Koromcsillag

1968

 

 

 

 

Tavaszi ének

Jut már fény a gyöngécske füveknek,
vedlett kutyáknak hegyoldal, lányoknak szerelem.
Ló hátán legényke, a lovak tüzelő tökökkel ügetnek
a folyóra, habzik tőlük a víz, felforr hirtelen.
Milyen lesz a lányok álma, ó ha tudhatnám, milyen?
Csillagokig érő édes sóhajtással kisbabák születnek,
hanyattfekve ringatgatni, becézgetni jó azt álom mélyiben.
Zizzenő holdfényben a kutyák figyelő pofája: lelkesen
lessük az éjt, az álmot, elnyújtózva a vizes füveken.

 

 

 

Ha szerelem hajt ostorával

Ha szerelem hajt ostorával, én és a kutyák
ügetünk csapzott irhával sikátoron át,
boldogtalan szívünk visszük, kövön kattogót,
szimatolunk kölyöklányt és vedlett bugyogót,
zsenge csípőt s mázsás combot, hogy a víz kiver,
pofánkon a sóvárgás is tündért hívó jel,
űznek innen, űznek onnan, konyhaajtó becsapódik,
hátrálunk is vicsorogva rongy odúkig, kutyaólig.
Égre fölnyüszítő vágyunk ki értheti meg?
Szívünkben az olthatatlan csillagfény remeg.

 

 

 

Biztató

Arccal ülök ablaknak, égnek,
a hasábnyi sugárba.
Árnyékomból jósolnak majd a vének:
ez volt az ifjúság, az árva.
Ilyen volt s ez volt – elképzelem
őket is, köhögős angyalokat,
belenéznek a számba.
Félretolom őket a papírról,
most nincs idő erre.
Fogam ép még, a csontmalom,
s hibátlan szívem szerelme.
Az ám, és álmomban nem jár,
sosem járt kukac: a hazugság
lágyan nyalintó nyelve.
Levedlem egy vállrándítással
a rossz kabátot, rongyokban lógó eget,
amit nem tudtam kikerülni, s amiért
fogat csikorgattam már eleget;
a vér, a vágy tiszta szavára
figyelek, kiülök az eszmélkedés ablakába,
s magas hangon elkezdek egy éneket.

 

 

 

A hétéves Odüsszeusz

Kormos Istvánnak

 
Fejesvonalzó tollszár írka
a képzeletében példás rendben
apját nem ismeri nagyanyja becézi
fogódzik szigorú tenyerekbe
Az árvák koravén mosolyával
nézi a viháncoló gyerekhadat
hívják nem moccan mint a moha
az iskolakerítésre tapad
S indul feléje már fölrepült
amit majd meg kell álmodnia
a tutajt harapdáló Földközi Tenger
s a fenyőillatú Normandia

 

 

 

Szegény Odüsszeusz

Szegény Odüsszeusz a kutyád se ismerne meg
s a lúdtalpas pincérek nem köszönnének vissza
ajtócsapódás halhatatlan emléke szívedben
holdas háztetők fehér síkjai dőlnek a kései
magány a megrendült eszmélkedés fájdalmába
állsz a villanykörte alatt ősz csorog köréd arcodra
semmit se bántál meg és semmit sem akarsz újra
köhögősen hozzá görnyedsz a többi öregekhez
vakít vakít elviselhetetlenül villog amit megéltél
életnek túl szabad álomnak hihetetlen emberi lélek
gúnyosan nézel a poros lomos homályos égre

 

 

 

Orpheus keresése

Hajóroncs szárad a fövenyen –
elképzelt hajóroncs. A katasztrófák
egyszerűbben és szánalmasabban értek
véget a szűk mellékutcákban,
s a fékcsikorgás dallamára elmormolt
énekek senkit se hoztak vissza
a halálból. A dunai gőzössíp
föl-fölszúró sikolyára csak
a kutyák fölnyúló füle válaszolt.
A túlsó parton a halottak árnya,
talpuk alatt légáramlás csobog;
a leendő halottak árnya! Ontja
a képzelet, mint a lecsúszó vagonajtó;
számlálja, mint az elszürkült arcú
írnok; méri, mint a mázsáló billegő
nyelve. A vallomás határa,
az ítélet vége, a szánakozás
hiánya űz utánad okarina szájüregű,
kinek a lélegzése is zene.
Lehordom rólad a törmeléket,
a galvanizált szemétdombot,
a holttested fölé épített filléres
mutatványosbódékat és elsiratlak,
ahogy illik, képzeletünkben hányódó
halott; örökre befalazott ablak.

 

 

 

Villanásnyi búcsú

Ajtó nyikordul, ablak csikordul,
megint a magány muzsikája,
légüres tér a szobában,
súlytalanság dől a fényképekbő1,
mosoly fáradt villámlása –
a hánytató, a jégkockákat csörgető,
a kínlódva lángoló bádogtető,
a gerincig reccsenő, verset írató
magány világnyi légszomja üvölt utánad.

 

 

 

Sanzon

Most azt hiszem: boldog vagyok
és az leszek, míg élek.
Nap süt, a fény alá merült
utcán ülnek a vének.
Szívükbe süppedve puhán
a régi utcák, fények,
ahol mostan is ülnek ők,
s amit én már nem értek.
S amit majd ők nem értenek:
ha vén szívemben élnek,
örök Nap süt az elmerült
utcán, hol üldögélek.

 

 

 

Karácsonyi ének a pásztoroknak

Mert angyal suhant, ingével súrolva a sziket,
a torsot, kutyák kaptak utána álmélkodva,
a gubancos szamár elsavanyodott ínnyel rémüldözött;
mert a fekete ég alatt angyal suhant, hófoszlány,
isten megfagyott lehellete, dérlepte nádas ringása,
tündöklő nyári szárnycsapások, ölyv, csíz fehér árnya,
sírós őszi ködök, gödörmély köhögések visszhangja;
mert együgyű álmotokon, jámbor hortyogásotokon át
angyal suhant, pendelyes gyerekkor emléke, kemencesutok
melege, bögre tej, kenyér jóreggeltje, szalmakazal alkonyok,
kifakult kék kötények illata, torokfájás, rozsdás szög
ma is eleven sajgása, ó, milyen hamar elveszített éden;
mert a sistergő csillag világnyi huzatában angyal suhant,
templomablak foszforeszkálása, dörejlő orgonaakkord,
miseruhák aranyférce, püspökcsibuk füstkarika glóriája,
plébániák hízott libája, szentképek meztelen nőteste,
aranytól, gyémánttól roskadó, lassúdó mélyrepülés,
– fölriadva a puszta földön, kapkodva megsüvegeltétek.

 

 

 

Hold ragyog, só ömlik kisiklott vagonból

Hold ragyog, só ömlik kisiklott vagonból;
éren át, réten át, a mélyenhűtött űrön át
sétál szívem, elege volt a fájdalomból,
nem kelleti magát, nem hord tajtékból ruhát.
Már éldegélnék. Hátamon az ablak szárnya,
éj-nap, éj-nap, nyílik, csukódik holtig.
A magány: a falon szívem halhatatlan árnya.
Életem elfogy, elárul, örökre elkallódik.

 

 

 

Három ikon

 

Paszternák

Ablakkeret végleges könyökébe fogva
egy égdarab, egy hasonlíthatatlan ég.
Ház sincs hozzá, templom sincs hozzá.
Kéretlenül áramló fényesség.
 

Jeszenyin

Ezüstös sírás fonalán lóbálsz, Uram,
magány sztyeppéjén, szerelem hómezőjén.
Ha megállnék… De eleven ingád suhan.
Ha megállnék, arra tudnál-e törvényt?
 

Majakovszkij

Szabad égbolt alá illő taglejtések,
állványzattá ácsolt mondatok.
Rajongók, bámészok, patkányok lent a téren.
Hipnotizálja a felkelő napot.

 

 

 

Dallam

Fecske-emlék villan el fehér hassal –
tizedmásodpercnyi évek, űri naptár.
Mit is kezdhetnék, mit is a virradattal;
ránézek: a park zöld üveg, elfordulok: jégkristály.
A hajnal örökösen ígér, ablakhoz nyomott arcomat
majd meglátod egyszer és akkor már nem felejtheted –
horizontomról fordul, mint vörhenyes farú lovak, a nap,
majd veletek megyek egyszer óceán-ringású reggelek.
De addig várlak, a megritkult időbe beleveszve,
ha majd megjössz, simítsd meg arcomat, a bútorok élét.
Sirályok zokognak s lecsapnak elképzelt kezedre,
s elnyeli őket a fal, a szobát az örökkön fehér ég.

 

 

 

A szerelem évszakai

Kék dal csap fel mint a tenger
az utca a medrét mutatja
még alig éltünk még alig éltünk
nyár hatalmas arca az ablakokban
mosoly villanása kivilágított vonat
a lágyan beomló kapualjban
higany ömlik föl a lépcsőn
menekülő lábnyomodat befoncsorozza
henger alakú fény csönd csönd üvegudvar
szárnyad kapirgál a falon
átzümmög hozzád a tenger
lecsüngő kézfej pálma árnya
higany ömlik föl a lépcsőn
korlát fehér gerince villog
Ősz üszkös arca az ablakkeretben
kapaszkodsz csatakos lovakba
végigvonszol a fájdalom az utcán
fehér delfin föl-leverődve
ázott esernyők lehorgasztott válla
álmatag keselyük ülnek ujjamon
majd elmondom majd elmesélem
szerelmem árnya a tér fölött
a hajdani s az eljövendő
fájdalmak álmok villanások
szerelmem árnya a tér fölött
behavazott hinták zúzmarás suhanása
S megint tiszta tiszta s irgalmatlan
tél arcom a megfagyott ablaküvegen
álmodban a moccanatlan tenger
dereng fönnakadt melled csönd-iker
combod kecses lábfejed kitakarva
foszforeszkál a szoba egykedvűen
átsuhanó napok sóhajtása
elveszett évek barnuló árnya a falon
fényképek gödre üres négyszöge
a vágyakozás kimondhatatlan szomorúsága
arcom a megfagyott ablaküvegen
álmodban a moccanatlan tenger

 

 

 

Álmomban otthon jártam

Sirály, nem kellenek a szárnyaid.
Sirály, elrohadnak a szárnyaid.
Azúrtemető földjét túrod,
lefoszlasz, kihülsz, pici halott,
fehérlik drótgubanc csontvázad.
Vasárnap ásít, bim-bam,
íme, vasárnap.
Fenyőgerenda-templompad
torokig húzódó fogsora,
öles pofacsont, vastag boltozat,
fekete nyelv: a torokból szól a pap,
fent verdes a kántor,
szúrós szemmel figyeli
tizenkét kurátor.
A toronyból Isten távírásza
lefülel s morzézza tovább
a hívek gyönge óhaját,
a harangkötelet markolássza,
csendít, kongat. „Kosztért, lakásért…”
– hozzáteszi a magáét.
Sirály lüktet húsvét egében,
föltámadt észrevétlen.
Átsüt rajta a messzi fény.
Függ szárnya keresztjén.
A rétekről, a kertek alól
szél iramlik, a kotlikba,
a fazekakba beleszagol,
fől a tyúk, sül a tyúk!
Szalad a hírrel a Fő utcára,
beszól a borbély orrlikába.
A pacsuli-boltot gőggel lenézi
a szomszédja, a rőfös,
a rőfösnek nem köszön
a bőrös,
s mindnyájukba bentreked a szó,
ha biccent a temetkezési vállalkozó.
Csönd van a teremtés műhelyeiben:
a kovácsműhelyben fogam készül,
a bognárnál csontom esztergálják,
a szíjgyártónál bőröm varrják,
a kötélverőnél hajam csepülik,
csönd van, csönd van.
A fényképész kirakata
hófénnyel lobban,
görcs arcok, tuskó mosolyok
a főnix-magnéziumban,
s örökké él az ifjú pár,
mirtuszkoszorúban a lány,
s a fiú gégéjén meredő
kölcsön csokornyakkendő.
Ebéd után izgága
drukkerek tódulnak a délutánba,
fortyog a libalegelő,
a nem éppen előkelő
futballpálya,
kölyök s felnőtt kiabálja:
„Jaj lesz néktek,
ha nem győztök, henteslegények!”
A dagadt mészárosmester, mint a páva
lépked a gyepen, alig fér a klottgatyába.
Int, hogy nem lesz semmi baj!
De nem lesz kisebb a ricsaj.
A komolyabbak, a vének
a szőlő bordáiban üldögélnek,
lassún mozdulnak s azt is néha,
nagy időt mérnek,
mint a szív.
Majd feketéllnek az ágak,
fekete vonalak
satírozzák a fényt szürkületté,
semmivé a fehér házfalat.
A fényképész-kirakat még
lobog, majd hamuvá ég
az ifjú pár,
mirtuszkoszorúban a lány,
s a fiú gégéjén meredő
kölcsön csokornyakkendő.
Emelkedik az ég, a sirálytemető,
szívszorító lesz a magasság.
Fejem fölött tótágast pici halott,
drótgubanc csontváz.
Sirály, hol vannak a szárnyaid?
Sirály, elrohadtak a szárnyaid,
míg lehunytam a szemem.

 

 

 

Mimikri

 

Szerelmedben megáll

Szerelmedben megáll
nikkelcsontú halál
tágul nincsen-borda
lágy húsodba forrva
Ha nem lennék szemed
megszülne engemet
piros szív kalimpál
szerelmedben megáll
 

Óra ketyeg

Óra ketyeg ütőeredben
 
a kékes bőr alatt
gyönyörűt a lehetetlenben
 
én megálmodtalak
Én nem leszek egykor jól tudom
 
vér hús gerjedelem
ringok majd könnyedén csuklódon
 
érverésed figyelem
 

Kakukk ugrál ki szemedből

Kakukk ugrál ki szemedből
 
szerelmed idejét tudja
még futkosnak le nyelvedről
 
táncos szavak tűz-papucsban
Míg fogam fogadhoz nyomtam
 
a kakukk tudta vége már
ölelésünkbe fagyottan
 
kakukk-időnk rég lejárt
 

Cseréptálra pingált madár

Cseréptálra pingált madár
 
készült épp indulni érted
hóna alatt csirip-szótár
 
madarak nyelvét nem érted
Csőrében cigarettpapír
 
rajta a hír tű-írással
falon szemben árnyékszatír
 
kártyázik az elmúlással
 

Évszakok rácsain

Évszakok rácsain által
búttam érted hangyaszívvel
harkályok ámulatával
mókus-örömmel csöpp csízzel
Az ember csak elámul hogy
lehajtott fejjel elébed
értem arcod elárul hogy
mind természetesnek vélted
 

Nyelved alatt

Nyelved alatt alusznak
csontig koplalt betűk
tartsál ott engem túsznak
így szóltam helyettük
Így tett ajkára kiülnek
billegve lelesnek
zümmögve elrepülnek
visszajönnek etetnek
 

Gyöngyházkörmöd jegén

Gyöngyházkörmöd jegén korcsolyáztam
köröket írtam dermesztő lázban
Óvatosan ajkadhoz emeltél
hogy éledjek végre rám leheltél
 

Szemhéjad alatt

Szemhéjad alatt aludtam
nyisd ki nyisd ki reggel van
 

Az alkony híreddel

Az alkony híreddel oson
 
falak tövén szürke egér
foga kivillan cincogó
 
öröme szívemig ér
S már topog nagy izgatottan
 
a satnya akác falába
szívem pirosodik mint a
 
ház falán a postaláda
 

A bebalzsamozott esték

A bebalzsamozott esték
 
megőriznek mint fáraók
gyomor s szív nélküli testét
 
meghalni mégsem akarok
Bőröm alatt sajogva ég
 
a szív a szerelem az árva
csillag ontja tüzét
 
vigasztalón a magányosságra
 

Piros biciklin

Piros biciklin a térded
körül keringenék
gyermeked lennék nem érted
kinek mosolyod elég
Mást játszottam eddig ám a
csillagszívem ragyog
lásd már várnak vacsorára
kék kötényes csillagok
 

Ugye jót tett

Ugye jót tett ez a séta
 
szívem karmazsinruhás bohóc
ugrál még padok karéja
 
festett-szemű-babafej-polc
Magam már eleget szántam
 
lélegzik amit nem értek
puszta reménnyel a világra
felidézlek

 

 

 

Gilice-síp

Tamkó Sirató Károlynak

 
Gyalókára gyalog mentünk,
Vencsellőre elcsellengtünk.
Görgetegen átgörögtünk,
Tiszasülyön elsüllyedtünk.
 
Gyónon gyóntunk,
 
Nyőgéren nyögtünk,
 
Dadon dadogtunk,
 
Bujon bújtunk,
 
Duzson duskáltunk,
 
Dőrön dörmögtünk,
 
Acsán acsarogtunk,
 
– szemünk, szánk tátva,
 
így értünk Tátra,
 
s bedugtak, mert nem köszöntünk,
 
Zsákán egy zsákba.
 
Bicsérden a bicsérdisták
ránkolvasták a bűnlistát.
 
Mecsekszakálra mekegve
kecskepatákon mentünk be,
sem aranyért, sem bagóért
nem találtunk egy jó bordélyt.
 
Orfün fű nőtt az orrunkból,
kaszát fentek irgalomból.
 
Sósvertikén vertikális
cíncsatorna, menny-kanális,
lüktető nagy isten-erek
kint a ház falán függenek.
 
Ásványrárón a föld alatt
nyihognak az ásványlovak,
– szemük éjjel fölparázslik –
egy sem pókos, egy sem sántít.
Gigén elkérték gigánkat,
s rajt egy búsat trombitáltak,
aki hallotta gigánkat,
szeme lassan könnybe lábadt.
 
 
Kömlőn tömlőbe,
 
Süttőn sütőbe,
 
Ölbőn bő ölbe,
 
Kámon kámzsába,
 
Bödén bödönbe,
 
Zsibriken ibrikbe,
 
Pátrohán potrohába,
 
Penyigén
zöldültünk vén venyigén.
 
Bősárkányon szappannal
mosdik a szárnyas, körmös hal,
míg az apja kövéren
szunyókál a főtéren,
s rámordul: „Még ezer év,
s igen híres lesz e név!”
 
Etesen etessél,
Pátyon pátyoljál,
Imolán szeressél.
 
Sárfimizdón mocsár hömpölyög,
várj rám éjjel-nappal: megjövök,
gerincem csontfokán hold lépked,
meótiszi tánchoz fejéked.
 
Ukkon egy mukkot,
Kosdon egy kost,
Küngösön egy inget,
Epölön kölest,
Látrányon kátrányt,
Upponyon puttonyt,
Méhkeréken lépesmézet,
Apcon, Pencen szövőszéket.
 
A horizonton gurul Görömböly,
álmod pinceajtóján dörömbölj!

 

 

 

Naplemente Bolond Istók úr ablakából nézve

Csúszik lefele tornyon, kéményen, háztetőn a Nap.
Egy harangozó, egy csóka, egy macska nyakonöntve áll,
megmerevedve az alvadt fényben feketén koromlanak,
s már ami az ablakon belátszik: lazán ülepszik a táj.
Redőny surran s a fűszeres a trafikosbódén bekócog.
– Alkonyul – mondja lágyan. – Holnap is lesz még
nap! – A trafikosné megigazítja fején a kócot,
s rövidlátó szemével elolvassa a legfrissebb koreszmét.
A dohánygyár falábú portása révülten piros ultimóra
csücsöríti a száját, még régen, a huszároknál tanulta,
pajzánul kacsint, mint a hal, a bajuszos takarítónőre,
– Menjen maga vén kótyagos! – mondja ez, ám nyakig pirulva.
Az egyszerű boldogság áramló vize az ablakon beömlik,
a diófakeretből a gobelin-angyalok kiszállnak.
Hazai naplemente, nem vitás! Számolj el huszonötig,
s ne irígyeld soha többé férfias hangját a szamárnak.

 

 

 

Dal a hóemberről

Hideg szél fúj, hogy az ember
 
majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
 
hóembernek.
Szeme szénből, az orra meg
 
paprikából,
lába nincs, de minek is, ha
 
úgysem táncol.
Ütött-kopott rossz fazék a
 
tökfödője,
megbecsüli, hiszen jó lesz
 
még jövőre.
Seprűnyél a nagyvilági
 
sétapálca,
el is mehetne, ha tudna,
 
véle bálba.
Ilyen ő, az udvarunkon
 
nagy gavallér,
bár rajta csak ujjal rajzolt
 
az inggallér,
mégse fázik, mikor minden
 
majd megdermed,
el is mennék, ha lehetne,
 
hóembernek!

 

 

 

Ballo ongaro

Egy 13. századbeli zeneelmélet-tudós följegyzése
„Heje-huja,
haj,
örökös tavaly,
kóccal, ronggyal
fényesített,
ázsiai
bádogholdkaraj!
Kutya alól kirángatott,
tyúkganajjal zsinórozott,
agyonmosott gyócsdarabot,
avas-sárga filckalapot;
gatyakorcot új madzaggal,
petrólámpát rézkupakkal,
somfabotot végén vakkal,
betyárbicskát nájlontokkal;
ökör hólyagját kerekre
fújva, pókhálót a sebre,
babonát látó szemekre,
hascsikarást ritka kedvre;
öreganyám rokolyáját,
tájjellegű cseréptálját,
háncsbocskornak csizma párját,
nem tótost, de nem is árját;
járomszöget, csupa nikkel,
bornyúláncot tele likkal,
– hoztunk tyúktollat fazékkal,
nem jöttünk üres marékkal!
Egymás hegyén-hátán tolong
– rege indul, szól a kolomp –
ez a hetyke pitykés csapat,
árnyékunk a falon tombol,
felnyög, aki reánk gondol,
farsangolunk újhold alatt.
Olcsók vagyunk, mint a repkény,
valutáért árengedmény!”
 

(Az éneket a következő hangszerek kísérték: fidula, tárogató, hosszi furugla, pikula, tilinkó, bőrduda, citera, kanásztülök, forgólant, nyenyere.)

 

Az előre-hátra nyakló táncból, a töklámpások nyelvöltögető, balladás fényénél középre ugrik merev térdekkel, mint egy szék, az előénekes. Az ő maszkírozása talán a legeredetibb: hossztengelyétől balra fején kucsma, vállán jerke-ködmön, combján cifragatya, lábán ráncos torkú csizma; hossztengelyétől jobbra viszont: fején velúrkalap, vállán millpoen zakó, lejjebb vasalt nadrággal, lábán lakkcipő. Kétségtelen: jobb felével az Elysée-palotában sem vallana szégyent, míg bal felével feltűnés nélkül lekuporodhatna a vándorcigányok giz-gazból összehányt tüzéhez. Foga között, mint Kinizsi Pál farsangi reinkarnációjának, három, sebtiben felkapott jokulátor-fióka lóg. S míg férfias, rekedt hangon dünnyögi az énekét, a három szájbeli csemete vékony hangon csipogja utána. A többiek természetesen egy pillanatra sem hagyják abba a pokoli nyávogást, gajdolást, bömbölést, tutulást, kivéve azt a pár botfülűt, akik még csak nem is táncolnak, hanem összeráncolt homlokkal a mandzsettájukra róják a handicappelést, a befutási sorrendet: a szépségverseny várható helyezettjeit. Buzgalmuk kínosan felesleges, hiszen a győztesek már fogilag kiválasztattak, de hát, istenem, valamivel kompenzálni kell a botfüleket! A menet, ősi szokások szerint, az ablakon kocog, a kilincseket rázza fazékba való tyúkért, tokaszalonnáért, szentjánoskenyérért, marmeládért, csokoládémikulásokért – ahol, mi akad, nem voltak válogatósak. (Bár egy-egy nippen, slusszkulcson összemarakodtak.) Megfigyelhettem, hogy iszákjuk mindig megtelt, az adakozók pedig mosolytalan arccal rögtön becsukták az ablakokat, mert ez a társulat különlegesen erőszakos volt, a konkurenciát például vagy egyszerűen leöldösték, vagy kevésbé vallásos negyedekbe űzték. A közelebbi megfigyelést erősen akadályozta az arcokra ragasztott sűrű raffiaszakáll, az artikulációig még el nem jutott törzsi jelbeszéd és az enyvfőző üstökből áradó szag. A jellegzetes ritmusú táncokat másképpen még Passamezzo Ongaro, Ungaresca, Ungrisch Tanzl, Ein ungarischer Tanz néven ismerik.

 

 

 

Virág-mondóka

Hérics,
hunyor,
iringó,
tavasz vizén elringó,
szellőt űző sarkantyú,
hó-ködmönön karmantyú,
sárga, kék, zöld villanás:
évszakok szemaforjele,
moccanatlan utazás.
Könnyű égnek nekivág,
éren át és réten át,
száll a bürökgémorr, sőt,
hasítja a levegőt,
lentről nézi őt:
lándzsás útifű,
borzas turbolya,
folyondárszulák,
s a bús májmoha.
Repül, de hova?
Repül, de hova?
Hömpölygő zöld folyamon,
málló talajon,
hasal a nyár ingó békatutajon.
Földi tömjén füstje száll,
csavarodik,
kavarodik,
mintha volna sűrű illatos szakáll.
Totyog,
lépked,
ide kipp,
oda kopp,
fehér libatopp.
Erdő mélyén szimatol
nehézszagú gólyaorr,
tudatáig nem hatol:
rajta kivül senki sincs
se közel, se távol,
hiába is szimatol.
Üröm,
pimpó,
rókasás,
kellemetlen utitárs,
üröm: keserű,
pimpó: tikkasztó,
rókasás: kezet-lábat elvágó.
Kapaszkodik pap palástba,
nadrágszárba,
szamár gubanc bundájába,
villog sárgán, rémesen,
a vajszínű ördögszem.
Bár nincs neki diplomája,
mégis nagy a tudománya,
ha itt fáj és ha ott fáj,
meggyógyít a varjúháj.
Lélegzik a tüdőfű,
közben mereng ő,
lélegzéshez legjobb a
hegyilevegő!
Kigyószisz felsziszeg:
ó egek, ó vizek!
Kornistárnics recseg-ropog:
hol vannak a bombardonok?
Hallgat mélyen, mint a kuka
macskafarkú veronika.
Bokormélyi remete,
szól a pemete:
elsüllyed az új ladik,
ha nincs feneke!
Monilia,
imola,
a nap
estbe
fordula.
Vizenyős félelem,
őszi oroszlánfog,
megretten a nyúlárnyék,
didereg, vacog.
Az ég szürke lesz,
bizony szürke lesz,
s fehér lesz majd a rét.
Esengjünk erősen
újabb tavaszért.

 

 

 

Biblia pauperum

 

I

Nyissátok ki az álom könyvét,
föl az okulárét
ráncos orrotokra, édes kis öregek,
fekete szoknyás, fonnyadt szentek.
Csontos térdetek közé fogva
tejbordám, íme, a halkölyök
lóg a felemelt mutatóujj horgászbotján,
kihalásztatok a tyúkzavarászás,
szilvalopás, zöldalmaevés zavaros vizéből,
s ocsúdott lelkem a kemény orrtörlésre.
Épüljön fel a levendula
s birsalma falú szoba.
A vének mormoló árnya
hullámzik a horizonton,
a verítéktől távol,
a sürgés-forgás szélén,
a zsíros vacsorák végén,
nyitott szemük virraszt
a hortyogó szoba mélyén,
kapaszkodnak a fénybe,
szíj-inakkal a csodákba.
Most már tudom: csalétek
voltam a horgon,
a csontos térdek
fogásában a szökni készülő élet;
a hetven évek, a kilencven évek
szörnyű gödrében elmotyogott ének.
Szólaljanak meg a levendula
s birsalma falú szoba
hűsében az álommal teleírt lapok:
alul a pásztorok,
fent az angyalok.
 

II

Bennem hullámzanak a vének,
az eszmélkedés peremén összehajló árnyak.
Mocsárországok, elzüllő birodalmak alján
tovafodrozó fűremegés,
nekiütődik szívem falának.
Felettük úsznak a levegőben
s szétfoszlanak, mire ideérnek
a szörnyek, a rémek.
A vályogfalon lógó apostoli király evez,
dundi ujjait szopják cilinderes ebihalak,
a ki-tudja-milyen anyából jött csapat,
gyűrűznek lágyfejű kretének,
a kitenyésztett pecérek,
altisztek, tiszttartók egybenőve,
gyors nászukban petéket hullajtanak a földre,
a kút mélyébe, a nádtetőkre,
rotyogva továbbfelhőznek.
Pestisnél pusztítóbb nyavalyákat szülnek,
beöltöznek, alakot váltnak,
férgei a megújulásnak;
gallérjuk fölött borotvált diliházat
hordanak, biccentenek, mérik a lázad,
berondítják minden szegletét a józan világnak.
Iszonyú korty iszonyú tengerből.
Köpd a kémcsőbe, mielőtt megfulladnál,
fertőtlenítsd szájüreged! Nézz el fölöttük,
akik nekihasalva isznak.
Mosolyognak a vének peremén álmaimnak.
Fogatlan bölcsességük ragyog:
alul a pásztorok,
fent az angyalok.

 

 

 

Tíz dal

 

Gagliarda

Imbolygó télnek ernyedő testét
bádogcsatornák sűrűn erezték,
morogva áradt, csöröge zúdult
megolvadt vére, hóteste elnyúlt.
Pulzusa verdes – nyári esőben
ázik az utca, őszi köd hörren! –
teste felépül, s megindul szíve!
Kalapod lengesd az első hírre.
 

Cigánydal

Szőrös képem
orral össze-
fordítottam
véled. Jössz-e?
Dik pik.
Mellem is a
melled hegyét
nyomta, csípőm
járt, nem henyélt.
Dik pik.
Különben is
apád, anyád
elsiratott:
mi vár reád!
Dik pik.
Talpunkat a
dér bekente,
meleg vagy, mint
a kemence.
Dik pik.
 

Spanyol dal

Négy öszvérhajcsár, az ám,
kocog az öszvér után,
aki csak látja, mind megcsodálja,
ilyen négy hajcsár, nem is volt még tán, az ám!
Szerelmes szívem dobog,
hogyha csak rágondolok,
köztük is legszebb, aki megtetszett,
az ottan szélen a hites férjem, az ám!
 

Mordvin dal

Kling-klang, szól a sütőtepsi,
kling, mondja a féltepsi.
Reccs-reccs, szól a pad deszkája,
reccs, mondja a fél lába.
 

Fut a víz

Fut a víz, fut a víz
fehér inge –
szerelem szárnya ver
a szívünkre.
A szívem, a nehéz
szállna is már:
bordám közt mocorgó
piros sirály.
A szíved, a derűs
már leintne –
Fut a víz, fut a víz
fehér inge.
 

Baltóver hadova

Frájer voltam, huszonnyolcas,
nem ismertem, mi a córesz,
bibáb volt a hangulatom,
fickómban begyűrve a stex.
Ahány lubnya, fürdős hergelt,
bukott az édesgyökérre,
s jött a dekás, dzsalni kellett,
a balhénak sitt a vége.
Az ürgét a krehácsából
felültettem a felhőre.
Jó messzire csaltuk, mivel
bikás volt a bárcás bőrre.
Brunó apó kunyhójától
majd elállt a szívverése,
bólogatott, s akrem szúrtam.
S a balhénak sitt a vége.
Ajánlás:
Óberhén húsz mázsa a knassz.
Princem, mért is csúsztam pléhre?
Cserpákom kong, brugóm száraz.
a balhénak sitt a vége.
 

A puszta vágyra…

A puszta vágyra kinyílnak a fotocellás falak; minden
különösebb vágy nélkül megtelik a szoba az elfelejtett
évszakokkal. Most a tél vonul el. Sírkőre húzott kabát,
pirosszemű ökrök, az éhségtől görbe venyigekutyák. A
homályló utca fölött magasan iramlik a havas vasúttöltés –
honnan jön? hová megy? Ketyeg a szívben a kérdés, mint
az elalvó falon a kakukkos óra. Talán a sírkőre húzott
kabát? A pirosszemű ökrök? Az éhségtől görbe venyigekutyák?
Reggelre fehér lesz minden. A csillagok alól hull a hó.
 

Az elfelejtett lány dala

Hold jár, korom éjben hold jár.
Mégis köszönöm, hogy voltál,
könnyebb most ez az üresség,
pillám alatt korom esték.
Arcod, mit a szélbe szórtál,
őrzöm: korom éjben hold jár.
 

A halott katona hazajött…

A halott katona hazajött, lecsatolta vériszamos rohamkését, nyakából a megfeketedett dögcédulát, sarokba állította a lángszórót és így szólt: először a gyalogosok pusztultak el, azután a harckocsizók szenesedtek el a harckocsikban, azután a pilóták foszlottak szét a levegőben, azután a tengerészek édes húsát rágták csontig a halak. S mivel senki se válaszolt neki, így folytatta: azután mindnyájan elkeveredtünk a földdel. Házakat építettek fölénk; utcákat húztak, parkokat ültettek fölénk. Sírkő-halak verődnek a sétahajó oldalához. S mivel soha senki nem tudott válaszolni neki, így fejezte be: pedig semmiben sem különböztünk tőletek.

 

Összekulcsolt kezemet…

Összekulcsolt kezemet eleven kengyelként talpad alá tartom: szállj fel a semmi lovára, szállj fel az üvegparipára, éles fények között ernyőzze szemedet emlék, s míg átugratsz a tüzes karikákon – pupillákon –, úgy láss engem, hogy ne fordulj hátra, úgy láss engem, aki nézek utánad, nem fordulok hátra s mégis látom, hogy ott vágtatsz kicsinyedve.

 

 

 

Csillagászati ősz

A magasban már az új évszak remek ólja felépült;
 
az ember fázósan jó vacsorára, tüzelőre gondol,
 
a pázsitot faggyal beretváló hajnalokra, a
postássapkájú délelőttökre, a lassan érkező lázra,
a nyár, no lám, mint egy végrehajthatatlan ítélet, elévült,
 
az új bírák, a dérparókás virágok a kerítés
 
mögött fontoskodnak, az ablakból rájuk látok,
s szorongva cigarettázom, míg felizzó érzékeim loholva
próbálják utolérni az időt, mely mint a vonat utolsó vagonja,
 
kihúzódik a láthatárból; egy mozdulattá tisztult,
 
egyetlenegy kristályi moccanássá a próbálkozások,
az izgatottan körbefutó lábnyomok végleg elhagyott évadja,
mint mikor az ember a rákövesedett, zsúfolt, ablaktalan házat lebontja.

 

 

 

Várakozó

 

I

Hiányod moccanatlan ünnepe ez.
 
A nappal áttetszőn fölépül
az őszi omlás meredélyén,
átvilágít rajta a nyár,
átvilágít rajta a tél.
 
Különben semmi újság.
Az üzletek kinyitottak,
a villamos zümmögve húz a hegynek,
a fák csontosodnak az utcán.
 
Fekszem, fölkelek. Az ablakon
cigarettám piros csillaga ég.
A könyvek gerince, a bútorok
éle határolja magányomat.
Imbolygó sarki Nap, virraszt a szívem.
 

II

Most elmondhatom, most itt az alkalom,
száraz torokkal, mint üres kút az üres vedret,
lököm magamból a szavakat s hallgatom:
most tudom csak, hogy mennyire szeretlek!
Mit köréd képzelek buzgón, a világból,
hogy legyen levegőd, Napod, vized, ételed, –
a tizedmásodpercnyi évekből te hiányzol,
s mert hiányzol, félek s féltelek.
Mert jó volna megállni áttetszőn, tündökölve,
a szerelem csillagán, az őszi omlás meredélyén,
nagycsontú szárnnyal megőrző égbe törve,
konokul az örök életet remélvén! –
Szívem s az elmúlás közé szelíd ütemet
csúsztatott hiányod. Fekszem, fölkelek, az ablakon
kinézek, villamos zümmög el, üres lett
az utca, várlak. Négy fal közt, a földön lakom.

 

 

 

Rögtönzések hóesésben

Ez a jó, most hó esik.
Lázas ablakok lesik.
Villanykörte-pupilla,
rajta szemöldök-bunda,
hunyorog az oszlopon.
Villanymadár, szárnya drót,
íve lomhán meghajolt,
ellebeg álmatagon.
Át az utcán, át a téren,
szíved száll a hóesésben.
Mint rönk buggyan víz örvényén,
bukdácsolva száll a kémény.
Piros pad rugaszkodik
neon reklámcsillagig.
Parázsbelű dobkályha
pöfög fölfelé szállva,
öleli a gazdája,
sült gesztenyét kínálva.
Állsz a kirakat előtt,
havas kócbajuszod nőtt,
homlokodra ránc. Kezed
papír-léc-betlehemet
ölel, benne a gyerek.
Szállsz, bár nem moccansz, te is.
S nem az ég, a föld felé.
Egy méter zuhansz, amit
húsz évig nőttél fölfelé.
Egyéb csodát nem hiszel,
csak mit magadban viszel.
Gyűrűdben lószem a kő.
Álmod onnan eredő,
holott körüllehelvén
gyermeket a fekhelyén
kecske, bárány, ló, tehén.
Most ez a jó, e hóesés,
e föld felé repülés.
E visszafelé szárnyalás,
szíved felé sugárzás.
Mikor, mint a lehelet,
körülvett a szeretet.

 

 

 

Hóesés ringat

Hóesés ringat megfagyott eget,
no, még egy dalt az elsuhant
fények után, mint nagy üveghez,
éghez verődik a varjúcsapat,
Isten szemüvegéhez a látomás,
földbe ásott halottakra hó
rakódik – közbül bukfencez a nyúl,
inal, maroknyi szőr, csont, vércsomó;
no, még egy dalt az elsuhant
fények után. A zöld, a kék,
a csörömpölő színarany, a bíbor mély
kondulását hallja a jég-
vályut dühvel harapdáló tehén,
farkassá vadult kutya ráz
lábtördelő koloncot, hőköl,
farára ül, mint csontos halott ujj,
megfenyegeti rezdülve a sás;
a puszta vásznán vércsöpp hömpölyög,
alkonyul, egymást horzsolva összeér
a fekete ég s az álomnyi fehér.

 

 

 

Ősök

A földben alusznak az ősök,
a földbe visszacsúszott létrát
tapodják hetykén reménykedve,
úgy ám, a zöldfülű gaméták.
Jövőbe kilőtt álmok; miként hajdan
engem megálmodtak az eltűnt
férfiak és nők, átvészelvén
kihült időt forró szerelmük.
Letörök, furakszom a régi
parancsra, amit átvevének
és őríznek a kromoszómák
konzervdobozában a gének.
Hajszálam se hullhat véletlen,
s nem vágyom a szabadulásra
e kötöttségből, sőt örülök,
hogy nem is hasonlítok másra,
hogy önálló változat lettem,
földben porladó szívverések
sétáló hangszere; új visszhang
halál szájából fújó szélnek.

 

 

 

Kodály Zoltán

Hegy havára könyökölve
néz le a magyar Alföldre,
Erdély felől Kecskemétre,
a halálból a bölcsőre.
Most már így lesz, már örökké
torka, tüdeje a csöndé,
onnan szó és sóhaj által,
nem jön ember lábbal, szárnnyal.
Ha szól, visszhang lesz az immár,
lelkünkből kizengő zsoltár,
sóhaja is fel-felrémlik,
ha a kínokat ránk mérik.
Aki volt egy, lett szétosztva
végtelen, a nép hordozza
szóban, dalban, hallgatásban,
él szüntelen áramlásban.
Leszáll is a hegy haváról,
közeli emlékből, gyászból,
mint ahogy a romló testen
túllép, ami sérthetetlen.

 

 

 

Három rajz

 

Tárlat

Rostokolhatunk, bizony, rostokolhatunk,
horizontbeli őrházikó palánkja ránk rohad,
 
a savószemű festő lóülepű nőkön mereng,
pálcika-hentest fest s borjúnyi rovarokat.
 

Árnyjáték

A falakon sík-pingvinek ülnek
 
(a Kedves teste ernyed, mint a táj)
s egymás szakállával hegedülget
 
három öreg hószemű király.
(Fehér melle jégbe fagyott hajó,
 
az ablak résén Sarki Fény szitál.
Régtől foga szól a szakáll-vonó,
 
s vigad három hószemű király.)
 

Jóslat

Madarak fürdenek a kirakatban
elhagyott arcaim homlokom végtelen sávja
ez fájdalmas az dühödt amaz vigyorgó
ahogy éppen az elvándorló utcára kinéztem
azután az ajtók váratlan rothadása
a hirdetőoszlopok a tűzfalak a háztetők menekülése
a csillapíthatatlan szűkölés a falak tövében
végül a könnyedén fölszáradó szégyen

 

 

 

Reflektorbelső

Drótok, csavarok a szuroksűrű homályban; a drótok
kifelé vezetnek, szélesedő zümmögés terül a nem lát-
ható tájra, mint a szőnyeg, talán már alkonyul, vo-
natfüttyök lágy villámlásai erezik az éjszakát, amely
íme, örökkévaló. Csak a tágranyílt szem látja az öreg
bútorokat, a kardot villogtató szekrényéleket, árnyék-
nyulak tintafolt testét a falon, a fényképről lenövő
nagypapabajszokat, a fiókból-fiókba surranó egy-
színű kaméleonokat. Félálmok vándorolnak, mint a
kromoszómák. Fogatlan vének iskolacsengő-ízzel a
szájukban alszanak el, izzadva ébrednek, mert ál-
mukban kinőtték a bölcsőjüket. Csak a tágranyílt fül
hallja az alagútba fulladt mozdonyok halálsikolyait,
a fényesre subickolt bakkancsok borjúbőgéseit, az el-
szakadt cérnaszál vihogását. Végre az elnehezült
szempillák, az elsompolygó vekkeróra, a tükör infra-
vörös lobbanása. Idegenkedő ujjak a kapcsolón; a
megismételhetetlen mutatvány émelygése.

 

 

 

Párbeszéd

– Voltam, vagyok s nem leszek. De legfőképpen voltam: mint leengedett vizű medencében nyüzsögnek a fürdőzők, meztelen, barnára sült s fehér karok, hátak, összegubancolódott mozdulatok eleven sírgödre, meszelt holdfénybetűk: MÉLYVÍZ CSAK ÚSZÓKNAK, HULLÁM NEGYEDÓRÁNKÉNT – nézem a parton ülve a medencét: az én arcom, az én mosolyom, az én hátam mindegyik, egy nyári fürdőmedencére való boldogság s egy tömegsírra való boldogtalanság.

– Jónapot, jóestét, jóreggelt!

– Huszonkilenc éves vagyok, a legszebb kor! – mormolom, míg sietősen fölrántom a kabátomat; dúdolom félrehúzott pofával a tükör előtt, míg borotválkozom; suttogom mélyre eresztett hangon a nő fülébe, hogy kéjesen lecsukja a szempilláját; s kiáltom őszintén megrémülve a kancsal elektromos angyaloknak, a villanypóznáknak s vigyorgó, diadalittas plakátoknak.

–… mert nem tehetünk másképp, semmiesetre sem tehetünk másképp, értse meg végre, hogy nem tehetünk másképp!

– S a huzatos utcasarkokon falra tapadva, mint valami apró állat: hőmérő vacog s higanynyelvét torkába visszahúzva egyetlen feladatként mutatja a fagypont alatti telet – s előtte állva elgondolom – nyelvét öltögetve a csiricsáré tavaszt, elvörösödött nyakkal a gutaütéses nyarat s vállát vonogatva az ázott lópokróc szagú őszt; pár perc az egész, míg ízlelgetem az évszakok változását s mosolyogva üdvözletemet küldöm a hőmérők Európát átfogó hálózatának. Így utazom én azzal az üdítő lélegzetvétellel, mint aki fulladó tüdővel partot ér!

– Na persze, nem itt tartanánk, ha minden ember, a maga helyén természetesen, a vérét hullatná, ha kell, a holnapért!

– És kitárom ablakomat a csillagokra, állok az ablakkeretben, sóvárgó arcomat fürdetem a sötét vízként csillámló éjszakában, hajóroncs-arcomat áztatom a tengerfenék-éjszakában, kőszén-arcom alágördül a bányaomlás-éjszakában; mint fekete reflektor, az ablakkeret körbefordul a szikrázva szaporodó űrben, a felrobbant gondolatként széthulló űrben, s moccanatlanul várom, hogy hajnalodjék, mint akit hipnotizálnak.

– Mert kérem, képzeljük el, ha sikerülne az osztást és a kivonást megszüntetni, s a fejlődés során az összeadást is kiküszöbölni, s viszonyulásunk egyetlen lehetséges alkalma a szorzás lenne! Hatalmas szorzótáblákká válnának a temetők! Mert ugye, azt Ön is tudja, hogyha minuszt minusszal; egyszóval a hibaszázalékot fölkerekítve, végül eljutnánk a halhatatlanságba!

– És újra a hónalj puha gödre, mellbimbók májbarna csillaga, szempillák evezősora, a csípő Janus-arca, szerelem, szerelem, hosszú lábak virágalakban a stadion gyepén, az önkivület pázsitján, a nyári ég vakító mosolya alatt.

– Maga az az izé, akit ideküldtek? Nagyon sajnáljuk, az irgalomkeretünk kimerült!

– És újra a hajnal küllőző menetelése, a tündöklő eszmélkedés sóhaja, égboltnyi visszhangja álomnak, vágynak, gerincroppanásnak, álkapocsreccsenésnek; a tél ablaküvegarca elolvad, az ősz bálványarca füstölög álmaimban: a vágy s a lehetőség romlandó keveréke, a bűn s a büntelenség hánytató ölelkezése; a tűzfalak hatalmas homloka úszik az álom vizében a hajnal felé, ökrendező véredények úsznak a hajnal felé, esendő vágyaink úsznak a tisztaság felé; az én álmaim, az én vágyaim.

 

 

 

Éjszakák

Kaméleon-arcú szeretőm a fák közé csalt, a martalócképű bogyók közé, a víz alá; s a fordított álomban vetkőzni kezdett: behúzottnyakúkócsag-mellei ébredeztek, felfűzött madárszem-gerince hajladozott, göndörszőrű szemérme, a tonkinfecskefészek beomlott-kinyílt – és felébredtem.

 

A szerelem végigpergett meztelen bordáimon, mint a homok, ahogy fölkeltem sírhelyemről, a Dunapartról s még visszanéztem, hogy lepi be testem rajzát a víz. Mindent elvesztettem; két szemem egyetlen óriási körré tágult s pillantás nélkül nézte bukdácsolásomat. „Ez az értelem” – gondoltam, ám fejem nem lévén, ezt is más gondolhatta helyettem; ujjaimat lehúztam, mint a kesztyűt s doboló szívemet egy kétéltűnek ajándékoztam. IME, AZ UJJÁTEREMTETT VILÁG! KERESD MEG AZ ÉLETEDET! – hangszórók suttogták rekedten egymás torkába a megváltó igéket – és felébredtem.

 

„Angyal ha van, akkor az csak tiszta kvint lehet, amely megsemmisíti önmagát!” – két hang elindult a hegedűhúr hajnalból és a törtnyakúgitár alkonyatból, hogy találkozzék s a két hang közötti némaságban zsugorodtam a megsemmisülésig… „Angyal ha van…” – zsongott még a lehúzott redőnyök mögül s szeretőm meztelen teste visszatért a vándorlásból; fáradtan, ólomsúlyos szemhéjjal pihegett és lassan összezárta combjait.

 

 

 

A felnőtt titkaiból

Szédülve, zuhanva emlékezik szervezetem:
most ötéves vagyok, most tíz, most tizenhárom.
Zsugorodik, tágul a világ a régi lélegzetben,
bőröm alatt lüktet felgyülemlő elmúlásom.
Eső mos – bent nap süt feleselve,
kerítés léce hasít a fényből üveglapokat;
szél bűvöl ecetfát, villámlik kétágú nyelve;
rugalmas orral egymás véknyát keresik a lovak.
Kalapot, sálat a vacogásra! A juhar
odvában fehérre fagy a madár, az a régi.
Milyen anyagból épült e függőleges ravatal?
Tíz éves testem ölelve melengeti, védi.
Ami vagyok s ami leszek még: csupán
álom a jövőről, halmazos ég, lentről nézem,
térdemnél rég elporladt kutyám,
merengünk az elkattogó vonaton, szívverésen.
S a töltés alól haza ballagok a leoltott
fényű úton, alakot könnyedén cserélve.
A lemenő nap egy álló napra vet foltot.
Már tudom, hogy mi lesz s derűsen indulok elébe.

 

 

 

Címnélküli vers

Milyen álom egyensúlyoz
és miféle ébrenléttel,
hogy ami nappal felépül,
omlik össze bennem éjjel?
Kalapot emel a bánat,
s belép az öröm, rámköszön.
Ide-oda lengő ajtó
kedélyem: homály s fényözön.
Mészkőszínű holdsütésben
vonat csattog át a szobán,
szívverés iramlik eltünt
percek indóháza után.
Lent az utcán nyílik végre
két szívverés közt a gázló,
indulok feléd, szerelmem,
s elsüllyed a buszmegálló.
Sóhajtva majd visszahívlak,
könnyezve majd elbocsájtlak.
Nekiütődsz, végső lökés
leszel, a holt ér falának.
Mesebeli puszták, rétek
hófehérre beretválva
körülállnak majd szótlanul,
ha kialszom, mint a lámpa.
Az ereszről lóg az alkony,
büféből ételszag árad,
kirakatüveg vizében
gémnyakú palackok állnak.
Mozi vöröslő ajtaja
csókol képen, csak előleg,
nőt ígér árva férfinak,
s filmszínészt magányos nőnek.
Tárul Vénusz Légyfogója,
gépies nász, rovarillat.
Könnyezve majd elbocsájtlak,
sóhajtva majd visszahívlak.
Ami-volt sínpár a szívben,
eltünt percek indóháza,
az arasznyi végtelenbe
csábít könnyű utazásra.
A plusz-minusz osztinátó,
dörgő semmi, omló visszhang
föld alól s az égen túlról
egyforma közönnyel biztat.
A villamos ablakára
nyomom arcom, elfelejtlek
ifjúságom, titkod őrzik
a holttengeri tekercsek.
Két szívverés közt a gázló,
vérbe fulladt csillag füstöl,
bekormozza menekülő
hátam, rámzuhan egestől.
Csak félkarom, csak egy ujjam,
ujjamon a köröm-ablak,
érjen ki a levegőre,
a rom alatt élők laknak.
Lent az utcán fehér szárnyam,
eladó a ritka példány,
fehér szárnyam összecsukva
lóg az újságos bódéján.
Én nem hiszem s én úgy tudom –
fejem rázom, mint a gyermek,
nincs bennem elég szánalom,
bárkiért is hadra keljek.
Özönlik, omlik, fuldokol
sejtjeim mikro-évadnyi
látomása, indulok az
új naprendszert felavatni.
Veszem kalapom, kabátom,
ha majd a halott évek
ülnek szobádban, gondolj rám
hátat fordítva a fénynek.
Két szívverés közt a gázló,
volt s lesz árnyéka a falon.
Éjszakám amit felépít,
lebontja buzgón nappalom.

 

 

 

Üdvözlet

Nem is hittem, hogy ilyen árva
hogy is lehet ilyen árva,
csontos ujj siklik a bordámba
tél ujja döf így a tájba,
s megáll szívemre találva
a semmiből elhajított dárda.
Ablak lobog a távozó éjben.
Csönd lüktet a szobában.
A nappal álma, az éjjel álma –
Nézek fáradó mosollyal
az örökre ittmaradt délutánra.
A falakra, a tükrökre
rettenetes árnyékot vetve.
Nézek, mint az életemre,
a szamárfülekre, a félelmekre.
Csönget, bejön, ledől az ágyra
elveszett éveim magánya.
Gyülnek, kopogtatnak fehér
bottal, mint a vakok
az üresen hagyott pillanatok.
Micsoda veremből másztam én idáig?
Szám milyen földdel lett tele,
hogy elértem ez üres szobáig?
Ugy gondolok rád, olyan hiába –
nem fáradva mondom a neved!
Fagy sziszeg, hó hull a szobában.
Ugy gondolok rád, olyan hiába,
nem vagy sehol, akit úgy szerettelek.
Kirobbantalak a csöndből,
a falból tíz körömmel kikaparlak!
Csüggedten leejtem kezem,
számon a mosoly megalvad.
Üdvözlet, verítékben ázó,
letörölhetetlen mosolyom
süt télre, tavaszra, nyárra,
alma illatú őszi irhára,
átsüt a csobbanva elmerült városon,
felpiroslik a réten, hol egy fűszál árnyékában
lapul, bújócskázik gyerekkorom.
Imhol az este jő, az óra üt,
sikálja egymást két tücsök,
játékból paskol a harag
fenekükre: elolvadt a szappandarab.
Az ég ajtaja csukódik, ágra csillag ül,
földből kinőtt lófej, vágtat a bokor,
elképzelt tájon rendületlenül
az elképzelt fájdalom bújdokol,
az ég ajtaja csukódik, ágra csillag ül.
Mint üvegtábla az üveges
hátán, kél, imbolyog napom
és eltűnik. Üvöltök üres
szívvel a huzatos utcasarkokon,
arcomat karcolom a falra,
a levegőre egyetlen betűt.
Szívemmel metszek a csöndbe,
pörgetem a vérző köszörűt,
hogy ne legyek egyedül.
Ugy lélegeztem, olyan tisztán,
akár a sütkérező állatok.
Volt napom, derűm, bicskám,
s minek hátam vessem: utcasarok.
Arcom lobogott, mint fényben az ablak,
mosolyomra nő ragadt,
mint üres tükröt faggatlak
– hogy lesz tovább? – meg sem született
pillanat.
Hogy lesz tovább? A következő
lélegzetvétel száz évnyire van,
bokáig aprít az idő,
mint a kés, suhan.
Már vágyam csillagokkal méri magát,
s visszahajol kiváncsian,
kicsapódik a húsból a víz, csontból a mész,
s eltűnik a föld pórusaiban.
S mégis: üdvözlet, verítékben ázó!
Letörölhetetlen mosolyom
ragyogjon feléd semmivel parolázó
förtelem, velőig ütő fájdalom.
Még most el tudom képzelni,
még most ki birom mondani,
tágranyitott szemmel nézem, hogy suhan,
éveim csúcsán állva
szívem visszadobban a halálra;
szívem nem a haláltól árva.

 

 

 

Litánia J. A.-ért

Fölfelé áramló, táguló üresség:
ökölnyire préselt tüdő sikolya,
besüppedt bordák döreje,
elrohadt porcogók köhintése,
porcelán-fogsor villanypózna-zümmögése,
végtelenre állított metronom szívdobbanása,
csönd, csönd, felpúposodó csönd.
 
Bogarak lélegzése, füvek neszezése,
leguruló göröngy lágy huppanása,
virág vízgyűrűként terjedő biccenése,
denevérfülű lapulevél radar-mámora
szamárkóró szemaforjelei: éj-nap,
ősz vöröslő himlőjárványa,
tél fehér szanitéc-serege.
 
Örökké hónaljig a hajnalban
tátika,
rozsdafű,
kancillér,
 
tátika árnya,
 
rozsdafű árnya,
 
kancillér árnya,
 
nem-is-volt emlék a nem-is-lesz küszöbén.
 
Örökké elszorult torokkal állva
egy szappanfőző fényképe,
 
egy cselédlány fényképe,
egy rég összedőlt falról süt
az ibolyántúli mosoly.
Postás csöngető árnya,
tábori levlap árnya,
hastífusz vacogó árnya,
lövészárkok kihantolása,
gyufaskatulya vonatok árnya,
bakák csukaszürke árnya,
bakkancsok koppanása, forradalom,
bakkancsok koppanása, forra…
bakkan…
 
Fiúinternátus vaságya,
óriáshüllő csontváza,
szálkás, ágasbogas hálóterem,
holdfényben szuszogó, lélegző,
kamaszálmok talpa alatt roppanó padló,
intézeti törülközők havas foltjai,
elnyűtt cipők kikandikáló, tömpe orra,
sóhajtás, nyögés, motyogás,
az árvaság nyikorgó visszhangja.
 
Kamaszálmok ablaküveghez koccanó szárnya,
legelésző szellő, villanyütés mosoly, szökdécselő ég,
föl-lefutkosó fénylift, angyalfogvillanás,
követhetetlen azúron távozó hajfürtpropeller.
 
Napraforgó sárga gramofonlemezét
hallgatja a nyár,
tótkalapban, fütyörészve ablaküveget
keretez az ősz,
kullogó, csontig fagyott nappalok után
lövöldöz a tél.
 
Hintalovak émelyítő futása,
hintasakálok nyájas röfögése,
hintahiénák koloratur vigyorgása,
foszló pliocénpanoptikum forgása.
 
Csontos seggű csirízevők álma,
 
tyúkszemvágó látnokok bütykös álma,
 
fűzfapoéták barrikádos álma,
 
a jövőre collstokot rázók álma,
 
a petyhüdt zacskót megbosszulók álma,
 
aranyértől nyögők csatadalos álma,
 
nimfomániás vénlányok fallikus álma,
 
főttészta hímringyók szőrös álma,
 
mazochista bankárcsemeték ravasz álma,
 
gonddal tárolt, szenttéavatott horkolás.
Földbeszúrt parasztokat tücsökfeketére
szikkaszt a nyár,
vasúti ködben köhintgető lámpák alatt
váltókat állít az ősz,
talpig fehérben padon alvó munkanélkülieket
operál a tél.
A világ ablakára ráfagyott csillagok, az árvaság kopogtatása.
 
Vásott kalap magánya,
lukas cipő magánya,
kopott felöltő magánya,
rojtos nadrág magánya,
madzaggal átkötött könyvek magánya,
néhány halhatatlan papírlap magánya,
elfojthatatlan sírás magánya.
 
Őrző szerelem reménye,
fehér mellek reménye,
csípő bölcső rengése,
játékos ész reménye,
bevallott bűntudat reménye,
a feloldozás reménye,
az önpusztítás reménye,
mely semmit sem kér cserébe,
az űri csöndhöz elérve
a hasonlóság reménye.
 
Elkékült vadállatok iszonya,
dzsungelt evő száj iszonya,
a semmibe nyíló ajtó iszonya,
a jövőt előre sirató ész iszonya,
képzelt tengerben fuldokló iszonya,
a bőrön túlnövő szervek iszonya,
romlott embriók iszonya,
pszihoanalizis sakk-mattjának iszonya,
gyöngyöt izzadó kagyló iszonya,
amputált agyvelő iszonya,
feloldott gravitáció iszonya,
széthullott szavak iszonya,
 
 
  B   D   F   H
A   C   E   G   I
PUPILLÁMON GYALOGOLÓ CSILLAG
FÉNYÉVSÍNPÁR TALPFÁIN BATYUIMBOLYGÁS
ANDROMEDAEXPRESS LÉGÜRES SÓHAJTÁSA

 

 

 

November

November hamvadó csillaga
visszatükröződik a rothadásból
a meglágyult reflexet bár tagadjuk
végülis megszerettük s végülis ringunk előre
a lódögök a halott katonák már emlékeinkben
foszlanak finoman a háborúvég panoptikumában
spirituszban eltéve ártatlan gyerekkorunk
s romlott kiváncsisággal visszajárunk nézegetni
kalapot felöltőt blokk ellenében a ruhatárban
a hullaház-derengésű moziban csak az anyókák szipogtak
a betemethetetlen lövészárkokból mint agytekervényeinkből
fürgén ugráltak ki a holtak egy-tömbben föl-le
a tömegsír barna gubanca a fordítva
befűzött filmszalag a feltámadás bárgyú trükkje
az utcák az utcák az utcák léghuzatába
kiömlő tömeg az esték a reggelek kontinentális
apálya-dagálya a halálfélelem holdja alatt
a kiürülő városok szikrázó éjszakája
parkok tejfehér fái a fokozhatatlan közöny
a túlnagy tagolású szívverés közös álom gombnyomásra
húszezren figyeljük X-né érett testét ahogy az ágyba
bújik centiről centire villámlik gerincünkön az erekció
a fényreklámok ablakon bekattogó ritmusára
nincs mit elsiratni végülis ringunk előre
villamosok ablakára ragasztva földalatti vizeldék
falán szabatos intelmek ne köpj vigyázz a tisztaságra
nem lopunk nem ölünk a közlekedés jelzőrendszeréhez
fölényesen idomultunk ó ebben igazán precizek
vagyunk s megvetjük nehézkes ősünket s joggal
émelygünk a Kaméliás Hölgytől s a dalárdák
vörös nyakú pátoszától a tüdőbaj gyógyítható tra-rá
az utcák az utcák az utcák léghuzatába
kiömlő tömeg az esték a reggelek kontinentális
apálya-dagálya a lefényképezett hold alatt
gépkocsik ringanak a rugózás a rugózás a nemzetközi
bekötőutak szélén elhúzódó zománcozott mosoly
a lódögök a halott katonák mormolják az emlékművek
aranyozott névsorát a társalgási szótárok modorában
Európa-szerte így van ez a halottak nyelve közös
a némaság kihallatszik a földből nem tudjuk visszataposni
pedig táncolunk pedig táncolok az üvegesedő lassuló zenére
fejemnél november hamvadó csillaga

 

 

 

Az önkivület délelőttje

Körben ablak a délelőtt.
Kitakarva, csupaszon
magamat mutatom.
Hold röntgenfényében vacogok,
sütkérezem ibolyántúli napon.
Bekerítve s mégis szabadon
tűnődöm; őrzöm s cserélem alakom.
Fény ömlik kivül,
homály válaszol bennem.
A kialvó sejtek falára
akasztva egy kormos üvegű
drótozott viharlámpa,
a legelső emlék, tolongnak
körülötte szőrös félarcok,
negyedüstökök, horogfejű lovak,
s visszamosódnak az árnyba.
A nevüket-se-tudom ismerősök,
a biztos-hogy-így-volt történet
nem engedik, hogy nyomtalanul eltünjek,
az ugye-mondtam-hogy-elszállnak évek
jók lesznek kerítésnek.
A többi mind képzelgés,
az önkivület délelőttje,
négy fal közt zuhogó sózápor,
felizgult idegek böjtje.
Hátamra tükröt lehel a tél,
aki kíváncsi magára,
hátam buzgón lefotografálja;
s megölel érte, vagy elítél.
S örülök, hogy ennyiért
megválthatom jegyem a magányba.
Üresen, mint a Kommünárok Fala,
amit ki kellene mondani,
vár rám, mielőtt leomlana.
A gégét fűrészelő zene,
reményeim dallama.

 

 

 

A harmincéves férfi éneke

Ha volt is valami mentségem,
most szélnek eresztem mind szépen,
próbálok csak szerényen élni:
értelmes gondok közt a férfi.
Mint örökké szomjas nyelv az eb
szájában, csaholva követett
ifjúságom, majd lassan elmaradt
éhe, szomja közönyös ég alatt.
Minden egyszerűbb lett, ami még előbb
kapkodva szedte a levegőt,
s mi torkomon nem fért ki: a világ
felejti, megoldja gondját-baját.
Szenvedésem kéri, nem kéri,
szívemhez magát hiún nem méri?
Voltam s leszek még, ha semmi más:
kipirult arc, eleven vallomás.
Felragyog még kalapom, kabátom,
ha jéggel, dérrel nyakon önt az álom,
s nézem, mivé lett tiszta csillagom:
hőmérő vacog a falon.
S érzem erőmet, a sejtek, hormonok
hajnali hitét, hogy vagyok,
hogy kél a nap s évmilliós reggelek
unszolják fiatal gerincemet.
Nyújtózkodom is derűsen, csendben,
erős vágy, lélek, a végtelenben,
lepattannak rólam ajtók, ablakok,
Saturnus-kalapban homlokom ragyog.
Tükörben kedves arc: a szerelem
mind többet marad már velem,
ránézek s hosszabban néz vissza rám,
kikönyöklünk a világ ablakán.
Örömnek is elég vagyunk ketten,
s fájnivalónak én a szerelemben,
s én is csak azért, hogy komolyabbá váljék
a beteljesülést gyorsan villantó játék.
Mert ez a kor már lehetne szép is,
s lehetnék benne boldog én is,
ki megfürödtem hevében-havában,
a torkomig ömlő magányban.

 

 

 

Történet

Először egy fűszál omlott össze,
utolsót tik-takolva a meleg ég
lágyuló ponyvái alatt, szerényen,
ahogy a fűhöz illik kezdettől fogva,
ablakok félarca piroslott,
miniatűr nap-sor az utcán,
s vídáman befordult a sarkokon,
madarak fűzére lengett a fák
között, a klorofilpark habjában,
a villanyégős menny huzaljain,
a boldogság hibátlan volt,
a nyár szimmetrikusan tökéletes
a tik-takkolás szünetében,
mikor e nem mérhető szünet
szerényen, ahogy a tökéletességhez
illik, a kezdettől fogva ideért,
átkelünk ugye át szívem
mint Mózes a Vörös Tengeren
félhomályos folyosók akadozó
visszhangja, röntgenálomképek
egymásra úszó hártyái a
fekete-fehér fényben, a lámpa,
az ablak vak négyszöge, a szekrénybe
préselt szék, az elbillenő mennyezet,
a falon sétáló árnyékinga,
az első lélegzetvétel ámulata,
a megállt óra kilógó kakuknyelve,
inog a szoba az emlékezés peremén,
a vándorló sivatag elkerüli,
csak egy porszem táncol a léghuzat
örökös fényében, hogy fejedet lehajtod,
ha fejedet mélyen lehajtod
átférsz-e a küszöb alatt
pupillán befelé zuhogó évek,
bent crô-magnoi nap süt, a torokig
ömlő dagályon főníciai hold leng,
álomszerűen lassú taglejtéssel
mondabeli csillagképek úsznak
az égre – belefér egy üvöltésbe
a móló végén ágaskodó lélek,
a belső tájat a vándorló sivatag
elkerüli, csak egy örökös porszem
táncol az örökös fényben,
a porszemre bár rákövülj
gyöngybe zárd múlhatatlan titkát
a lágy részekbe istent ültess
a csontokra eretneket inkább
eresszél ondót forró ölbe
magzatod szörnyen hasonlít rád
élj fennen avagy nyomorultan
nem állíthatod meg az ingát
a tanulságoktól keseredő szájpadlással,
az évszakoktól mohosodó szemöldökkel,
a kudarcoktól üvegesedő artériával,
ballag a tükörből kiforduló jövevény,
lábnyoma fölbukfencező vadnyúl,
mellénye szétnyílt lámpaernyő,
tarkója tömpe kardmarkolat,
a szájsarok árkában megbújó
női nevek, a régi portyák
rozsdálló emlékei, térdhajlat
puha csapdája, szőrös kézfej
vándorlása, nagy, omlatag mellek
rengése, az ajkáig felömlő vágy,
hogy majdnem visszafordul,
de tudja, hogy nincs mögötte
más, csak a sivatag s foga közt
por csikordul, hát megy tovább
az eljegesedő erkélyek alatt,
elálló ablaktábla-fülek piroslanak
utána, rekedt dünnyögése legördül
a falakról, a pincékben leülepszik,
azután, azután a fűszál halála,
reccsenő ingalengés hűse, ahogy
a táguló semmibe fordul a Föld.

 

 

 

A delfin

Majd eljön a delfin értem
csillámló testét vonatfüst kormozza
kofák parasztok rendőrök között
őgyeleg a vidéki állomás peronján
a savanykás hajnali ködbe szimatol
az első dérfoltokon mereng a nyár
hamuján amely a talpfákon
piszkos-szürkén villog a kificamított
csontvázú kerékpárokon tűnődik
a nyelvet öltő megfojtott rózsákon
a hangulat dalra emlékeztet
a szívverés ütemes csendjére a messzeség
fülzúgató légüres terében fölcsendül
egy hang mint vékony láng vagy
csak a sínre mázolt napfénydarab
vagy egy levél korai spirál zuhanása
a fáról bólint örömmel hogy jó
nyomon jár föllép a vonatra már
többé egy pillantást se vet a liliputi
peronra mely elkeveredik a porszemek
közt véglegesen a dalra figyel
kiszáradt bensővel fölrepedező bőrrel
felizzik szemében a gyufalegelő
a vagon falán bekeretezett hold
az olajos padlón ujjnyi tenger
ellapított hullámzása zúzmarás
villanykörte didereg ketrecében
bólint örömmel hogy jó nyomon jár
a magány a nosztalgia a szabadság
csattog alatta sikolt a kanyarban
s koromcsillagokat szór az elhagyott
tájra lebegő koromcsillagokat
a feketére foncsorozott mozdony
a magány a nosztalgia a szabadság
falra firkált szavakat betűzget bő
transzparenseket lóbál benne a végletes
évszak meghatódik a sovány lapockákra
ragasztott angyalszárnyak árnyán
a percenként elcsábuló önkivületek
émelygésén a lázas fogadkozásokon
a hirdetőoszlopokat zavartan megkerüli
bódultan villamosozik napokat üldögél
a tereken a nadrágtartós önérzetes
sakkfigurák közt a csőmozikban szundikál
fölmászik a város fölé az Isten ráncaira
emlékeztető szerpentineken rémülten
hogy eltévedt mint a katona
áramszünetkor a vurstliban
csirizszagú menny szakad a nyakába
vergődik a ragacsos panoptikumban
a hentesüzletben játszódó bohózatban
az egymásbanyíló nézőterek a befalazott
forgószinpadok kultikus szemfényvesztésére
legyint talponállók bádogpultja előtt
áll sorba hűvösen gyűri zsebre az
ordenáré parte-cédulákat a papír-
kosárig hátrálva beleszórja s kilép
az utcára föllélegezve a hátsókijáraton
nőkkel beszélget könnyben ázó szíveket
faggat boldogan járja a szerelem hőmezőit
a vágy hőforrásainál melegedő tenyerekbe
dugja az arcát fogak fehér kerítését
tapintja nyelvével szúrós vagy dagadó
csípők vonalát figyeli a falon a feldöfő
az ernyedő a bordán laposan elömlő mellek
rózsaszín vagy vadul májbarna udvarát
simogatja a súlyosan széteső combokat
hallja nyögve a gordonka dallamot
a hajnalra megfagyott lepedőt a sarokban
vacogó nőket nézi bólint örömmel hogy
jó nyomon jár talán soha közelebb
mint e hirtelen kiürülő reggeleken
a gondolat csillagot éríntő pallóján
a lélek Isten magányos árnyékán
az érzékek kisülő szűzi mámorán
a tűheggyé magasodó idő az önmagát
egyszerre adó emlékezés villámlása
a nap árnyéka a havon a nap mögé
látó szem s a szem mögött kibontakozó
Földgolyó a teherbeejtett férfiméh az elme
üdvözült kínja egy milliméterrel
a járda fölött térdmagasságban a
madarak lebegése újságok hátlapján
címeket böngész imbolygó kapualjakban
ácsorog a boltozaton mocsokszín hold süt
hördülve csukló lefolyók üdvözlik
a körfolyosók megdermedt ringlispilje
feje fölött a liftaknák fönnakadt
ádámcsutkája a csönd beszögelt ajtói
megzavarodva a kavicsos mederig
érő hullámvölgyben bőrgarniturák
között botladozik iróasztalból kinőtt
fejek intenek tünjön el innét
megkönnyebbülten mosolyogva áll tovább
nem is gondolta komolyan csak C-t
kereste de már több mint öt éve halott
ellátogat a fekete csontokhoz a mész
koponyamaszkot nézi megrendülve
a keskeny gödrön menekülő fényre
gondol az elásott szivárvány hét színére
a jóság a romlottság a derű a perverz ész
a tisztaság a gyávaság a lukastenyerű bőség
soha többet össze nem köthető csokrára
az egy embernyi győző seregre az örökös
dezertőrre a nyomor iszapjából felúszóra
a történelmi bazár próbababájára
időz keveset e reménytelen kitérőnél
a félelmetes csapdánál és hálásan
biccent az engesztelhetetlen áldozatnak
a megereszkedett sírkőre lépve startol
zsákutcák szerelmek téveszmék szűk hullámai
közül kivergődve indul tovább a megtalált
nyomon levegőt vesz elsímul alatta
végre a darabos tenger mint a háztetők
hóesés után a vonatkozások a körülmények
az érdek a cél egymást nyomorító halmaza
puffanva újra összecsapódik mögötte csak a
felszálló por jelzi hogy kisurrant sárgult
lakásbejelentőcédulák hadarják hogy
átlépett a tiltott határon visszamenőleg
megvizsgálják a röntgenleleteket a
diákkorában feljegyzett vérnyomást az
állami pénzen kihúzott tejfogakat a
szivére nehezedő atmoszférikus súlyt
légköbcentiméterben majd ad acta teszik
a tanúvallomásokkal s följelentésekkel
együtt de ez már nem érdekli az énekszót
keresi erejét összeszedve figyel a dalra
a halált bűvölő pengetésre a hajó-
korlátról fölszúró sikoltásra az örvényeket
bedeszkázó zümmögésre az emlékeket össze-
varró cirpelésre a vérbő arpeggiokra a
kétségbeesés jégvermébe dobott rőzselángra
a csillagoknak támasztott létrára az öröm
vörhenyes parazsára a vágyban megszakadt szívre
és mereven elzuhanó testemet háta nyergébe
veszi fodrozva nyílik szét a víz mögöttünk
az ámuló matrózok zsugorodó arcomba néznek
de én már nem látom őket kiterített halott
leszek fehér csönd széljárta üres csigahéj

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]