Költők albérletben

Akkoriban, az 1960-as évek elején, a fiatal költők csapatostól szálltak albérletből albérletbe, mint nyugtalan, kócos madarak, mint akiket titokzatos ösztön hajt, na meg az egyáltalán nem titokzatos pénzhiány. Vidékről jöttek, bár volt köztük fővárosi lakos is, aki valamilyen homályos okból a vándorló csapathoz sodródott, s szinte felszabadultan hasonulva együtt bujkált a többivel a gyanúsabbnál gyanúsabb odúkban.

A legmagasabbról Daku költő pottyant le, ugyanis neki társbérleti szobája volt! Igaz, hogy csak egy hónapig, s az is igaz, hogy mindenféle szóbeli és írásos megállapodások semmissé tették társbérlői jogát, de akkor is: a társbérlet az társbérlet!

Olyan könnyen jutott hozzá, mintha csoda történne! Véletlenül találkozott egy novellistával, akit még az egyetemről ismert. A novellista közölte, hogy vidékre utazik, befejezi a regényét. Daku elmosolyodott, mindenki tudta, hogy a novellista évek óta ír egy regényt egy nagy fütyijű traktorosról.

– Akarod a lakásom? – kérdezte.

S rögtön elcipelte a tulajdonoshoz, egy könnyes szemű nőhöz, aki cipőpertligyártásból élt. A lakásban mindenhol cipőfűző volt, szétmásztak, mint eső után a giliszták. Könnyes szemmel végigmérte Dakut, keze szinte magától sodorgatta a cipőfűzőket, s elmondta a feltételeket. A fiáé a társbérlet, a fia börtönben ül, ha kiszabadul, azonnal át kell adni a szobát! Bejelentkezni csak ideiglenesen lehet, kiigényelni nem lehet, erre becsületszót kell adni, és alá kell írni ezt a papírt. Viszont fizetni nem kell, és reméli, hogy becsületes emberrel van dolga!

Daku aláírta a papírt, láthatóan több is volt belőle, becsületes képpel bólogatott, és egy szót sem értett az egészből. A novellista ünnepélyesen átadta neki a kulcsokat, a nő felzokogott, könnyei gátlástalanul hulltak a cipőfűzőkre. Megzavarodva köszöntek el, s nyomultak ki a szobából.

Dakut balsejtelmek kínozták, gyanakodva fürkészte a novellista manószerű arcát, feltűnően magas homlokát, hogy nem valami óriási ugratás-e ez az egész? Várta megfeszülő gyomorral, hogy mikor tör ki a röhögés. De a novellista arca komoly volt, szép homloka felhős.

– Minden igaz, az utolsó szóig! – mondta. – És én jótálltam érted! Szevasz.

Daku a novellista után nézett, megvonta a vállát, majd elrohant a cuccáért. Egy bőrönd tele könyvekkel, kéziratokkal, meg egy szatyor ing, gatya, zsebkendő, törülköző, ennyi volt az egész, meg amit magán hordott.

A beköltözés ellenséges légkörben folyt le, a társbérletet egy kétszobás lakásból hasították ki, a tulajdonos, egy nyugdíjas kéményseprő fogcsikorgatva nézett a szobája ajtajából a bevonuló Dakura, s nem fogadta a köszönését. Daku fülig vörösödve motyogott valamit, s beosont a másik szobába.

A viszony a továbbiakban csak romlott. A két szobát nagy szárnyas ajtó választotta el, s Daku jól hallotta a kiabáló kéményseprőt.

– Egy ilyen tetves alak! Láttad? Ez már a harmadik tetves alak! Az ilyen tele van tetűvel meg poloskával!

Daku napokig nem merte használni a mellékhelyiségeket, a konyhát meg kulcsra zárták, reggel korán elosont hazulról, s késő éjszaka jött meg. A novellista hazautazott, nem volt kitől tanácsot kérni, Daku se vette a szívére a dolgot, neki jó volt így is a szoba, úgyis csak aludni járt haza.

Nappalait a Hungária kávéházban töltötte, a többi költővel együtt, ott reggelizett, ha volt pénze, ott végezte kis és nagy dolgát, s ott is mosakodott a márványborítású mellékhelyiségben. Néha-néha elment egy kádfürdőbe, főleg akkor, ha randevú volt kilátásban.

Ha a társbérletről faggatták, nem válaszolt, csak mosolygott hülyén, hamar el is terjedt, hogy irigy szar alak, aki nem akarja kölcsönadni a szobát kettyintésre. De ez a pusmogás is abbamaradt, tavasz volt, s általában a zöldben, a „Mauthner-tanszéken” bonyolították le a randevúkat.

Egy délelőtt megjelent a kávéházban a manóarcú novellista, egy kövér fiatalemberrel. Leültek Daku asztalához, a novellista bemutatta a kövért.

– Dramaturg. Tegnap nősült.

A kövér dramaturg bólogatott, de nem szólt egy szót se, Daku szokása szerint hülyén vigyorgott, a manóarcú novellista szúrósan nézte.

– Családot alapított! – mondta nyomatékosan.

– Gratulálok! – vigyorgott Daku.

A kövér dramaturg végre megszólalt, intett a pincérnek.

– Főúr! Három konyakot és kísérőnek három üveg bort!

A pincér meglepődve elrohant, kihozta az italokat. Felemelték a konyakot, koccintottak, bedobták.

A manóarcú novellista csillogó szemmel győzködte Dakut.

– Te úgyis egyedül vagy! Neked mindegy! A tulajdonossal már elintéztük, itt a papír! Add ide a kulcsokat!

Daku az asztalra tette a kulcsokat. Nem tiltakozott, mindent megértett, mindent belátott, enyhe ködfátyolon át nézte őket.

– Jó. Holnap beköltözhettek.

A kövér dramaturg zsebre vágta a kulcsokat. Nyájasan nézett Dakura.

– Nem holnap. Ma.

Daku arcáról lehervadt a hülye vigyor.

– És én hol alszom?! És mi lesz a cuccommal?!

A kövér dramaturg legyintett, hogy ez semmiség, töltött a borból.

– Elmész az én albérletembe. Melegcsákányváltás. A cuccodat meg majd elviszed! Igyál! És köszönöm!

Ittak, a dramaturg újra töltött, Dakut röhögőgörcs fogta el, nem bírta abbahagyni, felvillant előtte a kéményseprő, ahogy fogcsikorgatva köpködi a tetveket meg a poloskákat. El akarta mesélni nekik, de nem bírt egy szót se kinyögni a röhögéstől.

– Ez hülye! – állapította meg tárgyilagosan a kövér dramaturg. Majd hozzátette kicsit meghatódva. – Hülye, de jószívű!

Daku két napig élvezte az új albérletet. Valóban élvezettel bámészkodott, mert gyönyörű helyen volt, a Halászbástya alatt, egy földszintes villában. A villát kétfelé osztották, az egyik felében egy híres színésznő bolond húga lakott egy nagymama felügyelete alatt. A villa másik felében az eredeti tulajdonos, egy dús keblű özvegy. Egy horthysta katonatiszt volt a férje, aki azonban átállt, s bár kivégezték, de nem vették el a teljes villát, a felét meghagyták. Két, Dakuval egykorú fia tanult vidéki egyetemen, mégpedig mind a kettő orvosnak, ami nagyon nagy szó volt, de egy híres professzor pártfogolta őket titokban. Dusika, így hívták az özvegyet, illegális névtelen segélyekből tartotta fent magát, no meg az albérleti díjból, egyébként meg egy kórusban énekelt, hivatásszerűen.

Ezeket Daku még aznap este megtudta. Kicsit részegen csöngetett be, még átvillant az agyán a kövér dramaturg utolsó figyelmeztetése: „Ügyelj, ez egy úri hely!” Épp ezért finoman mosolygott az ajtóban megjelent pongyolás hölgyre.

Az özvegy túlzott kedélyességgel harsogott, különös, izgatott futamok indultak és fojtódtak el a hangjában.

– Maga költő? Maga tényleg költő? Maga egy eleven, valódi költő? Mindent tudok! A barátja telefonált! Isten hozta!

Daku nem is jutott szóhoz, bárgyún vigyorogva bólogatott. Az özvegy körbecipelte a szobákon, felgyújtogatva a villanyt, majd búgva és trillázva betuszkolta az utolsó szobába. A szoba hatalmas volt, gazdagon berendezve, egy boltív választotta ketté. Daku nem észlelt semmit a szobából, hunyorgott az erős villanyfényben. Az özvegy leültette a széles heverőre, melléült, s csapongva mesélt. Gazdagon moduláló hangja betöltötte a szobát.

Daku báván nézett maga elé, öklendező rohamokat érzett a gyomrában, nyersen, rekedt hangon félbeszakította az özvegyet.

– Merre van a vécé?

Az özvegy fölényes rutinnal vette tudomásul az új fordulatot, elegánsan egy ajtóra mutatott, s vidáman kacarászva nézte a rohanó Dakut.

Daku három ugrással az ajtónál termett, feltépte, becsukta maga után. Félt, hogy elkésik, de szerencsére a fürdőszoba ablakán bederengett az utcai lámpa fénye, s gyorsan megtalálta a vécékagylót.

Görcsösen könnyített magán, kiverte a hideg verejték, állt iszonyú zavarban, végre lemosta az arcát, előszedte a zsebkendőjét és megtörölte.

Az özvegy diszkréten bekukkantott az ajtón, és biztatóan kacarászott.

– Férfidolog!

Pongyolája szándékos kacérsággal szétnyílt, Daku ámulva nézte az óriási tejfehér kebleket, a szánkóút szélességű völgyet, s a vad májszínű foltot a bimbó körül, a hatalmas, ingerlő sötét udvart. Máskor egy ilyen látvány tizedrésze is elég lett volna, hogy elboruljon az agya, de most a részegségtől és a zavartól csuklott egyet, újabb hullám indult a gyomrából, könnyes szemmel a kagyló felé fordult, s kétségbeesve integetett hátrafele a kezével.

Az özvegy kicsit bosszankodva kaccantott, kiment, majd gyakorlottan újra búgóra igazítva a hangját, visszaszólt.

– A kék törülközőt használhatja! Jó éjt!

Másnap Daku gyötrő fejfájással ébredt, felült a széles heverőn és körbebámulta az idegen szobát. Fülelt, csend volt. Gyorsan felöltözött, az asztalon egy levél várta, mellette egy kulcs: „Költőcske! Itt a kulcsa! Pá, Dusika!”

Elröhögte magát, a kulcsot zsebre vágta, a levelet betette a tárcájába azzal a csiklandozó gondolattal, hogy ezt a falrengető marhaságot meg kell mutatni! Szemérmetlen kíváncsisággal körbekutatta a szobákat, kiment a konyhába, benyitott a spájzba, belenyúlt egy dunsztosüvegbe, kihalászott egy uborkát, s csámcsogva folytatta a felfedező körutat. A hálószobában a megvetett ágyra volt terítve egy bő hálóing. Élvezettel nézegette, képzeletében feltolultak a hatalmas mellek, a vad májszínű udvarral. Majd kiállunk a gátra! – mormogta, s elhagyta a lakást.

Különböző presszókban kereste a kövér dramaturgot, de nem találta. Az egyik helyen végre megtudta, hogy nászútra mentek egy Postás-üdülőbe. Egyedül meg nem mert becsöngetni a kéményseprőhöz. Majd elhozom a cuccot! Nem sürgős!

Egész nap üdvözült mosoly ült az arcán. Megfogtam az isten lábát! – gondolta. – Micsoda szoba! Micsoda kiszolgálás! Fürdés, meg egyebek! Talán még koszt is!

A kíváncsi kérdésekre most se válaszolt, habár az egész Hungária tudta, hogy az éjszaka lakást cserélt. A levelet se mutatta meg végül. Ezeknek?! – nézett gúnyosan a faggatózókra.

Estére már majd szétvetette az izgalom. Ahogy hazaért, minden úgy lett, ahogy várta. A középső szobában az asztal megterítve, felvágottak, egy üveg bor. Dusika könnyű nyári pongyolában. Megvacsoráztak altba mélyülő fuvolaszó kíséretében. Daku a vacsora végén ügyetlenül kezet csókolt, Dusika fuvolázva sürgette.

– Menjen csak, fürödjön meg! Addig elmosogatok!

Daku futtában lezuhanyozott, megtörülközött, a törülközővel megdörzsölte a fogát is. Gatyában az ágyhoz ment, bebújt a takaró alá. Röhincsélve észlelte, hogy férfiassága csorbítatlan. Hanyatt fekve várt.

Az özvegy illatfelhőben úszva besurrant a fürdőszobába. Daku érzékei pattanásig feszültek, felerősödve hallott mindent. Most lehajtja a karimát. Most lehúzza a bugyit. Most…

Viszolyogtató csobogás hallatszott, mintha vizet engednének a mosogatóba. Daku megrázta a fejét, de nem tudott szabadulni a zubogástól és a képtől. Mint a mosogatódézsa! Rémülten vette észre, hogy előbb még érces férfiassága odavan, leomlott. Hideg rázta. Behunyta a szemét, koncentrált, odanyúlt, hiába.

– Úristen, impotens lettem! – suttogta. – Mi lesz most?

Szégyenletes megaláztatás következett. Dusika vad dühvel mahinált, de sehol semmi, majd csodálkozva, majd felháborodva, majd szipogva megkérdezte.

– Mi bajod van, pubikám? Csak felizgatod az embert!

S nagyot nyögve, sóhajtva, megsértődve lemászott a heverőről, s elvonult.

Reggel Daku felöltözött, bevetette az ágyát, bezárta az ajtót, és a kulcsot visszadobta a levélnyíláson.

A következő éjszakát Daku a Gellérthegyen töltötte, a szobor mögött egy padon. Hajnalban összetört tagokkal lement a Rácfürdőhöz, váltott egy jegyet, a kádban aludt egy órát, majd a dörömbölésre felébredt. Kimosta a zokniját, s vizesen felhúzta.

Bóbiskolva, kívül-belül összetörve ült a Hungáriában, mikor megállt az asztalánál Daruka költő.

– Mi van? Alszol? – kérdezte vidoran. Mert Daruka költő mindig vidor volt! Nem vidám, vidor! Egy sujtásos, zsemleszínű flanell házikabátban járt, azt viselte zakó helyett, amerikai csomagból vette olcsón. És cseppet sem törődött a gúnyolódással, mert Daruka jellem volt! Gyémántkemény! És talpig becsületes! És hű barát! Nem volt különb ember Darukánál!

– Nincs hol aludnod? – folytatta, s leült szemben Dakuval.

Daku komoran ingatta a fejét. Kész volt. Egy kiütött ember, sőt egy kiütött férfi!

Daruka megszimatolta a könnyű prédát, jóságos mosolyt vágott ki.

– Gyere hozzám! – s már állt is fel, s elindult.

Daku félálomban követte a flanell házikabátot, végig a Rákóczi úton. Daruka fölényes jóindulattal társalgott. Nem várt választ, önellátó volt.

– A te apád is kovács, az én apám is kovács! Nem érzel ebben valami jelt? Pedig van benne jel!

És felsorolta azokat a magyar költőket, akiknek kovács volt az apjuk. Mikor a kovács-apák elfogytak, rátért más kisipari ágakra is, a bognárra, a kőművesre, a mészárosra, a cipészre, a borbélyra, a kirurgusra. Daku félálomban is ámulva hallotta, hogy mennyi kisiparos költő-apa van! Daruka megállt a kirurgusnál, felemelte az ujját.

– A legnagyobb költőnek, Csokonainak például kirurgus volt az apja! Honorácior! Tudod, mi az a honorácior? Tiszteletdíjas! A társadalom rugója!

A Rákóczi út végén befordultak egy düledező, büdös kapualjba. Daruka gyorsan tanácsokat suttogott.

– Majd én beszélek, te csak bólints!

Egy szőrös, kifestett öregasszony nyitott ajtót, vaksin pislogott, olyan volt, mint egy indiánálarc.

– Csókolom! – üvöltött Daruka. – Bemutatom az unokatestvéremet! Most jött Debrecenből, újságíró, a Magyar Nemzetnél dolgozik! Most intézik a lakását. Addig idejön átmenetileg.

Az öregasszony pislogott, vihogott, az elmebetegek könnyedségével társalgott, kezét finoman Daku karjára tette.

– És ismeri Dinnyés Lajost? Azt a szép nagy embert? És Tildy Zoltánt? És Balog pátert? Ó, újságíró! És a képviselőket? Volt már a parlamentben?

Dakunak zúgott a feje, egy pillanatra sem volt biztos benne, hogy ébren van, bárgyún bólogatott.

– Akkor rendben van? – üvöltött Danika.

– Rendben, rendben, hatszáz forint. Én megyek a Marikába, várnak a barátnőim, kulcsot nem tudok adni, nincs több.

Az öregasszony kitipegett, s mintha egy rossz látomás múlt volna el, Daku megrázta a fejét, végre felébredt.

– Meg vagy őrülve!? Hatszáz forint! Nincs egy fillérem se!

Majd józan szemmel körülnézett az egyetlen kis szobában, s megdöbbenve kérdezte.

– És hol alszunk? Csak egy ágyat látok! Csak nem…?! – nézett borzadállyal Darukára. Kiverte a veríték a homlokát a gondolatra.

Daruka fölényesen mosolygott. A sarokban felhalmozott matracokra mutatott.

– Matracokon! Mi most ágyrajárók vagyunk! Te vagy a hatodik. Rajtunk kívül még egy kőművesbrigád alszik itt. A pénz se izgasson.

Daku végleg fölébredt, tele volt kérdésekkel, de Daruka már vonszolta is ki a szobából.

– Gyerünk a Pajtás újsághoz! Beveszünk téged is!

Daku ment, megvonta a vállát, belevette magát az élet mindent elsöprő áradásába. És érezte, hogy oldódik a szorongása, lelke könnyű lett, már nem rágódott a kudarcokon, az elhagyott könyvein, cuccain. Olyan messze került a tegnapi nap, mintha egy év telt volna el.

– Mi a nyavalya ez a Pajtással? Mibe vesztek bele?

Daruka jóságos nyuszimosollyal kifordította a tenyerét.

– Legföljebb egy strófával több lesz!

Majd elmagyarázta, hogy hárman, költők, összeálltak a Pajtás versrovatvezetőjével, és írnak egy verset május elsejére. A pénzen osztoznak.

– És kinek a nevén jelenik meg a vers?

– Kisorsoljuk! – rikkantotta vidoran Daruka. – Hadd törjék a fejüket az irodalomtörténészek!

Majd szemérmesen megkérdezte.

– Neked már hány versed jelent meg?

Daku elmerengett. Az az igazság, hogy valamikor, egyetemista korában elég sok verse megjelent. Ő volt az egyik új tehetség! De évek óta már egy se! Nem is írt. Az egyetemet is otthagyta, mind a kettőt, mert félig heccből, félig komolyan a bölcsészkar mellett a jogi karra is beiratkozott vendéghallgatónak, és vizsgázott is. Aztán megunta. Csak tengődött. Félt a versírástól is.

– Mmmm, úgy harminc-negyven.

Majd nagyot sóhajtott, és ő is megkérdezte, holott tudta a választ.

– És neked?

– Nekem egy! Meg ez az egynegyed! – felelte Daruka vidoran.