Költőverés az Eötvös utcában

Daku költő a „Fel, vörösök!” nevű klubba igyekezett, télvégi délelőtt volt, nagy piszkos hókupacok rondították a járdát, a rozsdás csatornákból köpedékszerű szürke hólé löttyent a nyakába, fázósan borzongott a kopott ballonban s dühödten érezte, hogy lukas talpú cipőjében cuppog az átázott zokni. De ezt leszámítva, vagy mindezek mellett gonoszul vigyorgott is, lakótársára gondolt, Daruka költőre, aki mit sem tudva hentereg az ágyban, a fűtetlen albérleti szobában. „Vagy verset ír, vagy onanizál!” – röhögött fel gúnyosan. „Vagy mind a kettőt egyszerre!” Közösen béreltek egy ócska szobát, s az együttlakás nem tett jót a barátságnak. Alattomos szokásaik alakultak ki, egymást piszkálták, gyötörték, képmutató módon mosolyogva, s fennhangon bizonygatva, hogy ők a legjobb barátok Budapesten. Ez a mostani húzás is a kis piszkosságok közül való volt, hogy eltépte Daruka meghívóját, s lehúzta a vécén.

A „Fel, vörösök!” nevű klub valamikor gyanús mulató volt egy gyanús mellékutcában, ötvenhatig zárva volt, az egerek cincogó birodalma. Ötvenhat után egy élelmes és tettre kész fiatalember elkérte a kulcsot a szomszéd házmesternőtől, egy funérlapra saját kezűleg ráfestette az ákombákom betűket, hogy „Fel, vörösök! Irodalmi és kulturális klub”. A táblát kiszögezte az ajtó fölé, majd nyakába vette a várost, hogy valamelyik hivatallal kineveztesse magát igazgatónak. A hivatalokban meglepődve vették tudomásul az új kulturális intézményt, egyik helyről a másikra küldözgették az önjelölt igazgatót, míg végül a bányászszakszervezetben egy öreg, elfáradt ügyintéző kiállította a szükséges iratokat, tétova köldökzsinórral a szakszervezethez kötözve a klubot. Ennyi elég is volt Lóca Pálnak, így hívták a lelkes fiatalembert, a többi már ment, mint a karikacsapás. Először is szerződtetett két mogorva takarítónőt, kisúroltatta velük az épületet, az egerek méltatlankodó cincogással csapatostól menekültek a szomszéd házakba. Utána felvett egy gépírónőt, akivel rögtön körlevelet gépeltetett s elküldte az összes újságnak, művészeti szövetségeknek, hogy az új klub tárt karokkal várja a fiatal tehetségeket. S hogy a környékkel is jóba legyen, a szomszéd házmesternő férjét kinevezte portásnak, aki reggeltől estig a bejárat melletti kis szobában szivarozott és köpködött, s apró uzsorakölcsönöket adott az ifjú tehetségeknek.

A klub felvirágzott, a zavaros időkben senki se firtatta, hogy honnan van, miért van, tudomásul vették, hogy van, a bányászszakszervezet sóhajtva utalta át havonta a pénzt.

A portás felirányította Dakut az emeletre, a színházterembe, a ballonra mutogatott, hogy be kell tenni a ruhatárba, majd megvetően legyintett, mikor a csapzott költő a fejét rázva felfutott a lépcsőn.

Daku meglepődve hunyorgott, a terem telis-tele volt! Erre egyáltalán nem számított, a fal mellett oldalazott, állóhelyet keresett, végig-végigpásztázva a helyiséget ismerősök után. A sarokban talált egy üres széket, leroskadt, s zavartan vette számba a megjelent költőket. Mert csupa költő volt jelen, ismert és kevésbé ismert, zsibongtak, hangoskodtak, külön-külön csoportokba verődtek, ingerült pillantások röpködtek baráti cinkos mosolyokkal keveredve, valami nagy értetlenség kezdett kiülni az arcokra, és mérni lehetett a kirobbanó feszültséget. Daku nem volt túlzottan járatos az irodalmi berkekben, nem volt beavatva a kulisszatitkokba, de annyit ő is megállapított, hogy rosszul állították össze a meghívottak névsorát. Tegnapi és mai ellenségek ültek zavart arccal a teremben, mint egy bírósági tárgyaláson, olyanok, akik egymás torkát legszívesebben átharapnák, s ezt alig-alig tudták már titkolni. Daku tűnődött, hogy Lóca Pál készakarva csinálta-e ezt, vagy naivságból? Megkereste szemével az ügybuzgó direktort. Lóca Pál fehér arccal álldogált a büféasztalnál, csinos színjátszó lányok között, akik a szendvicseket rendezgették, a kávét töltögették. „Te jó isten, mekkora botrány lesz itt!” – dünnyögött Daku, és igyekezett összehúzódni. A senki földjén érezte magát, nem tartozván egyik táborba sem. Most már nagyon bánta, hogy eltépte Daruka meghívóját, most nagyon jó lett volna egy hű barát!

Lóca Pál előrelépett, s felcsúszó, fisztulázó hangon, mintha kukorékolna, üdvözölte a megjelenteket és megnyitotta a tanácskozást, elismételte a meghívón kinyomtatott témát: A forradalmi líra jövője. Gyorsan vissza is lépett, olyan mozdulattal, mint aki egy cirkuszi ketrecre csukja rá az ajtót.

Az alaphangot egy torzonborz szakállú-hajú költő ütötte meg, mindenki tudta róla, hogy szándékosan növeszti így a szőrzetét, mivel Marx Károlyra akar hasonlítani. Fel sem állt, szót sem kért, belebömbölt a terembe.

– Csodálkozva és értetlenül nézek körül: mi az, megnyitották a börtönöket?! Vagy nincs elég hely a magyar börtönökben?!

Azonnal kitört a vihar, kiabáltak, hadonásztak, fújoltak és éljeneztek a költők. Majd felállt és középre pattant Forró Sándor költő, gúnyosan mosolygott, kezével csillapító mozdulatokat tett, míg végre mindenki ráfigyelt elcsendesedve. Forró Sándor bátorságáról, gyors eszéről és elegáns fogalmazásáról volt híres, kétségtelen, hogy nagyszerű szónok volt.

– Tisztelt közönség, arra céloz a kolléga finoman, hogy bizonyos nézetbeli különbségek vannak köztünk! Bár nem értettem én sem, hogy miért hívtak ide pont minket, de szívesen eljöttem. Eszmét cserélni sosem árt! A magyar alkotmányt pedig a kollégának is be kell tartani, vagy legalább az illemszabályokat… És csak azt kell eldöntenie, hogy melyik minőségében van itt: költő-e, vagy rendőr?

Megkönnyebbült, de azért óvatos röhögés tört ki, a vihar még nem vonult el, de már nem is volt olyan félelmetes. Daku is röhigcsélt, majd a színjátszó lányokat nézegette élvezettel, s csak fél füllel figyelt a vitára. A lányok mint megrebbent gazellák álldogáltak a tömény oroszlánbőgésben. Daku rutinosan osztályozta és rangsorolta őket, s végül megállapodott egy fekete, lófarkas hajú lánynál. A lány gyönyörű volt, elképesztően gyönyörű és fiatal. Daku megpróbált szemezni vele, de a lány nem nézett sehová, lesütötte a szemét, álldogált illedelmesen. Daku jobb híján külön-külön megbámulta a lány minden porcikáját. A lábát nem látta, csak combtól fölfele, szakértő szemmel méregette a lányosan keskeny, de formás csípőt, a hihetetlenül karcsú derekat és a blúzt megfeszítő melleket. A hosszú, fehér nyakon madonnaszelíd fej tündökölt, óriási fekete szemek, a hátrahúzott haj csodálatos homlokot domborított ki. Daku azonnal szerelmes lett, lázasan törte a fejét, hogyan ismerkedjen meg a lánnyal. Nem érdekelte már semmi, elsüllyedt körülötte a zavaros világ, enyhe utálkozással és türelmetlenül várta, hogy véget érjen a vita.

A vita azonban egyáltalán nem akart véget érni. Most éppen a leggusztustalanabb magyar költő, Gurgyalag Lajos raccsolt. Gurgyalagnak átütő lábszaga volt, a verseinek is lábszaga volt, a fejének is lábszaga volt. Fröcskölt, mint egy pöcegödörből kihalászott törpe, a mondatainak is lábszaga volt. József Attilát idézte összevissza, a „mospórt”, meg a „proletár utókort”, mikor Forró Sándor felordított, hogy mindenkiben meghűlt a vér.

– József Attila nevét ne merészeld a szádra te venni!

Megint elszabadult a pokol, a hadonászás, fújolás, éljenzés közben Daku ámulva skandálta az elhangzott mondatot, hiszen ez egy hexameter! Kapásból csinált belőle egy disztichont: „Nemzeti undor lök, véce – gödörbe, gané!” De ilyen finomsággal most senki se törődött, egy vasutas-egyenruhába öltözött, halálfejű költő többször is nekifutott a mondanivalójának, de nem jutott túl az első szavakon.

– A nemzeti megbékélés… a nemzeti megbékélés…

Lóca Pál intett a lányoknak, hogy hordják szét a szendvicseket és a kávét. Még mindig fehér volt az arca, de már magához tért annyira, hogy eszébe jusson az elterelő hadmozdulat. A csinos lányok felkapták a tálcákat, s mosolyogva körbehordozták. A vihar lecsillapodott, a költők meghökkenve nézték a lányokat, udvarias vigyorra igazítva a rángó arcokat. Daku imádkozott, hogy a fekete lány őfelé induljon. Az ima meghallgattatott, a lány Daku asztala felé kanyarodott, finoman mosolyogva kínálta a szendvicset és a kávét. Daku utoljára vett, szívdobogva bámulta a kivillanó gyöngyfogakat s az enyhén pihés, meztelen lábszárakat. Rámosolygott a lányra, halkan megszólította.

– Mindig ilyen finomat főz? Fogadjunk, hogy kitalálom a nevét!

A lány enyhén elpirult, de nem sütötte le a szemét.

Daku még gyorsan elsuttogta.

– Megvárhatom? Szeretnék magával beszélni! Életbevágó!

A lány nem válaszolt, mosolygott rendületlenül, s továbbment a tálcával.

A szendvicsevés, kávészürcsölés feloldotta kissé a feszültséget, itt-ott már normális hangerejű beszélgetés, fecsegés is kialakult, Lóca Pál arcába is kezdett visszatérni a szín, szeme villanásával irányította a lányokat, mint egy főpincér. Majd utólag észbe kapva bejelentette a szünetet.

Daku azonnal felpattant, és a büféasztalhoz settenkedett. A fekete lány mögé állt, és suttogva találgatta a nevét.

– Katalin… Terike… Gyöngyike… Éva…

A lány fél szemmel hátrasandított, és kuncogva rázta a fejét. Daku táguló orrcimpákkal beszívta az édes lányszagot, s rekedten suttogta a rózsás fülbe.

– Szabad a gazda!

A lány félig hátrafordult, és lassan tagolva, mint a süketnémák, illetve mint a kezdő színjátszók, hiszen ott tanulta ezt a szájmozgást, elsuttogta a nevét.

– Iringó!

Daku élvezettel bámulta, egész közel hajolva a lassan mozgó, piros ajkat, bárgyún bólogatott, mert egy pillanatra elbódult a közelségtől. „Úristen, de gyönyörű!” – zakatolta a homlokában a vér, majd hangosan ezt mondta.

– Tudhattam volna! Csakis ez a név illik magához!

Már éppen be akart mutatkozni ő is, mikor Lóca Pál kiabált az ajtónál, befelé a terembe.

– Daku költőt várják a portán!

Daku rámosolygott Iringóra, olyan csábosan, ahogy csak bírt.

– Ez én vagyok! Mindjárt jövök! Iringó! Gyönyörű! Egy sellő!

A portán Daruka költő várta gyűlölködő arccal. A portás nem engedte be meghívó nélkül, s ez az újabb sérelem sziszegő hangokra ingerelte.

– Voltam a Hungáriában, ott mondták, hogy biztos itt vagy! Miért nem mondtad?! Miért nem szóltál?! Én miért nem kaptam meghívót?! Én is költő vagyok! Itt a helyem! Engem mindenből kihagynak! Te is! Milyen barát vagy?! Megmondjam?

A portás közönyösen szivarozott, Daku vigyorogva nézte a dühtől pecsétviasz arcot. Majd mikor már érezte, hogy nem lehet tovább feszíteni a húrt, fölényesen odaszólt a portásnak.

– Engedje be. Ő is költő.

A portás legyintett, már nem is kérte, hogy tegyék be a kabátot a ruhatárba. Dühösen köpködve morgott utánuk.

– Költők? Ezek?

Mivel ő látott már egy-két költőt, itt a mulatóban, azok szivaroztak, prémes télikabátban jártak, nagy borravalókat adtak, és szerkesztő úrnak kellett szólítani őket.

Daruka költő azonnal bevetette magát a sűrűbe, villámgyors tájékozódással csapódott egyik csoporttól másikhoz, mindenhol mosolygott, bólogatott, mintha be akarná hozni a késést.

Daku folytatta az ostromot, s szünet végére sikerült is becsalni Iringót a függöny mögé, a kicsiny színpadra. Hamar rájött, hogy Iringó egy kicsit ostobácska. „Annál jobb! – dünnyögte. – Könnyebb dolgom lesz!” A függöny mögött megcsókolta a lányt, de az elkapta a fejét. Mórikálva, túlzón színpadias mozdulattal ingatta a mutatóujját. Majd továbbra is túlzott taglejtésekkel a függöny réséhez lépkedett, s intett Dakunak, hogy jöjjön ő is leselkedni. „Ez is több, mint a semmi!” – mormolta Daku, s igyekezett olyan közel nyomakodni a lányhoz, amilyen közel csak lehetett. Óvatosan rá-ráfeküdt a káprázatos csípőre, Iringót lekötötte a kukucskálás, csak néha vette el Daku kezét, mikor az a melle körül kotorászott.

– Jaj, de izgi! – suttogta Iringó. Majd tovább csacsogott. – Az kicsoda? Az a szemüveges? Jaj, de izgin beszél!

Daku kilesett, forrón belelihegte a lány fülébe a szemüveges nevét.

– Eörmester!

Újra megcélozta a feszes, telt kebleket, az egyiknek sikerült is alányúlnia, s hogy elterelje Iringó figyelmét, tovább suttogott a fülébe.

– Kérdezz csak, majd én mindent elmesélek! Te hableány!

Iringó izgatottan vihogott, de Dakunak nem sikerült továbbjutnia némi kis ártatlan tapizásoknál. Úgy be volt gerjedve, mint egy csődör, szinte már habzott a szája, mire vége lett a tanácskozásnak.

A költők szétszéledtek, a különböző csoportok fenyegetően méregették egymást. Lóca Pál növekvő félelemmel nézett utánuk, most már sejtette, hogy óriási bakot lőtt, ami még a klubja létét is kérdésessé teheti, s átkozta magát, hogy miért nem a munkásszínjátszóknak szervezett konferenciát, ahogy eredetileg tervezte!

Daku titkos jeleket integetett Darukának, hogy kopjon le, nehogy csatlakozni merjen, itt ez a nő, teljesen befűzve.

Daruka irigykedő pofával lekopott, Daku a Madách tér felé irányítgatta a lépést, az árkádok alá, ott tudott jó homályos sarkokat. Iringó tovább csacsogott, nagyon is hízelgett neki az udvarlás. Egy költő! Egy valódi költő! Legalábbis azt állítja magáról… Hogy a kételyt elűzze, megkérdezte erőltetetten komoly hangon Dakut. Egyáltalán, minden gesztusa, hangja erőltetett és túlzott volt, mint egy kölyökkutyának, látszott rajta a friss színjátszóképzés.

– És az a sok költő mért vitatkozott?

Daku gúnyosan felröhögött.

– Azért, te drága, mert túl frissen választottak irányvonalat.

– És te mit választottál? Hiszen te is költő vagy… Ugye?

– Én téged választottalak! Ebből is látszik, hogy én vagyok a legnagyobb költő!

Daku séta közben is ezer fortéllyal próbálkozott, hogy testileg közel férjen Iringóhoz. Belekarolt, átölelte a derekát, puszit nyomott az arcára, megnyomta az orrocskáját, megsimogatta a haját. Keze mintha tehetetlen vasdarab lenne elektromágneses térben.

A Madách téren sikeresen betuszkolta Iringót egy oszlop mögé, és végre csókolóztak, lihegve, fuldokolva, nyelvükkel birkózva, Iringó nem volt teljesen járatlan, amit meg nem tudott, rögtön megtanulta.

Azután egy idő múlva Iringó tettetett ijedtséggel felkiáltott.

– Jaj, de későn van! Mit mondok a mamámnak?

Daku nem kapcsolt, bambán nézett föl, s rögtön folytatni akarta a csókolózást.

De Iringó megmakacsolta magát.

– Haza kell mennem! És kísérj haza! És én bemutatlak a mamámnak… Így illik!

Daku először meghökkent, hirtelen új távlat nyílt az amúgy is gyorsan égő szerelemben, ettől elérzékenyült, család, mama, lánykérés… Finom puszit nyomott Iringó ajkára.

– Menjünk! Te vagy az én kis menyasszonyom! Mutass be a mamának.

Az Eötvös utcában a mama rögtön ajtót nyitott, s nagy gyakorlattal túltette magát a szemrehányásokon és a váratlan vendégen. Udvariasan mosolyogva nyújtott kezet Dakunak, mikor az bemutatkozott. Daku az ámulattól alig tudta elengedni a feléje nyújtott kezet, a mama, ha lehet, még szebb volt, mint Iringó, úgy volt szebb, mint egy kidolgozott festmény a vázlathoz képest! Ezt érezte Daku. Hogy a mama mit érzett? Veszélyt, idegen szagot, enyhe őrültséget, és nagy-nagy ellenszenves rendezetlenséget. Egy pillantással felmérte Daku ruházatát, a kopott ballont, s iszonyodva figyelte a szőnyegen a vizes lábnyomokat, amiket a lukas cipőtalp hagyott. „Te jó isten, kit szedett megint össze ez a lány?! Ha ezt a férjem meglátja! Gyorsan el kell távolítani ezt az alakot, míg a férjem haza nem érkezik!” Közben persze mosolygott, ha bágyadtan is, a beleivódott jólneveltség nem engedte, hogy rögtön kimondja, amit gondolt.

Daku ebből semmit sem észlelt, úgy vonult be, mint egy gróf, lehuppant a fotelba, keresztbe rakta a lábát. Ezt a mozdulatot azonban gyorsan visszacsinálta, mivel eszébe jutott lukas cipőtalpa. Csak pillanatra csikordult meg a foga, harsány hencegéssel igyekezett helyrebillenteni önérzetét.

– Most éppen Kodálynak írok szövegeket. Lehet, hogy csinálunk egy operát is, az öreg nagyon meg van velem elégedve!

Iringó tapsikolt.

– Jaj, de izgi!

Daku belelendült.

– Mert amúgy nem rossz pálya ez! Egy ügyes embernek sok lehetősége van. Könyv, színdarab, film! Opera! Most egy csomó ember besározódott, és van üresedés! Előttünk áll a jövő… mama!

Beszéd közben Daku szétnézett a polgári lakásban. Több ajtót is látott, mögöttük legalább három szobát sejtett. Elragadta a képzelődés: „Ott, abban az utcaiban lakhatnánk mi! A másikban meg ez a gyönyörű mama!” Nyájas, szerelmes pillantásokat vetett felváltva a lányra és a mamára. Úgy nézett ki, mint egy vigyorgó idióta. A mama viszolyogva figyelte, türelme határán járt. Az egyre sűrűbb „mamázásra” összerándult az arca. S mikor Daku cigarettáért nyúlkált a zsebében, még mindig udvariasan, de nagyon határozottan megszólalt.

– Jaj, ne haragudjon, kedves Daku! De a lányom elfelejtette megmondani, hogy mindjárt el kell mennünk! Nem is tartóztatom tovább! És jöjjön el legközelebb is…

Daku felpattant zavartan motyogva, hogy persze, köszönöm, megyek, illetve jövök, mikor kulcs zörgött, és kinyílt a bejárati ajtó. Egy pillanatra megdermedtek, mint egy szoborcsoport, és bámultak az ajtó felé. Iringó apja lépett be nagy topogással, munkásőr egyenruhában, ő is megállt a szoborcsoporttal szemben.

– Na, mi az? Megkukultatok? Jó estét!

A mama tért magához először.

– Szervusz, drágám! Ez itt Daku, izé… De már megy!

A papa futólag ránézett Dakura, ha megy, megy. Ám ekkor Iringó az apja nyakába csimpaszkodott, puszilgatta a szélfútta arcot, s a fülébe sugdosott.

– Költő! Papa! Egy igazi költő!

A mama idegesen tuszkolta az előszoba felé Dakut, mikor a papa kibontakozott a puszilgatásból.

– Várjon! Szeretnék magával beszélni! Jöjjön!

Kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, s parancsolóan nézett Dakura. A mama nagyot sóhajtott, Iringó riadtan hozzábújt. Daku alvajáró léptekkel bement a dolgozószobába.

A mama átkozta magát, hogy nem tudta hamarább kituszkolni a vendéget, szemrehányóan nézett a lányára. Iringó is megszeppent, hogy mi lesz most? A papa nagyon szigorú volt, s féltek is tőle, ahogy félni kell a nőknek uruktól és parancsolójuktól.

A dolgozószobában a papa az íróasztalfiókban kotorászott, közben Dakut faggatta.

– Maga tényleg költő?!

Daku száraz torokkal nyelt egyet, majd bólintott.

A papa végre előkotort egy füzetet. Dakuhoz ment, és keményen a szemébe nézett.

– Amit most mondok, maradjon kettőnk között! Úgy beszélek magához, mint férfi a férfihoz! Khm! Én is verset írok! Itt vannak a füzetben! Még nem mutattam senkinek. Kérem, olvassa el, és legyen szigorú bírám! De a nőknek egy szót sem! Világos?

Azzal átadta a füzetet. Daku báván elvigyorodott, belső zsebébe dugta, a szíve fölé, óvatosan rá is csapott.

A papa félszegen átölelte.

– És gyere minél hamarabb! Nagyon kíváncsi vagyok! Szervusz, én vagyok az öregebb! És csitt!

Daku hülyén bólogatott, motyogott valamit, de nem merte visszategezni a papát, ahhoz túl félelmetes volt.

A papa kikísérte Dakut, a nők nem voltak sehol, az ajtóban kezet rázott keményen, és kacsintott egy nagyot, majd még egyszer elsuttogta.

– És csitt! Senkinek egy szót sem!

Daku kábultan ment le a lépcsőn, tétován álldogált a sötétedő utcán.

Nem is vette rögtön észre, hogy három fiatalember várja. Az egyik fiú intett neki, hogy jöjjön oda.

Daku rossz sejtelmekkel odament. A három fiú azonnal körülfogta. Daku menekülni akart, de elállták az útját.

Az egyik dühödten az arcába fröcskölte a szavakat.

– Iringó az én menyasszonyom! És nem engedem, hogy kurvát csináljatok belőle abban a tetű klubban! És ha még egyszer meglátlak vele, szétverem a pofádat!

Ekkor kapta az első seggbe rúgást. Fellángoló dühvel fordult meg. Ekkor kapta a második seggbe rúgást. Megzavarodott, elmúlt a dühe, félni kezdett. „Szégyen a futás, de hasznos!” Kitört a fiúk közül. Ekkor kapta búcsúzóul a harmadik seggbe rúgást.

Futott az üres utcán a sarokig, egy kicsit sajgott a feneke.