A szüzesség elvesztése

Daku költő nem mert hazamenni a kollégiumba, előző éjszaka ugyanis nagy razzia volt, mogorva nyomozók feltúrták az épületet, fegyvert, röplapot, írógépet kerestek. Nyolc-tíz hallgató lézengett a hatalmas épületben, akik végképp nem tudtak hová menni a felbolydult időben. Bár nem találtak semmit, a nyomozók fenyegetőzve vonultak el, hogy holnap éjjel is visszajönnek, minden éjjel visszajönnek, amíg ez a szaros, fasiszta, huligán banda össze nem csinálja magát! Az egyik fiúnál elszakadt a cérna, ordítozni kezdett, hogy joghallgatók vagyunk, és ügyvédek, bírók, ügyészek és nyomozók leszünk! Erre búcsúzóul kapott egy nagy pofont, hogy letottyant az ágyra.

Daku költő egész nap a városban bolyongott, ideje nagy részét abban az egy-két moziban töltötte, amelyben most is játszottak. Egy talponállóban megevett egy tányér levest, két szelet kenyérrel, étvágya se, meg persze pénze se volt többre. A korán sötétedő délutánban egyre idegesebben gondolt arra, hogy hova is menjen. Végre, már a pánik határán, eszébe jutott Csordás, a kövér dramaturg, s egy csapásra megnyugodott. „Hát persze! – dünnyögte boldogan. – Megkeresem!” Összehúzta magán a kopott ballont, s jól kilépett, mert a színészek diákszállója Zuglóban volt, s a kijárati tilalom vészesen közeledett.

Átment a Szabadság hídon, üres szemmel nézte a nagy csarnok falához fektetett hamuszínű halottakat. A csarnokba ki-be jártak a háziasszonyok, s Daku költő iszonyodva figyelte, hogy át-átlépnek a hullákon. Rosszullét kerülgette, s összeszorított fogakkal elhatározta, hogy nem néz a földre. Ám a kilőtt ablakú házfalak, az eloltott szivarként üszkösödő templomtornyok sem javítottak kedélyállapotán. Mikor már a harmadik lelőtt tetejű tornyot látta, eltűnődött, hogy vajon mi okból fáradoztak a tüzérek? Virtuskodásból, antiklerikalizmusból? A novemberi égből köd szitált, s Daku költő agya is hasonlóképpen ködös volt, félálomban vágott át a kísérteties utcákon, a fejfákkal teletűzdelt tereken. A fejfákon, a hevenyészett sírdombokon személyi igazolványok árválkodtak, madzaggal odakötve vagy egy kővel leszorítva. Daku költő idétlenül megtapogatta a saját személyi igazolványát, hogy az ő sírját is meg tudnák-e jelölni, ha eltalálná egy eltévedt golyó? De most szünetelt a fegyverropogás, ájult, döbbent, félelmetes csönd volt, fülzúgató légüres tér csöndje, mint közvetlenül robbanás után.

Révetegségéből egy hang riasztotta fel, ahogy kitisztult a látása, ámultan nézte a máskor mindig elegáns professzort, ugyanis most egy kopott télikabát volt rajta, madzaggal átkötve a derekán. „Ez bedilizett? – gondolta. – Mit keres ez itt, s hogy néz ki?” A professzor arról is híres volt, hogy egyike volt az első könyvégetőknek, és szó szerint: a háború utáni ifjúi lelkesedéssel járták a kolostorokat, egyházi könyvtárakat, és az udvarra dobálva meggyújtották a felbecsülhetetlen értékű könyveket.

– Hihetetlen, hihetetlen! – motyogta rekedten a professzor. Majd Dakura támadt. – Te miért nem disszidáltál? Nincs mit tanítani, véget ért az oktatás!

Majd egy verset ismételgetve eszelősen, otthagyta a bámuló Dakut.

– Bármit mond a szemtelen hízelgés, nincsen többé szeretett király!

Daku költő fázósan összeborzongott, felébredt a kábultságból, megszaporázta a lépteit, és a sötétedéssel egy időben odaérkezett a színészek kollégiumához. Az utcán nem égett a villany, épp ezért szemet szúróan hivalkodó volt a teljesen kivilágított épület. Minden szobában égett a lámpa, még az udvaron is, a régi villakertben. „Mintha bál lenne!” – ámult Daku költő, álldogált egy-két percig, feloldódott benne a feszültség, elmosolyodott, mert nagy vidámságot és biztonságot ígért az otthonos fény.

Végigsietett az előkerten, a bejárati ajtóhoz ment, nyomta a csengőt, dörömbölt és kiabált befelé.

– Rendőrség! Kinyitni! Razzia!

Egy pillanat alatt kialudt minden fény, döbbent csend támadt odabent.

Majd óvatosan kinyílt az ajtó, Csordás, a kövér dramaturg állt az ajtónyílásban, s hunyorogva leselkedett kifelé.

– Te hülye! Te baromállat! – mondta megvetően, mikor felismerte Daku költőt. Hátrabömbölt a sötétben. – Fel lehet kapcsolni! Csak egy szerencsétlen, éhenkórász költő áll a küszöbön! És humorizál!

Ezzel becsukta az ajtót Daku orra előtt. Daku költő meghökkent, érezte, hogy még ez is csak vicc, de azért nem volt benne olyan biztos. Bizonytalan balsejtelemmel bámulta az ismét teljes fényében ragyogó egyemeletes villát.

Ekkor újra kinyílt az ajtó, és egy mosolygós, vágott bajuszú, csillogó szemű arc nézett ki, Balázs, egy másik dramaturg.

– Gyere, na gyere! Gyere már kisapám, mert kihűl az épület!

A faburkolatú társalgóban, középen, hatalmas asztal állt. Daku költő hitetlenkedve nézte: az asztal tele volt konzervekkel, hatalmas sajtokkal, kolbásszal, szalámival, füstölt húsokkal, kancsókban bor aranylott, az ételek közt elszórva cigarettásdobozok és gyűrűs szivarok hevertek, olyan volt az egész, mint egy álom.

– Éhes vagy, kisapám? Egyél, kisapám! – lökdöste barátságosan Balázs.

– Egy költő legyen áttetsző! – mordult fel Csordás. – Na, jól van, zabálj! De előbb igyál egyet!

Hatalmas mancsával nyakon ragadott egy kancsót, töltött a poharakba, s bemutatta Daku költőt az asztal körül ülő fiúknak és lányoknak, a kollégiumban rekedt színész- és dramaturghallgatóknak. Négy fiú volt és három lány.

– Daku költő. Már megjelent egy verse. De különben normális.

Daku megfeszülő arccal várta, hogy Csordás röhögve hozzáteszi: és Fábián unokaöccse. Fábián a főiskolán tanított óraadóként, és igen népszerű volt a diákok között, de Dakut, mint minden önérzetes fiatalembert, feszélyezte, hogy bárkinek is fia-borja legyen. De a kövér dramaturg, bár máskor minden alkalmat megragadott a gúnyolódásra, most nem forszírozta a rokonságot.

Daku evett-ivott, a ballonját le se vetette, csak kigombolta, boldogan merült el a fecsegés-barátságvédettség meleg vizében. Tele szájjal faggatta Balázst, hogy honnan van ez a terülj asztalkám. Balázs rövideket nevetve világosította fel, hogy külföldi védelem alatt állnak, a szomszéd villában egy olasz követségi muki lakik, és kosárszám dobálja át a finomságokat a kerítésen az éhező diákoknak.

– És a bor? – kérdezte Daku.

Erre Balázs nem válaszolt, finoman mosolygott szépen vágott bajusza alatt.

Csordás, mint aki végszót kapott, felbömbölt az asztalfőn.

– Balázskám! Fogy a bor!

Balázs szolgálatkészen felpattant, intett Dakunak, hogy segítsen, egy zománcos vödröt nyomott a kezébe, s kiballagtak a konyhába. Daku szó nélkül és örömmel követte Balázst, szerette a mindig derűs bajuszost. Balázst egyébként mindenki szerette.

A konyhában megtöltötték a vödröt vízzel.

– Hozzad! – mondta Balázs. – Majd én világítok.

Lementek a pincébe, ahol egy hatalmas hordó állt az összetolt székeken.

Daku álmélkodva körbejárta a hordót.

– Ezt is az olasz adta?

– Ezt nem! Ez az enyém! – Balázs kuncogva veregette a hordó oldalát, mintha becézgetné. – Otthonról hozattam, literenként eladogatom. Háborús időkben aranyat ér! Tartsd a tölcsért!

Felálltak egy-egy székre, és beleöntötték a vizet a hordóba.

– Most jöhet a csapolás!

Balázs teleengedte a vödröt borral.

– Így én se fizetek rá! – magyarázta göcögve.

Fent a társalgóban a hangulat érezhetően emelkedett. Mintha közlekedőedény működne, ahogy megteltek borral, úgy telt meg a terem forrósággal, jókedvvel, kiabálással, énekléssel.

A három lány, tanakodó összenézések után, egyszerre vonult fel az emeletre, a hálószobáikba. Megkönnyebbülés kísérte őket, a fiúk úgy érezték, most már semmi sem korlátozhatja a férfias mulatozást.

Csordás még utánuk bömbölt egy hetyke intést.

– Aztán fogat mosni! És szépet álmodni!

Túl rekedtre sikerült röhögés honorálta a bemondást. A harmadik fiú, egy csontsovány színészjelölt, aki nem volt híján némi kültelki vagányságnak, jólfejlett orra alatt dünnyögte.

– Esetleg lehet rólam is álmodni!

A negyedik fiú, a szódásüveg vastagságú szemüveget viselő drámaírójelölt tátott szájjal, hangtalanul röhögött, mint egy hal. Szinte látni lehetett a nevetésbuborékokat.

Csordás leráncigálta magáról az inget, hatalmas, erős, de mégis tésztaszerűen fehér és puha felsőteste volt. Szalmaszín haja a homlokába hullott, olyan volt, mint egy tót isten. Megragadta a vödröt, s fuldokolva-nyeldekelve ivott. Majd továbbnyújtotta a szemüveges drámaírónak, aki a fejét ingatta, s elegánsan, finoman koccintott, a poharát a vödörhöz értetve. Csordás elismerően bólintott a gesztusra, de a szeme már a következő áldozatot kereste.

A ballonkabátban üldögélő Dakut nézte szúrósan.

– Vedd le a kabátot! Úriemberek közt ülsz!

Daku megmakacsolta magát.

– Nem veszem! A kabátom is én vagyok!

Csordás horkantva legyintett.

– Prosztó!

S tigrismosollyal fordult a sovány színész felé, kifordított tenyérrel integetett hívogatólag.

– Parancsolj, kérlek! Te következel! Kiinni!

S a vödröt a színész szája elé tartotta.

A színész bátran vigyorogva rázta a fejét.

– Nem jó. Nem igazságos. Én csak feleakkora vagyok, mint te.

Csordás a részegség ködén át is értékelte a választ. Telemerített egy kancsót, azt nyomta a színész kezébe, s koccintott a vödörrel.

– Proszit! Fenékig! Vagy beléd töltöm!

– És mire iszunk?

Csordás arca megkeményedett.

– A magyar szabadságra!

A színész behunyta a szemét, hatalmas gigáját fel-alá mozgatva, lélegzetet sem véve, kiitta a kancsót. Egy-két másodpercig még behunyt szemmel föltartotta az arcát, majd körülnézett ködösen, fél szájjal ferdén elvigyorodott, s fejét az asztalra hajtotta.

Csordás szinte szeretettel nézte, bánatosan legyintett.

– Egy úr elhunyált!

Még többször fordultak a vödörrel, már jóval elmúlt éjfél, mikor Csordás elkurjantotta magát.

– Gyerünk a lányokhoz! Szerenád! Pam-pam-pam-pam!

Majd Dakura nézett, gúnyosan.

– Te feküdj le! Az én ágyam úgyis üres lesz.

Daku begombolta a ballonkabátot, kiitta a poharát.

– Én elmegyek. Köszönöm a vacsorát.

Csordás egy pillanatra kijózanodott.

– Te hülye, lelőnek! Ne menj sehová!

Ám Dakut nem lehetett visszatartani, kezet fogott Balázzsal, azután a szemüveges drámaíróval, megütögette Csordás hasát, és kiment az ajtón. Csordás a vállát vonogatta.

– Úgyis visszajön.

Daku költő megállt az utcán, nagyokat szippantott a nyirkos, avarszagú levegőből, rövid tájékozódás után nekivágott az éjszakának. Nem félt, túlfűtött agyát tovább hevítette az édes ötlet, ami éjfél után a hatalmába kerítette, hogy meglátogatja Tilikét, Fábián legújabb feleségét. Daku tudta, hogy Tilike már egy hete itt lakik, az új lakótelepen, hogy megvédje a nemrég kapott lakást az erőszakos foglalóktól. Azt is tudta, hogy Fábián nem mert kiköltözni a város szélére, inkább hagyta volna veszni a lakást. De Tilike nem félt, és esze ágában sem volt lemondani az új lakásról.

Daku költő gyaloglás közben hússzor is elképzelte, hogy mi lesz: becsönget, köszön, mosolyog férfiasan. Tovább sose jutott a képzelgésben, mivel még semmi gyakorlata nem volt az ilyen ügyekben; nem volt még dolga nővel. „Majd lesz valahogy” – biztatta magát dünnyögve, s azon imádkozott, hogy addig ne fogyjon el a bátorsága. „Csak a becsöngetésig jussak el!”

Simán és baj nélkül érkezett a lakótelephez, egy lélek sem volt kint az éjszakában. A kapu nem volt beüvegezve, egyszerűen átlépett a vaskereten, s óvatosan felment a második emeletre.

Az ajtó előtt heves szívdobogás jött rá, izzadva törte a fejét, hogy csöngessen-e vagy kopogjon. Kezdett kijózanodni, és kétségbeesve érezte, ha sokáig gatyázik, újra egy rakás szerencsétlenség lesz belőle, és soha nem fog kimászni az idétlen kamaszkorból. Tenyere merő víz volt, megtörölte a ballonba, és kitapogatva a csengőgombot, aprókat csengetett. Közben rémülten fülelt, hogy nem ébredtek-e fel a szomszédok.

A sokadik csengetésre fény gyúlt az ajtó mögött, s Tilike szólt ki rémülten.

– Jézusom, ki az? Ki van ott? Ki az?

Daku közel hajolva suttogott, majd rájött, hogy ezt egyáltalán nem lehet hallani, krákogott egy nagyot, s hangosan beszólt.

– Én! Daku! Engedj be!

Az ajtó kinyílt, Daku vérvörös arccal állt a küszöbön s egy szót se tudott kinyögni, csak izzadt és vörösödött.

Tilike megkönnyebbülten méregette Dakut, szemében vidám fények villogtak.

– Ó, hát te vagy az? Gyere már be, ne állj ott! Mit keresel az utcán éjszaka? Nem tudod, hogy kijárási tilalom van?

Bezárta az ajtót, s megállt Daku előtt, beleszagolt a levegőbe.

– Na, szólalj már meg! Ittál?

Daku nyögdécselt.

– Nem… nem sokat. Itt maradhatok?

– Itt maradhatsz, de reggel el kell menned! Mit szólnának a szomszédok! Fábián küldött? Csak nem félt engemet?

Daku újra elvörösödött, és mélyen szégyenkezve kapott a hazugságon.

– Igen… Félt téged.

Tilike elmosolyodott, bement a szobába, s kiszólt a nyitva hagyott ajtón.

– Vetkőzz le! Az a baj, hogy csak egy ágy van! Majd elalszol a végében. Oltsd el a villanyt.

Erre Daku abbahagyta a vetkőzést, most aztán igazán olyan volt, mint egy rakás szerencsétlenség, félmeztelenül, egyik lába kint a nadrágból, majd megvonta a vállát, gatyára vetkőzött, eloltotta a villanyt, s betapogatózott a sötét szobába.

– Erre! Rám ne lépj! Itt vagyok a földön!

Tilike nyíltan kuncogva biztatta a fiút.

Daku csak most fogta fel, hogy nincs is ágy, matracok vannak a földre terítve. Lábával kitapogatta, és leroskadt a szélére.

Tilike pokrócot dobott neki, és jó éjszakát kívánt.

Daku elnyújtózott a pokróc alatt, és hallgatta az egyenletes lélegzést. Lassan megnyugodott, a szíve normálisan vert, az orrát csiklandozta a szomszédból áradó női illat. Forró hullám indult lábujjától a füléig, és a pokróc lágyan megemelkedett a feltámadt férfiasságtól. Nagy levegőt vett, és a keze megindult a másik takaró felé. De félúton meg is állt, tétovázott, hallgatózott. És ekkor forró szorítást érzett a kezén, boldogan felnyögött, puha száj tapadt a szájára, és Daku költő utolsó kamaszos zavarában még kapkodva, vaktában tapogatózott-kutatott a kezével s még kisfiúsan elnyöszörögte, hogy segíts, majd véget ért a kamaszkor és diadalmasan érezte a kaput, amelyen átjutott a férfikorba. A kapkodás megszűnt, győztes, hatalmas erő szállta meg, elfogyhatatlan és fáradhatatlan.

Órák múlva gyönyörködve nézte a kimerült, álomba zuhant arcot, felkönyökölve bámulta, s rekedten suttogott.

– Istenem, de gyönyörű! Úristen, de boldog vagyok!

Óvatosan kimászott, felöltözködött, még egyszer visszanézett, hogy nem álmodott-e, ám az alvó szép arcra rá volt rajzolva a bizonyosság.

Daku költő fütyörészve ballagott a felhők közt elvérző Nap alatt, vissza a saját kollégiumába, nem félt már sem a razziáktól, sem a pofonoktól.