Könnyes dal

N. L. is a mennybe ment,
várja ott a regiment,
várja bujdosó csapat,
mely e földtől elszakadt.
Várja már a magyar ég
valamennyi költőjét –
az is, aki nem akart
elmenni, már odatart.
Bánat bánatot tetéz:
miért e nagy röptetés,
a szív miért szökik oly
vadul, mint aki fogoly?
A szív, a szív, a gyönyörű!
Miért roppan, aki hű,
s robban, bár égni hiún
akart, mint uránium?
Minden álom és mese,
egyszer volt… itt van, nesze,
már lefogták szép szemét,
hajtják, törik könyökét.
Káromkodnék s csak sírok,
s mint bolond, verset írok,
s futkosok a padláson,
lent hallják kopogásom? –
Mert nem föl, nem az égbe,
igyekszik le a mélybe
mindenki, kit anya szül,
s csont a földdel elvegyül.
Nyáron fű és télen hó
lesz az örök takaró –
Napjaink letört szárnya:
suhint nagyot hiánya.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]