Süsü újabb kalandjai
Remélem, hogy emlékeztek még Süsüre, a híres egyfejű sárkányra! Aki egyszer is hallott róla, nem fogja többet elfelejteni! Mert nemcsak hatalmas volt, mint egy hegy, hanem jószívű is és szelíd! Mikor barátja, a kóbor királyfi elfoglalta a trónt, Süsüt rögtön kinevezte udvari fő-fő sárkánynak. Az az igazság, hogy eleinte mindenki félt ettől a behemót sárkánytól, de azután megnyugodtak, és nem féltek, mivel látták, hogy Süsü nem bánt senkit, sőt állandóan mosolyog! És amikor azt is látták, hogy milyen ügyesen vágja a fát, meri a vizet, töri a követ, rögtön meg is szerették. Hogyisne! Hiszen elég volt csak szólni, és Süsü már rohant is az erdőbe fáért, a patakra vízért, gyereket ringatott, cipőt pucolt, kondért sikált, mindent megcsinált, amire kérték.
Lassan teljesen rákaptak a várbeli népek, lassan teljes jólét és lustaság köszöntött a vár lakóira, hiszen Süsü minden munkát elvégzett. De Süsü nem panaszkodott, meg se kottyant neki az a kis vízhordás, favágás, sőt inkább boldog volt, mert érezte, hogy befogadták!
Mivel Süsü mindent megcsinált, el is szoktak a munkától. Egész nap ettek-ittak a kocsma elé kitett nagy asztalnál. Most is éppen ott ült az első favágó, a második favágó, a szénégető, a csizmadia, a pék, a kocsmáros pedig elégedetten mosolyogva bámészkodott az ajtóban.
Ahogy ott ettek-ittak, azért nem feledkeztek meg Süsüről, egymásután adták ki neki a parancsot, ugrasztották, menesztették, egzecírozták.
Először a pék rikkantott egy nagyot.
– Süsü! Fűtsd be a kemencét! Azt a kirelejzumát! Mindjárt dél van!
Süsü, aki gyönyörködve nézte a mulatozó társaságot, azonnal ugrott.
De a pék utánakiáltott.
– Hőmérőd van?
Süsü a fejét rázta, hogy nincs.
De a pék csak legyintett.
– Nem baj. Addig fűtsd, amíg tüzes nem lesz!
Ekkor azonban megszólalt egy favágó.
– Hohó! Előbb fát vágjál! Ha nem vágsz fát, akkor nem tudom eladni a péknek, és addig úgyse tudod befűteni a kemencét!
– Világos, mint a vakablak! – bólogatott a másik favágó.
– Vágok! – mondta Süsü. – Előbb fát vágok!
Ekkor meg a szénégető krákogott egy óriásit. Eddig nem tudott szólni, mert egy csirkecombbal bajlódott, de végre lenyelte, le is öblítette borral, s így szólt.
– Mordizomadta! Törött tányér, fakanál! Mi lesz a tegnapi szénnel? Előbb égesd ki a tegnapi szenet, azt a fűzfánfütyülő rézangyalát!
Süsü barátságosan mosolygott a morcos szénégetőre és megnyugtatta.
– Persze, persze, először a tegnapi szenet!
S már ment volna, de ekkor meg a csizmadia állította meg.
– Egy tapodtat se! Addig ne is menj sehová, míg a talpnak való bőröket ki nem készítetted! Még tönkremegy! Akkor aztán mivel talpalom meg a csizmákat, he? Lapulevéllel?
Süsü belátta, hogy lapulevéllel nem lehet csizmát talpalni, épp azért megnyugtatta a csizmadiát is.
– Megyek, és kikészítem a talpnak való bőrt!
Igen ám, de ekkor meg a kocsmáros csapott a homlokára.
– Állj! Még jó, hogy eszembe jutott! Üres a kancsó, nincs fönt bor! Addig nem mégy sehová, míg fel nem gurítod a hordókat a pincéből! Ez legyen a legelső! Kiszárad a gigánk ebben a nagy hőségben!
Erre senki se tudott semmit sem mondani, mert mindenki belátta, hogy valóban ez a legfontosabb, a többi ráér! Máris úgy érezték, hogy teljesen kiszáradt a gigájuk, s szomjan is halnak menten, ha Süsü nem gurítja azonnal a hordókat! Sürgetően néztek tehát rá, és Süsü már ugrott is, értett a pillantásokból, és felgurította a hordókat a pincéből.
Mikor felgurította a hordókat, motyogva és az ujján számolva a tennivalókat, elindult.
– Először a talpnak való bőr, azután a tegnapi szén, azután a favágás, azután a kemence!
Az egyik hordót csapra ütötték, megtöltötték a poharakat, s a csizmadia így rikkantott elégedetten.
– Az ég küldte nekünk ezt a sárkányt! Igyunk az egészségére!
Mindenki örömmel koccintott Süsü egészségére.
Egy ember volt csak, aki nem koccintott, aki nem evett-ivott az asztalnál, akinek nem könnyítette meg sorsát Süsü. És ez nem volt más, mint a sárkányfűárus! Míg mindenki szép ruhában járt, ő teljesen lerongyolódott, míg mindenki szép kerekre hízott, ő úgy lefogyott, mint az agár, már csont és bőr volt, és korgó gyomorral teregette-szárogatta a füveit az udvaron. Dohogott és morgott közben, nagyokat csapott a száraz fűre, majd két lábbal tiporta, toporzékolt rajta.
Éppen arra járt a Dada, s meghallotta a sárkányfűárus dohogását. Beszólt a kerítésen.
– Mit csinál lelkem, sárkányfűárus uram? Tönkreteszi azt a drága füvet!
A sárkányfűárus abbahagyta ugyan a csapkodást, meg a toporzékolást, de a dohogást nem. Így felelt mérgesen.
– Tönkreteszem, tönkreteszem! Aztán minek vigyázzak rá? Hát kell ez itt valakinek? A nyakamra szárad az egész! Amióta itt van ez a Süsü, ez az egyfejű szopós borjú, csak nevetnek, ha sárkányfüvet látnak! Ki fél itt a sárkánytól? He? Hiszen a tenyerükből eszik!
A Dada megsajnálta a foltos ruhájú, csont és bőr sárkányfűárust.
– Hát miért nem néz valami más mesterség után? Van annyi!
De a sárkányfűárust nem lehetett ilyen könnyen megvigasztalni!
– Más mesterség, más mesterség! Már az ükapám is sárkányfüvet árult! Én legyek hűtlen? Hiszen semmi máshoz nem értünk, ez meg a vérünkben van! Ennek ismerjük már minden csínját-bínját! Ezt csináltuk ezer évig! Kétezer évig! Háromezer évig! Éppen én kezdjek újat? De mit? De hogy?
És a sárkányfűárus megint rugdosni és toporzékolni kezdett, dühös táncot járt a pozdorjává tört sárkányfüvön, hogy csak úgy szállt a por.
A Dada sóhajtott, meg legyintett, majd továbbállt.
A sárkányfűárus kimerülten abbahagyta a csűrdöngölőt, a hasára szorította a kezét és felnyögött.
– Korog! Hallhatóan korog! Jaj!
Majd a kocsma felé fülelt és szimatolt. Onnan vidám danászás hallatszott, és sült hús illata szállt.
A sárkányfűárus nem bírta tovább, meggörnyedve az asztalhoz lopakodott, és lekapott róla egy perecet meg egy csirkecombot, majd elfutott.
A pék ült legszélen, álmélkodva kapta fel a fejét.
– Mi volt ez? Ki volt ez?
A szénégető hahotázva harsogta.
– Csak ez a szerencsétlen sárkányfűárus! Hahaha! Lopja a perecet!
Mindnyájan a meggörnyedve futó sárkányfűárus után néztek, és gúnyosan kiabáltak.
– Aki nem dolgozik, ne is egyék! – mondta a csizmadia.
– Éhenkórász! Senkiházi! – rikkantotta a pék.
A sárkányfűárus elbújt egy kerítés mögött, befalta a csirkecombot és a perecet, majd savanyú képpel szitkozódott, meg dühöngött, meg az öklét rázta a gúnyolódók felé.
– Ti vagytok az ingyenélők! Majd leszel te még éhenkórász, te tésztaképű! Törd a fejed, sárkányfűárus! Te vagy itt a legokosabb! Én vagyok itt a legokosabb! És mégis csúfot űznek belőlem! Ezért még bosszút állok!
Majd mikor egy kicsit már csillapodott az éhsége és a dühe is, már halkabban brummogott, meg dünnyögött az orra alatt.
Így brummogott és így dünnyögött:
| Bosszú, bosszú, édes bosszú |
| Majd húzzátok ti az igát, |
| Két legyet ütök majd így egy |
| s nem lesz gondom evésre, meg |
|
Vagyis eszébe jutott valami, nemhiába volt ő itt a legokosabb! S mivel csillapodott a gyomrában a korgás, forgott ám az esze kereke! Mégpedig valami nagyon ravasz dolog juthatott az eszébe, mert roppant ravasz képet vágott!
A király éppen vadászni készült. Az írnok meg egy kis könyvből ellenőrizte, hogy megvan-e minden?
– Tarisznya? Vadásztőr? Vadászkürt?
– Megvan! – mondta a király.
– Vízhatlan csizma? – pislogott az írnok.
A király belelépett a vízhatlan csizmába:
– Az is megvan!
Ekkor kopogtak az ajtón.
– Tessék! – mondta az írnok.
A sárkányfűárus lépett be, hajbókolva köszöngetett, majd mézesmázos hangon így szólt.
– Felséges királyom, ne haragudj, hogy zavarlak…
A király türelmetlenül szakította félbe.
– Zavarsz, zavarsz, persze, hogy zavarsz! Nem látod, hogy öltözöm? Még majd a végén itthon hagyok valamit!
De a sárkányfűárust nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Előbbre lépett, és egy kicsit felemelte a hangját.
– Egy szörnyű igazságtalanságra szeretném felhívni a figyelmedet!
– Hogy? Mi? Igazságtalanság? Mondd el a kancellárnak!
Az írnok finoman köhögött, majd odasúgta a királynak.
– A kancellár nincs itthon! Tanulmányúton van!
A király sóhajtott egyet, belátta, hogy addig úgysem szabadul, míg ezt a mézesmázost végig nem hallgatja.
– Na jó, mondd el nekem! De szaporán! Mi az az igazságtalanság?
A sárkányfűárus nagy levegőt vett, s szaporán hadarta.
– Az az igazságtalanság, felséges királyom, hogy Süsü mindenkivel törődik, de ővele senki se törődik! Ez nagyon nagy igazságtalanság! Nincs, aki gondozza, nincs, aki etesse, nincs, aki itassa, nincs, aki szeresse!
A sárkányfűárus a szeme sarkát törölgette, mintha a könnye hullana Süsü szomorú sorsán, de közben figyelt is, és látta, hogy a király türelmetlen mozdulatot tesz. Gyorsan folytatta tehát.
– Én kitaláltam valamit! Ha felséged is beleegyezik…
– Mit találtál ki? Mondd gyorsan! – sürgette a király a locsifecsi bőbeszédűt.
– Sárkányellátó Vállalat! Ezt találtam ki! – bökte ki büszkén a sárkányfűárus.
– Sárkányellátó micsodát? – álmélkodott a király.
– Vállalatot! Mindjárt elmagyarázom. Mert ugyebár, kérem, Süsü gondoskodik rólunk, a Sárkányellátó Vállalat pedig gondoskodik Süsüről! Egyszerű és nagyszerű! És nem kell hozzá semmi más, mint egy pecsét, egy aláírás és karhatalom! És nyugodtan mehetsz vadászni, mert megszüntetted az égbekiáltó igazságtalanságot!
– Hm – mondta a király. – Ez valóban egyszerűnek látszik! Majd az írnokhoz szólt.
– Írnok! Állítsd ki neki az igazoló papírt! Nyomj rá pecsétet, és nyomd rá az aláírásbélyegzőmet!
Majd kikiáltott az ajtón.
– Hadvezér!
A hadvezér nagy fegyvercsörgéssel bemasírozott.
– Parancsolj, felséges királyom!
A király a sárkányfűárusra mutatott.
– A hadsereg mindenben támogassa a Sárkányellátó Vállalatot! Én rohanok, mert elkésem a vadászatról. A részleteket majd elmagyarázza a sárkányfűárus!
Azzal a király a fejébe nyomta a fácántollas vadászkalapot és elrohant.
Az írnok pillanatok alatt lekörmölte az okiratot, rányomta a pecsétet, majd rástemplizte a király aláírását, s odaadta a sárkányfűárusnak.
A sárkányfűárus boldogan elvigyorodott, majd így szólt.
– Gyerünk! Kihirdetjük a Sárkányellátó Vállalatot!
A kocsma elé kitett asztalnál víg dalolászás fogadta őket!
| Ne dolgozz, ha nem muszáj, |
| bort igyon itt minden száj, |
| főtt hús, sült hús, pecsenye, |
|
A sárkányfűárus megvárta, míg befejezik a dalt, majd hangosan így szólt.
– A Sárkányellátó Vállalat megalakult. Mindenki köteles engedelmeskedni!
Szép lassan kicsavargatta az okiratot és megmutatta.
Az írnok elmagyarázta, hogy mi áll az okiratban, hogy az is megérthesse, aki nem tud olvasni.
– Ez itt a királyi pecsét! Hiteles! Ez itt a királyi aláírás! Ez is hiteles! És ott jön a katonaság!
A két zsoldos akkor ért oda. Megálltak mereven, mint a cövek, és szigorúan néztek.
Az asztalnál ülők lassan felocsúdtak a meglepetésből. A szénégető dühösen mordult.
– Hé! Hó! Mi a nyavalya ez?! Mi a ménkű ez?! Mi a frászkarika ez?! Még hogy te parancsolsz nekem?! Te éhenkórász! Abból nem eszel!!
A zsoldosok közelebb léptek, dárdájukkal visszanyomták a szénégetőt a helyére, majd fenyegetően körbenéztek. Csend lett, nem is pisszent senki.
A sárkányfűárus megdicsérte a zsoldosokat.
– Jól van, zsoldosok! Kaptok majd egy-egy bilétát!
Majd az asztalnál ülőkhöz fordult.
– Több kérdés nincs?
Az írnok válaszolt.
– Nincs. Ülnek csendben.
De a sárkányfűárus nem elégedett meg a csenddel.
– Több lelkesedést kérek! Például egy kis mosolygást! Például egy kis nevetést! Például egy kis éljenzést!
A csizmadia megköszörülte a torkát, és vékony, ijedt hangon, mint egy kiscsirke, felcsipogott.
– Éljen!
A sárkányfűárus diadalmasan mosolyogva megdicsérte.
– Nagyon jó! Csak egy kicsit bátrabban! Fizetésemelést kapsz!
– Köszönöm! – mondta bátrabban a csizmadia.
A pék se akart lemaradni, nagyokat csuklott, majd így kiáltott.
– Éljen! Hukk! Éljen! Hukk! Hukk!
A sárkányfűárus őt is megdicsérte.
– Jól van! Te is fizetésemelést kapsz!
A pék részegen hálálkodott.
– Köszönöm a családom nevében! Családom ugyan még nincs! Sebaj! Majd lesz! Hukk!
A zsoldosok sem akartak kimaradni a fizetésemelésből, hangosan, egyszerre éljeneztek.
A sárkányfűárus még diadalmasabban mosolygott, látta, hogy pompásan sikerült a terve! Megtörtek a csúfolódók, megalázkodtak a hangoskodók!
– Köszönöm – mondta. – Látom jó a hangulat! Kezdhetjük a munkát!
Lázasan törte a fejét, hogy milyen munkát is adjon nekik? De nem hiába volt éles esze! Egy pillanat alatt kész volt a terv!
A favágókhoz fordult.
– Favágók! Ti menjetek, és mérjétek meg sárkány derekát! De ne feledjétek el, hogy minden adat titkos és bizalmas!
A favágók felpattantak.
– Igenis! Rohanunk! Titkosan és bizalmasan!
A sárkányfűárus a magába roskadt szénégetőre nézett csillogó, ravasz tekintettel.
– Lásd, hogy nem haragszom rád, te szénégető, habár nem éljeneztél meg! És nem is mosolyogtál! Neked is egy titkos és bizalmas feladatot adok! Menj és számold meg a sárkány fogát! Mindet! A tejfogakat is!
A szénégető elpirult, óriási zavarba jött, motyogott és dadogott.
– De én nem… de hiszen én nem is tudok… kettőig se… épp hogy kettőig…
Azt akarta kinyögni, hogy egyáltalán nem tud számolni, de a sárkányfűárus gonoszul a szavába vágott, nem akarta megérteni.
– Ne hálálkodj! Eredj már!
A szénégető megvonta a vállát, s botladozva elindult.
A sárkányfűárus most már belelendült, pattogó hangon adta ki a parancsokat.
– Csizmadia, te a kezét mérd meg! Kocsmáros, te a száját! Pék, te a talpát!
A csizmadia, a kocsmáros, a pék elrohant.
A kocsma elé kitett asztal mellől elfogyott minden mulatozó. A sárkányfűárus leült a legjobb helyre, s hatalmas étvággyal ette, falta, harapta a sült húst, a csirkecombot, a káposztás rétest! Hogyisne! Hiszen már több napja nem evett!
Süsü a közeli erdőben vágta a fát, vagyishogy két ujjal kirántotta, a térdén négyfelé törte, majd szépen kupacba rakta. Meg se kottyant neki ez a kis favágás, dudorászott közben, meg szavalgatott.
Így dudorászgatott:
Majd elszavalt egy csomó illemszabályt:
| szép a ruhád, szép a lovad! |
| Mi szél hozott, mondsza, erre, |
| és mi vajon szíved terve? |
| Szép vagy, mint a rózsaszál, |
|
Vagyis Süsü sohase unatkozott, még akkor sem, ha egyedül volt! Öröm volt a szívében s egy csomó dal, meg illemszabály a fejében!
Hát, ahogy így dudorászgatott, meg szavalgatott, lihegve futottak feléje a favágók. Árkon-bokron keresztül, ami azért volt nehéz, mert egy kifeszített madzagot fogtak, és mindenben elbotlottak.
Messziről kiabáltak Süsünek.
– Süsü! Süsü! Gyere ki!
– Itt vagyok, ragyogok! – felelte Süsü.
Az erdő szélénél végleg megakadtak a favágók, mivel a kifeszített madzaggal nem tudtak bemenni a fák közé.
– Gyere ki egy kicsit! – szóltak Süsünek.
– Miért menjek ki? – kíváncsiskodott Süsü.
– Ne vitatkozz, gyere ki! Bizalmas és titkos! Nem ordibálhatunk itt egy fél óráig! – ripakodtak rá a favágók.
– Az más! Ha bizalmas és titkos, akkor kimegyek az erdőből! – mondta Süsü, kiballagott a fák közül, és megállt a favágók előtt.
– Itt vagyok! Mit akartok?
– Állj egyenesen! – mondták a favágók. – Megmérjük a derekadat!
Süsü egyenesen állt, a favágók körbeszaladták a madzaggal, s ahol összeért, ott görcsöt kötöttek rá.
– Minek méritek? – kíváncsiskodott Süsü.
– Azt nem mondták! – vakarta a fejét az egyik favágó.
– Lehet, hogy nadrágot kapsz! – mondta a másik favágó.
– Nadrágot? – csodálkozott Süsü.
De nem sok ideje maradt a csodálkozásra, mert éktelen szitkozódást hallott. A szénégető cifrázta dühösen, mivel belegabalyodott a kifeszített madzagba.
– A fene ezt a madzagot! A tehén rúgja meg ezt a nyavalyás madzagot! A hejderménkű csapjon ebbe a vacak madzagba!
A favágók türelmetlenül megrántották a madzagot, a szénégető orra esett, de egyben ki is szabadult.
Nagy mérgesen feltápászkodott, és Süsüt kereste a szemével.
– Itt vagyok! – szólt Süsü a háta mögül. – Te is megméred a derekamat?
A szénégető morcosan megfordult.
– Nem! Én a fogadat számolom meg! Hogy az a mennydörgős mennykő! Ezt nem neked mondtam! Légy szíves, tátsd ki a szádat! Mondd azt, hogy á!
Süsü engedelmesen kitátotta a száját, és azt mondta: á!
A szénégető izgatottan motyogott.
– Egy, izé, kettő! Egy, izé… hogy a nyavalya törje ki!
Süsü barátságosan megkérdezte.
– Mi a baj?
A szénégető a sapkájához kapott, majd a földhöz vágta, és toporzékolva táncolt rajta.
– A lapos guta üsse meg! A gömbölyű guta üsse meg! Mindenféle guta üsse meg! Most kezdhetem elölről! Kérlek, hogy ne beszélj tátott szájjal, mert csak belezavarodok a számolásba!
– Jó! – mondta Süsü. – Nem beszélek tátott szájjal. Minek számolod a fogamat?
– Tudja a nyavalya! – felelte a szénégető mogorván. – Nem mondták! Nekem csak azt mondták, hogy számoljam meg! Tátsd ki a szád, és maradj csendben! Egy, izé, kettő… egy, izé, kettő…
Ekkor érkezett meg a csizmadia. Így szólt Süsühöz.
– Kérlek, Süsü, nyújtsd ki a kezed!
– Kinyújtom! – mondta Süsü.
A szénégető újra a földhöz vágta a sapkáját és toporzékolt.
– Megint belezavarodtam! Verje el a jégeső!
A csizmadia megsajnálta a toporzékolót.
– Minek gyötröd az agyadat? Kérdezd meg tőle és kész!
A szénégető abbahagyta a toporzékolást, leporolta a sapkáját, a fejére tette, és álmélkodva így szólt:
– Tényleg! Nahát! A macska rúgja meg! Igazad van! Hány fogad van, Süsü?
Süsü rámosolygott az álmélkodóra.
– Most már beszélhetek?
– Persze, hogy beszélhetsz, vigye el a cica! Beszéld el szépen, hogy hány fogad van!
– Itt elöl kettő! – mondta Süsü, és hogy jobban lássa a szénégető, újra kitátotta a száját. – Ott hátul még kettő! De lehet, hogy az egyik lyukas!
A szénégető meg se köszönte, fennhangon ismételgette, hogy el ne felejtse, míg hazaér.
– Itt elöl kettő, hátul még kettő, de lehet, hogy az egyik lyukas!
Süsü megkérdezte a csizmadiát, aki közben egy hosszú ággal méregetett.
– Miért méred a kezemet?
– Azt nem közölték! Lehet, hogy titok! – válaszolta a csizmadia rejtelmesen.
– Az én kezem? Titok?!
De a csizmadia már elment a faággal.
A kocsmáros érkezett döbbenő léptekkel, mivel egy kicsit kövér volt. Fújtatott, meg a homlokát törölgette.
– Süsü! Mennyire tudod kitátani a szádat? Mondd, hogy várom a párom!
Süsü engedelmesen utánamondta.
– Várom a párom!
– Jobban nem tudod? – kérdezte a kocsmáros.
– Jobban nem tudom! – válaszolta Süsü.
A kocsmáros nem hozott se madzagot, se faágat. A szemével méregette, mekkora lehet Süsü szájának a kerülete. Jó szeme volt a kocsmárosnak, igen sok hordót felbecsült már vele, úgyhogy ezért nem kellett neki se madzag, se faág.
– Két és fél akó! – jelentette ki. – Ennyi a szád űrmérete!
– Ha becsukom, akkor is?
– Akkor valamivel kisebb! – mondta a kocsmáros és elballagott.
Süsü kinyitotta, meg becsukta a száját, hogy kipróbálja. De nem érezte, hogy mikor kisebb, meg mikor nagyobb.
A pék loholt arra utoljára. Süsü rögtön abbahagyta a szájnyitogatást, meg a szájcsukogatást.
– Te mit akarsz megmérni? – kérdezte a péktől.
– A talpadat! – mondta a pék. – Légy szíves, lépj arrébb!
Süsü arrébb lépett. A pék hümmögött, meg motyogott a bajusza alatt, s vizsgálgatta a füvet.
– Nem jó! Nem látszik!
– Mi nem látszik? – érdeklődött Süsü.
– A talpad nyoma! – dörmögött a pék. Majd körbeszaladt a bokrok alatt.
– Ez az! Ide lépj, a pocsolyába!
– De akkor sáros lesz a lábam! – tiltakozott Süsü.
– Majd megmosod! Ez fontosabb! Hidd el, nem futottam volna idáig, ha nem lenne nagyon fontos!
Süsü nem ellenkezett. Legföljebb megmosom a lábam! – gondolta, és belelépett a pocsolyába. Állt egy kicsit, majd kilépett belőle.
A pék megdicsérte.
– Szép, tiszta nyomot hagytál!
Megmérte arasszal a lábnyom szélét és hosszát, és elrohant.
Süsü nem értett semmit sem az egészből, de nem törte sokáig a fejét, gondolta, majd kiderül! Azért, ha nem is értette, egy kis büszkeséget érzett: „Megmértek! – gondolta. – Megmérték mindenemet! Még a lábam nyomát is!”
A kancellár érkezett haza a várba. Megállt a piactéren, finoman mozgatta az orrát, fürgén jártatta a szemét, majd így szólt.
– Itt valami történt! Valami változást érzek!
Nemhiába volt kancellár, rögtön észrevett mindent!
Tovább lépkedett szimatolva, fürkészve, s odaért a kocsma elé kitett asztalhoz.
A zsoldosok abbahagyták a brummogást, meg az éneklést, az írnok gyorsan lenyelte a falatot, a sárkányfűárus megtörölte a száját.
– Mi van itt? – kérdezte a kancellár. – Mit csináltatok, amíg én nem voltam itthon?!
A sárkányfűárus mézesmázos hangon válaszolt.
– Nagy változás, kancellár uram!
A kancellár megsürgette.
– Éreztem! Mondd gyorsan!
A sárkányfűárus büszkén előhúzta a pecsétes papírt.
– Sárkányellátó Vállalat! Pecsét, aláírás! Minden megszervezve, minden elindítva! Én találtam ki!
A kancellár megnézte a pecsétet, meg az aláírást. Látta, hogy valódi! Hümmögött, meg a szakállát simogatta, vagyis gyorsan végiggondolta a dolgot: Ravasz ez a sárkányfűárus! Nagyon ravasz! Jó lesz szemmel tartani! Hm. Először megdicsérem, azután átveszem az irányítást! Mégiscsak én vagyok a kancellár! Nincs szükség több ravaszra!
Megnyugodott, s így szólt.
– Az ötlet jó!
A sárkányfűárus hízelegve hajbókolt, meg mosolygott.
– Köszönöm, kancellár! Köszönöm!
A kancellár szigorúbbra fogta a hangját.
– A kivitelezés pocsék! Kezdetleges! Tudománytalan! Ezennel átveszem az irányítást!
Körülnézett, hogy ellenkezik-e valaki. De senki sem ellenkezett. A sárkányfűárus még mézesebben mosolygott, s így szólt hízelegve.
– A legjobb kezekben lesz! Csak azt engedd meg, hogy én is itt legyek a közeledben!
A kancellár kegyes volt, így szólt leereszkedőleg.
– Helyes! Mégiscsak te találtad ki! De a többi teljesen szakszerűtlen! Mi volt eddig?
Az írnok válaszolt gyorsan, mivel ő sem akart kimaradni semmiből.
– Lábmérés, fogszámlálás, derékbőség!
– Hülyeség! – torkolta le a kancellár.
Majd a zsoldosokhoz fordult.
– Ne ácsorogjatok itt! Minden élelmet begyűjteni! Indulás!
A zsoldosok elmasíroztak.
A kancellár elégedetten simogatta a szakállát.
– Ezzel kellett volna kezdeni! Főzünk egy jó nagy ebédet Süsünek! Tudományosan! Tudjátok ti egyáltalán, hogy milyen az igazi sárkányeledel?
A sárkányfűárus meg az írnok egyszerre rázta a fejét, hogy nem tudják.
A kancellár felemelte a mutatóujját.
– Először is: sok! Azért kell mindent összegyűjteni! Másodszor: különleges sárkányfűszereket kell belerakni! Annyira különlegesek, hogy még én sem tudom mindet fejből! Meg kell nézni a sárkánykönyvben.
Felmentek hát a könyvtárba, és kikeresték a sárkánykönyvet.
Addig a zsoldosok házról házra jártak egy kézikocsival, és összegyűjtötték az élelmet. Hogy ne kelljen sokat magyarázkodniuk, jó hangosan énekelték a begyűjtődalt, hogy csak úgy zengett tőle az utca.
| Búzát, hagymát, kenyeret! |
| minden morzsát egy szemig |
| összegyűjtünk, míg a bendő, |
|
Zúgott-morgott a vár népe, de csak halkan, és nem mertek ellenkezni, hiszen hallottak a Sárkányellátó Vállalatról, és látták a király pecsétjét meg az aláírást az okiraton!
Mikor összegyűlt minden élelem, a király szakácsa alágyújtott a legnagyobb üstnek, és beledobált mindent. Neki is fájt a szíve a sok elpocsékolt finomságért, de ő sem szólt Egy szót se, mivel azt mondták, hogy minden a király parancsára történik!
Ekkor megjelent a kancellár a sárkányfűárussal és az írnokkal. A kancellár a sárkánykönyvből olvasta hangosan, hogy milyen fűszert tegyenek az ételbe, a sárkányfűárus meg egy széken állva dobálta az üstbe.
– Beléndek! Holdtöltei keresztespók! Kígyógyökér! Bolondgomba! Nadragulya! Lapulevél! Egérfarok! Bagolytoll!
A szakács a fejéhez kapott kétségbeesetten.
– Brr! Ennyi mérges vackot! Felfordul tőle, aki megeszi!
De a sárkányfűárus leintette a szakácsot.
– Te csak ne beszélj bele! A sárkányok így szeretik! Tudományosan be van bizonyítva! A Sárkányellátó Vállalat szent dolog! Süsü mindenkiért! Mi pedig Süsüért!
Közben Süsü kint az erdőszélen éppen a lábát törölgette, mikor rátalált a király, aki hazafelé ballagott a vadászatról. A király letette a meglőtt nyulat, fácánt a földre, és kíváncsian nézte Süsüt.
– Hahó, Süsü! Hát te mit csinálsz itt?
– Most éppen a pocsolyába léptem!
– Pocsolyába? – csodálkozott a király.
– Minek léptél pocsolyába?
– Hogy megmérhessék a talpam nyomát! – dicsekedett Süsü. – Bizony! Már megmérték a derekamat is! Lehet, hogy nadrágot kapok! Azután megmérték a kezemet! Megszámolták a fogamat! Mind a négyet! Nem tudod véletlenül, hogy miért csinálták?
– Értem már! Tudom már! Ez nem lehet más, mint a Sárkányellátó Vállalat! Én adtam rá parancsot, hogy foglalkozzanak veled.
Süsü nagyon meghatódott, és az örömtől el is pirult egy kicsit.
– Köszönöm, felség! Bár semmit sem értettem belőle, de azért nagyon köszönöm!
Amíg így hálálkodott, meg köszöngetett, messziről a déli harangszót hozta oda a szél. Süsü fülelt a harangszóra, majd figyelmesen a gyomra felé hallgatózott. És nem is hiába, mert a gyomra egy hatalmasat kordult.
– Dél van! – állapította meg Süsü. – Gyere, ebédeljünk! Meghívlak téged is!
– Köszönöm a meghívást, el is fogadom! – felelte a király. – És mit ebédelünk?
Süsü körbemutatott mosolyogva, mint egy jó házigazda.
– Vadkörtét! Az a kedvenc eledelem! A világon a legjobban a vadkörtét szeretem! És nagy szerencse, hogy itt rengeteg vadkörte van! Finom, érett vadkörte!
A vadkörtefához ballagtak, és javában csemegéztek, mikor messziről különös menet közeledett morogva és zsibongva. Süsü a király kérésére a zsibongás irányába figyelgetett, meg meresztette a szemét.
– Valami hatalmas üstöt hoznak! – mondta végül.
Az üstöt cipelő, zsibongó menet odaérkezett. Elöl jött a kancellár a sárkánykönyvvel, utána jöttek a zsoldosok a nagy üsttel, mögöttük a sárkányfűárus és az írnok, leghátul meg a vár népe tolongott, morgott és zsibongott.
A zsoldosok óvatosan letették a gőzölgő üstöt, a kancellár meg hangosan így szólt Süsühöz.
– A Sárkányellátó Vállalat nevében! Süsü, itt a finom ebéd!
Süsü roppant elcsodálkozott, meg hebegett, meg habogott, mivel nagyon zavarba jött, hogy neki ebédet hoztak.
– Ebéd? Nekem? Hiszen én már ebédeltem! Finom vadkörtét!
A tömeg morgása felerősödött. A kancellár mérgesen toppantott.
– Teljesen tudománytalan! – hadonászott a könyvvel mérgesen. – A sárkányok azt eszik, ami ebben a könyvben meg vagyon írva.
Süsü szégyenkezett, meg csavargatta a fejét, majd pironkodva kinyögte.
– Ne haragudj, kancellár! De én sose szerettem a sárkányok eledelét! Talán azért, mert csak egy fejem van! De ezzel az eggyel csakis a vadkörtét szeretem!
A kancellár még akart valamit mondani, de a zúgás, morgás, zsibongás annyira felerősödött, hogy nem lehetett hallani a szavát! A tömeg zúgott, morgott, elégedetlenkedett.
– Itt van ni! Még meg sem eszi! Mitőlünk meg elvették!
Ekkor az egyik vadkörtefáról lemászott a király, megigazította a ruháját, megtörölte a száját, köhintett egyet-kettőt, majd hangosan így szólt az elégedetlenkedőkhöz.
– Igazatok van! Mivel Süsü már ebédelt, és én is jóllaktam, egyétek meg ti! Kancellár, kóstold meg!
A kancellár a fejét rázva hátrált, ijedten makogott.
– Jaj, felség, nem, nem! Ez embernek méreg! Tele van sárkányfűszerrel!
A király összevonta a szemöldökét.
– Kancellár, mi ez itt?!
A kancellár a sárkányfűárusra mutogatott, rákent minden felelősséget.
– A Sárkányellátó Vállalat! Ő találta ki!
A sárkányfűárus sem hagyta magát, nagy merészen a király elé állt.
– Igaz! De kaptam pecsétet és aláírást!
– Hm! – mondta a király. Mivel igazságos és jó király volt, tudta, hogy rendbe kell hozni a dolgokat, akárki is a felelős.
– A Sárkányellátó Vállalatot feloszlatom! És ugyanakkor kihirdetem, hogy Süsü se dolgozzék senki helyett!
A tömeg megéljenezte a királyt, bár voltak, akik csak félszájjal éljeneztek. Például a szénégető, meg a kocsmáros, meg a pék, meg a csizmadia, meg a favágók, de ezt most senki se vette észre. Az éljenzés végén egy öreg megkérdezte.
– És az ebéddel mi lesz?! A miénket elvették!
A király belátta, hogy az ebéd dolgában is intézkedni kell.
– Mindenkit meghívok ebédre!
– Éljen a király! – zúgta a tömeg.
A király szeme megakadt a sárkányfűáruson, intett neki, hogy jöjjön közelébb.
A sárkányfűárus kénytelen-kelletlen közelébb somfordált.
– Látom, hogy szíveden viseled Süsü sorsát! Éppen ezért mától fogva te leszel a szolgája! Lessed minden kívánságát! Teljesítsd minden parancsát!
A vár népe ezt is megéljenezte, majd elmentek mind ebédelni a királyi konyhára, és jól teleették magukat.
Süsü szendergett a várudvar sarkában, a jó hűvösön, az árnyékban. Arrébb, egy létra tetején meg a sárkányfűárus bóbiskolt, kezében egy nagy gallyal, s félálomban legyezgette Süsüt.
Süsü egyszer csak felébredt, kinyitotta a fél szemét, hát rögtön meglátott egy gyönyörű lepkét! Óvatosan nyúlt feléje, mikor a sárkányfűárus egy nagyot horkantott, a lepke elrepült, a sárkányfűárus meg felébredt a saját horkantására, s meglátta, hogy Süsü nyúlkál valami után.
Süsü egy nagyot sóhajtott, sajnálta, hogy elszalasztotta a lepkét.
A sárkányfűárus fülelt, hogy hallott-e valamit, majd megkérdezte.
– Óhajtasz valamit?
– Nem óhajtok, csak sóhajtok! – válaszolta Süsü.
– Ne sóhajts! – mondta a sárkányfűárus szigorúan. – Ha kell valami, nekem szóljál! Azért vagyok itt! Tudod jól, hogy engem rendeltek ki a szolgálatodra!
Süsü újra meglátta a lepkét, amint könnyű szárnyon arra lebegett. Nem nyúlkált, nem kapkodott, suttogva mondta a sárkányfűárusnak.
– Ott, ott! Egy pillangó! Fogd meg!
A sárkányfűárus nagyot csapott az akácgallyal, a pillangó elrepült, Süsü egy nagyot sóhajtott.
– Jól van, ne csapkodj! Már elrepült!
De a sárkányfűárus nem adta fel a harcot. Rohangált körbe, nagyokat csapott az akácgallyal, s rikoltozott, mint egy megvadult kakas.
– Hopp! Állj meg! Hé, te lepke! Porrá törlek! Megfoglak!
De a lepke már hetedhét határon túl járt, nem maradt más, csak a nagy por, amit felvert az akácgallyal.
Ekkor a kiskirályfi, a király gyereke lovagolt egy fűzfaparipán. Megkerülte a csapkodó sárkányfűárust, Süsü elé állt.
– Süsü! Süsü! Szervusz, Süsü! Gyere játszani! Fogjál meg! Gyí, te fakó!
Süsü vidáman rámosolygott a kiskirályfira, mivel szerette, és nagyon jópajtások voltak, s már mozdult volna is, hogy megfogja, mikor visszaért a sárkányfűárus a lepkefogásból, és elé állt.
– Hohó! Nem lehet! A játék is munka! Majd én megfoglak! Majd én szaladgálok veled! Azért vagyok itt!
A kiskirályfi kedveszegetten legyintett a sárkányfűárusra.
– Te nem kellesz! Én Süsüvel akartam játszani!
Azzal elvágtatott a várudvar másik szögletébe.
A várudvar másik szögletében a kancellár mustrálta, vizsgálta a várfalakat, bástyákat, tornyokat, lőréseket, gondterhelten ráncolta a homlokát, szomorúan csóválta a fejét. A nyomában az írnok lépkedett, s egy nagy tekercs papírra írta a panaszokat, a javítanivalókat.
– Lyukas, lyukas, rozoga! – sóhajtozott a kancellár. – Csupa rom az egész vár!
Hát, ami igaz, igaz, a várfal igencsak foghíjas, romos állapotban volt!
A kancellár tovább sóhajtozott.
– Meg kéne csinálni! Be kellene foltozni! Tatarozni kéne az egészet!
A bástya mellett a toronyőr kapaszkodott éppen fel a toronyba, de megállt, mert rettenetes tüsszentés csavarta meg facsarta az orrát. A zsebkendőért kapott, de már elkésett, a tüsszentés kirobbant, mint egy ágyúlövés, egyenest a torony irányába.
– Haaaa-aaaa-aaaapciiii!
A kancellár összerezzent. Azután megint összerezzent, mert hatalmas robajjal ledőlt a torony.
– Mi volt ez?! – kérdezte ijedten.
– Náthás a toronyőr! – mondta az írnok.
– Miért nincs a toronyban?! – zsörtölődött a kancellár.
– Most dőlt össze! – mondta közönyösen az írnok. Azután feljegyezte a tornyot is a listára.
A kancellár látta, hogy ennek a fele se tréfa! Azonnal kiadta az utasítást!
– Mától kezdve tilos a tüsszentés!
Az írnok ezt is feljegyezte.
Mikor már minden lyukat, minden repedést összeszámoltak, felsietettek a trónterembe a királyhoz.
A király a trónon ült, egy nagy könyvet olvasott. A kopogásra becsukta a könyvet s kikiáltott:
– Bújj be!
A kancellárt és az írnokot megelőzve a kiskirályfi vágtatott be fűzfaparipáján. Körberohant a trónteremben és kurjongatott.
– Fogjál meg! Fogjál meg!
– Most nem érek rá! – mondta a király. – Miért nem vagy a felséges anyáddal? Vagy a Dadussal?
– Elküldtek! Nem érnek rá! Hímeznek! – görbült le a kiskirályfi ajka.
A kancellár megfogta a kiskirályfit, de az dühösen pityeregve lerázta magáról.
– Ne te fogjál meg!
Majd végleg eltört a mécses, szipogva kisomfordált a trónteremből.
– Én kivel játsszak? Senki se játszik velem! Brühühühü!
A király tehetetlenül széttárta a karját, a kancellár összeráncolta a homlokát, az írnok megvonta a vállát. Aztán nem is törődtek többet a kiskirályfival.
A kancellár előrelépett, és jelentette a vár állapotát.
– Felséges királyom! Leltárt csináltunk, és azt kell jelentenem, hogy a palota és a hozzácsatolt várfalak állapota katasztrofális! Hogy finoman fogalmazzak: pocsék! Omlik, dől minden, elkopott, elrongyolódott, csupa lyuk!
– Hát tatarozzatok! – mondta a király.
A kancellár széttárta a karját.
– Miből, felséges uram? Üres a kincstár! Hogy finoman fejezzem ki magam: nincs egy árva fityingünk se! Egy garasunk se! Egy petákunk se!
A kancellár felemelte az ujját.
– És ez még semmi!
A király idegesen fészkelődött a trónuson.
– Miért? Mi van még?
– A falak, felséges király! Ha véletlenül erre jár az ellenség, ezek a falak nem védenek meg senkit!
– Hát ott a katonaság! – vágta rá a király.
Ebben a pillantban kopogtattak. A király kikiáltott, hogy bújj be! Nagy csörtetéssel, de sírásra álló szájjal belépett a hadvezér.
– Felséges királyom, a hadsereg! – nyögte.
– Mi van a hadsereggel? – vonta össze a szemöldökét a király.
– Az egyik felének fáj a foga! – mondta a hadvezér, majd kiintett, most meg a másik zsoldos sántikált be.
– Hát ez van a hadsereggel! – mutatott rájuk a hadvezér a könnyeit törölgetve.
A király borzasztó mérges lett, mikor meglátta az anyámasszonykatonákat. Ráripakodott a hadvezérre.
– Gyógyítsátok meg őket! Mit jöttök ide panaszkodni?!
A kancellár a szorult helyzetű hadvezér segítségére sietett. Arrébb tuszkolta, s így válaszolt a királynak.
– De felség! Nincs pénz orvosra! Még a múltkori hasmenésért is tartozunk!
A király a trónus sarkába húzódott, ráncolta a homlokát, és komoran nézett maga elé. Haj, haj, ez a sok gond! Nem könnyű ám királynak lenni!
A kancellár ravaszul várt egy kicsit, hogy csak hadd eméssze magát a király. Majd mikor már úgy látta, hogy eleget emésztette, megszólalt.
– Hát lenne itt éppen egy megoldás a bajokra!
– Mi a megoldás? – kapott a szón a király.
– Süsü! – mondta a kancellár tömören.
A király legyintett.
– Nem jó! A múltkor megparancsoltam, hogy nem dolgozhat! Nem vonhatom vissza a szavamat!
– Ó, hát nem kell neki dolgozni! – fuvolázta a kancellár.
– Nem? – élénkült fel a király. – Hát akkor mit kell csinálnia?
A kancellár arcára ravasz mosoly ült, a szakállát simogatta.
– Semmi mást, csak rettentőnek kell lennie! Az nem munka! Pofákat vágni, meg tüzet fújni, morogni és üvöltözni! Az tiszta szórakozás!
A hadvezér nagyon buta képet vágott, forgatta a fejét jobbra-balra, majd kibökte.
– Én ebből nem értek egy kukkot se! Itt csapjon belém a mennykő, ha egy kukkot is értek!
– Magyarázd el! – mondta a király is.
– Egyszerű! – kezdte a magyarázatot a kancellár. – Majd jönnek a turisták, és megnézik Süsüt, a rettentőt, és borzonganak és rémüldöznek! De nem ingyen! Belépti díjat szedünk! Tele lesz a kincstár! Jut mindenre! Festetünk, mázoltatunk, új cipőt veszünk!
Ezt mindenki megértette! Megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mosoly ült az arcokra, vidámság a szemekbe. A terv egyszerű volt, pompás és haszonnal kecsegtető! Még a fogfájós zsoldos is mosolygott, bár eléggé félresikerült a mosolya, de ezzel most nem törődött senki! Egymás szavába vágva dicsérték a tervet, ecsetelték a szép jövőt, sorolgatták, hogy kinek mire kell a pénz! Ha valaki elment az ablak altt, ezt a nótát hallhatta:
| Lesz majd pénzünk, lesz majd pénzünk, |
| lesz majd pénzünk mindenre! |
| Új palástra, új nadrágra, |
| vedd úgy, mintha itt volna! |
| Dől a pénz majd, dől a pénz, és |
| tele lesz majd a kincstár! |
| Aranytallér, ezüsttallér, |
|
Mikor kiörvendezték magukat, a király kiadta a parancsot.
– Eredj, kancellár! Ne vesztegessük az időt, mert elmúlik a turistaszezon!
Csináltak Süsünek egy hatalmas ketrecet, a ketrec előtti teret elkerítették, majd útjelző nyilakat szögeltek fel a várban mindenhol, hogy könnyebben idetaláljanak a látogatók. A ketrecre egy táblát szereltek: Süsü, a rettentő 2–6-ig.
A kancellár sürgette, hajtotta a vár lakóit, sorban adta ki a parancsokat, menet közben diktált az írnoknak.
– Reklámszövegek! Rémhírek! Betanítani! Terjeszteni!
Gondolkozott egy kicsit, majd mondta is a reklámversikét:
| Rettegj, féljél és borzadj, |
| szörnyű sárkány körme nagy! |
| Körme negyven, foga húsz, |
| Vicsorít, s azt mondja: á! |
|
Az írnok feljegyezte a verset, majd félrevonult, és lemásolta száz példányban. Mindenkinek adott egyet, hogy tanulja be és terjessze!
A kancellár megkereste a vár másik sarkában hűsölő Süsüt, mivel a kiképzést személyesen akarta csinálni. És titokban! Éppen ezért elzavarta az akácgallyal legyezgető sárkányfűárust.
– Menj a pénztárhoz! Oda vagy beosztva!
A sárkányfűárus egyáltalán nem tiltakozott, azonnal eldobta az akácgallyat, s boldogan suttogta.
– Pénztár? Pénz? Még hallani is jó! A régi szép idők! Rohanok!
S rohant.
Alighogy elrohant, a kiskirályfi vágtatott arra a fűzfaparipáján, de a kancellár őt is elküldte.
– Most nem lehet játszani! Süsü nem ér rá!
Mikor végre egyedül maradtak, így szólt Süsühöz.
– Gyere utánam, feltűnés nélkül!
Süsü bólintott, hogy rendben van, és a ketrechez osontak feltűnés nélkül. Mikor odaértek, a kancellár körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki, majd így szólt.
– Először is bújj be a ketrecbe! Utána mindent elmagyarázok!
Süsü bebújt a ketrecbe.
– Bebújtam, mit csináljak?
A kancellár ravaszul simogatta a szakállát.
– Eddig nagyon jó! Most pedig megmondom, hogy mit kell csinálni! Figyelj! Nagyon jól figyelj! Mert nincs időm kétszer elmondani! Rettenetesnek kell lenned!
Süsü nem értette.
– Rettenetesnek?
– Igen! – mondta a kancellár. – Meg ijesztőnek, meg félelmetesnek, meg lidércnyomásosnak, meg nyavalyatörősnek, meg borzasztónak, meg rémálomnak, hogy a haja az égnek álljon, hogy rosszat álmodjék az a sok nép, aki majd idetódul, hogy lássa Süsüt, a rettentőt!
A kancellár levegőt vett, és szigorúan nézett Süsüre.
– A király parancsára!
– Hej, haj! – sóhajtozott Süsü. – Nem tudok én olyat!
– Ne sóhajtozz! – mondta a kancellár. – Maj én kiképezlek!
Azzal hátrább lépett, és onnan dirigált.
– Fújj egy kis tüzet! Úgy! Most rázd a ketrecet! Jó! Most csattogtasd a fogad! Ez az! Most meresztgesd a szemed! Nagyszerű!
Süsü tüzet fújt, rázta a ketrecet, csattogtatta a fogát, és meresztgette a szemét.
A kancellár meg volt elégedve, meg is dicsérte.
– Fog ez menni! Most tanulj meg egy versikét!
| Körmöm negyven, fogam húsz, |
| ne nézz rám, mert megvakulsz! |
|
Süsünek meg se kottyant egy ilyen rövid versike, behunyta a szemét, összeszedte az eszét, és lassan, hibátlanul elmondta.
– Ez az! Ez az! – örvendezett a kancellár. – Gyakorold, hogy ne felejtsd! Én most elrohanok, elintézem a többi dolgot!
Közben megrajzolták a plakátokat, meg a falragaszokat, meg a reklámcédulákat. A királyi harckocsi kigördült, és szétszórta a környéken, hogy hallja, olvassa, lássa mindenki, aki kíváncsi: kettőtől hatig mindennap megtekinthető Süsü, a rettentő! Gondoltak azokra is, akik nem tudnak olvasni: a harckocsi tetején a harangozó ült, s egy hatalmas bádogtölcsérbe bele-belerikkantott, bömbölte a szenzációs hírt.
A vár kapujában felállították a pénztárt, ami nem volt más, mint egy asztal, mögötte állt a sárkányfűárus, a lábánál két zsák volt, egyik az aranynak, másik az ezüstnek.
A királyi szakács virslit főzött, perecet sütött, zsíros kenyeret kent, a két kukta hordta ki egy sátorba, amit kineveztek büfének.
A zsoldosok egy hatalmas ponyvával letakarták a ketrecet, hogy senki se láthassa ingyen Süsüt! Süsü nem tiltakozott, megértette a dolgot, a ponyva alatt szorgalmasan gyakorolt, bömbölt, vicsorított, és mondta a versikét.
A kancellár körbeszaladta az udvart, mindent megnézett, mindent ellenőrzött, hogy rendben van-e, majd elégedetten rikkantott.
– Jöhetnek a látogatók! Kaput kinyitni! Mindenki a helyére!
Majd felsietett a trónterembe.
A kaput kinyitották, beözönlöttek a látogatók, és szép sorba álltak a pénztárnál.
A sárkányfűárus nagy hangon biztatta őket.
– Erre, erre! Ide, ide! Tessék megváltani a jegyeket! Elővétel, zsöllye, páholy! Testre szabott helyárak! Ülőhely, állóhely! Ide, ide!
Nem vitás, hogy messze földön nem volt jobb pénztáros, mint a sárkányfűárus! Csak ránézett egy-egy turistára, és mondta is a jegy árát!
– Egy arany! Egy arany! Neked két arany!
A hórihorgas látogató méltatlankodva kérdezte.
– Nekem miért két arany?
De a sárkányfűárusnak fürgén mozgott az esze, azonnal rávágta.
– Mert te kétszer olyan magas vagy!
Majd tovább sürgette, biztatta a sorban állókat.
– Tessék, tessék, erre tessék! Óriási izgalom! Félelmetes helyárak! Hideglelés, rémálom! Két órai borzongás egy jegyért! Egy arany, egy arany, fél arany!
A fél aranyat egy félszeműnek mondta, senki se vitatkozott, mindenki helyesnek találta, hogy a félszemű csak félárat fizessen!
Fent a trónteremben kapkodva öltözött a király és a királyné. Nem akartak elkésni az ünnepélyes megnyitóról. Mikor már készen voltak, a király körülnézett.
– Hol a fiam?
A kancellár megvonta a vállát, hogy ez nem tartozik rá, ilyen apró-cseprő üggyel ő nem foglalkozik!
A királyné is körülnézett, majd idegesen a Dadáért kiabált.
– Dadus, Dadus! Hol a kiskirályfi?
A Dadus berohant, tanácstalanul tárta szét a karját.
– Sehol se találom! Pedig már tűvé tettem érte az egész palotát!
A király összevonta a szemöldökét.
– Máskor mindig itt lábatlankodik, mikor meg keressük, nincs sehol! Micsoda nevelés!
A királyné megsértődött, a Dada duzzogva pityergett, de ettől még nem került elő a kiskirályfi.
Pedig legalább húsz helyen is látták, mivel legalább hússzor körbelovagolta a fűzfaparipáján a várudvart! De mindenhonnan elküldték, azután senki se törődött vele a nagy sürgés-forgásban. A kiskirályfi meg lógó orral ügetett egy csendes sarok felé. Hát a csendes sarokban egyszer csak furcsa hangokat hallott! Olyan tompa volt, mintha a föld alól jönne!
| Körmöm negyven, fogam húsz, |
| ne nézz rám, mert megvakulsz! |
|
A kiskirályfi fülelt, majd rájött, hogy a ponyva alól jön a hang! Fülelt tovább.
A kiskirályfi elmosolyodott, felemelte a ponyva sarkát és bebújt.
– Bújok már! Bújok már! – rikkantotta boldogan, mert végre felismerte Süsü hangját.
– Jaj, ki az?! – rémüldözött Süsü.
– Én vagyok, ne félj! – mondta a kiskirályfi. – Szia, Süsü! De jó, hogy megtaláltalak! Mit csinálsz itt?
Süsü megnyugodott, örömmel üdvözölte a kiskirályfit, s hencegve válaszolt.
– Én most rettentőt játszom! Süsü, a rettentő!
– Jaj, de jó! – örvendezett a kiskirályfi. – Én is rettentőt játszom! Hogy kell?
– Figyelj, megtanítalak! – mondta Süsü. – Először is vicsorítunk egyet! Azután bömbölünk! Azután tüzet fújunk! Azután elmondjuk a verset!
Vicsorítottak, bömböltek, tüzet fújtak a ponyva alatt. Habár a kiskirályfi nem tudott tüzet fújni, de azért ő is csücsörítette a száját! Aztán elmondták a verset!
A toronyban kettőt ütött az óra, a királyi házaspár lejött a trónteremből, a turisták csatlakoztak hozzájuk, és elindultak Süsü ketrece felé.
A kancellár kettőt koppantott a botjával a ketrec előtt, és megnyitotta az előadást.
– Tisztelt turisták és kedves fizetővendégek! Itt látható a világ legfélelmetesebb, legszörnyűbb és leghidegrázóbb sárkánya! A gyengébb idegzetűek hátra! Az erős idegzetűek előre! Először ponyva alatt halljuk a hangját, hogy hozzászokjon a fülünk. Azután lerántjuk ról a ponyvát!
Majd a ketrec felé suttogott, pisszegett.
– Psz! Süsü! Kezdheted! Először a verset!
– Jó! – suttogta a Süsü a ponyva alatt. Majd bömbölve elszavalta a verset.
| Körmöm negyven, fogam húsz, |
| ne nézz rám, mert megvakulsz! |
|
A tömeg rémüldözött, borzongott, csak a sárkányfűárus fülelt erősen, mert mintha hallott volna valamit! Mintha valami más hangot is hallott volna a ponyva alól! Vidámat, csengőt, ezüstöset! S mivel nagyon tapasztalt sárkányfűárus volt, s az ezüstös hangról a teli zsákok jutottak eszébe, fogta hát őket, s óvatosan elsomfordált a palota felé. Biztos, ami biztos!
Ekkor lerántották a ponyvát a ketrecről, a tömeg először rémülten visszahőkölt, majd kuncogott, majd nevetett, majd hahotázott. Volt is min nevetni, meg hahotázni! A ketrec egyik sarkában Süsü fújta a tüzet, a másikban meg a kiskirályfi csücsörített! De nem elég, hogy csücsörített, hanem rázta a ketrec rácsát, és ezüstösen csengő hangon kiabált:
– Én vagyok a rettentő! Én vagyok a rettentő! Én vagyok a rettentő! Én is rettentő vagyok kettőtől hatig! Ugye, Süsü?
Süsü bólogatva fújta a tüzet, a királyné elájult, a király mérgesen összeráncolta a szemöldökét, a Dadus könyörgött a kiskirályfinak.
– Gyere ki, kincsem! Neked már aludni kell!
– De én nem akarok aludni! Én rettentőt akarok játzsani! – feleselt a kiskirályfi.
A király intett a kancellárnak, hogy intézkedjen, a kancellár megtörölte verejtékező homlokát, s így szólt a hahotázó turistákhoz remegő hangon.
– Tisztelt vendégek, a belépti díjat a bejáratnál visszaadjuk! Az előadás ezennel elmarad!
De a turisták nem kérték vissza a belépti díjat, hanem nevetve, kacagva követelték, hogy folytassák az előadást a ketrecben! Hiszen ez is igazi világszám! Egy tüzet fújó sárkány és egy bátor kisfiú!
Így hát a királynét fellocsolták, a kancellár is megnyugodott. Süsü és a kiskirályfi pedig mókázott, vicsorított, bömbölt és rettenetesen mondta a verset, míg mindenki el nem fáradt a nagy nevetésben.
A vendégek hazaindultak, és nagyon meg voltak elégedve a rettentő Süsüvel és a rettentő kiskirályfival!
Vendég a háznál, öröm a háznál
A szélkakas nyikorgott a tornyon, rekedten kukorékolt, majd hirtelen abbahagyta. De ez a rövid nyikorgás, kurta kukorékolás is elég volt, hogy mindenki felnézzen az égre.
Hát ahogy bámészkodtak felfele, meg is látták rögtön, hogy egy postásholló közeledik pöfögő masináján. Körözött, pöfögött az udvar fölött, majd nagy füstfelhőt lőve ki, leszállt. A holló mérgesen dohogott, szidta a masinát.
– Hogy a holló vájja ki a szemét! Bedöglött! Te postások szégyene!
A masina akadozva berregett, majd elhallgatott.
A holló egy nagy pecsétes levelet vett elő a táskájából és körülnézett.
A kancellár a nagy pöfögésre, berregésre kijött az erkélyre.
– Add ide a levelet! – szólt rá a postáshollóra.
A holló megnézte a címzést, megrázta a fejét.
– Nem neked jött! A királynak jött!
A kancellár mérgesen toppantott.
– Akkor is add ide! Én vagyok a kancellár!
Majd leszólt Süsünek.
– Vedd el tőle!
Süsü szelíden odaszólt a postáshollónak.
– Na, add oda! Tényleg ő a kancellár!
A holló odaadta a levelet, majd várakozóan függesztette a szemét a kancellárra.
– És a borravaló?
A kancellár átvette a levelet, indult befele, foghegyről vetette oda a hollónak.
– Most nincs apróm!
A holló dühösen babrált a masinán, a csőre közt morogva.
– Szép kis kancellár, mondhatom!
Majd Süsünek szólt oda.
– Legalább lökj meg!
Süsü meglökte, a motor beindult, a masina berregve, füstölve felmelkedett a levegőbe s elrepült.
A király türelmetlenül várta a kancellárt.
– Olvasd már! – sürgette.
A kancellár megvizsgálta a pecsétet, megnézte a címzést, majd sóhajtva felbontotta a levelet. Nem szerette, ha sürgetik. Azt szerette, ha mindennek megadják a módját! De azért nem húzta tovább az időt, felolvasta a levelet.
„Nagyméltóságú és vitéz királyi felség!
Ezennel tudatom, hogy tiszteletemet teszem nálad! Hallottam hírét Süsünek, és szeretném megnézni, hogy mit tud? Tud-e például követ törni? Zárom soraimat, jó szomszédod: Petrence király!”
Figyelmesen hallgatták a levelet, a király a trónszéken, Süsü meg az ablakból, mivel bedugta a fejét kíváncsian.
– Jaj, de jó! Annyit török, amennyit csak akar! – lelkendezett Süsü. – Kezdhetjük!
– Hohó! – mondta a kancellár. – Te ráérsz! Van itt még fontosabb dolog is!
– Micsoda? – kérdezte Süsü.
– Micsoda? – kérdezte a király is.
– Hát a fogadás! – mondta a kancellár szigorúan. – Egy király jön ide, nem egy foltozószabó! Illendően kell fogadni!
– Hát jó! – sóhajtott a király. – Fogadjuk illendően! Rád bízom az egészet, te vagy a kancellár!
A kancellár elégedetten hajolt meg, s kihátrált a trónteremből.
Először is szólt az udvari borbélynak, hogy sürgősen csináljon mindenkinek új parókát. Lehet szőke, lehet barna, lehet mindenféle színű, csak ne legyen kócos!
Azután szólt a hadvezérnek, hogy a hadsereg gyakorolja a díszlépést, az is, aki szögbe lépett, legfeljebb majd nem veri úgy oda a talpát!
Azután szólt az írnoknak, hogy írja meg az üdvözlő beszédet.
Azután szólt a kőfejtőknek, hogy csináljanak egy táblát, és írják rá, hogy királyi kőbánya!
Majd visszament a palotába, és szólt a királynénak, hogy nem ártana egy-két tánclépést venni! A királyné boldogan bólogatott, hogyne, hogyne, olyan régen táncoltunk már! De kitől vegyen itt táncleckéket?
– Tőlem! – hajolt meg a kancellár. – Egy jó kancellárnak mindenhez kell értenie!
Azzal elkezdett keringeni, meg forogni, a szájával zümmögött hozzá: umpappa, umpappa! Vékony lábán úgy ugrált, mint egy kecskebak. A köpenye lobogott, a karja hadonászott, az arca kipirult, a szeme csillogott.
– Ez a legújabb tánc! – mondta. – Van hozzá szöveg is!
És elénekelte firegve-forogva, bokázva és szökdelve a szöveget is.
| Mint a szellő, járd a táncot, |
| ne vessen a szoknyád ráncot! |
| A lábacska vígan dobbant, |
| mint a zerge, mint az őzbak! |
|
Majd megállt lihegve és meghajolt.
– Nekem el kell rohanni! Gyakorolja felséges királyné egyedül! Vagy a Dadával!
Lent a borbély üzlete előtt sorba álltak a várbeliek az úja parókáért. A kancellár elégedetten ment végig a sor mellett. Egyszer csak meglátta Süsüt, aki szintén ott álldogált türelmesen.
– Te állj ki a sorból! – szólt rá szigorúan.
Süsü elszontyolodva kiállt a sorból.
– Én nem kapok parókát?
– Lehet, hogy kapsz, ha marad, de most menj, és gyakorold a kőfejtést! – parancsolta a kancellár.
Süsü elballagott búsan a hegyhez.
A kancellár a hadvezért kereste. A hadvezér az udvar sarkában egzecírozta a két zsoldost.
– Jobbra át! Balra át! Jobbra nézz, balra nézz! Menetel a vitéz! Nóta!
A két zsoldos rázendített menetelve.
| Császárkörte, törökmeggy, |
|
A kancellár elégedett volt. Megdicsérte a katonákat, s rohant tovább a piactér felé, ahol már ácsolták az emelvényt.
Felállt az emelvény sarkára, s lekiáltott a bámészkodóknak.
– Ti pedig gyakoroljátok az éljenzést!
– Éljen! Éljen! – mondták a bámészkodók.
– Nem jó! Nem jó! – csóválta a fejét a kancellár. – Csináljuk még egyszer! Mindenki vegyen jó sok levegőt! Tüdőt tele! Szájon ki! Egy-két-hár! Most!
– Éljen!! – zúgták a bámészkodók.
– Éljeeen! – bömbölte leghátul Süsü. Mivel már visszajött a hegyről.
A kancellár mérges lett, nagyot toppantott s ráripakodott.
– Te ne éljenezz! Mondtam már, hogy gyakorold a kőfejtést! Menj a hegyhez, neked ott a helyed!
Süsü zavartan motyogott, meg dünnyögött.
– Már teljesen elgyakoroltam! Már alig van…
De a kancellár nem figyelt Süsüre, rohant tovább, megkereste az írnokot, kész van-e az üdvözlő beszéd?
Pedig érdemes lett volna figyelnie, érdemes lett volna fülelnie, mert Süsü azt akarta mondani, hogy gyakorlás közben elhordta az egyetlen hegyet, amely a környéken található! Annyira igyekezett, annyira gyakorolt, hogy nem maradt a hegyből egy öklömnyi se! Nem tudta, mit csináljon, senki se figyelt rá a nagy készülődésben, sőt mindenhonnan elzavarták! Fogta hát magát, s búsan kiballagott az elhordott hegy helyére.
Ott éppen a két kőfejtő állította fel a táblát egy rúdra. Azután ők is elrohantak, otthagyták Süsüt. Pedig Süsü éppen meg akarta kérdezni, hogy mi van a táblára írva?
A szélkakas újra nyikorgott, a kapuőr nagyot kiáltott, hogy jönnek! Megfújták a trombitákat, a zsoldosok a kapu elé meneteltek, a hadvezér kihúzta a kardját, a vár népe vadonatúj parókában szépen felsorakozott az út mentén.
A király, a királyné és a kancellár felült az emelvényre, úgy várták a vendégeket.
Porfelhő közeledett, majd felbukkant a szomszéd király két menetelő katonája. Ők verték fel a port. Utánuk jött a szomszéd hadvezér, őutána a szomszéd kancellár, a kancellár után Petrence, a szomszéd király. A király után kíváncsiak tolongtak, szintén a szomszédból, ünneplőbe öltözve.
A menet az emelvény elé érkezett, a szomszéd hadvezér álljt vezényelt. A szomszéd kancellár kérdőn nézett az itthoni kancellárra, hogy mi a teendő, hova üljenek? Az itthoni kancellár a díszhelyre mutatott, s a vendégek felmásztak az emelvényre.
A szomszéd kancellár nagyot koppantott a botjával, és bemutatta a gazdáját.
– Őfelsége, Petrence király megérkezett!
Habár ezt mindenki látta, de azért így kellett csinálni, mivel így kívánta meg az udvari illemszabály!
Az itthoni kancellár intett a lent bámészkodóknak, hogy most lehet éljenezni! Felzúgott az éljenzés. Majd mikor elhallgatott, az itthoni kancellár is koppantott a botjával.
– Őfelsége, a király üdvözli Petrence királyt!
Majd odasúgta a királynak.
– A beszéd!
A király felállt, s egy hatalmas papírtekercsről olvasta az üdvözlőbeszédet. Hosszú volt a beszéd, irgalmatlanul hosszú, és a király ráadásul döcögve olvasta az írnok macskakaparását.
Petrence király nyugtalanul izgett-mozgott a székén, nem szerette a fogadásokat, a beszédeket, meg a ceremóniákat, különben is vágta a hónalját az ünnepi palást, szorította a fejét az ünnepi korona. Alacsony, gömbölyű, vidám természetű ember volt Petrence király, de most lassan elkomorult. A foga közt mormogott, hogy irgum-burgum, meg mordizomadta! A szeme fürgén járt körbe, kereste a híres sárkányt, akiért idejött, de nem látta sehol.
A beszéd még tartott, a nagy papírtekercsnek még a fele sem fogyott el. Az udvari nép áhítattal hallgatta.
Petrencének támadt egy ötlete, elmosolyodott vígan, majd lassan, óvatosan kibújt a hatalmas ünnepi palástból, a koronát meg rátette a palást gallérjára. Az ünnepi paláston annyi arany- meg ezüstdísz volt, hogy megállt a földön. És senki se vette észre, hogy üres!
Petrence lemászott az emelvény hátulján, kiosont a várkapun. Ugyanis az az ötlete támadt, hogy megkeresi azt a híres sárkányt, és elbeszélget vele, mégpedig négyszemközt. Ez is szokása volt Petrencének, hogy otthagyott csapot-papot, trónust és koronát, s elvegyült az egyszerű emberek között.
Már messziről meglátta Süsüt, ahogy ül egy tábla mellett, és lógatja a fejét.
– Adj Isten, koma! – köszönt rá Petrence. – Te vagy a híres Süsü? Mit lógatod az orrodat?
Süsü megnézte a mosolygó köpcöst, rögtön rokonszenvesnek találta, el is mondta a bánatát.
– Azért lógatom, mert megint eltoltam valamit! Pedig csak jót akartam, és a kancellár is folyton elzavart gyakorolni! És addig gyakoroltam, míg elhordtam az egyetlen hegyet! És most hogyan mutatom be a kőtörést a vendég királynak?
Petrence akkorát nevetett, hogy majd leesett róla a nadrág. A könnyeit törölgette, s így vigasztalta Süsüt.
– Nahát Süsü komám! Elhordtad az egyetlen hegyüket? De hát ez óriási! De hát ez fantasztikus! Egyedül elhordtad az egész hegyet? Hát te tényleg csodálatos sárkány vagy! És nagyon örülök, hogy megismertelek! Mert tudd meg, hogy én vagyok Petrence, a szomszéd király!
Süsü hitetlenkedve nézte.
– És hol a koronád? És hol a palástod?
Petrence a vár felé mutatott kacagva.
– Ott az emelvényen! Hallgatják az ünnepi beszédet!
Süsü megint nekibúsult.
– Jaj, akkor ezt is eltoltam! Nem lesz meglepetés! Nem elég, hogy eltoltam a kőtörést, ráadásul még el is árultam neked! Én vagyok a legügyetlenebb, legbutább, legszerencsétlenebb sárkány!
Petrencének megesett a szíve Süsün.
– Jól van, jól van, ne siránkozz! Ha eltoltad, eltoltad! Inkább azon törjük a fejünket, hogyan hozhatnánk helyre? Ami pedig engem illet, ne félj, nem árullak el! Na! Mosolyogj már!
Süsü hálásan mosolygott Petrencére.
– Igazán nem árulsz el?
– Igazán, igazán! Nem szokásom árulkodni! – bizonygatta Petrence.
Fel-alá járkált, törte a fejét, hogy üthetnék helyre a dolgot! Egyszer csak megállt, és nagyot kurjantott.
– Sárgarigó, rézduda! Hát persze! Ezt kell csinálni! Figyelj, Süsü komám! Kitaláltam, hogyan hozzuk helyre a dolgot!
– Figyelek! – mondta Süsü. – És hogyan hozhatnánk helyre a dolgot?
– Egyszerű! – jelentette ki Petrence. – Visszahordjuk a hegyet, úgy hozzuk helyre a dolgot!
– És a kőfejtés hogyan lesz? – kérdezte Süsü.
– Világos, mint a vakablak! Először visszahordjuk a hegyet, utána bemutatod a kőfejtést! – nyugtatta meg Petrence.
Azzal felgyűrte a karján az inge ujját, beleköpött a tenyerébe, s így sürgette Süsüt.
– Gyerünk, mert ránk esteledik! Be régen hordtam már követ! Csak a sok fittyfene ceremónia, meg trónbeszéd! Nyomás!
Megragadott egy hatalmas követ, nyögve felemelte, s a hegy helyére cipelte. Süsü is felemelt egy-két szekérderékra valót, s könnyedén rárakta Petrence kövére.
Petrence ámuldozott.
– Nahát, komám! Te aztán tudsz hegyet rakni!
Süsünek jólesett a dicséret, meg az ámuldozás, lassan visszatért az önbizalma, nem lógatta az orrát, meg nem siránkozott.
– Ó, ez semmi! Tudok ám énekelni is! – mondta dicsekedve.
– Halljuk, komám! – biztatta Petrence. – Nóta közben jobban megy a munka!
Süsüt nem kellett sokáig biztatni, megköszörülte a torkát, s elénekelte a legújabb dalt, amit az ablakon át hallott a kancellártól.
| Mint a szellő, járd a táncot, |
| ne vessen a szoknyád ráncot! |
| A lábacska vígan dobbant, |
| mint zerge, mint az őzbak! |
|
– De szépen cifrázod! – dicsérte meg Petrence. – Tudsz még mást is?
Süsü megint visszahordott vagy öt-hat szekérre való követ, s így hencegett.
– Tudok egy csomó illemszabályt! Meg táncolni is tudok! Meg vívni is! Meg tüzet fújni!
Amíg így beszélgettek, meg követ hordtak, bent a várban a király már a vége felé járt az ünnepi beszédnek. Az utolsó mondatokat olvasta, majd leült, és megtörölte a homlokát.
A szomszéd kancellár felállt, nagyot koppantott a botjával.
– Petrence király őfelsége válaszbeszéde következik!
De nem következett semmi, csend volt. A szomszéd kancellár finoman megbökte az ünnepi palástot, és így suttogott.
– Felség! A válaszbeszéd!
De az ünnepi palást nem válaszolt. Ekkor a szomszéd kancellár egészen közel hajolt s észrevette, hogy nincs senki a palástban. Dühösen morgott.
– Nem először csinálja velem! Micsoda szégyen!
Majd fölegyenesedve kijelentette.
– Őfelsége, Petrence király nincs a palástban!
Na, lett erre nagy csodálkozás, meg súgásbúgás! A két kancellár összedugta a fejét, úgy tanácskozott, hogy mit kellene tenni? Majd kisütötték, hogy folytatni kell az ünnepséget, mintha nem történt volna semmi! Vagyis mi következne, ha minden rendben lenne? A kőbánya megtekintése. Tehát irány a kőbánya!
Felkerekedett a díszes társaság, elöl a két kancellár loholt. Ők is értek oda legelőször, s mikor meglátták, hogy Petrence ingujjra vetkőzve hordja a követ Süsüvel, egy közönséges sárkánnyal, felsziszegtek, mint két öreg gúnár.
– Felségsértés! Felségsértés!
Petrence mérgesen nézett rájuk.
– Hordjátok azonnal a követ, a kutya meg a mája! Nem fog megártani egy kis mozgás!
A két kancellár sápadozott, meg ájuldozott, de nem mertek ellentmondani, nagy nyögve, sóhajtozva felemeltek egy követ s cipelték.
Akkor ért oda a király is. Petrence vígan integetett neki.
– Gyere, komám! Ez ám a jó móka!
A király sem volt rest, eldobta a papírtekercset, levetette a palástot, felgyűrte az inge ujját, s nekirugaszkodott a kőhordásnak.
Az udvari nép ámuldozva nézett, majd hatalmasat éljeneztek, csak úgy zúgott a kiáltás, pedig nem parancsolta meg senki! Majd ledobták ők is a kabátot, s hordták vígan a követ.
De mégiscsak Süsü volt a legboldogabb! Sürgött-forgott, mosolygott mindenkire, s állandóan mondogatta.
– Mégiscsak lesz meglepetés! Mégis lesz hegy! Majd meglátjátok, hogy elhordom egy perc alatt! Majd meglátjátok, hogy milyen híres királyi kőtörő vagyok én!
Amikor összehordtak minden követ, amikor újra állt a hegy, leheveredtek a fűbe, leültek az árokpartra, a királyné a leterített ünnepi palástra, a király intett Süsünek.
– Kezdheted!
Süsü bólintott, és dalolva fejtette a követ, szedte le a hegy tetejéről, s nem telt bele egy óra, elhordta az egészet!
Megtapsolták, megéljenezték, mert igaz, ami igaz, ilyen kőtörő nincs több az egész kerek világon!
Óriási sürgés-forgás, felfordulás volt a várban! Középen állt egy felpántlikázott kétkerekű kordé, abba pakoltak, rakodtak. A pék frissen sült perecet, a kocsmáros boroskupákat, a zöldséges kofa egy füzér pirospaprikát. A többiek mosakodtak, fésülködtek, csizmát pucoltak, bajuszt pödörtek.
A két zsoldos a kardját fényesítette, a sisakját dörzsölte, majd felváltva kefélték egymás ruháját.
A hadvezér aranysarkantyút csatolt a csizmájára. A kancellár a szekrény mélyéről előkereste az ünneplő parókáját. Az írnok legszebb lajbiját vette fel.
A Dada keményített rokolyába bújt, majd a királynénak segített öltözködni.
Az öreg király a bajuszpedrő viaszt kereste mindenhol, de nem találta.
A király az új nadrágszíját kötötte a derekára, a szíjon csillogott-villogott a hatalmas aranycsat!
Szüreti bálba készülődtek, azért volt ez a nagy sürgés-forgás, fésülködés, öltözködés! A Dada rokonai hívták meg az egész udvart!
Lassan mindenki elkészült. Süsü hol itt, hol ott bukkant fel, hol a kordénál segített rakodni, hol meg a tükröt tartotta a zsoldosoknak. Nagyon lelkes volt és nagyon izgatott, hiszen még sose volt szüreti bálban!
Fent a trónteremben is készen állt már mindenki, mikor a kiskirályfi robogott keresztül fűzfaparipáján, és majd feldöntötte a nagyapját, az öreg királyt.
– Na! – morgott az öreg király. – Még feldöntesz!
Azután a homlokára csapott.
– És ővele mi lesz? – ujjával a kiskirályfira mutatott.
Egyszerre mindenki odafordult. A kiskirályfi is megkérdezte.
– Igen! Énvelem mi lesz?
Az öreg király tovább zsörtölődött.
– Így törődtök ti az én unokámmal?! Micsoda apja van! Micsoda anyja! Micsoda nagyapja! Hm!
Itt elhallgatott. A zavart csöndben a kancellár szólalt meg, töprengve simogatta a szakállát.
– Nézzük csak, ki fog rá vigyázni? A király nem maradhat itthon, mert ő a díszvendég! A királyné se maradhat itthon! Mivel most készült el az új ruhája, amit éppen a szüretre csináltatott. Az öreg felség se maradhat, mert abból sértődés lenne! Én se maradhatok, mert nekem a király mellett a helyem! A Dadus se maradhat, hiszen hozzájuk megyünk szüretre!
A kancellár széttárta a karját. A király türelmetlenül kérdezte.
– Hát akkor?
Ebben a pillanatban Süsü nézett be az ablakon, vidáman rikkantott.
– Mehetünk?
A kancellárnak földerült a képe, ravaszul mosolyogva fordult Süsühöz.
– Süsü! Hát persze!
Majd hízelegve folytatta.
– Ugye Süsü, te vagy itt a legnagyobb?
– Igen, igen! – mondta Süsü, és csodálkozva nézett, hogy ezt most minek kérdezik.
– És a legbátrabb és a legerősebb!
– Igen, igen… – hadarta Süsü.
– Nos, mi mindnyájan elmegyünk, kivéve a kiskirályfit! Világos, hogy a legnagyobbnak, és a legerősebbnek kell vigyázni a várra és a gyerekre! Remélem, neked is ez a véleményed!
Süsü körbenézett, minden arcon sürgető kifejezést látott, csak a kiskirályfi arca szontyolodott el, már-már sírásra állt a szája, hogy őrá senki se akar vigyázni! Süsü rákacsintott, és így szólt.
– Vállalom! Majd én vigyázok! Jövőre is lesz szüret!
Hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szállt fel minden torokból. A királyné az ablakhoz lépett, és Süsü lelkére kötötte.
– De mint a szemed világára!
– Úgy, úgy! – bólogatott Süsü.
Sorban az ablakhoz járultak, és ellátták rengeteg jótanáccsal a mosolyogva bólogató pesztrát.
– Ne vidd a napra, óvd a széltől! – mondta a Dada.
– Olvasson, számoljon, csinálja meg a leckéjét! – mondta az öreg király.
Majd hogy jobban megjegyezze, hogy mit szabad és mit nem, versben mondták el neki!
A Dada így szavalt:
Majd a királyné is mondott egy verset:
Az öreg király ezt dörmögte:
A kancellár se akart kimaradni, lassan, tagolva mondta a verset:
Látható volt, hogy mennyi mindent kell tanulni egy kiskirályfinak!
A király még hozzátette az ajtóból:
– És egy fél órát üljön a trónon!
Egyenes derékkal!
Elvonultak a szüretelők, kiürült a vár. Csend lett, nagy csend, csendben lapultak az utcák, a házak.
Süsü biztatóan szólt fel az ablakban könyöklő kiskirályfinak.
– Egyedül maradtunk! De ne félj, amíg engem látsz!
– Nem félek! – válaszolta bátran a kiskirályfi.
– Akkor jó! – nyugodott meg Süsü.
Nézték egymást mosolyogva, fürkészve, majd a kiskirályfi szólalt meg először.
– Kimehetek?
– Kijöhetsz! – mondta Süsü.
– De hát kint süt a nap! – mutatott az égre a kiskirályfi, mert ő még jól emlékezett, hogy mit tiltottak, és mit parancsoltak meg neki.
De Süsü csak nevetett.
– Az a jó! Az áldott napsütés!
A kiskirályfi óvatos volt, nem tudta még, hogy mennyit enged meg Süsü.
– Ne üljek előbb egy fél órát a trónon?
– Ráérsz akkor ülni, ha elfáradtál! – mondta Süsü.
A kiskirályfinak felcsillant a szeme, látta már, hogy nagyon jól megértik egymást!
– Futhatok is? – kérdezte.
Süsü bólintott. A kiskirályfi lerobogott a lépcsőn, le az udvarra, megállt Süsü előtt lihegve.
– Teljesen kimelegedtem! Nem baj?
– Nem baj! – legyintett Süsü. – Majd egy jó kis szellő lehűt!
– Elmondjam az egyszeregyet? – ajánlotta a kiskirályfi.
– Mondjad! – bólintott Süsü.
A kiskirályfi éneklő hangon belekezdett.
– Egyszer egy az egy, kétszer egy az kettő, háromszor egy az három, négyszer egy az négy, ötször egy az… Hogy van tovább?
Süsü mentegetőzve válaszolt.
– Nem tudom! Én nem jártam iskolába!
– Vívni tudsz? – tört le egy vesszőt a kiskirályfi és vívóállásba ugrott.
– Ó, azt tudok! Azt nagyon tudok! – mondta Süsü mosolyogva. – Ismerek minden trükköt és fogást, vágást és szúrást! Támadást és menekülést! Érj utol, ha tudsz!
Süsü megiramodott, futott, futott körbe a szökőkút körül, nagyokat rikkantgatott. A kiskirályfi üldözte, kergette körbe-körbe, míg jól el nem fáradtak, s lihegve leültek.
– Megfogtalak! Add meg magad! – kiáltotta a kiskirályfi.
– Megadom, kegyelem! – nevetett Süsü. – Te győztél!
A kiskirályfi Süsünek szegezte a vesszőkardot.
– Mondd, hogy én vagyok a legbátrabb!
– Te vagy a legbátrabb! – ismerte el Süsü.
– Mondd, hogy én vagyok a legerősebb! – követelte a kiskirályfi.
– Te vagy a legerősebb!
– Mondd azt, hogy sárgarigófészek! – kacagott a kiskirályfi.
– Sárgarigófészek! – nevetett Süsü.
Mikor jól kinevették magukat, a kiskirályfi Süsüre nézett töprengve.
– És most? Mit játsszunk?
Süsü vidáman méregette a kipirult arcú kiskirályfit, majd így szólt.
– Mit, mit? Hát háborúsdit! Az az igazi játék! De előbb meguzsonnázunk! Üres gyomorral nem lehet háborúsdit játszani! Tudok itt a közelben egy-két jó vadkörtefát! Szereted a vadkörtét?
A kiskirályfi bólogaott, hogy szereti, bár még soha nem evett. De nem baj, mert ha Süsü is szereti, biztosan finom!
Elindultak a vadkörtefához. Süsü a várkapura kiakasztotta a táblát, amely a kapusfülkében lógott. A táblára az volt írva, hogy
RÖGTÖN JÖVÜNK!
Elöl battyogott a kiskirályfi, hátul cammogott Süsü, így értek a vadkörtefákhoz.
A kiskirályfi már meg se kérdezte, hogy felmászhat-e. Mióta közelebbről megismerte Süsüt, a világ legjobb pesztráját, leghűségesebb jópajtását, eszébe se jutottak ilyen felesleges kérdések! Fogta magát, s egyből felmászott a vadkörtefára.
Mikor fent volt a fán, Süsü így szólt.
– Várj! Előbb énekeljük el a vadkörtedalt! Jobb lesz az étvágyunk!
A kiskirályfi biccentett, hogy rajta, majd figyel! Süsü megköszörülte a torkát, s brummogva elénekelte a vadkörtedalt.
| Eszegetném reggel, délben, |
| Húsa roppan, leve csorran, |
| S szádban marad a vadkörte, |
|
A kiskirályfi gyorsan megtanulta, együtt fújták, énekelték teli tüdőből, hogy csak úgy zengett a környék. Közben nagyokat haraptak a vadkörtébe.
Mikor már elverték első éhüket, a kiskirályfi felmászott egy sziklára, és visszaterelte a beszélgetést a háborúsdira.
– Te voltál már háborúban?
Süsü őszintén válaszolt.
– Nem. Még soha. De nagyon sokat hallottam róla! És azokat mind jól megjegyeztem! Figyelj!
Süsü bömbölni kezdett, félelmetes pofákat vágott, harciasan vicsorított.
– Üsd-vágd, nem apád! Piff-puff! Csinbumm! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Kard-ki kard! Szuronyt szegezz! Cél! Tűz! Pénzt vagy életet! Állj vagy lövök! Fel a kezekkel!
Majd rendes hangon befejezte.
– Egyszerű ez! Magad is láthatod! Nem kell más, mint egy jó ellenség!
– De ki legyen az ellenség? – töprengett a kiskirályfi.
– Hm, hm! – töprengett Süsü is. – Én nem lehetek a te ellenséged, mivel szeretlek! Te sem lehetsz az én ellenségem, mert…
A kiskirályfira nézett jámbor képpel. Majd megkérdezte.
– Te is szeretsz?
– Én is! – jelentette ki a kiskirályfi, és megsimogatta Süsü arcát.
– Akkor jó! – rikkantott boldogan süsü. Majd elszontyolodott. – Illetve nem jó! Úgy értem, hogy akkor ki lesz az ellenség?
A kiskirályfi szétnézett a szikláról, hogy hátha meglát valami ellenségnek valót! De nem volt a környéken senki, csak bokrok, meg fák. A kiskirályfi nézegette őket, majd elmosolyodott, eszébe jutott valami. A bokrok felé mutatott.
– Ott az ellenség! A bokrok a gyalogság! A fák a lovasság!
Süsü megdicsérte a kiskirályfi eszét.
– Pompás ellenség! Jól vág az eszed!
A kiskirályfinak roppant jólesett a dicséret. Majd eszébe jutott még valami, gyorsan ki is mondta, nehogy elfelejtse!
– És ki lesz a fővezér? És ki lesz a hadsereg?
Süsü egy pillanatig se habozott, azonnal rávágta.
– Te leszel a fővezér! Én meg leszek a hadsereg! Ígérem, hogy nagyon jó és hűséges hadsereg leszek! Várom a parancsaidat, fővezér!
A kiskirályfi belepirult a dicsőségbe. Még sohasem volt fővezér, s még sohasem volt hadserege! Csillogó szemmel nézték egymást. A fővezér a hadsereget, a hadsereg a fővezért. Majd a fővezér érces hangon így szólt:
– Figyelj, hű hadseregem! Elmondom a haditervet!
– Figyelek! – mondta a hadsereg.
– A haditerv a következő: én megyek elöl, te jössz utánam!
– Nagyon jó kis haditerv! – zúgta a hadsereg.
Vidáman méregették a bokrokat, fákat, az egy helyben álldogáló ellenséget.
Torzonborz, az igazi ellenség
Élt a másik szomszédban egy gonosz király. Torzonborz volt a neve és nem véletlenül: borzas volt a haja, mint a kecskeszőr, a szakálla meg mint a kenderkóc. Egy nagy hegy gyomrában volt a palotája, a föld alatt. Torzonborz nemcsak gonosz volt, hanem pici is, vagyis apró termetű, és ezen úgy segített, hogy fölfelé ugrált, mint a kecskebéka. Főleg, amikor mérges volt! És mivel állandóan mérges volt, mint egy hörcsög, és állandóan ugrált, nem is nagyon lehetett tudni, hogy mekkora a termete!
Most is éppen ugrált, és kiabált a hadvezérével.
– Mikor támadunk? Mikor támadunk? Már elmúlt egy hónap, és még senkit se támadtunk meg!
A hadvezér behúzta a fejét a nyakába, s nyöszörögve válaszolt.
– Elgörbültek a kardok! Most egyenesítik őket!
– Akkor lándzsával támadjunk! – pattogott Torzonborz.
– A lándzsákba most faragják az új nyelet! – nyöszörgött a hadvezér.
– Akkor puszta kézzel támadunk! – rikkantotta Torzonborz a levegőből.
– A puszta kézre most csinálják a vaskesztyűket! – hebegte a hadvezér.
– Akkor mit tegyünk? – ért le a földre Torzonborz.
– Küldjük ki a kémet! Addig is nézzen körül! Hátha talál valami gyenge ellenséget! – javasolta a hadvezér.
Torzonborz egy pillanatig a földön maradt, eltöprengett, hogy nem gúnyolódik-e a hadvezér. De aztán látta, hogy nem, sőt inkább remeg! Újra felugrott a levegőbe, nagyot rikkantott.
– Nem rossz! Azonnal jöjjön ide a kém!
A kém besomfordált, jobbra pislogott, balra pislogott, folyton járt a szeme, egy percre sem tudta abbahagyni a kémkedést.
A hadvezér kiadta neki a parancsot.
– Jobbra mész, balra mész, kifigyelsz mindent, kiszagolsz mindent! Futás! Egyik lábad itt, a másik ott!
A kém siránkozva jegyezte meg:
– És a ló? Gyalog menjek? Mindig gyalog? Nem győzöm talpaltatni a csizmámat! És még a múltkori kémkedésemért sem kaptam meg a pénzt!
De azért elindult, és sebesen haladt a vár felé, habár gyalog ment.
Mikor odaért a várkapuhoz, rögtön észrevette a kifüggesztett táblát. Közelebb somfordált és elolvasta: Rög-tön jö-vünk! Majd besurrant a nyitott kapun, s körülnézett a várban is. Meglepődve látta, hogy nincs senki, nincs egy lélek se! Hogy egészen biztos legyen a dolgában, hangosan meg is kérdezte.
– Hahó! Nincs itt senki?
Fülelt, de senki sem válaszolt. Kisurrant a kapun, leakasztotta a táblát, hóna alá csapta, és magával vitte.
Torzonborz és a hadvezére hitetlenkedve nézte a táblát.
– Honnan jövünk rögtön? Kik jönnek rögtön? Mikor jönnek rögtön? – ugrált Torzonborz.
– Azt nem tudom, az nincs ideírva! – pislogott a kém. – Csak azt tudom, hogy nincs a várban senki! Még meg is kérdeztem!
– Pompás, pompás! Nagyszerű – pattogott Torzonborz. – Akkor elfoglaljuk a várat! Nem kell hozzá se kard, se lándzsa, se vaskesztyű! Csak láb! Csak odáig kell gyalogolni!
– Nincs mindenkinek csizmája! – vetette közbe a hadvezér.
De Torzonborz nem törődött ilyen aprósággal.
– Akinek nincs csizmája, jöjjön mezítláb! Szép idő van! Gyönyörű idő van! És még gyönyörűbb lesz, ha elfoglaljuk az üres várat!
Torzonborz már a mennyezetet ütögette a feje búbjával, akkorákat ugrált örömében. De nem elég, hogy ugrált, dalolt is, harsogva, bömbölve.
| Torzonborz a nagy király! |
| mint az arany úgy ragyog! |
| Torzonborz a nagy király, |
| Hogyha feláll egy székre, |
|
Mikor befejezte a dalt, leért a földre, s így kiáltott.
– Ez legyen az indulónk! Mindenki ezt énekelje! Indulónk van, akkor mire várunk?! Indulás! Előre! Roham! Riadó!
A hadvezér kirohant, felsorakoztatta a hadsereget. Akinek nem volt csizmája, azt hátraállította, a legelsők meg egy hatalmas faltörő kost cipeltek, mivel nem volt más fegyver a raktárban.
Torzonborz a sereg élére állt, s nagyokat ugrott előre. A sereg követte nyögve, izzadva és fél lábon sántikálva. Azok nyögtek és izzadtak, akik a faltörő kost cipelték, s azok sántikáltak, akik mezítláb mentek, mivel beleléptek egy tüskébe.
Ha nyögve is, ha sántikálva is, de mégis elértek a vár környékére. Egy domb mögött megálltak, Torzonborz elkérte a távcsövet a hadvezértől, és nézegette az üres várat. Majd eldobta a távcsövet és hátrakiáltott.
– Üres, üres! Nincs senki! Hu-hu-hu! Roham!
De senki se rohant. A katonák leültek a földre, elheveredtek a fűben, a mezítlábasok a tüskéket piszkálták ki a talpukból.
Torzonborz borzasztó mérges lett. Rájuk ordított.
– Mi van? Süketek vagytok?! Azt mondtam, hogy roham!
A hadvezér végignézett az elpilledt seregen, s óvatosan ezt tanácsolta Torzonborznak:
– Nem lehetne kúszva? Sosem árt az óvatosság! Szép lassan odakúszunk azokhoz a bokrokhoz meg fákhoz. Ott megpihenünk! Utána továbbkúszunk! Idő van! Minek rohanni? Ebben a melegben még napszúrást kap az ember.
Torzonborz is végignézett a lihegő-pihegő, tüskét piszkáló hadseregen.
– Helyes! Irány a bokor! Szép lassan kúszva, utánam!
A hadsereg lassan elkúszott a bokrokig, ott újra elheveredett, behúzódva az árnyékba.
Egy fővezér nem eszik tejbegrízt!
Süsü így szólt a kiskirályfihoz.
– Fővezért, add ki a parancsot!
A kiskirályfi felállt a sziklán, és kiadta a parancsot.
– Cél: a bokor! Tűz!
Süsü igazán jó hadsereg volt, egy pillanat alatt kitalálta, hogy mivel lődözzön! Felnyúlt a fára vadkörtéért, és valóságos bombazáporral árasztotta el a bokrokat. Majd mikor a kiskirályfi kiadta az újabb parancsot, hogy roham, Süsü félelmetesen bömbölve, füstöt okádva rohamra indult.
– Hurrá! Cél! Tűz! Roham! Üsd-vágd, nem apád! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Csin-bumm! Piff-puff! Kard-ki-kard! Szuronyt szegezz! Állj vagy lövök!
Zúgtak, szálltak a vadkörték, gomolygott a füst, zengett, harsogott a csatakiáltás. A bokorban nagy lett a riadalom. Kapkodták a fejüket a vadkörte elől. A hadvezér felnyögött, mikor telibe találta egy vadkörte.
– Csodafegyver!
Torzonborz idegesen kérdezgette a nagy bömbölésben, és nem mert ugrálni, mert félt, hogy eltalálják.
– Mi ez? Mi ez?
A hadvezér fülelt, majd így szólt.
– Ahogy a szakkifejezésekből kiveszem, ez egy roham! Ahogy a lövedékek irányából megsaccolom, éppen felénk tart! Jaj! Fedezékbe! Hazudott a kém! Besétáltunk a csapdába! Hol a kém? Megnyúzni!
De a kém is észrevette, hogy itt valami nincs rendjén! S azt is jól tudta, hogy ő lesz a bűnbak! Éppen ezért oldalt elsompolygott a legszélső bokorig, ott kilesett és kisuttogott, és óvatosan feltartotta a kezét.
– Megadom magam! Én csak egy egyszerű kém vagyok!
De vagy túl halkan mondta, vagy nagy volt a csatazaj, mert nem hallotta meg senki, sőt egy eltévedt vadkörte pont fejbe találta! A kém visszabújt a bokorba, és csendben maradt.
A kiskirályfi végigszaladt a bokrok mentén, kipirult arccal bele-beleszúrt mindegyikbe vesszőkarjával, s csengő hangon kiáltozott.
– Legyőztelek! Add meg magad!
S rohant tovább.
A bokrokból előjöttek Torzonborz katonái, felemelték a kezüket, a hadvezér egy fehér zsebkendőt lobogtatott, vagyis megadták magukat.
Ekkor ért oda Süsü is, és roppantul csodálkozott, mikor meglátta a felemelt kezű hadsereget.
– Hát ti? Kik vagytok? Hogy kerültetek ide?
Mikor a hadvezér meglátta Süsüt, úgy vacogott a foga, hogy alig tudott beszélni.
– Megadjuk ma-ma-ma…
Süsü legyintett, hogy hagyja abba, majd kíváncsian benézett a bokrok mögé.
– Vagytok még?
Ekkor előbújt Torzonborz is, toporzékolt, a haját tépte.
– Én vagyok Torzonborz! A legnagyobb, a legerősebb, a leg…
– Jól van! – intette le Süsü. – Megadod magad vagy lőjek?
– Megadom! – vacogott Torzonborz.
Süsü a kiskirályfi után kiáltott, aki már a legszélső bokornál járt, kardjával beleszúrt, mire elősompolygott a kém is feltartott kézzel. A kiskirályfi nem vette észre, mert éppen visszafordult a kiáltásra.
– Mit akarsz, hű hadseregem?
– Izé! – mondta Süsü zavartan. – Gyere ide, fővezér, nézd, igazi ellenséget fogtunk!
A kiskirályfi odament, és ő is nagyon elcsodálkozott.
– Megadták magukat? Igazándiból? Mindnyájan? Éljen! Győztünk! Mit csináljunk velük?
Süsü nézegette a remegő katonákat, a vacogó Torzonborzt, s a foga közt mormogott.
– Legelőször is meg kéne mosdtani őket!
Ekkor előlépett a hadvezér, a kezében levő fehér zsebkendőre mutatott.
– Ez egy fehér zászló! Vagyis mi most hadifoglyok vagyunk! A nemzetközi szabályok értelmében nem eshet bántódásunk! Orvosi ellátást kérünk és kosztot!
A kiskirályfinak tetszett a fehér zászló, magához vette, azután töprengve sétált fel-alá, ahogy egy jó fővezérhez illik. Majd megállt, és így szólt a hadseregének, vagyis Süsünek.
– Nem szeghetjük meg a nemzetközi szabályokat! Vigyük őket a várba!
A hadvezér hízelegve mondta a kiskirályfinak.
– Jó fővezér vagy! Betartod a szabályokat!
De Süsü rámordult.
– Ne hízelegj! Állj a sorba! Hallottátok, mit mondott a fővezér! Kettős oszlopba álljatok, és irány a vár! Ott majd kaptok orvosi ellátást! Egy-kettő, bal-jobb! Földieper, mogyoró, uzsonnára az a jó!
A hadifoglyok sorba álltak, de Torzonborz méltatlankodva csapott a mellére.
– Én is? Én király vagyok!
De Süsü leintette.
– Hadifogoly vagy! Terád is vonatkozik a fehér zsebkendő! Ne mondjam még egyszer! Indulás! Földieper, vadkörte, egyenest menj, ne körbe!
A hadifoglyok elindultak, hátul ballagott Süsü és a kiskirályfi. A kiskirályfi még most sem tudta elhinni, hogy igazi háborúban igazán győztek, és igazi hadifoglyokat ejtettek. Gyönyörködve nézte a baktatókat, s boldogan suttogta.
– Győztünk! És saját hadifoglyunk van!
Süsü vele együtt örvendezett.
– Saját! És azt csinálunk velük, amit akarunk! Te vagy a legjobb hadvezér, aki alatt hadsereg voltam!
Beértek a várudvarba, Süsü megállította a menetet, eléjük lépett, és így szónokolt nekik.
– Most következik az orvosi ellátás! Friss levegőn felsöpritek az udvart! Meg letörlitek a port, meg a sok bacilust! De ragyogjon ám minden, mint a hajnali ég! A seprűk ott vannak a sarokban!
A foglyok kézbe fogták a seprűket, és savanyú képpel, ímmál-ámmal sepregettek, csapkodták a port.
A kiskirályfi nézte őket, majd odaszólt Süsünek.
– Miért ilyen szomorúak ezek?
Süsü újra ráförmedt a sepregetőkre.
– Nem bírom nézni azt a szomorú, savanyú képeteket! Énekeljetek!
– Mit énekeljünk, Sárkány úr? – kérdezte Torzonborz alázatosan.
– Süsü a nevem! Megengedem, hogy ti is így hívjatok! És a seprűnótát ékeljétek! – adta ki a parancsot Süsü. Majd pattogósan vezényelt.
– Egy-két-hár-négy! Rajta!
A hadifoglyok rázendítette a seprűnótára.
| Seprű, seprű, nyírfaseprű, |
| Hej, ne törd a tenyeremet, |
| hej, legyél kicsit puhább! |
| Jobbra csapok, balra csapok, |
| ettől csak úgy száll a por! |
| Szemem csípi, orrom viszket, |
| Ha tüsszögök, mégis seprek, |
| mint akit hajt egy szent láz, |
| tiszta udvar, tiszta ház! |
| Seprű, seprű, nyírfaseprű, |
| Haj, ne törd a tenyeremet, |
| haj, legyél kicsit puhább! |
|
Hát ahogy így énekeltek, meg sepregettek, távolból trombitaszó hallatszott. Süsü fülelt, majd felrikkantott.
– Megjöttek a szüretelők!
S mikor a kapun betódultak a szüretelők, elkiáltotta magát.
– Seprűvitézek, sorakozó!
A seprűvitézek felsorakoztak, a szüretelők megálltak, és ámultak-bámultak.
– Kik ezek? – csodálkozott a király.
– Hadifoglyok! – mondta Süsü. – Most kapják az orvosi ellátást nemzetközi mértekben!
– Micsoda? – kérdezte a király. – Beszélj értelmesen!
– Majd a fővezér elmondja a többit! Értelmesen! – mutatott Süsü a kiskirályfira.
A kiskirályfi az apja elé állt, és kipirult arccal, de csengő hangon így szólt.
– Háborúztunk, csatáztunk és győztünk! Én voltam a fővezér, Süsü volt a hadsereg!
A király hümmögött, meg csodálkozott, meg a fejét rázta, majd elismerően ezt dünnyögte.
– Nahát! Ennyit hadifoglyot még én se ejtettem! Hm. És te voltál a fővezér! Hm. Meglátszik, hog az én fiam vagy! Büszke vagyok rád!
Majd Süsüre nézett.
– És rád is büszke vagyok!
Na, lett nagy éljenzés, meg kalapdobálás, meg gratulálás! Még a hadifoglyok is elismerően bólogattak, hogy ami igaz, az igaz, ez nagy győzelem volt! Süsü irult-pirult, hiszen őt még sose éljenezték meg ennyien!
A kiskirályfi csillogó szemmel nézett az éljenzőkre. A Dada odafutott hozzá, és aggódva kérdezte.
– Nem vagy éhes, lelkecském? Nem ennél egy kis tejbegrízt?
A kiskirályfi önérzetesen válaszolt, hallotta mindenki.
– Egy fővezér nem eszik tejbegrízt!
Még sokáig örvendeztek, dicsérték a fővezért és Süsüt, és nem volt senki boldogabb a világon, mint a kiskirályfi és Süsü, a sárkány!