfűárus fejére tett, egyet a fülébe, egyet meg az ingébe.
A sárkányfűárus boldogan heherészett.
– Hehehe! Kicsit csiklandós vagyok! És hogyan próbálod ki?
– Azt csak bízd ide! – mondta a királyfi, majd a nyögdécselő szikla felé intett.
– Gyere elő!
Süsü előlépett a szikla mögül, vagyis letette a sziklát a földre s elbődült, és hogy még ijesztőbb legyen, egy kis tüzet is fújt, meg mellé egy kis füstöt!
A sárkányfűárus rémülten bújt a királyfi mögé, abbahagyta a mézesmázos mosolygást, és jajveszékelt, mint a fába szorult féreg.
– Jaj, jaj, egy sárkány! Menj innen, ne bánts, én se bántottalak!
A királyfi azonban nem hatódott meg a jajgatástól, előretolta a sárkányfűárust.
– Ne félj! Megvéd a sárkányfű!
De a sárkányfűárust nem volt olyan könnyű hazugságon fogni. Ravaszul így válaszolt két jajgatás között:
– Nem, nem, vagyis izé, hátha be van oltva sárkányfű ellen! Vagyis, vagyis…
Itt abbahagyta a ravaszkodást, mert Süsü fújt még egy kis tüzet.
A királyfi gyorsan közbeszólt:
– Vagyis csaló vagy!
A sárkányfűárus nem tagadott tovább.
– Igen. Igen, igen! Irgalom, kegyelem! Ke-ke-ke-kegyelem!
S olyan szaporán vacogott a foga a félelemtől, mint mikor a harkály kopogtat a faderékon.
A királyfi rászólt:
– Ne siránkozz már!
Majd Süsünek is szólt:
– Bújj vissza a szikla mögé! Így nem tudok vele beszélni, ha folyton vacog a foga!
Süsü maga elé tartotta a sziklát, a sárkányfűárus megtörölte a homlokát, abbahagyta a vacogást, s nagyot sóhajtott:
– Köszönöm! Phű!
A királyfi úgy látta, hogy elkezdhetik az üzleti tárgyalást, mivel már nem vacog a sárkányfűárus foga.
– Most tekintsünk el attól, hogy te nagy csaló vagy!
– Tekintsünk! – mondta az árus készségesen.
– Vagyis akkor mi marad? – folytatta a királyfi. – Marad az igazság, hogy te nélkülünk, illetve a sárkány nélkül semmire se mennél! Ha nincs sárkány, nincs sárkányfű sem! Világos?
– Világos! – visszhangozta az árus.
– Vagyis mi valójában üzlettársak vagyunk!
– Jól forog az eszed! – hízelgett a sárkányfűárus. Majd hozzátette savanyú ábrázattal: – Mennyi kell?
A királyfi látta, hogy egyenesben vannak, összeráncolt homlokkal számolt.
– Hát, egy meg egy, az kettő! Ötször öt, az huszonöt! Sokszor nyolc, az huszonnyolc! Tizenötből elveszünk ötöt, marad tíz! Tíz arany!
– Tíz arany?! – rémüldözött a sárkányfűárus.
– Ühüm! – mondta Süsü, előbújva a szikla mögül, s egy kis füstöt fújt, meg tüzet.
– Megadom! – mondta a sárkányfűárus azonnal. – Itt van, nesze!
És átadta a tíz aranyat.
– Az a te nagy szerencséd, hogy találkoztál velünk! – mondta a királyfi, s eltette a tíz aranyat.
– Na hiszen! – kesergett a sárkányfűárus savanyú képpel.
– De, de! Ahogy mondom! – biztatta a királyfi a lógó fejűt. – Ahogy mondom! Előremehetsz a királyi várba, és bejelentheted, hogy kiállok a sárkány ellen! És annyi sárkányfüvet adhatsz el, amennyit nem szégyellsz! Menj, vidd a hírt!
A sárkányfűárus savanyú képe egy kicsit felderült, majd elhúzta a csíkot, nyakában a teli kosárral.
– Sietek, nehogy megelőzzön valaki! – rikkantotta.
A királyfi Süsüre mosolygott.
– Na, együtt van a pénz! Én előremegyek, veszek páncélt, kardot! Te meg akkor gyere, ha meghallod a harsonákat! És el ne felejts valamit!
Süsü bólogatott, hogy érti, minden világos, és addig is gyakorolja az illemszabályokat, míg el nem kezdődik a bajvívás!
Bemutatkozás a királyi várban
A sárkányfűárus szedte a lábát, ahogy csak bírta, s pihegve-lihegve vitte a hírt a királyi várba! Majd mikor szétkiabálta, meg elsuttogta a hírt, harsány hangon kínálta a sárkányfüvet:
– Itt a valódi, itt a fű! Sárkány ellen sárkányfű! Katonáknak, diákoknak féláron! Itt a valódi, itt a fű! Sárkány-sárkány-sárkányfű!
A két marcona zsoldos azonnal vett is a sárkányfűből, biztos, ami biztos!
A hír pedig terjedt, s eljutott a ravasz kancellár fülébe, majd a király fülébe, majd a Dadus fülébe.
A Dadus boldogan rohant a búslakodó királylányhoz.
– Kisasszonykám! Kisasszonykám! Most hozták a hírt, hogy érkezett egy királyfi! És kiáll a sárkány ellen!
A királylány azonnal abbahagyta a búslakodást, kivirult az arca, mint a rózsa, s rohantak az ablakhoz lesekedni.
Az öreg király is izgatottan kereste a koronáját, majd a fejére tette, s a kancellárral együtt az erkélyre állt.
– Hol van? Hol van? – kérdezgette az öreg király.
– Mindjárt jön! Megbízható forrásból tudom, hogy már elindult! – nyugtatta a ravasz kancellár.
Kitódult a nép is a várudvarra, s izgatottan pusmogtak, meg súgtak-búgtak, várták a királyfit és a sárkányt.
Elsőnek a suszterinas látta meg a királyfit, mivel felmászott a kapura. Nagyot rikkantott:
– Jön az egyik! Látom!
A pusmogás meg a súgás-búgás abbamaradt, s mindenki kíváncsian nézett a kapura.
Jött is a királyfi, peckes léptekkel, gyönyörű páncélja csillogott-villogott, a kardja szikrázott, a köpenye meg lobogott.
A királylány szíve nagyot dobbant, ahogy meglátta, majd rángatni-sürgetni kezdte a Dadát.
– Öltözködjünk, öltözködjünk! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
A királyfi az erkély elé ment, a szívére tette a kezét, kecsesen meghajolt, s ezt mondta:
– Uram, királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom! Rendelkezzél fegyveremmel, rendelkezzél hű szívemmel! Kóbor királyfi vagyok, olvastam a felhívást a plakáton, és szeretnék megvívni a sárkánnyal!
Az öreg király boldogan bólogatott.
– Helyes, helyes! Kezdjétek el!
Majd körülnézett hümmögve.
– Hm, hm! Hol a sárkány?
A ravasz kancellár is körbenézett, lent a tömeg is körbenézett, s újra pusmogtak, meg súgtak-búgtak, hogy hol a sárkány?
Megint a suszterinas látta meg először, s nagyot rikkantott a kapu tetején:
– Jön a másik! Jaj!
Aztán már nem rikkantott, hanem az oldalát tapogatta, mivel leesett a kapu tetejéről.
A kapu is összedőlt, mert Süsü sehogyse fért át rajta, próbálta így, próbálta négykézláb, de mégis magával rántotta az egészet.
Nyögve kiegyenesedett, és körülnézett a téren. Az emberek ijedten húzódtak hátra, a két zsoldos meg belebújt két káposztáshordóba, csupa káposztás lett a bajuszuk meg a szakálluk.
Süsü bocsánatkérően motyogott a kapu miatt:
– Pardon, bocsánat! Nem tehetek róla! Kicsit kicsi!
Búsan nézte egy pillanatig az összedőlt kaput.
Majd meglátta az erkélyen az öreg királyt, odatrappolt, s vidáman hadarta:
– Itt vagyok, itt vagyok! Rendelkezzél fegyveremmel, rendelkezzél hű szívemmel! Uram, királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, bizony! Ezt is tudom!
Az öreg király elégedetten bólogatott.
– Jól mondod, jól mondod! Látszik, hogy igazi lovag vagy!
Süsü hencegve folytatta:
– Tudom tovább is!
– Akkor mondjad! – biztatta az öreg király.
Süsü hadarta, mint a leckét.
– Üdvözöllek, dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad! Mi szél hozott, mondssza, erre, s mi vajon a szíved terve? Szép vagy, mint a rózsaszál, ó, te kedves királylány!
Majd körbenézett, pislogott, s így szólt:
– Hol a királylány?!
Az öreg király is körbenézett, pislogott, s ő is így szólt:
– Tényleg! Hol a királylány?
A ravasz kancellár súgott-susogott.
– Öltözködik! De ő még ráér! Előbb a bajvívás jön!
Az öreg király megnyugodott.
– Öltözködik! Hadd öltözködjön, ráér! Előbb a bajvívás jön! Hát figyelj ide, te sárkány! A viselkedésed kifogástalan! Látszik, hogy tanultad a jómodort! Vívhatsz!
– Táncolni is tudok! – hencegett Süsü.
– Nagyszerű! – lelkendezett az öreg király.
Majd a ravasz kancellárhoz fordult.
– Most táncoljon?
– Nem! – súgta a ravasz kancellár. – Majd bajvívás után!
Az öreg király Süsüre nézett.
– Majd később táncolhatsz!
– Jó! – mondta Süsü. – De énekelni is tudok!
Az öreg király megint a ravasz kancellárra nézett.
– Most énekeljen?
A ravasz kancellár a szakállát csavargatta idegességében, idegesítette ez a hencegő sárkány, de aztán legyűrte az idegességét, s így válaszolt:
– Nem, ne most énekeljen! Majd azt is bajvívás után! Mindent csak bajvívás után! És arra kérem felségedet, hogy indítsa el a bajvívást, mert ránk esteledik!
Az öreg király meghökkent.
– Úgy érted, hogy én is vívjak?!
A ravasz kancellár felsóhajtott, majd ezt mondta:
– Nem kell vívni! Felséged csak annyit mondjon, hogy rajta!
Az öreg király megnyugodott.
– Az más! Rajta! – kiáltott oda a bajvívóknak.
A királylány öltözködés közben kipillantott az ablakon, és meglátta Süsüt.
– Jaj! – sóhajtotta és elájult.
A Dadus összehúzta a függönyt, és így szólt a királylányhoz, közben simogatta, veregette az arcát finoman:
– Ne féljen, kisasszonykám! Biztosan a királyfi győz! Inkább öltözködjék, hogy szép legyen! Hogy megakadjon kisasszonykámon a királyfi szeme! De milyen délceg, de milyen karcsú királyfi!
A királykisasszony rögtön abbahagyta az ájuldozást, és gyorsan öltözködött, meg fésülködött, meg az arcát pirosította!
Mikor az öreg király megadta a jelt a bajvívásra, a királyfi kivonta a kardját, és érces hangon kiáltott:
– Na, te sárkány, védd magad!
Süsü pislogott, meg topogott, meg a karjával hadonászott, nem tudta hirtelenjében, hogy mit csináljon, meg hogyan védje magát. Majd mikor a királyfi kivont karddal feléje rohant, ijedten félreugrott.
A királyfi rohant, rohant, majd zutty! belepottyant a szökőkút medencéjébe.
A tömeg felhörrent, az öreg király behunyta a szemét, a ravasz kancellár a szakállát csavargatta idegesen.
Süsü a medencéhez rohant, és kiemelte a királyfit a vízből. Tartotta a tenyerében, a víz csöpögött a köpenyből.
– Bocsáss meg, nem akartam! – dünnyögte Süsü a királyfi fülébe.
A királyfi dühösen suttogott:
– Jól van, de tegyél már le! Így nem tudok harcolni! Vívjunk, ahogy megbeszéltük! Tegyél le!
Süsü letette a királyfit, s újra tanácstalanul álldogált. Majd súgva kérdezte:
– Most mit csináljak?
– Fújj egy kis tüzet! – sziszegte mérgesen a királyfi.
Süsü megvonta a vállát s óvatosan, nehogy megégesse a királyfit, fújt egy kis tüzet.
A tömeg ijedten megborzongott, az öreg király érdeklődve nézte a tűzfújást, a ravasz kancellár meg elgondolkozva simogatta a szakállát, majd óvatosan elébe tartotta a kalapját, nehogy tüzet fogjon!
– És most mit csináljak? – kérdezte Süsü halkan, mikor befejezte a tűzfújást.
– Most fussunk körbe! – súgta vissza a királyfi.
Süsü elindult, és döngő léptekkel körbetrappolt a várudvaron. A királyfi meg utána!
Süsü bömbölt, jajgatott.
– Jajajaj! Anyucikám!
A királyfi meggyorsította a lépteit, s mikor utolérte Süsüt, mérgesen rápisszegett:
– Ne jajgass! És te kergessél engem!
Süsü bólintott, abbahagyta a jajgatást, megfordult, és ő kergette a királyfit. Futottak körbe-körbe a várudvaron, elöl a királyfi, hátul Süsü.
A tömeg ijedten tért ki előlük, az öreg király egy kicsit hátrább húzódott az erkélyen, a ravasz kancellár meg elgondolkozva csóválta a fejét.
– Hejhó! Hejhó! Ipiapacs, megfoglak! – rikoltozott Süsü.
Ekkor a suszterinas, aki nagyon dühös volt, amiért leesett a kapufélfáról, egy botot dugott Süsü lába közé. Süsü totty! elterült.
A tömeg izgatottan felmorajlott.
A királyfi összeráncolt szemöldökkel sziszegett Süsünek:
– Kelj fel már, kelj fel! Nekem kell elesni!
– Jó, jó, tudom! – morgott Süsü. – De valaki elgáncsolt! És jól megütöttem magam! Jaj-haj!
De azért feltápászkodott, s újra futott a királyfi után.
Mikor még egyszer körbefutották az udvart, a királyfi hirtelen elesett. De előbb figyelmeztetően sziszegett Süsünek, nehogy rálépjen! Aztán szépen elejtette a kardját, a fejére húzt a köpenyét.
Süsü megállt felette gyámoltalanul.
– Most meg mit csináljak?
A királyfi a köpeny mögül súgta:
– Jelentsd be, hogy győztél!
Süsü bólogatott, majd nagyokat rikkantgatott:
– Győztem! Győztem! Üdvözöllek, dicső lovag, szép a ruhád, nincs is lovad! Mi szél hozott, mondssza, erre? S mi vajon a szíved terve? Hol a királylány?!
Az öreg király is forgatta a fejét.
– Tényleg, hol a királylány? Aki győzött, azé a királylány! Te győztél, tiéd a királylány! Punktum!
Mindnyájan a királylány ablakára néztek. Az ablak mögül keserves sírás, meg zokogás, meg szipogás és jajveszékelés hallatszott.
Azután hírtelen kivágódott az ablak, és a Dadus jelent meg, nagyon-nagyon mérges arccal! De nem elég, hogy mérges volt az arca, hanem rettentő dühösen kiabált is!
– Majd adok én neked királylányt, meg győzelmet, te bitang! Te elátkozott, te rusnya, te világcsúfja, te emberek megriasztója, te szégyentelen, te egyfejű! Nem adom a szemem fényét egy ilyen rondaságnak! Nem én!
Így kiabált, és nem elég, hogy kiabált, hanem mindenfélével meg is dobálta Süsüt nagy merészen az ablakból! Repült a kispárna, a nagypárna, az olló, a szék, a tükör, a fésű, a varródoboz! Suhant a papucs, a fakanál, a hajcsat, meg egy száraz dió! Surrogott a kisvilla, a kistányér, a hajmosófazék és a bádoglavór! Zümmögött a vizeskancsó, a mosdóállvány, a szappan, a hajkefe, meg egy kulcscsomó! Legutoljára a papagájt vágta Süsühöz kalitkástól!
Süsü gyáván behúzta a fejét, behunyta a szemét, maga elé tartotta a kezét. Majd mikor a kalitka is nagyot puffant a feje búbján, elbőgte magát:
– Jaj, ne bánts! Mért bántasz? Én nem csináltam semmi rosszat!
De a Dadus mérgesen kiabált az ablakból:
– Takarodj innen, te semmirekellő! Akkor lássalak, mikor a hátam közepét!
Süsü a királyfit böködte siránkozva.
– Királyfi, védj meg! Már megint bántanak! Már megint el akarnak űzni! Védj meg, hiszen a barátom vagy!
A királyfi a köpeny mögül suttogott:
– Ne hagyd magad! Te győztél! Te vagy a király!
Süsü toporzékolt, szipogott, és a könnyét nyelte.
– De én nem akarok győzni! Én nem akarok király lenni! És nekem nem kell ez a vacak királylány! Csúnya a szája és veszekszik és dobál!
A királyfi sziszegett, meg susogott:
– Psz! Ez nem a királylány! És nem ebben állapodtunk meg! És csendesebben, mert meghallják!
De Süsüt már nem lehetett megállítani! Hangosan kiabált meg bömbölt:
– De engem nem érdekel a megállapodás! Engem itt vernek! Védj meg, királyfi! Azt mondtad, a barátom vagy!
Süsü siránkozott, toporzékolt, s ijedten sandított az ablakba, ahol a Dadus állt csípőre tett kézzel.
A tömeg morajlott, nem értette, hogy most mi is történt.
Süsü mégis a királyi várban marad
A ravasz kancellár abbahagyta a fejcsóválást, meg a szakállsimogatást, meg a fülhegyezést, s így szólt:
– Állj! Miről beszélsz, te sárkány?!
Süsü dacosan vágta oda:
– Hogy nem érdekel a megállapodásunk!
– Miféle megállapodás? – firtatta a ravasz kancellár.
– Hogy én győzzek! – árulta el Süsü.
– És kivel állapodtál meg? – csodálkozott a ravasz kancellár.
– A barátommal, a királyfival! – árulkodott tovább Süsü.
Na, lett erre nagy csodálkozás, meg ámuldozás, meg súgás-búgás, meg pusmogás!
A ravasz kancellár megvárta, míg elcsendesedik a tömeg, s akkor lecsapott Süsüre.
– A királyfi a barátod?!
Süsü már semmit se bánt, lógatta a fejét, panaszkodott, siránkozott.
– Igen, mert én egy kitagadott, szerencsétlen sárkány vagyok, akit mindenhonnan el akarnak űzni! Mert én földönfutó vagyok!
A ravasz kancellár már eleget tudott, nem törődött tovább Süsüvel, a királyhoz fordult, és hangosan ezt mondta:
– Uram, királyom, csalás történt! A bajvívás érvénytelen!
Az öreg király összeráncolta a szemöldökét, és így szólt a királyfihoz:
– Királyfi, igaz, amit a sárkány mond?
A királyfi felkelt a földről, leporolta a köpenyét, s őszintén válaszolt:
– Igaz!
– Miért tetted? – érdeklődött az öreg király.
– Mert ez szerencsétlen sárkány! Okos és jószívű, és én mindenkin segítek, aki megérdemli, mert én vagyok a jó királyfi!
Ekkor a palota ajtajában megjelent a királylány, felöltözve, kipirosítva! Szép volt, bizony, nagyon szép!
A királyfinak megakadt a szeme rajta, és csak nézte, nézte, szótlanul.
Az öreg király krákogott, megköszörülte a torkát, s ezt mondta:
– És most mit csináljak?
A királyfi végre levette a szemét a királylányról. Térdet hajtott, s csengő hangon válaszolt:
– Uram, királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom! Rendelkezzél fegyveremmel, rendelkezzél hű szívemmel! Ítélj felettünk!
A királylány erre gyorsan az erkélyhez futott, és mielőtt még a ravasz kancellár közbeszólhatott, izgatottan sugdosott az apjának:
– Apámuram, a királyfi! A királyfit akarom!
Az öreg király bólintott, megvakarta a fejét.
– Halld ítéletemet! Én már öreg vagyok! Nem is szeretek már uralkodni! Fáradt is vagyok, meg folyton fázom! Mert ebben a palotában mindig hideg van! De nem ezt akartam mondani! Azt akartam mondani, hogy itt a korona, meg a lányom keze! Legyél te a király! Jószívű vagy és bátor is! Hiszen megvívtál a sárkánnyal! Éljen!
A tömeg éljenzett, kiabált, a suszterinas fütyült, a ravasz kancellár sem tehetett egyebet, mint hogy azt mondta: éljen! A királylány meg a királyfi nyakába borult.
Csak Süsü állt árván, báván, legörbülő szájjal.
– Hát velem mi lesz? – kérdezte panaszosan.
Az öreg király Süsüre nézett, s megint megvakarta a fejét.
– Jaj, ez a sárkány még itt van? Mi legyen vele? Döntsd el te! Most már te vagy a király! – mondta a királyfinak.
A királyfi mosolyogva, bátorítóan nézett Süsüre.
– Kedves Süsü, bebizonyítom, hogy mégis a barátod vagyok! Ezennel kinevezlek udvari fő-fősárkánynak! Jó lesz, Süsü?
Süsü boldogan bólogatott.
– Jó lesz, nagyon jó lesz, királyfi!
Mindenki mosolyogva nézte Süsüt, csak a Dadus csattant fel az ablakban.
– Minek nekünk egy sárkány?! Minek nekünk ez az egyfejű?! Ez a kenyérpusztító?! Mit tudsz te egyáltalán?
Süsü megint behúzta a fejét, s úgy motyogta:
– Tudok például táncolni!
– Hahaha! – nevetett a Dajka gúnyosan. – Mást nem?!
– Meg énekelni! – mondta Süsü.
– Énekelj! – biztatta az öreg király, mert most jutott eszébe, hogy megígérte Süsünek az éneklést.
Süsü énekelt, egyre bátrabban, s közben bemutatta, hogy azért nem olyan buta és semmirekellő sárkány ő! Tud azért egy-két dolgot! Például fát vágni! Például követ törni! Például cölöpöt beverni! Például háztetőt cserepezni! Például meleget csinálni a kályhába! Például hidat verni!
Így szólt Süsü éneke:
| Habár nincsen csak egy fejem, |
| de én ezt már nem szégyellem! |
|
| Egy fejjel is lehet sokat |
|
| nem is kell ezt tanítani! |
|
| Kályha duruzsol a tűztől, |
| minden kémény vígan füstöl! |
|
| nem jut több most az eszembe! |
|
|
Mikor befejezte az éneklést, mindenki megéljenezte Süsüt! Látták már, hogy nem kell tőle félni, akármilyen behemót nagy is! S tudták már, hogy jó szíve van! Még a Dadus is megbékélt, mivel Süsü segített neki a nagymosásban, tartotta a teknőt, hordta a vizet, csavarta a vizes ruhát! Az öreg király meg egyenesen a szívébe zárta Süsüt, mivel minden kályhában duruzsolt a tűz, és már nem fázott! Mert Süsünek reggelente az volt az első dolga, hogy apró kis tüzet fújt minden kályhába!
Így éltek boldogan a királyi várban, de mindnyájuk közt Süsü volt a legboldogabb, mivel már senki sem félt tőle, és már neki is volt otthona!