A szentképfestő halála

Daku költő egyre rosszabb idegállapotba került. Sötét és zavaros gondolatok kínozták, s a helyzetén csak rontott, hogy még sötétebb és zavarosabb fejjel elemezgette magát. Nem találta a szorongás okát, sőt egy-egy világosabb pillanatban meg kellett állapítania, hogy sorsa határozottan javult. Tűrhető albérlete volt, s pénz is viszonylag rendszeresen csordogált innen-onnan, a Rádiótól, a lapoktól. De mint annyiszor, most is cáfolva volt a nagy tétel, miszerint az objektív valóság alakítja a lelket! Daku költő lelke romokban hevert, bár az „objektív valóság” fordulaton elröhintette magát, hálás közönsége volt a zagyva fogalmaknak és tételeknek, de most ez sem segített.

Már napok óta gyötrődött és gyötörte magát. „Úristen – gondolta rémülten –, megbolondulok!” Behunyt szemmel, kinyújtott kézzel sétált a szobában, mert valami felületes ismerete volt az ideggyógyászatról is. De semmi fizikai elváltozást nem észlelt, keze nem remegett, lába normális ritmusban lépegetett egyik faltól a másikig. Akkor sorra vette a rokonait, hogy nincs-e köztük elmebeteg, mert hátha örökölte a titkos kórt! De Daku költő szorgalmas, szegény és józan családból származott. A becsületes munkában elfáradt, napszítta arcok szemrehányóan néztek rá, úgyhogy Daku költő kicsit szégyenkezve abba is hagyta a mustrát.

Ekkor eszébe jutott Fábián, aki távoli unokatestvére volt apai ágon. Fábián jó nevű lektor volt egy nagy kiadónál, fölényes tudású és éles eszéről híres, neki atyai barátja és felfedezője. Daku költő eltűnődött, hogy normális-e Fábián? Sok érv szólt mellette is, ellene is, nem tudott dönteni, s elhatározta, hogy megkeresi s ravaszul megfigyeli ebből a szemszögből, vagy egyenesen felteszi neki a kérdést! Fábiántól ennél különb dolgokat is meg lehetett kérdezni, s általában válaszolt is tündöklő okossággal és szellemességgel.

Ettől az ötlettől kicsit felvillanyozódott, lement az utcára, s telefonált. A kiadóban nem látták Fábiánt, otthon meg nem vette fel a telefont.

Daku költő kezdett visszasüppedni a sötétségbe és zavarosságba, mikor még egy mentőötlet villant tompuló agyába. „Ideggyógyászhoz megyek!” Majd hozzátette vigyorogva: „Minden magyar állampolgárnak jár az ingyenes ideggyógyász!” Neki is járt, mivel személyi igazolványából nem húzatta ki az egyetemi hallgató beírást, bár már évek óta otthagyta az egyetemet. Bölcsen elkerülte így a rendőri zaklatást.

A telefonkönyvből kikereste a kerületi SZTK-rendelő címét, és odacaplatott.

A tágas, modern épület zsúfolásig tele volt beteggel. Daku költő elámult, olyan homályos érzése támadt, mintha frontvonalban lenne. A betegek ültek, álltak egymás hegyén-hátán, még a lépcsőkön is, köhécseltek, nyögtek, sírtak, véreztek és tereferéltek. Öregek, fiatalok, gyerekek és karon ülő csecsemők.

Kábultan tört utat a második emeletre, s az ablakhoz támaszkodott. Hamar rájött, hogy teljes anarchia uralkodik, a betegek alattomosan helyezkedtek, s villámgyorsan cseleztek be az ajtókon. Bár mindegyiknek volt sorszáma, de ezzel senki se törődött. Tudta, hogy ha nem akar estig itt rostokolni, neki is így kell tenni. Arrébb-arrébb araszolt a tömegben, s egy kedvező hullámmal besodródott az ajtón.

A rendelőben egy elgyötört arcú orvos ült magányosan az asztaltól távol, az asztal mögött egy szőke nő firkált szigorú képpel. Felírta Daku költő adatait, majd az orvosra villantotta a szemét. Az orvos fáradtan darálta a szöveget.

– Vegye ki. Fejje meg.

Daku költő bambán nézett az orvosra, majd a szőke nőre. Nem értett semmit, majd mikor az orvos türelmetlenül a slicce felé mutogatott, rájött, hogy miről van szó, s iszonyú zavarban, mintha hipnotizálnák, végrehajtotta az utasítást.

Az orvos odapillantott, majd fahangon diktált a nőnek.

– Negatív. Kérem a következőt.

Daku költő, mint egy rakás szerencsétlenség, az ajtó felé indult, már a kilincsen volt a keze, mikor rádöbbent, hogy még kint van mindene. Hülyén babrált a sliccével, s kitámolygott a folyosóra. Rá se kellett nézni a táblára, tudta, hogy eltévesztette az ajtót.

Vérvörös arccal megállt az utcán, nagyokat lélegzett, s világosan érezte, hogy abba kell hagyni a hülyéskedést, mert végleg becsavarodik.

Kint nyár volt, június meztelenkedett a fák között, s Daku költőbe visszatért a megtörhetetlen életkedv. „Ezt el kell mesélni!” – zakatolt az agyában a röhejjel kevert vidámság.

S újra eszébe jutott Fábián, mert Fábián zseniális hallgató is tudott lenni, novellák, versek, blőd történetek gyűjtője, közvetítője és rangsorolója!

Elhatározta, hogy fölkeresi a lakásán, mert Fábiánnak szokása volt, hogy napokra bezárkózott, kihúzta a telefont, egy-egy nővel szórakozott, vagy rejtelmes megbeszéléseket folytatott egy-egy nehezebb tollú íróval. Néha a két ügyködést keverte is, a szünetekben egy regény fejezetén dolgozott, a nőt addig leküldte bevásárolni, vagy éppen fordítva. Ilyenkor komoly képpel állapította meg, hogy az írók hiúsága a nagyobb és teherbíróbb, s az írót mindig könnyebb volt leküldeni felvágottért. Különben az átdolgozásokból sosem csinált titkot, külön polcon tartotta „álnéven írt műveit”, melyek közül több is díjat kapott. Daku költő mindig fölháborodva hallgatta ezeket a beszámolókat, neki szent volt a leírt szöveg, s nem tudta elképzelni, hogy valaki akár egy vesszőt is beleírjon más művébe! Fábián atyai mosollyal intette le ilyenkor, görcsösnek nevezte Daku költőt, Homéroszra, Shakespeare-re hivatkozott, s csattanóként elmesélte egy agg költő titkos végrendeletét majdan kiadandó összegyűjtött költeményeiről. Az agg költő három csoportba osztotta a költeményeit, s három előszót is írt hozzá, s meghagyta, hogy melyiket adják ki, attól függően, hogy milyen rendszer lesz éppen Magyarországon. Fábián tökéletesnek tartotta az ötletet, elismerően ciccegett, s megfejelte egy Zsdanov-idézettel: „Ma mások vagyunk, mint tegnap voltunk, s holnap mások leszünk, mint ma vagyunk!” S állandóan törte a fejét, hogyan is lehetne ezen idézetet mottóként tisztelettel, némi morzsa ellenében felajánlani, de sose merte megtenni, mivel az agg költő nagyon is veszélyes volt!

Különben Fábián nagyon szerette az idézeteket, talán hézagos műveltségét igyekezett leplezni. Fennhangon citálta őket, s tudálékosan megnevezte a szerzőt is. Például ilyeneket: „A művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe teremtése a szemléleti végső világegésznek! József Attila!” Vagy: „Akkor a pszichoanalitikusok úgy gondolták, a női nemi fejlődésnek két fázisa van, hogy a clitoralis izgalmat felváltja a per vaginam kialakuló orgazmuskészség. Ferenczi Sándor!”

Daku költő a város vége felé tartó üres buszban elröhögte magát. Eszébe jutott még egy riposzt, amit Fábián mondott fiatal korában egy rendőrtisztnek.

Fábián a tengerfenékről küzdötte fel magát, apját nem ismerte, anyja a tanyasi szüleinél hagyta, ők nevelték, tizenkét gyerekük mellett tizenharmadikként egy kunsági tanyán. A világ csodája volt, hogy onnan idáig felvergődött! Fábián erre roppant büszke is volt, fennhéjázva dörgölte pesti barátai orra alá e valóban fantasztikus feltörést! Nos, fiatal korának egyik zavaros állomásán egy nagy homokozóládában aludt, olyanban, amilyenben a villamossínekhez tárolják a homokot. Razzia volt, s egy rendőrtiszt rávilágított zseblámpájával, és megkérdezte, hogy miért alszik itt. Fábián apró malacszemével a zseblámpába nézett, s ezt mondta tagoltan.

– Azért alszom itt, mivel nincs parafával bélelt szobám, mint Marcel Proustnak, a nagy francia írónak!

Akkor már kifutófiúként dolgozott egy híres könyvkiadónál. A könyvkiadó tulajdonosának feltűnt Fábián, rövid vizsgáztatás után kinevezte a boltba eladónak, majd nemsokára kéziratokat bízott rá. Fábián révbe érkezett. Elképesztő tájékozódási készséggel pillanatok alatt otthonosan mozgott az írói világban. A legkülönbözőbb világnézetű írókkal keveredett barátságba, és az egymással acsarkodó csoportok, klikkek egyforma szeretettel és tisztelettel fogadták be Fábiánt. És ekkor még alig múlt húszéves! A háború után Fábián is új életet kezdett. Elvette egy neves baloldali író unokahúgát, s véres leleplező cikkekben követelte a könyvkiadók államosítását! Köztük azét is, amelyben előzőleg kiemelték. Mind a két ügyből rövid idő alatt kimászott, szagot kapott, vagy csak egyszerűen nem bírt semmiféle köteléket. Szabadúszó, pausálés lektor lett, ami szintén nagy szó volt az akkori agyonszervezett világban. Az új írók rettegtek tőle, Fábián pompás memóriájával megjegyzett minden forgalomban lévő idézetet, s a fejükre olvasta. A régi írókkal felújította a baráti kapcsolatot, s titokban olvasta-gyűjtötte a titokban írt kéziratokat.

Azonban legjobban a fiatalokat szerette. Egész tanítványsereget gyűjtött maga köré, oktatta-biztatta őket. S a fiatalok is rajongásig szerették Fábiánt.

Daku költő merengve bámult az üres buszban, gondolatban elsorolta Fábián tanítványait s megállapította, hogy valóban ők a legjobbak! Fábián szimata hibátlanul működött, s ebben az esetben az erkölcse is, mivel csakis a tehetségesre mondta, hogy tehetséges: aminek fordítottja egyébként soha nem okozott neki problémát.

„És én? – tűnődött Daku költő. – Én milyen vagyok?”

Közben megérkezett a külvárosi lakótelepre, ahol Fábián kapott új lakást az Irodalmi Alaptól. Lekecmergett a buszról, megkereste Fábián ablakát, s felfütyülte a Paganini-dallamot. Egyezményes jelük volt ez, részint biztonságból, részint mert mind a ketten szerették a zenét. Elfütyülte egyszer-kétszer, közben átsuhant az agyán, hogy miért vannak csukva az ablakok, de most nem törődött ezzel, felmászott az első emeletre, és hosszan nyomta a csengőt.

Téblábolt még az ajtó előtt, belesett a levélnyíláson, semmi. Kicsit bosszankodva buszozott vissza a városba.

Másnap újra végigpróbálta a telefont, először a kiadóban, utána Fábián lakásán. Az unalom miatt, vagy valami baljós érzés sugallatára makacsul találkozni akart Fábiánnal. Volt idő, nem is olyan régen, mikor egy egész hónapig nem beszéltek egymással. Ugyanis sajnálatos módon Fábián megtudta, hogy Daku költő lefeküdt egyszer-kétszer Fábián válófélben levő feleségével. A dologban inkább a nő volt a hibás, valami elkeseredett bosszú hajtotta, de nem érte el a célját, mert Fábián nevetve megbocsátott Daku költőnek, kicsikarva belőle az ígéretet, hogy a válóperen tanúként el fogja mondani az egészet! S azóta újra jóban voltak, ha szabad így mondani, valami perverz módon mélyült is a kapcsolatuk, Fábián soha még egy szóval sem célzott az esetre, Daku költő meg természetesen hálás szívvel fogadta a megbocsátást! És Daku költő időmilliomos is volt, csak még nem észlelte pontosan, hogy ennél nagyobb gazdagságot nem is kaphat az ember az élettől! Hebehurgya módon elfoglaltságra vágyott, megfeszített munkára, célra és győzelemre, kötöttségre és zászlóra!

Le is nézte Fábián életmódját, és hogy igazságosak legyünk, a sajátját is! Emiatt többször is ingerült vitába keveredtek, az érdekes csak az volt, hogy néha szerepet cseréltek, Fábián korholta kemény szavakkal Daku költőt, hogy nem lesz belőle semmi! Ilyenkor Daku költő hápogott a dühtől, ilyen mérvű következetlenség már neki is sok volt!

– Gondolj anyádra, gondolj apádra! Mind szorgalmas, becsületes emberek! Te meg itt lopod a napot! – rikácsolta Fábián.

Daku költő nem sokat gondolt a szüleire, néha-néha írt egy levelet, túl régen eljött már otthonról, hogy a családi kötöttség forró legyen. Épp ezért ámulva fedezte fel Fábiánban a család utáni érzelmes vágyat! Fábián az utóbbi időben valami gyerekes, szívet szorító szemérmességgel kereste a kapcsolatot az anyjával, példásan levelezett vele, és rendszeresen pénzt küldött neki.

Daku költő felidézte az üres buszban Fábián utolsó látogatását a szülőfalujában. Fábián rábeszélésére utaztak haza ketten, már a kibékülés után, Fábián fizette az útiköltséget és az ajándékokat. Daku költő szülei az ősi udvariassággal, de nagyon meglepődve fogadták őket. Erre az alkalomra Fábián anyját is meghívták vacsorára, mert különben a testvérek nem voltak beszélő viszonyban. Fábián csillogott, mesélt, s még bort is ivott, ami egyébként nem volt szokása. Majd vacsora után hazakísérték az anyját, s Fábián javaslatára sétálni kezdtek a meleg nyári éjszakában. Annyira belemerültek a lelkesült beszélgetésbe, hogy nem vették észre Daku költő apját, aki mogorván baktatott az állomásra, egy távoli építkezésen dolgozott, oda utazott most is, s köszönés nélkül ment el mellettük. Daku költőbe csak otthon sajgott bele, mikor az anyja faggatta, hogy nem találkoztatok apáddal? Még el se búcsúztatok! Másnap reggel ők is elutaztak kedvetlenül, és Fábián soha többet nem ment haza.

Daku költő felfütyült egyszer-kétszer a csukott ablakokba, majd dühöngve nyomkodta a csengőt. „Hol lehet? Hol a nyavalyában lehet?!”

Majd a lépcsőn lefele menve, kicsit lecsillapodva elhatározta, hogy holnap még egyszer kijön, aztán nem törődik többet Fábiánnal. „Van nekem más dolgom is!” – gondolta, s ettől elkomorult.

Rosszkedve másnap sem oldódott, újra visszahullt a fekete semmibe, hiába ragyogott kint június. „Így múlik el az életem!” – ostorozta magát. „Csak tengek-lengek!” Rutinszerűen csiholta még egy kicsit a hangulatot, hogy hátha egy vers születik belőle! Rímeket keresett az „életemre”, meg a „tengek-lengekre”, de csak csupa vacak klapancia jutott az eszébe.

Mérgesen bámulta az üres papírt, Fábián jutott az eszébe, aki hónapok óta ír egy novellát – fejben. De ettől sem lett jobbkedvű.

Fábián hónapok óta titokzatos arccal mesélte, hogy ír egy novellát. Már a címe is megvan: A szentképfestő halála.

– Milyen? – kérdezte émelyítő izgatottsággal.

„Mint mikor a hóhért akasztják: vacak!” – gondolta Daku költő, de nem merte megmondani. Álszent pofával bólogatott, s unottan s megvetően végighallgatta a zavaros, dilettáns történetet. Igazán megrémült: „Borzasztó! Ennyire nem tudja, hogy milyen marhaság?!” Fábián végigházalta a várost a készülő novellájával, de senki se merte a szemében mondani, hogy milyen vacak. Daku költő látta, hogy már nem is titkolva a markukba röhögnek a volt tanítványok és ellenfelek. Ezen nagyon felháborodott, s szívből kívánta, hogy Fábián hagyja már abba végre, mielőtt teljesen bolondot csinál magából!

Daku költő felállt az üres papír mellől, lesétált a közeli térre, ahol randevúja volt egy verseket író gimnazista lánnyal. Nagy reményeket fűzött e viszonyhoz, még ha verseken keresztül vezetett is a rögös út, de most fokozódó ingerültséggel nézte a kihevült arcot, a hatalmas őzikeszemeket, a blúzon átsötétlő ígéretes lánykebleket. A lány nyakig vörösödve figyelmeztette egy idő után, hogy valamit mára megbeszéltek, és most ő is hajlandó lenne, és egy kicsit be is kölnizte a nyakát az anyja kölnijével. Daku költő titokban fintort vágott, hát persze, ezt a randevút is Fábiánra építette! Mert Fábián nőügyekben példásan nagylelkű volt! A legnagyobb veszekedések közben is egy szóra kölcsönadta a lakását! Csak az intelmeit kellett végighallgatni, s már lehetett is vinni a nőt!

Ezen a nagylelkűségen a nejjel való incidens sem ejtett csorbát. Daku költő nagyot sóhajtott, finoman megcsókolta a lány szemét, megszagolgatta a kölnit, majd holnapra halasztotta az egészet. „Addig talán megtalálom!” – gondolta. Majd magának is teljesen váratlanul hangosan kifakadt.

– A nyavalyás! Hol a túróban lehet a rohadt nyavalyás?!

Majd elszégyellte magát a dühkitörésért, megvigasztalta a lányt, zsebre gyűrte a füzetlapokra írt verseket, s elbúcsúzott.

A lakótelepi hűvös, elegáns, műmárvánnyal borított lépcsőházban összeszaladt a házfelügyelőnővel. A nagy csontú nő lefelé jött, vasalt ingek voltak a karján, Daku költő megismerte Fábián ingeit.

– Jó, hogy jön, Daku úr! Hol van az unokabátyja? Mára kérte az ingeket, és hiába csengetek!

Volt valami a nő hangjában, amitől Daku költőben megfeszült egy ideg.

– És olyan furcsa szag jön ki, mintha romlott káposztás kocka lenne!

Daku költő előrement, a nő vonakodva utána, s a levélnyílásra mutogatott.

– Szagoljon be…

Daku költő lehajolt, beszagolt, s felkavarodott a gyomra, könnyes szemmel állt fel, nagyokat nyelt erőlködve, hogy leküzdje a rohamot. A nagy csontú nőn a hisztéria jelei mutatkoztak, megragadta Daku költő karját, s vonszolta lefele a házmesterlakásba.

– Igyon egy pohár vizet! – mondta elvékonyuló hangon.

Majd a telefonra mutogatott.

– Telefonálni kellene!

Daku költő megbénult aggyal nézte a telefont. Merev mozdulatokkal elővette a noteszát, s feltárcsázta Fábián egyik barátját, a kagylót rögtön felvették, Daku költő zsibbadt nyelvvel belenyögte.

– Pali, gyere azonnal, Fábiánnal valami történt!

– Mi történt? Meghalt? Ismerem ezt a trükköt! Még csak fél egy van, mi lesz itt egykor? Egy kis kártyaparti?

A hang vidáman, ércesen zengett a telefonban. Daku költő visszanyöszörgött.

– Ne hülyéskedj, kérlek, az istenért!

A hang megkomolyodott, de változatlanul ércesen zengett.

– Értem. Megyek. Addig hívjátok fel a rendőrséget!

A házfelügyelőnő összeszedte magát, felhívta a 07-et, s perceken belül megérkezett a rendőrjárőr. A fiatal, nagydarab rendőr gyanakodva nézte őket, majd az ajtót, beszagolt ő is, s nem habozott.

– Maguk lesznek a hatósági tanúk! – mondta, s berúgta az ajtót.

Egy zsebkendőt fogott az orra elé, s bement. Öklendezve jött ki, s szigorúan rászólt Dakura.

– Nézze meg!

Daku költő önkívületben engedelmeskedett, nagy levegőt vett, bebotorkált a szobába. Azonnal meglátta Fábiánt, az ágyban feküdt, dunna alatt, két keze kilógott és teljesen fekete volt. Daku költő remegve rohant ki, meg se állt a házmesterlakásig. Nyögve a csap alá tartotta a fejét, ráengedte a vizet s érezte, hogy mindjárt elájul.

Egy erős kéz fogta meg a fejét hátulról, a nagy testű nő teljesen hozzádőlt és anyásan motyogott. Daku költő felegyenesedett, a nő magához szorította, a lapockájával érezte az elomló melleket. Lassan megnyugodott, remegése elmúlt, sután hátranyúlt, s a fenekénél fogva ő is magához szorította a nőt. Így álltak egy pár másodpercig, majd Daku költő mély hangon suttogta.

– Köszönöm, köszönöm…

Hangok hallatszottak, elengedték egymást, a rendőr jött, telefonált, egy pohár vizet kért és fehér homlokát törölgette.

Megjött Fábián barátja is, egy másik barátot hozva magával, riadtan álltak a betört ajtó előtt, de nem mertek bemenni. Daku költő a házmesterlakásban maradt, a nagy csontú nő kávét főzött neki, pálinkával kínálta, és meleg tehénpillantásokat vetett rá. Megjöttek a nyomozók is, majd a hullaszállítók. Az utóbbiak hangosan köszöntek, tökrészegek voltak.

– Erőt, egészséget! Hol a tetem?

Pali elröhögte magát, Daku költő a házmesterlakásban gyorsan felhajtott egy pohár pálinkát.

A nyomozók a vécébe is benéztek, csodálkozva hozták ki a Hét évszázad magyar versei című köteteket. Nyilvánvaló volt, hogy a bibliapapírt mire használták. De valami homályos nosztalgia parancsára Fábián hátulról kezdte meg a lapokat kitépni.

Az elszállítás gyorsan, rutinosan ment, egy fiatal nyomozó felírta mindenki nevét és címét, Daku költőt ott tartotta.

– Maga rokon? Maradjon itt!

A többieket hazaküldte. Unott képpel kiírta Fábián adatait a személyi igazolványból, közben Daku költőhöz beszélt.

– Már három napja halott. Negyven dorlotin, plusz egy üveg konyak! Maga költő? Maga igazán költő? Már jelent meg verse?

Daku költő kezdett berúgni, homályosan látta a fiatal nyomozót, s egy röhögőinger indult valahonnan a gyomrából. „Ne! – suttogta magában. – Ne! Irgalom!”

De nem volt irgalom, a fiatal nyomozó egy másik paksamétát vett elő a táskájából, helyet csinált az asztalon, letette, és sorban felolvasta a verseket.

– Ugyanis szabad időmben verseket írok! – mondta szigorúan.

Daku költő megkaparintotta az üveget, nagyon húzott belőle, elhomályosuló aggyal hallgatott, s a könnyek lassan csorogtak az arcán.