Tavaszi ének
Jut már fény a gyöngécske füveknek, |
vedlett kutyáknak hegyoldal, lányoknak szerelem. |
Ló hátán legényke, a lovak tüzelő tökökkel ügetnek |
a folyóra, habzik tőlük a víz, felforr hirtelen. |
Milyen lesz a lányok álma, ó ha tudhatnám, milyen? |
Csillagokig érő édes sóhajtással kisbabák születnek, |
hanyattfekve ringatgatni, becézgetni jó azt álom mélyiben. |
Zizzenő holdfényben a kutyák figyelő pofája: lelkesen |
lessük az éjt, az álmot, elnyújtózva a vizes füveken. |
|
Ha szerelem hajt ostorával
Ha szerelem hajt ostorával, én és a kutyák |
ügetünk csapzott irhával sikátoron át, |
boldogtalan szívünk visszük, kövön kattogót, |
szimatolunk kölyöklányt és vedlett bugyogót, |
zsenge csípőt s mázsás combot, hogy a víz kiver, |
pofánkon a sóvárgás is tündért hívó jel, |
űznek innen, űznek onnan, konyhaajtó becsapódik, |
hátrálunk is vicsorogva rongy odúkig, kutyaólig. |
Égre fölnyüszítő vágyunk ki értheti meg? |
Szívünkben az olthatatlan csillagfény remeg. |
|
Biztató
Arccal ülök ablaknak, égnek, |
Árnyékomból jósolnak majd a vének: |
ez volt az ifjúság, az árva. |
Ilyen volt s ez volt – elképzelem |
őket is, köhögős angyalokat, |
|
Félretolom őket a papírról, |
Fogam ép még, a csontmalom, |
s hibátlan szívem szerelme. |
Az ám, és álmomban nem jár, |
sosem járt kukac: a hazugság |
|
Levedlem egy vállrándítással |
a rossz kabátot, rongyokban lógó eget, |
amit nem tudtam kikerülni, s amiért |
fogat csikorgattam már eleget; |
a vér, a vágy tiszta szavára |
figyelek, kiülök az eszmélkedés ablakába, |
s magas hangon elkezdek egy éneket. |
|
|
A hétéves Odüsszeusz
Kormos Istvánnak
Fejesvonalzó tollszár írka |
a képzeletében példás rendben |
apját nem ismeri nagyanyja becézi |
fogódzik szigorú tenyerekbe |
|
Az árvák koravén mosolyával |
nézi a viháncoló gyerekhadat |
hívják nem moccan mint a moha |
|
S indul feléje már fölrepült |
amit majd meg kell álmodnia |
a tutajt harapdáló Földközi Tenger |
s a fenyőillatú Normandia |
|
|
Szegény Odüsszeusz
Szegény Odüsszeusz a kutyád se ismerne meg |
s a lúdtalpas pincérek nem köszönnének vissza |
ajtócsapódás halhatatlan emléke szívedben |
holdas háztetők fehér síkjai dőlnek a kései |
magány a megrendült eszmélkedés fájdalmába |
állsz a villanykörte alatt ősz csorog köréd arcodra |
semmit se bántál meg és semmit sem akarsz újra |
köhögősen hozzá görnyedsz a többi öregekhez |
vakít vakít elviselhetetlenül villog amit megéltél |
életnek túl szabad álomnak hihetetlen emberi lélek |
gúnyosan nézel a poros lomos homályos égre |
|
Orpheus keresése
Hajóroncs szárad a fövenyen – |
elképzelt hajóroncs. A katasztrófák |
egyszerűbben és szánalmasabban értek |
véget a szűk mellékutcákban, |
s a fékcsikorgás dallamára elmormolt |
énekek senkit se hoztak vissza |
a halálból. A dunai gőzössíp |
föl-fölszúró sikolyára csak |
a kutyák fölnyúló füle válaszolt. |
A túlsó parton a halottak árnya, |
talpuk alatt légáramlás csobog; |
a leendő halottak árnya! Ontja |
a képzelet, mint a lecsúszó vagonajtó; |
számlálja, mint az elszürkült arcú |
írnok; méri, mint a mázsáló billegő |
nyelve. A vallomás határa, |
az ítélet vége, a szánakozás |
hiánya űz utánad okarina szájüregű, |
kinek a lélegzése is zene. |
Lehordom rólad a törmeléket, |
a galvanizált szemétdombot, |
a holttested fölé épített filléres |
mutatványosbódékat és elsiratlak, |
ahogy illik, képzeletünkben hányódó |
halott; örökre befalazott ablak. |
|
Villanásnyi búcsú
Ajtó nyikordul, ablak csikordul, |
megint a magány muzsikája, |
súlytalanság dől a fényképekbő1, |
mosoly fáradt villámlása – |
a hánytató, a jégkockákat csörgető, |
a kínlódva lángoló bádogtető, |
a gerincig reccsenő, verset írató |
magány világnyi légszomja üvölt utánad. |
|
Sanzon
Most azt hiszem: boldog vagyok |
Nap süt, a fény alá merült |
|
S amit majd ők nem értenek: |
|
|
Karácsonyi ének a pásztoroknak
Mert angyal suhant, ingével súrolva a sziket, |
a torsot, kutyák kaptak utána álmélkodva, |
a gubancos szamár elsavanyodott ínnyel rémüldözött; |
mert a fekete ég alatt angyal suhant, hófoszlány, |
isten megfagyott lehellete, dérlepte nádas ringása, |
tündöklő nyári szárnycsapások, ölyv, csíz fehér árnya, |
sírós őszi ködök, gödörmély köhögések visszhangja; |
mert együgyű álmotokon, jámbor hortyogásotokon át |
angyal suhant, pendelyes gyerekkor emléke, kemencesutok |
melege, bögre tej, kenyér jóreggeltje, szalmakazal alkonyok, |
kifakult kék kötények illata, torokfájás, rozsdás szög |
ma is eleven sajgása, ó, milyen hamar elveszített éden; |
mert a sistergő csillag világnyi huzatában angyal suhant, |
templomablak foszforeszkálása, dörejlő orgonaakkord, |
miseruhák aranyférce, püspökcsibuk füstkarika glóriája, |
plébániák hízott libája, szentképek meztelen nőteste, |
aranytól, gyémánttól roskadó, lassúdó mélyrepülés, |
– fölriadva a puszta földön, kapkodva megsüvegeltétek. |
|
Hold ragyog, só ömlik kisiklott vagonból
Hold ragyog, só ömlik kisiklott vagonból; |
éren át, réten át, a mélyenhűtött űrön át |
sétál szívem, elege volt a fájdalomból, |
nem kelleti magát, nem hord tajtékból ruhát. |
|
Már éldegélnék. Hátamon az ablak szárnya, |
éj-nap, éj-nap, nyílik, csukódik holtig. |
A magány: a falon szívem halhatatlan árnya. |
Életem elfogy, elárul, örökre elkallódik. |
|
|
Három ikon
Ablakkeret végleges könyökébe fogva |
egy égdarab, egy hasonlíthatatlan ég. |
Ház sincs hozzá, templom sincs hozzá. |
Kéretlenül áramló fényesség. |
|
Ezüstös sírás fonalán lóbálsz, Uram, |
magány sztyeppéjén, szerelem hómezőjén. |
Ha megállnék… De eleven ingád suhan. |
Ha megállnék, arra tudnál-e törvényt? |
|
Szabad égbolt alá illő taglejtések, |
állványzattá ácsolt mondatok. |
Rajongók, bámészok, patkányok lent a téren. |
Hipnotizálja a felkelő napot. |
|
|
Dallam
Fecske-emlék villan el fehér hassal – |
tizedmásodpercnyi évek, űri naptár. |
Mit is kezdhetnék, mit is a virradattal; |
ránézek: a park zöld üveg, elfordulok: jégkristály. |
|
A hajnal örökösen ígér, ablakhoz nyomott arcomat |
majd meglátod egyszer és akkor már nem felejtheted – |
horizontomról fordul, mint vörhenyes farú lovak, a nap, |
majd veletek megyek egyszer óceán-ringású reggelek. |
|
De addig várlak, a megritkult időbe beleveszve, |
ha majd megjössz, simítsd meg arcomat, a bútorok élét. |
Sirályok zokognak s lecsapnak elképzelt kezedre, |
s elnyeli őket a fal, a szobát az örökkön fehér ég. |
|
|
A szerelem évszakai
Kék dal csap fel mint a tenger |
még alig éltünk még alig éltünk |
nyár hatalmas arca az ablakokban |
mosoly villanása kivilágított vonat |
a lágyan beomló kapualjban |
higany ömlik föl a lépcsőn |
menekülő lábnyomodat befoncsorozza |
henger alakú fény csönd csönd üvegudvar |
szárnyad kapirgál a falon |
lecsüngő kézfej pálma árnya |
higany ömlik föl a lépcsőn |
korlát fehér gerince villog |
|
Ősz üszkös arca az ablakkeretben |
kapaszkodsz csatakos lovakba |
végigvonszol a fájdalom az utcán |
fehér delfin föl-leverődve |
ázott esernyők lehorgasztott válla |
álmatag keselyük ülnek ujjamon |
majd elmondom majd elmesélem |
szerelmem árnya a tér fölött |
fájdalmak álmok villanások |
szerelmem árnya a tér fölött |
behavazott hinták zúzmarás suhanása |
|
S megint tiszta tiszta s irgalmatlan |
tél arcom a megfagyott ablaküvegen |
álmodban a moccanatlan tenger |
dereng fönnakadt melled csönd-iker |
combod kecses lábfejed kitakarva |
foszforeszkál a szoba egykedvűen |
elveszett évek barnuló árnya a falon |
fényképek gödre üres négyszöge |
a vágyakozás kimondhatatlan szomorúsága |
arcom a megfagyott ablaküvegen |
álmodban a moccanatlan tenger |
|
|
Álmomban otthon jártam
Sirály, nem kellenek a szárnyaid. |
Sirály, elrohadnak a szárnyaid. |
Azúrtemető földjét túrod, |
lefoszlasz, kihülsz, pici halott, |
fehérlik drótgubanc csontvázad. |
|
öles pofacsont, vastag boltozat, |
fekete nyelv: a torokból szól a pap, |
|
A toronyból Isten távírásza |
lefülel s morzézza tovább |
a harangkötelet markolássza, |
csendít, kongat. „Kosztért, lakásért…” |
|
Sirály lüktet húsvét egében, |
Átsüt rajta a messzi fény. |
|
A rétekről, a kertek alól |
szél iramlik, a kotlikba, |
Szalad a hírrel a Fő utcára, |
beszól a borbély orrlikába. |
|
A pacsuli-boltot gőggel lenézi |
s mindnyájukba bentreked a szó, |
ha biccent a temetkezési vállalkozó. |
|
Csönd van a teremtés műhelyeiben: |
a kovácsműhelyben fogam készül, |
a bognárnál csontom esztergálják, |
a szíjgyártónál bőröm varrják, |
a kötélverőnél hajam csepülik, |
|
görcs arcok, tuskó mosolyok |
mirtuszkoszorúban a lány, |
|
drukkerek tódulnak a délutánba, |
kölyök s felnőtt kiabálja: |
ha nem győztök, henteslegények!” |
A dagadt mészárosmester, mint a páva |
lépked a gyepen, alig fér a klottgatyába. |
Int, hogy nem lesz semmi baj! |
De nem lesz kisebb a ricsaj. |
|
a szőlő bordáiban üldögélnek, |
lassún mozdulnak s azt is néha, |
|
Majd feketéllnek az ágak, |
satírozzák a fényt szürkületté, |
semmivé a fehér házfalat. |
mirtuszkoszorúban a lány, |
|
Emelkedik az ég, a sirálytemető, |
szívszorító lesz a magasság. |
Fejem fölött tótágast pici halott, |
Sirály, hol vannak a szárnyaid? |
Sirály, elrohadtak a szárnyaid, |
|
|
Mimikri
gyönyörűt a lehetetlenben |
|
Én nem leszek egykor jól tudom |
ringok majd könnyedén csuklódon |
|
|
Kakukk ugrál ki szemedből
Kakukk ugrál ki szemedből |
még futkosnak le nyelvedről |
|
táncos szavak tűz-papucsban |
|
Míg fogam fogadhoz nyomtam |
|
|
Cseréptálra pingált madár
Cseréptálra pingált madár |
|
készült épp indulni érted |
|
madarak nyelvét nem érted |
|
falon szemben árnyékszatír |
|
|
búttam érted hangyaszívvel |
mókus-örömmel csöpp csízzel |
|
Az ember csak elámul hogy |
mind természetesnek vélted |
|
|
tartsál ott engem túsznak |
|
|
Gyöngyházkörmöd jegén korcsolyáztam |
köröket írtam dermesztő lázban |
|
Óvatosan ajkadhoz emeltél |
hogy éledjek végre rám leheltél |
|
|
nyisd ki nyisd ki reggel van |
|
S már topog nagy izgatottan |
|
|
gyomor s szív nélküli testét |
|
|
a szív a szerelem az árva |
|
vigasztalón a magányosságra |
|
|
gyermeked lennék nem érted |
|
Mást játszottam eddig ám a |
lásd már várnak vacsorára |
|
|
|
szívem karmazsinruhás bohóc |
|
festett-szemű-babafej-polc |
|
puszta reménnyel a világra |
|
|
|
Gilice-síp
Tamkó Sirató Károlynak
Gyalókára gyalog mentünk, |
Vencsellőre elcsellengtünk. |
Tiszasülyön elsüllyedtünk. |
|
|
s bedugtak, mert nem köszöntünk, |
|
|
ránkolvasták a bűnlistát. |
|
|
kecskepatákon mentünk be, |
sem aranyért, sem bagóért |
nem találtunk egy jó bordélyt. |
|
|
Orfün fű nőtt az orrunkból, |
kaszát fentek irgalomból. |
|
|
cíncsatorna, menny-kanális, |
kint a ház falán függenek. |
|
|
nyihognak az ásványlovak, |
– szemük éjjel fölparázslik – |
egy sem pókos, egy sem sántít. |
|
s rajt egy búsat trombitáltak, |
szeme lassan könnybe lábadt. |
|
|
mosdik a szárnyas, körmös hal, |
s rámordul: „Még ezer év, |
s igen híres lesz e név!” |
|
|
Sárfimizdón mocsár hömpölyög, |
várj rám éjjel-nappal: megjövök, |
gerincem csontfokán hold lépked, |
meótiszi tánchoz fejéked. |
|
|
Apcon, Pencen szövőszéket. |
|
|
A horizonton gurul Görömböly, |
álmod pinceajtóján dörömbölj! |
|
|
Naplemente Bolond Istók úr ablakából nézve
Csúszik lefele tornyon, kéményen, háztetőn a Nap. |
Egy harangozó, egy csóka, egy macska nyakonöntve áll, |
megmerevedve az alvadt fényben feketén koromlanak, |
s már ami az ablakon belátszik: lazán ülepszik a táj. |
Redőny surran s a fűszeres a trafikosbódén bekócog. |
– Alkonyul – mondja lágyan. – Holnap is lesz még |
nap! – A trafikosné megigazítja fején a kócot, |
s rövidlátó szemével elolvassa a legfrissebb koreszmét. |
A dohánygyár falábú portása révülten piros ultimóra |
csücsöríti a száját, még régen, a huszároknál tanulta, |
pajzánul kacsint, mint a hal, a bajuszos takarítónőre, |
– Menjen maga vén kótyagos! – mondja ez, ám nyakig pirulva. |
Az egyszerű boldogság áramló vize az ablakon beömlik, |
a diófakeretből a gobelin-angyalok kiszállnak. |
Hazai naplemente, nem vitás! Számolj el huszonötig, |
s ne irígyeld soha többé férfias hangját a szamárnak. |
|
Dal a hóemberről
Hideg szél fúj, hogy az ember |
Kinek jó ez? Csak a kövér |
|
Szeme szénből, az orra meg |
lába nincs, de minek is, ha |
|
Ütött-kopott rossz fazék a |
megbecsüli, hiszen jó lesz |
|
bár rajta csak ujjal rajzolt |
|
mégse fázik, mikor minden |
el is mennék, ha lehetne, |
|
|
Ballo ongaro
Egy 13. századbeli zeneelmélet-tudós följegyzése
tyúkganajjal zsinórozott, |
agyonmosott gyócsdarabot, |
gatyakorcot új madzaggal, |
betyárbicskát nájlontokkal; |
hascsikarást ritka kedvre; |
háncsbocskornak csizma párját, |
nem tótost, de nem is árját; |
járomszöget, csupa nikkel, |
bornyúláncot tele likkal, |
– hoztunk tyúktollat fazékkal, |
nem jöttünk üres marékkal! |
Egymás hegyén-hátán tolong |
– rege indul, szól a kolomp – |
ez a hetyke pitykés csapat, |
árnyékunk a falon tombol, |
felnyög, aki reánk gondol, |
farsangolunk újhold alatt. |
Olcsók vagyunk, mint a repkény, |
|
|
(Az éneket a következő hangszerek kísérték: fidula, tárogató, hosszi furugla, pikula, tilinkó,
bőrduda, citera, kanásztülök, forgólant, nyenyere.)
Az előre-hátra nyakló táncból, a töklámpások nyelvöltögető, balladás fényénél középre ugrik
merev térdekkel, mint egy szék, az előénekes. Az ő maszkírozása talán a legeredetibb: hossztengelyétől
balra fején kucsma, vállán jerke-ködmön, combján cifragatya, lábán ráncos torkú csizma;
hossztengelyétől jobbra viszont: fején velúrkalap, vállán millpoen zakó, lejjebb vasalt nadrággal, lábán
lakkcipő. Kétségtelen: jobb felével az Elysée-palotában sem vallana szégyent, míg bal felével feltűnés
nélkül lekuporodhatna a vándorcigányok giz-gazból összehányt tüzéhez. Foga között, mint Kinizsi Pál
farsangi reinkarnációjának, három, sebtiben felkapott jokulátor-fióka lóg. S míg férfias, rekedt hangon
dünnyögi az énekét, a három szájbeli csemete vékony hangon csipogja utána. A többiek természetesen
egy pillanatra sem hagyják abba a pokoli nyávogást, gajdolást, bömbölést, tutulást, kivéve azt a pár
botfülűt, akik még csak nem is táncolnak, hanem összeráncolt homlokkal a mandzsettájukra róják a
handicappelést, a befutási sorrendet: a szépségverseny várható helyezettjeit. Buzgalmuk kínosan
felesleges, hiszen a győztesek már fogilag kiválasztattak, de hát, istenem, valamivel kompenzálni kell
a botfüleket! A menet, ősi szokások szerint, az ablakon kocog, a kilincseket rázza fazékba való tyúkért,
tokaszalonnáért, szentjánoskenyérért, marmeládért, csokoládémikulásokért – ahol, mi akad, nem voltak
válogatósak. (Bár egy-egy nippen, slusszkulcson összemarakodtak.)
Megfigyelhettem, hogy iszákjuk mindig megtelt, az adakozók pedig mosolytalan arccal rögtön
becsukták az ablakokat, mert ez a társulat különlegesen erőszakos volt, a konkurenciát például vagy
egyszerűen leöldösték, vagy kevésbé vallásos negyedekbe űzték. A közelebbi megfigyelést erősen
akadályozta az arcokra ragasztott sűrű raffiaszakáll, az artikulációig még el nem jutott törzsi jelbeszéd
és az enyvfőző üstökből áradó szag. A jellegzetes ritmusú táncokat másképpen még Passamezzo Ongaro, Ungaresca, Ungrisch Tanzl, Ein ungarischer Tanz néven ismerik.
|
|
Virág-mondóka
sárga, kék, zöld villanás: |
|
száll a bürökgémorr, sőt, |
|
hasal a nyár ingó békatutajon. |
|
Földi tömjén füstje száll, |
mintha volna sűrű illatos szakáll. |
|
rókasás: kezet-lábat elvágó. |
|
Kapaszkodik pap palástba, |
|
Bár nincs neki diplomája, |
ha itt fáj és ha ott fáj, |
|
Kornistárnics recseg-ropog: |
hol vannak a bombardonok? |
Hallgat mélyen, mint a kuka |
|
|
Biblia pauperum
Nyissátok ki az álom könyvét, |
ráncos orrotokra, édes kis öregek, |
fekete szoknyás, fonnyadt szentek. |
Csontos térdetek közé fogva |
tejbordám, íme, a halkölyök |
lóg a felemelt mutatóujj horgászbotján, |
kihalásztatok a tyúkzavarászás, |
szilvalopás, zöldalmaevés zavaros vizéből, |
s ocsúdott lelkem a kemény orrtörlésre. |
|
fogásában a szökni készülő élet; |
a hetven évek, a kilencven évek |
szörnyű gödrében elmotyogott ének. |
|
Szólaljanak meg a levendula |
hűsében az álommal teleírt lapok: |
|
|
Bennem hullámzanak a vének, |
az eszmélkedés peremén összehajló árnyak. |
Mocsárországok, elzüllő birodalmak alján |
nekiütődik szívem falának. |
|
Felettük úsznak a levegőben |
s szétfoszlanak, mire ideérnek |
A vályogfalon lógó apostoli király evez, |
dundi ujjait szopják cilinderes ebihalak, |
a ki-tudja-milyen anyából jött csapat, |
gyűrűznek lágyfejű kretének, |
altisztek, tiszttartók egybenőve, |
gyors nászukban petéket hullajtanak a földre, |
a kút mélyébe, a nádtetőkre, |
rotyogva továbbfelhőznek. |
Pestisnél pusztítóbb nyavalyákat szülnek, |
beöltöznek, alakot váltnak, |
gallérjuk fölött borotvált diliházat |
hordanak, biccentenek, mérik a lázad, |
berondítják minden szegletét a józan világnak. |
|
Iszonyú korty iszonyú tengerből. |
Köpd a kémcsőbe, mielőtt megfulladnál, |
fertőtlenítsd szájüreged! Nézz el fölöttük, |
|
Mosolyognak a vének peremén álmaimnak. |
Fogatlan bölcsességük ragyog: |
|
|
|
Tíz dal
Imbolygó télnek ernyedő testét |
bádogcsatornák sűrűn erezték, |
morogva áradt, csöröge zúdult |
megolvadt vére, hóteste elnyúlt. |
|
Pulzusa verdes – nyári esőben |
ázik az utca, őszi köd hörren! – |
teste felépül, s megindul szíve! |
Kalapod lengesd az első hírre. |
|
|
Négy öszvérhajcsár, az ám, |
aki csak látja, mind megcsodálja, |
ilyen négy hajcsár, nem is volt még tán, az ám! |
|
köztük is legszebb, aki megtetszett, |
az ottan szélen a hites férjem, az ám! |
|
|
Kling-klang, szól a sütőtepsi, |
kling, mondja a féltepsi. |
Reccs-reccs, szól a pad deszkája, |
reccs, mondja a fél lába. |
|
Frájer voltam, huszonnyolcas, |
nem ismertem, mi a córesz, |
fickómban begyűrve a stex. |
Ahány lubnya, fürdős hergelt, |
s jött a dekás, dzsalni kellett, |
|
Jó messzire csaltuk, mivel |
bikás volt a bárcás bőrre. |
majd elállt a szívverése, |
bólogatott, s akrem szúrtam. |
S a balhénak sitt a vége. |
|
Ajánlás:
Óberhén húsz mázsa a knassz. |
Princem, mért is csúsztam pléhre? |
Cserpákom kong, brugóm száraz. |
|
A puszta vágyra kinyílnak a fotocellás falak; minden |
különösebb vágy nélkül megtelik a szoba az elfelejtett |
évszakokkal. Most a tél vonul el. Sírkőre húzott kabát, |
pirosszemű ökrök, az éhségtől görbe venyigekutyák. A |
homályló utca fölött magasan iramlik a havas vasúttöltés – |
honnan jön? hová megy? Ketyeg a szívben a kérdés, mint |
az elalvó falon a kakukkos óra. Talán a sírkőre húzott |
kabát? A pirosszemű ökrök? Az éhségtől görbe venyigekutyák? |
Reggelre fehér lesz minden. A csillagok alól hull a hó. |
|
Hold jár, korom éjben hold jár. |
Mégis köszönöm, hogy voltál, |
könnyebb most ez az üresség, |
pillám alatt korom esték. |
Arcod, mit a szélbe szórtál, |
őrzöm: korom éjben hold jár. |
|
A halott katona hazajött…
A halott katona hazajött, lecsatolta vériszamos rohamkését, nyakából a megfeketedett
dögcédulát, sarokba állította a lángszórót és így szólt: először a gyalogosok pusztultak el, azután a
harckocsizók szenesedtek el a harckocsikban, azután a pilóták foszlottak szét a levegőben, azután a
tengerészek édes húsát rágták csontig a halak. S mivel senki se válaszolt neki, így folytatta: azután
mindnyájan elkeveredtünk a földdel. Házakat építettek fölénk; utcákat húztak, parkokat ültettek fölénk.
Sírkő-halak verődnek a sétahajó oldalához. S mivel soha senki nem tudott válaszolni neki, így fejezte
be: pedig semmiben sem különböztünk tőletek. |
Összekulcsolt kezemet eleven kengyelként talpad alá tartom: szállj fel a semmi lovára,
szállj fel az üvegparipára, éles fények között ernyőzze szemedet emlék, s míg átugratsz a tüzes
karikákon – pupillákon –, úgy láss engem, hogy ne fordulj hátra, úgy láss engem, aki nézek utánad, nem
fordulok hátra s mégis látom, hogy ott vágtatsz kicsinyedve. |
|
Csillagászati ősz
A magasban már az új évszak remek ólja felépült; |
|
az ember fázósan jó vacsorára, tüzelőre gondol, |
|
a pázsitot faggyal beretváló hajnalokra, a |
postássapkájú délelőttökre, a lassan érkező lázra, |
a nyár, no lám, mint egy végrehajthatatlan ítélet, elévült, |
|
az új bírák, a dérparókás virágok a kerítés |
|
mögött fontoskodnak, az ablakból rájuk látok, |
s szorongva cigarettázom, míg felizzó érzékeim loholva |
próbálják utolérni az időt, mely mint a vonat utolsó vagonja, |
|
kihúzódik a láthatárból; egy mozdulattá tisztult, |
|
egyetlenegy kristályi moccanássá a próbálkozások, |
az izgatottan körbefutó lábnyomok végleg elhagyott évadja, |
mint mikor az ember a rákövesedett, zsúfolt, ablaktalan házat lebontja. |
|
Várakozó
Hiányod moccanatlan ünnepe ez. |
|
|
A nappal áttetszőn fölépül |
az őszi omlás meredélyén, |
|
|
a villamos zümmögve húz a hegynek, |
a fák csontosodnak az utcán. |
|
|
Fekszem, fölkelek. Az ablakon |
cigarettám piros csillaga ég. |
A könyvek gerince, a bútorok |
éle határolja magányomat. |
Imbolygó sarki Nap, virraszt a szívem. |
|
|
Most elmondhatom, most itt az alkalom, |
száraz torokkal, mint üres kút az üres vedret, |
lököm magamból a szavakat s hallgatom: |
most tudom csak, hogy mennyire szeretlek! |
|
Mit köréd képzelek buzgón, a világból, |
hogy legyen levegőd, Napod, vized, ételed, – |
a tizedmásodpercnyi évekből te hiányzol, |
s mert hiányzol, félek s féltelek. |
|
Mert jó volna megállni áttetszőn, tündökölve, |
a szerelem csillagán, az őszi omlás meredélyén, |
nagycsontú szárnnyal megőrző égbe törve, |
konokul az örök életet remélvén! – |
|
Szívem s az elmúlás közé szelíd ütemet |
csúsztatott hiányod. Fekszem, fölkelek, az ablakon |
kinézek, villamos zümmög el, üres lett |
az utca, várlak. Négy fal közt, a földön lakom. |
|
|
|
Rögtönzések hóesésben
Villanymadár, szárnya drót, |
|
szíved száll a hóesésben. |
Mint rönk buggyan víz örvényén, |
bukdácsolva száll a kémény. |
|
Szállsz, bár nem moccansz, te is. |
S nem az ég, a föld felé. |
húsz évig nőttél fölfelé. |
csak mit magadban viszel. |
|
kecske, bárány, ló, tehén. |
|
|
Hóesés ringat
Hóesés ringat megfagyott eget, |
no, még egy dalt az elsuhant |
fények után, mint nagy üveghez, |
éghez verődik a varjúcsapat, |
Isten szemüvegéhez a látomás, |
földbe ásott halottakra hó |
rakódik – közbül bukfencez a nyúl, |
inal, maroknyi szőr, csont, vércsomó; |
no, még egy dalt az elsuhant |
fények után. A zöld, a kék, |
a csörömpölő színarany, a bíbor mély |
vályut dühvel harapdáló tehén, |
farkassá vadult kutya ráz |
lábtördelő koloncot, hőköl, |
farára ül, mint csontos halott ujj, |
megfenyegeti rezdülve a sás; |
a puszta vásznán vércsöpp hömpölyög, |
alkonyul, egymást horzsolva összeér |
a fekete ég s az álomnyi fehér. |
|
Ősök
A földben alusznak az ősök, |
a földbe visszacsúszott létrát |
tapodják hetykén reménykedve, |
úgy ám, a zöldfülű gaméták. |
|
Jövőbe kilőtt álmok; miként hajdan |
engem megálmodtak az eltűnt |
férfiak és nők, átvészelvén |
kihült időt forró szerelmük. |
|
Letörök, furakszom a régi |
parancsra, amit átvevének |
konzervdobozában a gének. |
|
Hajszálam se hullhat véletlen, |
s nem vágyom a szabadulásra |
e kötöttségből, sőt örülök, |
hogy nem is hasonlítok másra, |
|
hogy önálló változat lettem, |
földben porladó szívverések |
sétáló hangszere; új visszhang |
halál szájából fújó szélnek. |
|
|
Kodály Zoltán
néz le a magyar Alföldre, |
Erdély felől Kecskemétre, |
|
Most már így lesz, már örökké |
onnan szó és sóhaj által, |
nem jön ember lábbal, szárnnyal. |
|
Ha szól, visszhang lesz az immár, |
lelkünkből kizengő zsoltár, |
|
Aki volt egy, lett szétosztva |
szóban, dalban, hallgatásban, |
|
Leszáll is a hegy haváról, |
közeli emlékből, gyászból, |
mint ahogy a romló testen |
túllép, ami sérthetetlen. |
|
|
Három rajz
Rostokolhatunk, bizony, rostokolhatunk, |
horizontbeli őrházikó palánkja ránk rohad, |
|
a savószemű festő lóülepű nőkön mereng, |
pálcika-hentest fest s borjúnyi rovarokat. |
|
A falakon sík-pingvinek ülnek |
|
(a Kedves teste ernyed, mint a táj) |
s egymás szakállával hegedülget |
|
három öreg hószemű király. |
|
(Fehér melle jégbe fagyott hajó, |
|
az ablak résén Sarki Fény szitál. |
Régtől foga szól a szakáll-vonó, |
|
s vigad három hószemű király.) |
|
|
Madarak fürdenek a kirakatban |
elhagyott arcaim homlokom végtelen sávja |
ez fájdalmas az dühödt amaz vigyorgó |
ahogy éppen az elvándorló utcára kinéztem |
azután az ajtók váratlan rothadása |
a hirdetőoszlopok a tűzfalak a háztetők menekülése |
a csillapíthatatlan szűkölés a falak tövében |
végül a könnyedén fölszáradó szégyen |
|
|
Reflektorbelső
Drótok, csavarok a szuroksűrű homályban; a drótok |
kifelé vezetnek, szélesedő zümmögés terül a nem lát- |
ható tájra, mint a szőnyeg, talán már alkonyul, vo- |
natfüttyök lágy villámlásai erezik az éjszakát, amely |
íme, örökkévaló. Csak a tágranyílt szem látja az öreg |
bútorokat, a kardot villogtató szekrényéleket, árnyék- |
nyulak tintafolt testét a falon, a fényképről lenövő |
nagypapabajszokat, a fiókból-fiókba surranó egy- |
színű kaméleonokat. Félálmok vándorolnak, mint a |
kromoszómák. Fogatlan vének iskolacsengő-ízzel a |
szájukban alszanak el, izzadva ébrednek, mert ál- |
mukban kinőtték a bölcsőjüket. Csak a tágranyílt fül |
hallja az alagútba fulladt mozdonyok halálsikolyait, |
a fényesre subickolt bakkancsok borjúbőgéseit, az el- |
szakadt cérnaszál vihogását. Végre az elnehezült |
szempillák, az elsompolygó vekkeróra, a tükör infra- |
vörös lobbanása. Idegenkedő ujjak a kapcsolón; a |
megismételhetetlen mutatvány émelygése. |
|
Párbeszéd
– Voltam, vagyok s nem leszek. De legfőképpen voltam: mint leengedett vizű
medencében nyüzsögnek a fürdőzők, meztelen, barnára sült s fehér karok, hátak,
összegubancolódott mozdulatok eleven sírgödre, meszelt holdfénybetűk: MÉLYVÍZ CSAK
ÚSZÓKNAK, HULLÁM NEGYEDÓRÁNKÉNT – nézem a parton ülve a medencét: az én
arcom, az én mosolyom, az én hátam mindegyik, egy nyári fürdőmedencére való boldogság s
egy tömegsírra való boldogtalanság.
– Jónapot, jóestét, jóreggelt!
– Huszonkilenc éves vagyok, a legszebb kor! – mormolom, míg sietősen fölrántom a
kabátomat; dúdolom félrehúzott pofával a tükör előtt, míg borotválkozom; suttogom mélyre
eresztett hangon a nő fülébe, hogy kéjesen lecsukja a szempilláját; s kiáltom őszintén
megrémülve a kancsal elektromos angyaloknak, a villanypóznáknak s vigyorgó, diadalittas
plakátoknak.
–… mert nem tehetünk másképp, semmiesetre sem tehetünk másképp, értse meg végre,
hogy nem tehetünk másképp!
– S a huzatos utcasarkokon falra tapadva, mint valami apró állat: hőmérő vacog s
higanynyelvét torkába visszahúzva egyetlen feladatként mutatja a fagypont alatti telet – s előtte
állva elgondolom – nyelvét öltögetve a csiricsáré tavaszt, elvörösödött nyakkal a gutaütéses
nyarat s vállát vonogatva az ázott lópokróc szagú őszt; pár perc az egész, míg ízlelgetem az
évszakok változását s mosolyogva üdvözletemet küldöm a hőmérők Európát átfogó hálózatának.
Így utazom én azzal az üdítő lélegzetvétellel, mint aki fulladó tüdővel partot ér!
– Na persze, nem itt tartanánk, ha minden ember, a maga helyén természetesen, a vérét
hullatná, ha kell, a holnapért!
– És kitárom ablakomat a csillagokra, állok az ablakkeretben, sóvárgó arcomat fürdetem
a sötét vízként csillámló éjszakában, hajóroncs-arcomat áztatom a tengerfenék-éjszakában,
kőszén-arcom alágördül a bányaomlás-éjszakában; mint fekete reflektor, az ablakkeret
körbefordul a szikrázva szaporodó űrben, a felrobbant gondolatként széthulló űrben, s
moccanatlanul várom, hogy hajnalodjék, mint akit hipnotizálnak.
– Mert kérem, képzeljük el, ha sikerülne az osztást és a kivonást megszüntetni, s a
fejlődés során az összeadást is kiküszöbölni, s viszonyulásunk egyetlen lehetséges alkalma a
szorzás lenne! Hatalmas szorzótáblákká válnának a temetők! Mert ugye, azt Ön is tudja, hogyha
minuszt minusszal; egyszóval a hibaszázalékot fölkerekítve, végül eljutnánk a halhatatlanságba!
– És újra a hónalj puha gödre, mellbimbók májbarna csillaga, szempillák evezősora, a
csípő Janus-arca, szerelem, szerelem, hosszú lábak virágalakban a stadion gyepén, az önkivület
pázsitján, a nyári ég vakító mosolya alatt.
– Maga az az izé, akit ideküldtek? Nagyon sajnáljuk, az irgalomkeretünk kimerült!
– És újra a hajnal küllőző menetelése, a tündöklő eszmélkedés sóhaja, égboltnyi
visszhangja álomnak, vágynak, gerincroppanásnak, álkapocsreccsenésnek; a tél ablaküvegarca
elolvad, az ősz bálványarca füstölög álmaimban: a vágy s a lehetőség romlandó keveréke, a bűn
s a büntelenség hánytató ölelkezése; a tűzfalak hatalmas homloka úszik az álom vizében a hajnal
felé, ökrendező véredények úsznak a hajnal felé, esendő vágyaink úsznak a tisztaság felé; az én
álmaim, az én vágyaim.
|
Éjszakák
Kaméleon-arcú szeretőm a fák közé csalt, a martalócképű bogyók közé, a víz alá; s a
fordított álomban vetkőzni kezdett: behúzottnyakúkócsag-mellei ébredeztek, felfűzött
madárszem-gerince hajladozott, göndörszőrű szemérme, a tonkinfecskefészek beomlott-kinyílt
– és felébredtem.
A szerelem végigpergett meztelen bordáimon, mint a homok, ahogy fölkeltem
sírhelyemről, a Dunapartról s még visszanéztem, hogy lepi be testem rajzát a víz. Mindent
elvesztettem; két szemem egyetlen óriási körré tágult s pillantás nélkül nézte bukdácsolásomat.
„Ez az értelem” – gondoltam, ám fejem nem lévén, ezt is más gondolhatta helyettem; ujjaimat
lehúztam, mint a kesztyűt s doboló szívemet egy kétéltűnek ajándékoztam. IME, AZ
UJJÁTEREMTETT VILÁG! KERESD MEG AZ ÉLETEDET! – hangszórók suttogták rekedten
egymás torkába a megváltó igéket – és felébredtem.
„Angyal ha van, akkor az csak tiszta kvint lehet, amely megsemmisíti önmagát!” – két
hang elindult a hegedűhúr hajnalból és a törtnyakúgitár alkonyatból, hogy találkozzék s a két
hang közötti némaságban zsugorodtam a megsemmisülésig… „Angyal ha van…” – zsongott még
a lehúzott redőnyök mögül s szeretőm meztelen teste visszatért a vándorlásból; fáradtan,
ólomsúlyos szemhéjjal pihegett és lassan összezárta combjait.
|
A felnőtt titkaiból
Szédülve, zuhanva emlékezik szervezetem: |
most ötéves vagyok, most tíz, most tizenhárom. |
Zsugorodik, tágul a világ a régi lélegzetben, |
bőröm alatt lüktet felgyülemlő elmúlásom. |
|
Eső mos – bent nap süt feleselve, |
kerítés léce hasít a fényből üveglapokat; |
szél bűvöl ecetfát, villámlik kétágú nyelve; |
rugalmas orral egymás véknyát keresik a lovak. |
|
Kalapot, sálat a vacogásra! A juhar |
odvában fehérre fagy a madár, az a régi. |
Milyen anyagból épült e függőleges ravatal? |
Tíz éves testem ölelve melengeti, védi. |
|
Ami vagyok s ami leszek még: csupán |
álom a jövőről, halmazos ég, lentről nézem, |
térdemnél rég elporladt kutyám, |
merengünk az elkattogó vonaton, szívverésen. |
|
S a töltés alól haza ballagok a leoltott |
fényű úton, alakot könnyedén cserélve. |
A lemenő nap egy álló napra vet foltot. |
Már tudom, hogy mi lesz s derűsen indulok elébe. |
|
|
Címnélküli vers
omlik össze bennem éjjel? |
|
s belép az öröm, rámköszön. |
kedélyem: homály s fényözön. |
|
vonat csattog át a szobán, |
|
Lent az utcán nyílik végre |
két szívverés közt a gázló, |
indulok feléd, szerelmem, |
s elsüllyed a buszmegálló. |
|
Sóhajtva majd visszahívlak, |
könnyezve majd elbocsájtlak. |
leszel, a holt ér falának. |
|
körülállnak majd szótlanul, |
ha kialszom, mint a lámpa. |
|
Az ereszről lóg az alkony, |
gémnyakú palackok állnak. |
|
csókol képen, csak előleg, |
s filmszínészt magányos nőnek. |
|
Könnyezve majd elbocsájtlak, |
sóhajtva majd visszahívlak. |
|
Ami-volt sínpár a szívben, |
|
A plusz-minusz osztinátó, |
dörgő semmi, omló visszhang |
föld alól s az égen túlról |
egyforma közönnyel biztat. |
|
nyomom arcom, elfelejtlek |
|
Két szívverés közt a gázló, |
vérbe fulladt csillag füstöl, |
|
Csak félkarom, csak egy ujjam, |
|
Lent az utcán fehér szárnyam, |
fehér szárnyam összecsukva |
|
Én nem hiszem s én úgy tudom – |
fejem rázom, mint a gyermek, |
nincs bennem elég szánalom, |
bárkiért is hadra keljek. |
|
új naprendszert felavatni. |
|
ülnek szobádban, gondolj rám |
hátat fordítva a fénynek. |
|
Két szívverés közt a gázló, |
volt s lesz árnyéka a falon. |
lebontja buzgón nappalom. |
|
|
Üdvözlet
Nem is hittem, hogy ilyen árva |
hogy is lehet ilyen árva, |
csontos ujj siklik a bordámba |
tél ujja döf így a tájba, |
s megáll szívemre találva |
a semmiből elhajított dárda. |
|
Ablak lobog a távozó éjben. |
A nappal álma, az éjjel álma – |
az örökre ittmaradt délutánra. |
|
rettenetes árnyékot vetve. |
a szamárfülekre, a félelmekre. |
|
Csönget, bejön, ledől az ágyra |
|
Gyülnek, kopogtatnak fehér |
az üresen hagyott pillanatok. |
Micsoda veremből másztam én idáig? |
Szám milyen földdel lett tele, |
hogy elértem ez üres szobáig? |
|
Ugy gondolok rád, olyan hiába – |
nem fáradva mondom a neved! |
Fagy sziszeg, hó hull a szobában. |
Ugy gondolok rád, olyan hiába, |
nem vagy sehol, akit úgy szerettelek. |
|
Kirobbantalak a csöndből, |
a falból tíz körömmel kikaparlak! |
|
Csüggedten leejtem kezem, |
számon a mosoly megalvad. |
|
Üdvözlet, verítékben ázó, |
süt télre, tavaszra, nyárra, |
átsüt a csobbanva elmerült városon, |
felpiroslik a réten, hol egy fűszál árnyékában |
lapul, bújócskázik gyerekkorom. |
|
Imhol az este jő, az óra üt, |
sikálja egymást két tücsök, |
fenekükre: elolvadt a szappandarab. |
|
Az ég ajtaja csukódik, ágra csillag ül, |
földből kinőtt lófej, vágtat a bokor, |
elképzelt tájon rendületlenül |
az elképzelt fájdalom bújdokol, |
az ég ajtaja csukódik, ágra csillag ül. |
|
hátán, kél, imbolyog napom |
szívvel a huzatos utcasarkokon, |
arcomat karcolom a falra, |
a levegőre egyetlen betűt. |
Szívemmel metszek a csöndbe, |
pörgetem a vérző köszörűt, |
|
Ugy lélegeztem, olyan tisztán, |
akár a sütkérező állatok. |
Volt napom, derűm, bicskám, |
s minek hátam vessem: utcasarok. |
Arcom lobogott, mint fényben az ablak, |
mint üres tükröt faggatlak |
– hogy lesz tovább? – meg sem született |
|
Hogy lesz tovább? A következő |
lélegzetvétel száz évnyire van, |
Már vágyam csillagokkal méri magát, |
s visszahajol kiváncsian, |
kicsapódik a húsból a víz, csontból a mész, |
s eltűnik a föld pórusaiban. |
|
S mégis: üdvözlet, verítékben ázó! |
ragyogjon feléd semmivel parolázó |
förtelem, velőig ütő fájdalom. |
|
Még most el tudom képzelni, |
még most ki birom mondani, |
tágranyitott szemmel nézem, hogy suhan, |
szívem visszadobban a halálra; |
|
szívem nem a haláltól árva. |
|
|
Litánia J. A.-ért
Fölfelé áramló, táguló üresség: |
|
ökölnyire préselt tüdő sikolya, |
elrohadt porcogók köhintése, |
porcelán-fogsor villanypózna-zümmögése, |
végtelenre állított metronom szívdobbanása, |
csönd, csönd, felpúposodó csönd. |
|
|
Bogarak lélegzése, füvek neszezése, |
leguruló göröngy lágy huppanása, |
virág vízgyűrűként terjedő biccenése, |
denevérfülű lapulevél radar-mámora |
szamárkóró szemaforjelei: éj-nap, |
ősz vöröslő himlőjárványa, |
tél fehér szanitéc-serege. |
|
|
Örökké hónaljig a hajnalban |
|
nem-is-volt emlék a nem-is-lesz küszöbén. |
|
|
Örökké elszorult torokkal állva |
egy szappanfőző fényképe, |
egy rég összedőlt falról süt |
|
gyufaskatulya vonatok árnya, |
bakkancsok koppanása, forradalom, |
bakkancsok koppanása, forra… |
|
|
szálkás, ágasbogas hálóterem, |
holdfényben szuszogó, lélegző, |
kamaszálmok talpa alatt roppanó padló, |
intézeti törülközők havas foltjai, |
elnyűtt cipők kikandikáló, tömpe orra, |
sóhajtás, nyögés, motyogás, |
az árvaság nyikorgó visszhangja. |
|
|
Kamaszálmok ablaküveghez koccanó szárnya, |
legelésző szellő, villanyütés mosoly, szökdécselő ég, |
föl-lefutkosó fénylift, angyalfogvillanás, |
követhetetlen azúron távozó hajfürtpropeller. |
|
|
Napraforgó sárga gramofonlemezét |
tótkalapban, fütyörészve ablaküveget |
kullogó, csontig fagyott nappalok után |
|
|
Hintalovak émelyítő futása, |
hintasakálok nyájas röfögése, |
hintahiénák koloratur vigyorgása, |
foszló pliocénpanoptikum forgása. |
|
Csontos seggű csirízevők álma, |
|
tyúkszemvágó látnokok bütykös álma, |
|
fűzfapoéták barrikádos álma, |
|
a jövőre collstokot rázók álma, |
|
a petyhüdt zacskót megbosszulók álma, |
|
aranyértől nyögők csatadalos álma, |
|
nimfomániás vénlányok fallikus álma, |
|
főttészta hímringyók szőrös álma, |
|
mazochista bankárcsemeték ravasz álma, |
|
gonddal tárolt, szenttéavatott horkolás. |
|
Földbeszúrt parasztokat tücsökfeketére |
vasúti ködben köhintgető lámpák alatt |
talpig fehérben padon alvó munkanélkülieket |
|
A világ ablakára ráfagyott csillagok, az árvaság kopogtatása. |
|
|
madzaggal átkötött könyvek magánya, |
néhány halhatatlan papírlap magánya, |
elfojthatatlan sírás magánya. |
|
|
bevallott bűntudat reménye, |
mely semmit sem kér cserébe, |
|
|
Elkékült vadállatok iszonya, |
dzsungelt evő száj iszonya, |
a semmibe nyíló ajtó iszonya, |
a jövőt előre sirató ész iszonya, |
képzelt tengerben fuldokló iszonya, |
a bőrön túlnövő szervek iszonya, |
pszihoanalizis sakk-mattjának iszonya, |
gyöngyöt izzadó kagyló iszonya, |
amputált agyvelő iszonya, |
feloldott gravitáció iszonya, |
széthullott szavak iszonya, |
|
PUPILLÁMON GYALOGOLÓ CSILLAG |
FÉNYÉVSÍNPÁR TALPFÁIN BATYUIMBOLYGÁS |
ANDROMEDAEXPRESS LÉGÜRES SÓHAJTÁSA |
|
|
November
November hamvadó csillaga |
visszatükröződik a rothadásból |
a meglágyult reflexet bár tagadjuk |
végülis megszerettük s végülis ringunk előre |
a lódögök a halott katonák már emlékeinkben |
foszlanak finoman a háborúvég panoptikumában |
spirituszban eltéve ártatlan gyerekkorunk |
s romlott kiváncsisággal visszajárunk nézegetni |
kalapot felöltőt blokk ellenében a ruhatárban |
a hullaház-derengésű moziban csak az anyókák szipogtak |
a betemethetetlen lövészárkokból mint agytekervényeinkből |
fürgén ugráltak ki a holtak egy-tömbben föl-le |
a tömegsír barna gubanca a fordítva |
befűzött filmszalag a feltámadás bárgyú trükkje |
az utcák az utcák az utcák léghuzatába |
kiömlő tömeg az esték a reggelek kontinentális |
apálya-dagálya a halálfélelem holdja alatt |
a kiürülő városok szikrázó éjszakája |
parkok tejfehér fái a fokozhatatlan közöny |
a túlnagy tagolású szívverés közös álom gombnyomásra |
húszezren figyeljük X-né érett testét ahogy az ágyba |
bújik centiről centire villámlik gerincünkön az erekció |
a fényreklámok ablakon bekattogó ritmusára |
nincs mit elsiratni végülis ringunk előre |
villamosok ablakára ragasztva földalatti vizeldék |
falán szabatos intelmek ne köpj vigyázz a tisztaságra |
nem lopunk nem ölünk a közlekedés jelzőrendszeréhez |
fölényesen idomultunk ó ebben igazán precizek |
vagyunk s megvetjük nehézkes ősünket s joggal |
émelygünk a Kaméliás Hölgytől s a dalárdák |
vörös nyakú pátoszától a tüdőbaj gyógyítható tra-rá |
az utcák az utcák az utcák léghuzatába |
kiömlő tömeg az esték a reggelek kontinentális |
apálya-dagálya a lefényképezett hold alatt |
gépkocsik ringanak a rugózás a rugózás a nemzetközi |
bekötőutak szélén elhúzódó zománcozott mosoly |
a lódögök a halott katonák mormolják az emlékművek |
aranyozott névsorát a társalgási szótárok modorában |
Európa-szerte így van ez a halottak nyelve közös |
a némaság kihallatszik a földből nem tudjuk visszataposni |
pedig táncolunk pedig táncolok az üvegesedő lassuló zenére |
fejemnél november hamvadó csillaga |
|
Az önkivület délelőttje
Hold röntgenfényében vacogok, |
sütkérezem ibolyántúli napon. |
Bekerítve s mégis szabadon |
tűnődöm; őrzöm s cserélem alakom. |
|
akasztva egy kormos üvegű |
a legelső emlék, tolongnak |
körülötte szőrös félarcok, |
negyedüstökök, horogfejű lovak, |
s visszamosódnak az árnyba. |
|
A nevüket-se-tudom ismerősök, |
a biztos-hogy-így-volt történet |
nem engedik, hogy nyomtalanul eltünjek, |
az ugye-mondtam-hogy-elszállnak évek |
|
négy fal közt zuhogó sózápor, |
|
Hátamra tükröt lehel a tél, |
hátam buzgón lefotografálja; |
s megölel érte, vagy elítél. |
megválthatom jegyem a magányba. |
|
Üresen, mint a Kommünárok Fala, |
vár rám, mielőtt leomlana. |
|
|
A harmincéves férfi éneke
Ha volt is valami mentségem, |
most szélnek eresztem mind szépen, |
próbálok csak szerényen élni: |
értelmes gondok közt a férfi. |
|
Mint örökké szomjas nyelv az eb |
szájában, csaholva követett |
ifjúságom, majd lassan elmaradt |
éhe, szomja közönyös ég alatt. |
|
Minden egyszerűbb lett, ami még előbb |
kapkodva szedte a levegőt, |
s mi torkomon nem fért ki: a világ |
felejti, megoldja gondját-baját. |
|
Szenvedésem kéri, nem kéri, |
szívemhez magát hiún nem méri? |
Voltam s leszek még, ha semmi más: |
kipirult arc, eleven vallomás. |
|
Felragyog még kalapom, kabátom, |
ha jéggel, dérrel nyakon önt az álom, |
s nézem, mivé lett tiszta csillagom: |
|
S érzem erőmet, a sejtek, hormonok |
hajnali hitét, hogy vagyok, |
hogy kél a nap s évmilliós reggelek |
unszolják fiatal gerincemet. |
|
Nyújtózkodom is derűsen, csendben, |
erős vágy, lélek, a végtelenben, |
lepattannak rólam ajtók, ablakok, |
Saturnus-kalapban homlokom ragyog. |
|
Tükörben kedves arc: a szerelem |
mind többet marad már velem, |
ránézek s hosszabban néz vissza rám, |
kikönyöklünk a világ ablakán. |
|
Örömnek is elég vagyunk ketten, |
s fájnivalónak én a szerelemben, |
s én is csak azért, hogy komolyabbá váljék |
a beteljesülést gyorsan villantó játék. |
|
Mert ez a kor már lehetne szép is, |
s lehetnék benne boldog én is, |
ki megfürödtem hevében-havában, |
a torkomig ömlő magányban. |
|
|
Történet
Először egy fűszál omlott össze, |
utolsót tik-takolva a meleg ég |
lágyuló ponyvái alatt, szerényen, |
ahogy a fűhöz illik kezdettől fogva, |
ablakok félarca piroslott, |
miniatűr nap-sor az utcán, |
s vídáman befordult a sarkokon, |
madarak fűzére lengett a fák |
között, a klorofilpark habjában, |
a villanyégős menny huzaljain, |
a boldogság hibátlan volt, |
a nyár szimmetrikusan tökéletes |
a tik-takkolás szünetében, |
mikor e nem mérhető szünet |
szerényen, ahogy a tökéletességhez |
illik, a kezdettől fogva ideért, |
mint Mózes a Vörös Tengeren |
félhomályos folyosók akadozó |
visszhangja, röntgenálomképek |
fekete-fehér fényben, a lámpa, |
az ablak vak négyszöge, a szekrénybe |
préselt szék, az elbillenő mennyezet, |
a falon sétáló árnyékinga, |
az első lélegzetvétel ámulata, |
a megállt óra kilógó kakuknyelve, |
inog a szoba az emlékezés peremén, |
a vándorló sivatag elkerüli, |
csak egy porszem táncol a léghuzat |
örökös fényében, hogy fejedet lehajtod, |
ha fejedet mélyen lehajtod |
pupillán befelé zuhogó évek, |
bent crô-magnoi nap süt, a torokig |
ömlő dagályon főníciai hold leng, |
álomszerűen lassú taglejtéssel |
mondabeli csillagképek úsznak |
az égre – belefér egy üvöltésbe |
a móló végén ágaskodó lélek, |
a belső tájat a vándorló sivatag |
elkerüli, csak egy örökös porszem |
táncol az örökös fényben, |
gyöngybe zárd múlhatatlan titkát |
a lágy részekbe istent ültess |
a csontokra eretneket inkább |
eresszél ondót forró ölbe |
magzatod szörnyen hasonlít rád |
élj fennen avagy nyomorultan |
nem állíthatod meg az ingát |
a tanulságoktól keseredő szájpadlással, |
az évszakoktól mohosodó szemöldökkel, |
a kudarcoktól üvegesedő artériával, |
ballag a tükörből kiforduló jövevény, |
lábnyoma fölbukfencező vadnyúl, |
mellénye szétnyílt lámpaernyő, |
tarkója tömpe kardmarkolat, |
a szájsarok árkában megbújó |
női nevek, a régi portyák |
rozsdálló emlékei, térdhajlat |
puha csapdája, szőrös kézfej |
vándorlása, nagy, omlatag mellek |
rengése, az ajkáig felömlő vágy, |
hogy majdnem visszafordul, |
de tudja, hogy nincs mögötte |
más, csak a sivatag s foga közt |
por csikordul, hát megy tovább |
az eljegesedő erkélyek alatt, |
elálló ablaktábla-fülek piroslanak |
utána, rekedt dünnyögése legördül |
a falakról, a pincékben leülepszik, |
azután, azután a fűszál halála, |
reccsenő ingalengés hűse, ahogy |
a táguló semmibe fordul a Föld. |
|
A delfin
Majd eljön a delfin értem |
csillámló testét vonatfüst kormozza |
kofák parasztok rendőrök között |
őgyeleg a vidéki állomás peronján |
a savanykás hajnali ködbe szimatol |
az első dérfoltokon mereng a nyár |
hamuján amely a talpfákon |
piszkos-szürkén villog a kificamított |
csontvázú kerékpárokon tűnődik |
a nyelvet öltő megfojtott rózsákon |
a hangulat dalra emlékeztet |
a szívverés ütemes csendjére a messzeség |
fülzúgató légüres terében fölcsendül |
egy hang mint vékony láng vagy |
csak a sínre mázolt napfénydarab |
vagy egy levél korai spirál zuhanása |
a fáról bólint örömmel hogy jó |
nyomon jár föllép a vonatra már |
többé egy pillantást se vet a liliputi |
peronra mely elkeveredik a porszemek |
közt véglegesen a dalra figyel |
kiszáradt bensővel fölrepedező bőrrel |
felizzik szemében a gyufalegelő |
a vagon falán bekeretezett hold |
az olajos padlón ujjnyi tenger |
ellapított hullámzása zúzmarás |
villanykörte didereg ketrecében |
bólint örömmel hogy jó nyomon jár |
a magány a nosztalgia a szabadság |
csattog alatta sikolt a kanyarban |
s koromcsillagokat szór az elhagyott |
tájra lebegő koromcsillagokat |
a feketére foncsorozott mozdony |
a magány a nosztalgia a szabadság |
falra firkált szavakat betűzget bő |
transzparenseket lóbál benne a végletes |
évszak meghatódik a sovány lapockákra |
ragasztott angyalszárnyak árnyán |
a percenként elcsábuló önkivületek |
émelygésén a lázas fogadkozásokon |
a hirdetőoszlopokat zavartan megkerüli |
bódultan villamosozik napokat üldögél |
a tereken a nadrágtartós önérzetes |
sakkfigurák közt a csőmozikban szundikál |
fölmászik a város fölé az Isten ráncaira |
emlékeztető szerpentineken rémülten |
hogy eltévedt mint a katona |
áramszünetkor a vurstliban |
csirizszagú menny szakad a nyakába |
vergődik a ragacsos panoptikumban |
a hentesüzletben játszódó bohózatban |
az egymásbanyíló nézőterek a befalazott |
forgószinpadok kultikus szemfényvesztésére |
legyint talponállók bádogpultja előtt |
áll sorba hűvösen gyűri zsebre az |
ordenáré parte-cédulákat a papír- |
kosárig hátrálva beleszórja s kilép |
az utcára föllélegezve a hátsókijáraton |
nőkkel beszélget könnyben ázó szíveket |
faggat boldogan járja a szerelem hőmezőit |
a vágy hőforrásainál melegedő tenyerekbe |
dugja az arcát fogak fehér kerítését |
tapintja nyelvével szúrós vagy dagadó |
csípők vonalát figyeli a falon a feldöfő |
az ernyedő a bordán laposan elömlő mellek |
rózsaszín vagy vadul májbarna udvarát |
simogatja a súlyosan széteső combokat |
hallja nyögve a gordonka dallamot |
a hajnalra megfagyott lepedőt a sarokban |
vacogó nőket nézi bólint örömmel hogy |
jó nyomon jár talán soha közelebb |
mint e hirtelen kiürülő reggeleken |
a gondolat csillagot éríntő pallóján |
a lélek Isten magányos árnyékán |
az érzékek kisülő szűzi mámorán |
a tűheggyé magasodó idő az önmagát |
egyszerre adó emlékezés villámlása |
a nap árnyéka a havon a nap mögé |
látó szem s a szem mögött kibontakozó |
Földgolyó a teherbeejtett férfiméh az elme |
üdvözült kínja egy milliméterrel |
a járda fölött térdmagasságban a |
madarak lebegése újságok hátlapján |
címeket böngész imbolygó kapualjakban |
ácsorog a boltozaton mocsokszín hold süt |
hördülve csukló lefolyók üdvözlik |
a körfolyosók megdermedt ringlispilje |
feje fölött a liftaknák fönnakadt |
ádámcsutkája a csönd beszögelt ajtói |
megzavarodva a kavicsos mederig |
érő hullámvölgyben bőrgarniturák |
között botladozik iróasztalból kinőtt |
fejek intenek tünjön el innét |
megkönnyebbülten mosolyogva áll tovább |
nem is gondolta komolyan csak C-t |
kereste de már több mint öt éve halott |
ellátogat a fekete csontokhoz a mész |
koponyamaszkot nézi megrendülve |
a keskeny gödrön menekülő fényre |
gondol az elásott szivárvány hét színére |
a jóság a romlottság a derű a perverz ész |
a tisztaság a gyávaság a lukastenyerű bőség |
soha többet össze nem köthető csokrára |
az egy embernyi győző seregre az örökös |
dezertőrre a nyomor iszapjából felúszóra |
a történelmi bazár próbababájára |
időz keveset e reménytelen kitérőnél |
a félelmetes csapdánál és hálásan |
biccent az engesztelhetetlen áldozatnak |
a megereszkedett sírkőre lépve startol |
zsákutcák szerelmek téveszmék szűk hullámai |
közül kivergődve indul tovább a megtalált |
nyomon levegőt vesz elsímul alatta |
végre a darabos tenger mint a háztetők |
hóesés után a vonatkozások a körülmények |
az érdek a cél egymást nyomorító halmaza |
puffanva újra összecsapódik mögötte csak a |
felszálló por jelzi hogy kisurrant sárgult |
lakásbejelentőcédulák hadarják hogy |
átlépett a tiltott határon visszamenőleg |
megvizsgálják a röntgenleleteket a |
diákkorában feljegyzett vérnyomást az |
állami pénzen kihúzott tejfogakat a |
szivére nehezedő atmoszférikus súlyt |
légköbcentiméterben majd ad acta teszik |
a tanúvallomásokkal s följelentésekkel |
együtt de ez már nem érdekli az énekszót |
keresi erejét összeszedve figyel a dalra |
a halált bűvölő pengetésre a hajó- |
korlátról fölszúró sikoltásra az örvényeket |
bedeszkázó zümmögésre az emlékeket össze- |
varró cirpelésre a vérbő arpeggiokra a |
kétségbeesés jégvermébe dobott rőzselángra |
a csillagoknak támasztott létrára az öröm |
vörhenyes parazsára a vágyban megszakadt szívre |
és mereven elzuhanó testemet háta nyergébe |
veszi fodrozva nyílik szét a víz mögöttünk |
az ámuló matrózok zsugorodó arcomba néznek |
de én már nem látom őket kiterített halott |
leszek fehér csönd széljárta üres csigahéj |
|
|