Költők éhkoppon – elbeszélések

 

A féllábú

A féllábú minden este ott volt a Conti utca és a Bérkocsis utca sarkán. Mankói hegyét beigazította egy-egy repedésbe, s nekitámaszkodott a rozsdás redőnynek, súlyosan, mint egy harangnyelv. Nézte a nőket, tejszőke arca fehér fényben izzott.

Három nő szokta körülállni, ha éppen nem volt vendégük, a kövér Ilona, Rózsi, aki színésznőnek készült és Mari vagy Méri, akinek a férje börtönben ült. Gúnyolták a fiút tehetetlen dühvel, egymást, magukat heccelve; néha elérzékenyülve, nyáladzó önsajnálattal.

A többiek fel-alá sétáltak, betévedt férfiakkal sustorogtak, vagy csoportba verődve viháncoltak. Egy-kettő a harisnyáját igazgatta, fehér combok, lábszárak villogtak a ritkás fényű estében.

Fiatal rendőr sétált arra minden este, tüntetően lassú léptekkel, nyaka feszült a szűknek érzett gallérban, de nem törődött a „lányokkal”. Nem az ő dolga. Majd jön a razzia, ha jön, és elviszi őket, ha akarja. De tudta jól, hogy nem szívesen razziáznak a prostituáltakra, hiszen mindig kiderül, hogy mindenik nőnek szabályos az igazolványa, állása van, férje. Nem lehetett velük mit csinálni. A vérbajosokat és akinek súlyos priusza volt, ott tartották, a többivel felsúroltatták az őrszobát, aztán elengedték őket.

Egy hónapja jártunk ide, hárman, „jogi gyakorlatra” – ahogy a halszemű zsidó fiú szokta mondani, akit röviden Tódornak hívtunk. Tódor sokdioptriás szemüveget viselt, szemgolyója mintha az üvegre lett volna rajzolva, tisztára olyan szeme volt, mint a halnak. A második egy széles vállú dzsúdós volt, a harmadik én. Egy szobában laktunk, pénzünk sohasem volt, már minden kiskocsmából kinéztek bennünket, mikor Tódor felfedezte ezt a helyet. Azóta ide jártunk szórakozni, teljesen ingyen és teljesen „szárazon”, azaz a lányok nem tekintettek vendégnek, sőt férfinak se bennünket, ahogy a dzsúdós keserűen megjegyezte. Eleinte még le-leszólítgattak, s mi fontoskodó pofával, a szánkat elhúzva sokalltuk a röpke kéj árát. Aztán nem törődtek velünk. A dzsúdós egy ideig még úgy tett bosszúból, mintha nyomozó lenne, összehúzott szemöldökkel figyelte a nőket, de azokban nem volt érzék az ilyen lelki finomságok iránt.

Így vettük észre a féllábút. Találgattuk, hány éves lehet, miből él; az hamar kiderült, hogy vagy nincs pénze, vagy rettenetesen gyáva, mert még eddig egyik nővel se ment el. A rendőrrel mi sem törődtünk, hiszen félig-meddig mi is bennfentesnek számítottuk magunkat a jog és igazságszolgáltatás rendszerében. A dzsúdós szokta mesélgetni, hogy van egy negyedéves ismerőse, aki a rendőrségen töltötte a gyakorlati évét. S mi is kerülhetünk oda.

 

A féllábú összehúzott szemmel hallgatta a három nő egyre gyorsuló beszédét. Marit nézte, vagy ahogyan ő hívta magát: Mérit, akinek a férje börtönben ült. Eddig még csak pornográf fényképeken látott meztelen női testet s lassan, módszeresen vetkőztetni kezdte gondolatban. Mikor a csípőjéhez ért, behunyta a szemét, és rekedten felnyögött. Billent egyet a mankóin, mint egy súlyos harangnyelv.

– Láttál már cicit?

– Láttál már p…?

– Nyaltál már p…?

A villanyfény táncolni látszott a szélben. Az alacsony kőkerítések mögül erjedő dudva nehéz szaga áramlott, édeskés tavaszi levegővel keveredve.

Rózsi, aki színésznőnek készült, a harisnyatartóját igazgatta, csípőből forgatta telt combját. Ilona ellágyultan merengett. Méri, aki ihatott már egypár féldeci kevertet a Rákóczi téri talponállóban, kezdett megvadulni. Idegesen toporgott, csapkodott a karjaival, s odanyomakodott a féllábú tejszőke arcához.

– Az ilyen nyomorékokat én mind becsuknám! Te, te… mit akarsz itt? Az anyáddal szórakozz!

A féllábú mozdulatlanul hallgatta, s megint elölről kezdte a vetkőztetést. „Nagyon kicsi melle van – gondolta –, de a csípője széles, hasa feszesen domború.” Felsóhajtott.

Méri, aki valamiféle válaszra várt, hogy dühe kirobbanhasson belőle, megfogódzott ebben a sóhajban.

– Mit sóhajtozol, az anyád kurva istenit!

Ilona lépett közbe.

– Ma este megint nem akad pali.

– Persze, csak ilyen nyomorékok…

És kezdődött elölről: „Láttál már? Nyaltál már?”

 

Egy kövér, szőke nő gurult elénk.

– Máguk kik? – kérdezte kedveskedve, elnyújtva az a-t.

– Doktorok – röhögte Tódor.

– Fogorvos nincs köztük?

– De, ő az! – mutatott rám, s kacsintott a halszemével.

A nő odaállt elém. Vettem a lapot, hogy megtréfáljuk a barátkozó nőt, de olyan ostobán tátotta a száját, hogy elfanyalodva továbbmentünk.

A razzia olyan hirtelen jött, hogy csak a rabszállító kocsi fékcsikorgására ijedtünk fel. Gyorsan szedték össze a nőket.

Ilonáék szétrebbentek, Méri is ugrott, de a féllábú elkapta a csuklóját, az egyik mankóját bedobta a kerítésen, és a nőt hóna alá véve elindultak kifelé a gyűrűből. A fél láb rángatózva harangozott, ahogy mentek.

A rendőr sípolni akart utánuk, de aztán legyintett.

Többet nem láttuk a féllábút, majd mi is elmaradtunk, mert Tódor felfedezett egy kerthelyiséget Budán, ahol ismerős pincérre akadt.

Költők albérletben

Költőverés az Eötvös utcában

Daku költő a „Fel, vörösök!” nevű klubba igyekezett, télvégi délelőtt volt, nagy piszkos hókupacok rondították a járdát, a rozsdás csatornákból köpedékszerű szürke hólé löttyent a nyakába, fázósan borzongott a kopott ballonban s dühödten érezte, hogy lukas talpú cipőjében cuppog az átázott zokni. De ezt leszámítva, vagy mindezek mellett gonoszul vigyorgott is, lakótársára gondolt, Daruka költőre, aki mit sem tudva hentereg az ágyban, a fűtetlen albérleti szobában. „Vagy verset ír, vagy onanizál!” – röhögött fel gúnyosan. „Vagy mind a kettőt egyszerre!” Közösen béreltek egy ócska szobát, s az együttlakás nem tett jót a barátságnak. Alattomos szokásaik alakultak ki, egymást piszkálták, gyötörték, képmutató módon mosolyogva, s fennhangon bizonygatva, hogy ők a legjobb barátok Budapesten. Ez a mostani húzás is a kis piszkosságok közül való volt, hogy eltépte Daruka meghívóját, s lehúzta a vécén.

A „Fel, vörösök!” nevű klub valamikor gyanús mulató volt egy gyanús mellékutcában, ötvenhatig zárva volt, az egerek cincogó birodalma. Ötvenhat után egy élelmes és tettre kész fiatalember elkérte a kulcsot a szomszéd házmesternőtől, egy funérlapra saját kezűleg ráfestette az ákombákom betűket, hogy „Fel, vörösök! Irodalmi és kulturális klub”. A táblát kiszögezte az ajtó fölé, majd nyakába vette a várost, hogy valamelyik hivatallal kineveztesse magát igazgatónak. A hivatalokban meglepődve vették tudomásul az új kulturális intézményt, egyik helyről a másikra küldözgették az önjelölt igazgatót, míg végül a bányászszakszervezetben egy öreg, elfáradt ügyintéző kiállította a szükséges iratokat, tétova köldökzsinórral a szakszervezethez kötözve a klubot. Ennyi elég is volt Lóca Pálnak, így hívták a lelkes fiatalembert, a többi már ment, mint a karikacsapás. Először is szerződtetett két mogorva takarítónőt, kisúroltatta velük az épületet, az egerek méltatlankodó cincogással csapatostól menekültek a szomszéd házakba. Utána felvett egy gépírónőt, akivel rögtön körlevelet gépeltetett s elküldte az összes újságnak, művészeti szövetségeknek, hogy az új klub tárt karokkal várja a fiatal tehetségeket. S hogy a környékkel is jóba legyen, a szomszéd házmesternő férjét kinevezte portásnak, aki reggeltől estig a bejárat melletti kis szobában szivarozott és köpködött, s apró uzsorakölcsönöket adott az ifjú tehetségeknek.

A klub felvirágzott, a zavaros időkben senki se firtatta, hogy honnan van, miért van, tudomásul vették, hogy van, a bányászszakszervezet sóhajtva utalta át havonta a pénzt.

A portás felirányította Dakut az emeletre, a színházterembe, a ballonra mutogatott, hogy be kell tenni a ruhatárba, majd megvetően legyintett, mikor a csapzott költő a fejét rázva felfutott a lépcsőn.

Daku meglepődve hunyorgott, a terem telis-tele volt! Erre egyáltalán nem számított, a fal mellett oldalazott, állóhelyet keresett, végig-végigpásztázva a helyiséget ismerősök után. A sarokban talált egy üres széket, leroskadt, s zavartan vette számba a megjelent költőket. Mert csupa költő volt jelen, ismert és kevésbé ismert, zsibongtak, hangoskodtak, külön-külön csoportokba verődtek, ingerült pillantások röpködtek baráti cinkos mosolyokkal keveredve, valami nagy értetlenség kezdett kiülni az arcokra, és mérni lehetett a kirobbanó feszültséget. Daku nem volt túlzottan járatos az irodalmi berkekben, nem volt beavatva a kulisszatitkokba, de annyit ő is megállapított, hogy rosszul állították össze a meghívottak névsorát. Tegnapi és mai ellenségek ültek zavart arccal a teremben, mint egy bírósági tárgyaláson, olyanok, akik egymás torkát legszívesebben átharapnák, s ezt alig-alig tudták már titkolni. Daku tűnődött, hogy Lóca Pál készakarva csinálta-e ezt, vagy naivságból? Megkereste szemével az ügybuzgó direktort. Lóca Pál fehér arccal álldogált a büféasztalnál, csinos színjátszó lányok között, akik a szendvicseket rendezgették, a kávét töltögették. „Te jó isten, mekkora botrány lesz itt!” – dünnyögött Daku, és igyekezett összehúzódni. A senki földjén érezte magát, nem tartozván egyik táborba sem. Most már nagyon bánta, hogy eltépte Daruka meghívóját, most nagyon jó lett volna egy hű barát!

Lóca Pál előrelépett, s felcsúszó, fisztulázó hangon, mintha kukorékolna, üdvözölte a megjelenteket és megnyitotta a tanácskozást, elismételte a meghívón kinyomtatott témát: A forradalmi líra jövője. Gyorsan vissza is lépett, olyan mozdulattal, mint aki egy cirkuszi ketrecre csukja rá az ajtót.

Az alaphangot egy torzonborz szakállú-hajú költő ütötte meg, mindenki tudta róla, hogy szándékosan növeszti így a szőrzetét, mivel Marx Károlyra akar hasonlítani. Fel sem állt, szót sem kért, belebömbölt a terembe.

– Csodálkozva és értetlenül nézek körül: mi az, megnyitották a börtönöket?! Vagy nincs elég hely a magyar börtönökben?!

Azonnal kitört a vihar, kiabáltak, hadonásztak, fújoltak és éljeneztek a költők. Majd felállt és középre pattant Forró Sándor költő, gúnyosan mosolygott, kezével csillapító mozdulatokat tett, míg végre mindenki ráfigyelt elcsendesedve. Forró Sándor bátorságáról, gyors eszéről és elegáns fogalmazásáról volt híres, kétségtelen, hogy nagyszerű szónok volt.

– Tisztelt közönség, arra céloz a kolléga finoman, hogy bizonyos nézetbeli különbségek vannak köztünk! Bár nem értettem én sem, hogy miért hívtak ide pont minket, de szívesen eljöttem. Eszmét cserélni sosem árt! A magyar alkotmányt pedig a kollégának is be kell tartani, vagy legalább az illemszabályokat… És csak azt kell eldöntenie, hogy melyik minőségében van itt: költő-e, vagy rendőr?

Megkönnyebbült, de azért óvatos röhögés tört ki, a vihar még nem vonult el, de már nem is volt olyan félelmetes. Daku is röhigcsélt, majd a színjátszó lányokat nézegette élvezettel, s csak fél füllel figyelt a vitára. A lányok mint megrebbent gazellák álldogáltak a tömény oroszlánbőgésben. Daku rutinosan osztályozta és rangsorolta őket, s végül megállapodott egy fekete, lófarkas hajú lánynál. A lány gyönyörű volt, elképesztően gyönyörű és fiatal. Daku megpróbált szemezni vele, de a lány nem nézett sehová, lesütötte a szemét, álldogált illedelmesen. Daku jobb híján külön-külön megbámulta a lány minden porcikáját. A lábát nem látta, csak combtól fölfele, szakértő szemmel méregette a lányosan keskeny, de formás csípőt, a hihetetlenül karcsú derekat és a blúzt megfeszítő melleket. A hosszú, fehér nyakon madonnaszelíd fej tündökölt, óriási fekete szemek, a hátrahúzott haj csodálatos homlokot domborított ki. Daku azonnal szerelmes lett, lázasan törte a fejét, hogyan ismerkedjen meg a lánnyal. Nem érdekelte már semmi, elsüllyedt körülötte a zavaros világ, enyhe utálkozással és türelmetlenül várta, hogy véget érjen a vita.

A vita azonban egyáltalán nem akart véget érni. Most éppen a leggusztustalanabb magyar költő, Gurgyalag Lajos raccsolt. Gurgyalagnak átütő lábszaga volt, a verseinek is lábszaga volt, a fejének is lábszaga volt. Fröcskölt, mint egy pöcegödörből kihalászott törpe, a mondatainak is lábszaga volt. József Attilát idézte összevissza, a „mospórt”, meg a „proletár utókort”, mikor Forró Sándor felordított, hogy mindenkiben meghűlt a vér.

– József Attila nevét ne merészeld a szádra te venni!

Megint elszabadult a pokol, a hadonászás, fújolás, éljenzés közben Daku ámulva skandálta az elhangzott mondatot, hiszen ez egy hexameter! Kapásból csinált belőle egy disztichont: „Nemzeti undor lök, véce – gödörbe, gané!” De ilyen finomsággal most senki se törődött, egy vasutas-egyenruhába öltözött, halálfejű költő többször is nekifutott a mondanivalójának, de nem jutott túl az első szavakon.

– A nemzeti megbékélés… a nemzeti megbékélés…

Lóca Pál intett a lányoknak, hogy hordják szét a szendvicseket és a kávét. Még mindig fehér volt az arca, de már magához tért annyira, hogy eszébe jusson az elterelő hadmozdulat. A csinos lányok felkapták a tálcákat, s mosolyogva körbehordozták. A vihar lecsillapodott, a költők meghökkenve nézték a lányokat, udvarias vigyorra igazítva a rángó arcokat. Daku imádkozott, hogy a fekete lány őfelé induljon. Az ima meghallgattatott, a lány Daku asztala felé kanyarodott, finoman mosolyogva kínálta a szendvicset és a kávét. Daku utoljára vett, szívdobogva bámulta a kivillanó gyöngyfogakat s az enyhén pihés, meztelen lábszárakat. Rámosolygott a lányra, halkan megszólította.

– Mindig ilyen finomat főz? Fogadjunk, hogy kitalálom a nevét!

A lány enyhén elpirult, de nem sütötte le a szemét.

Daku még gyorsan elsuttogta.

– Megvárhatom? Szeretnék magával beszélni! Életbevágó!

A lány nem válaszolt, mosolygott rendületlenül, s továbbment a tálcával.

A szendvicsevés, kávészürcsölés feloldotta kissé a feszültséget, itt-ott már normális hangerejű beszélgetés, fecsegés is kialakult, Lóca Pál arcába is kezdett visszatérni a szín, szeme villanásával irányította a lányokat, mint egy főpincér. Majd utólag észbe kapva bejelentette a szünetet.

Daku azonnal felpattant, és a büféasztalhoz settenkedett. A fekete lány mögé állt, és suttogva találgatta a nevét.

– Katalin… Terike… Gyöngyike… Éva…

A lány fél szemmel hátrasandított, és kuncogva rázta a fejét. Daku táguló orrcimpákkal beszívta az édes lányszagot, s rekedten suttogta a rózsás fülbe.

– Szabad a gazda!

A lány félig hátrafordult, és lassan tagolva, mint a süketnémák, illetve mint a kezdő színjátszók, hiszen ott tanulta ezt a szájmozgást, elsuttogta a nevét.

– Iringó!

Daku élvezettel bámulta, egész közel hajolva a lassan mozgó, piros ajkat, bárgyún bólogatott, mert egy pillanatra elbódult a közelségtől. „Úristen, de gyönyörű!” – zakatolta a homlokában a vér, majd hangosan ezt mondta.

– Tudhattam volna! Csakis ez a név illik magához!

Már éppen be akart mutatkozni ő is, mikor Lóca Pál kiabált az ajtónál, befelé a terembe.

– Daku költőt várják a portán!

Daku rámosolygott Iringóra, olyan csábosan, ahogy csak bírt.

– Ez én vagyok! Mindjárt jövök! Iringó! Gyönyörű! Egy sellő!

A portán Daruka költő várta gyűlölködő arccal. A portás nem engedte be meghívó nélkül, s ez az újabb sérelem sziszegő hangokra ingerelte.

– Voltam a Hungáriában, ott mondták, hogy biztos itt vagy! Miért nem mondtad?! Miért nem szóltál?! Én miért nem kaptam meghívót?! Én is költő vagyok! Itt a helyem! Engem mindenből kihagynak! Te is! Milyen barát vagy?! Megmondjam?

A portás közönyösen szivarozott, Daku vigyorogva nézte a dühtől pecsétviasz arcot. Majd mikor már érezte, hogy nem lehet tovább feszíteni a húrt, fölényesen odaszólt a portásnak.

– Engedje be. Ő is költő.

A portás legyintett, már nem is kérte, hogy tegyék be a kabátot a ruhatárba. Dühösen köpködve morgott utánuk.

– Költők? Ezek?

Mivel ő látott már egy-két költőt, itt a mulatóban, azok szivaroztak, prémes télikabátban jártak, nagy borravalókat adtak, és szerkesztő úrnak kellett szólítani őket.

Daruka költő azonnal bevetette magát a sűrűbe, villámgyors tájékozódással csapódott egyik csoporttól másikhoz, mindenhol mosolygott, bólogatott, mintha be akarná hozni a késést.

Daku folytatta az ostromot, s szünet végére sikerült is becsalni Iringót a függöny mögé, a kicsiny színpadra. Hamar rájött, hogy Iringó egy kicsit ostobácska. „Annál jobb! – dünnyögte. – Könnyebb dolgom lesz!” A függöny mögött megcsókolta a lányt, de az elkapta a fejét. Mórikálva, túlzón színpadias mozdulattal ingatta a mutatóujját. Majd továbbra is túlzott taglejtésekkel a függöny réséhez lépkedett, s intett Dakunak, hogy jöjjön ő is leselkedni. „Ez is több, mint a semmi!” – mormolta Daku, s igyekezett olyan közel nyomakodni a lányhoz, amilyen közel csak lehetett. Óvatosan rá-ráfeküdt a káprázatos csípőre, Iringót lekötötte a kukucskálás, csak néha vette el Daku kezét, mikor az a melle körül kotorászott.

– Jaj, de izgi! – suttogta Iringó. Majd tovább csacsogott. – Az kicsoda? Az a szemüveges? Jaj, de izgin beszél!

Daku kilesett, forrón belelihegte a lány fülébe a szemüveges nevét.

– Eörmester!

Újra megcélozta a feszes, telt kebleket, az egyiknek sikerült is alányúlnia, s hogy elterelje Iringó figyelmét, tovább suttogott a fülébe.

– Kérdezz csak, majd én mindent elmesélek! Te hableány!

Iringó izgatottan vihogott, de Dakunak nem sikerült továbbjutnia némi kis ártatlan tapizásoknál. Úgy be volt gerjedve, mint egy csődör, szinte már habzott a szája, mire vége lett a tanácskozásnak.

A költők szétszéledtek, a különböző csoportok fenyegetően méregették egymást. Lóca Pál növekvő félelemmel nézett utánuk, most már sejtette, hogy óriási bakot lőtt, ami még a klubja létét is kérdésessé teheti, s átkozta magát, hogy miért nem a munkásszínjátszóknak szervezett konferenciát, ahogy eredetileg tervezte!

Daku titkos jeleket integetett Darukának, hogy kopjon le, nehogy csatlakozni merjen, itt ez a nő, teljesen befűzve.

Daruka irigykedő pofával lekopott, Daku a Madách tér felé irányítgatta a lépést, az árkádok alá, ott tudott jó homályos sarkokat. Iringó tovább csacsogott, nagyon is hízelgett neki az udvarlás. Egy költő! Egy valódi költő! Legalábbis azt állítja magáról… Hogy a kételyt elűzze, megkérdezte erőltetetten komoly hangon Dakut. Egyáltalán, minden gesztusa, hangja erőltetett és túlzott volt, mint egy kölyökkutyának, látszott rajta a friss színjátszóképzés.

– És az a sok költő mért vitatkozott?

Daku gúnyosan felröhögött.

– Azért, te drága, mert túl frissen választottak irányvonalat.

– És te mit választottál? Hiszen te is költő vagy… Ugye?

– Én téged választottalak! Ebből is látszik, hogy én vagyok a legnagyobb költő!

Daku séta közben is ezer fortéllyal próbálkozott, hogy testileg közel férjen Iringóhoz. Belekarolt, átölelte a derekát, puszit nyomott az arcára, megnyomta az orrocskáját, megsimogatta a haját. Keze mintha tehetetlen vasdarab lenne elektromágneses térben.

A Madách téren sikeresen betuszkolta Iringót egy oszlop mögé, és végre csókolóztak, lihegve, fuldokolva, nyelvükkel birkózva, Iringó nem volt teljesen járatlan, amit meg nem tudott, rögtön megtanulta.

Azután egy idő múlva Iringó tettetett ijedtséggel felkiáltott.

– Jaj, de későn van! Mit mondok a mamámnak?

Daku nem kapcsolt, bambán nézett föl, s rögtön folytatni akarta a csókolózást.

De Iringó megmakacsolta magát.

– Haza kell mennem! És kísérj haza! És én bemutatlak a mamámnak… Így illik!

Daku először meghökkent, hirtelen új távlat nyílt az amúgy is gyorsan égő szerelemben, ettől elérzékenyült, család, mama, lánykérés… Finom puszit nyomott Iringó ajkára.

– Menjünk! Te vagy az én kis menyasszonyom! Mutass be a mamának.

Az Eötvös utcában a mama rögtön ajtót nyitott, s nagy gyakorlattal túltette magát a szemrehányásokon és a váratlan vendégen. Udvariasan mosolyogva nyújtott kezet Dakunak, mikor az bemutatkozott. Daku az ámulattól alig tudta elengedni a feléje nyújtott kezet, a mama, ha lehet, még szebb volt, mint Iringó, úgy volt szebb, mint egy kidolgozott festmény a vázlathoz képest! Ezt érezte Daku. Hogy a mama mit érzett? Veszélyt, idegen szagot, enyhe őrültséget, és nagy-nagy ellenszenves rendezetlenséget. Egy pillantással felmérte Daku ruházatát, a kopott ballont, s iszonyodva figyelte a szőnyegen a vizes lábnyomokat, amiket a lukas cipőtalp hagyott. „Te jó isten, kit szedett megint össze ez a lány?! Ha ezt a férjem meglátja! Gyorsan el kell távolítani ezt az alakot, míg a férjem haza nem érkezik!” Közben persze mosolygott, ha bágyadtan is, a beleivódott jólneveltség nem engedte, hogy rögtön kimondja, amit gondolt.

Daku ebből semmit sem észlelt, úgy vonult be, mint egy gróf, lehuppant a fotelba, keresztbe rakta a lábát. Ezt a mozdulatot azonban gyorsan visszacsinálta, mivel eszébe jutott lukas cipőtalpa. Csak pillanatra csikordult meg a foga, harsány hencegéssel igyekezett helyrebillenteni önérzetét.

– Most éppen Kodálynak írok szövegeket. Lehet, hogy csinálunk egy operát is, az öreg nagyon meg van velem elégedve!

Iringó tapsikolt.

– Jaj, de izgi!

Daku belelendült.

– Mert amúgy nem rossz pálya ez! Egy ügyes embernek sok lehetősége van. Könyv, színdarab, film! Opera! Most egy csomó ember besározódott, és van üresedés! Előttünk áll a jövő… mama!

Beszéd közben Daku szétnézett a polgári lakásban. Több ajtót is látott, mögöttük legalább három szobát sejtett. Elragadta a képzelődés: „Ott, abban az utcaiban lakhatnánk mi! A másikban meg ez a gyönyörű mama!” Nyájas, szerelmes pillantásokat vetett felváltva a lányra és a mamára. Úgy nézett ki, mint egy vigyorgó idióta. A mama viszolyogva figyelte, türelme határán járt. Az egyre sűrűbb „mamázásra” összerándult az arca. S mikor Daku cigarettáért nyúlkált a zsebében, még mindig udvariasan, de nagyon határozottan megszólalt.

– Jaj, ne haragudjon, kedves Daku! De a lányom elfelejtette megmondani, hogy mindjárt el kell mennünk! Nem is tartóztatom tovább! És jöjjön el legközelebb is…

Daku felpattant zavartan motyogva, hogy persze, köszönöm, megyek, illetve jövök, mikor kulcs zörgött, és kinyílt a bejárati ajtó. Egy pillanatra megdermedtek, mint egy szoborcsoport, és bámultak az ajtó felé. Iringó apja lépett be nagy topogással, munkásőr egyenruhában, ő is megállt a szoborcsoporttal szemben.

– Na, mi az? Megkukultatok? Jó estét!

A mama tért magához először.

– Szervusz, drágám! Ez itt Daku, izé… De már megy!

A papa futólag ránézett Dakura, ha megy, megy. Ám ekkor Iringó az apja nyakába csimpaszkodott, puszilgatta a szélfútta arcot, s a fülébe sugdosott.

– Költő! Papa! Egy igazi költő!

A mama idegesen tuszkolta az előszoba felé Dakut, mikor a papa kibontakozott a puszilgatásból.

– Várjon! Szeretnék magával beszélni! Jöjjön!

Kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, s parancsolóan nézett Dakura. A mama nagyot sóhajtott, Iringó riadtan hozzábújt. Daku alvajáró léptekkel bement a dolgozószobába.

A mama átkozta magát, hogy nem tudta hamarább kituszkolni a vendéget, szemrehányóan nézett a lányára. Iringó is megszeppent, hogy mi lesz most? A papa nagyon szigorú volt, s féltek is tőle, ahogy félni kell a nőknek uruktól és parancsolójuktól.

A dolgozószobában a papa az íróasztalfiókban kotorászott, közben Dakut faggatta.

– Maga tényleg költő?!

Daku száraz torokkal nyelt egyet, majd bólintott.

A papa végre előkotort egy füzetet. Dakuhoz ment, és keményen a szemébe nézett.

– Amit most mondok, maradjon kettőnk között! Úgy beszélek magához, mint férfi a férfihoz! Khm! Én is verset írok! Itt vannak a füzetben! Még nem mutattam senkinek. Kérem, olvassa el, és legyen szigorú bírám! De a nőknek egy szót sem! Világos?

Azzal átadta a füzetet. Daku báván elvigyorodott, belső zsebébe dugta, a szíve fölé, óvatosan rá is csapott.

A papa félszegen átölelte.

– És gyere minél hamarabb! Nagyon kíváncsi vagyok! Szervusz, én vagyok az öregebb! És csitt!

Daku hülyén bólogatott, motyogott valamit, de nem merte visszategezni a papát, ahhoz túl félelmetes volt.

A papa kikísérte Dakut, a nők nem voltak sehol, az ajtóban kezet rázott keményen, és kacsintott egy nagyot, majd még egyszer elsuttogta.

– És csitt! Senkinek egy szót sem!

Daku kábultan ment le a lépcsőn, tétován álldogált a sötétedő utcán.

Nem is vette rögtön észre, hogy három fiatalember várja. Az egyik fiú intett neki, hogy jöjjön oda.

Daku rossz sejtelmekkel odament. A három fiú azonnal körülfogta. Daku menekülni akart, de elállták az útját.

Az egyik dühödten az arcába fröcskölte a szavakat.

– Iringó az én menyasszonyom! És nem engedem, hogy kurvát csináljatok belőle abban a tetű klubban! És ha még egyszer meglátlak vele, szétverem a pofádat!

Ekkor kapta az első seggbe rúgást. Fellángoló dühvel fordult meg. Ekkor kapta a második seggbe rúgást. Megzavarodott, elmúlt a dühe, félni kezdett. „Szégyen a futás, de hasznos!” Kitört a fiúk közül. Ekkor kapta búcsúzóul a harmadik seggbe rúgást.

Futott az üres utcán a sarokig, egy kicsit sajgott a feneke.

A szüzesség elvesztése

Daku költő nem mert hazamenni a kollégiumba, előző éjszaka ugyanis nagy razzia volt, mogorva nyomozók feltúrták az épületet, fegyvert, röplapot, írógépet kerestek. Nyolc-tíz hallgató lézengett a hatalmas épületben, akik végképp nem tudtak hová menni a felbolydult időben. Bár nem találtak semmit, a nyomozók fenyegetőzve vonultak el, hogy holnap éjjel is visszajönnek, minden éjjel visszajönnek, amíg ez a szaros, fasiszta, huligán banda össze nem csinálja magát! Az egyik fiúnál elszakadt a cérna, ordítozni kezdett, hogy joghallgatók vagyunk, és ügyvédek, bírók, ügyészek és nyomozók leszünk! Erre búcsúzóul kapott egy nagy pofont, hogy letottyant az ágyra.

Daku költő egész nap a városban bolyongott, ideje nagy részét abban az egy-két moziban töltötte, amelyben most is játszottak. Egy talponállóban megevett egy tányér levest, két szelet kenyérrel, étvágya se, meg persze pénze se volt többre. A korán sötétedő délutánban egyre idegesebben gondolt arra, hogy hova is menjen. Végre, már a pánik határán, eszébe jutott Csordás, a kövér dramaturg, s egy csapásra megnyugodott. „Hát persze! – dünnyögte boldogan. – Megkeresem!” Összehúzta magán a kopott ballont, s jól kilépett, mert a színészek diákszállója Zuglóban volt, s a kijárati tilalom vészesen közeledett.

Átment a Szabadság hídon, üres szemmel nézte a nagy csarnok falához fektetett hamuszínű halottakat. A csarnokba ki-be jártak a háziasszonyok, s Daku költő iszonyodva figyelte, hogy át-átlépnek a hullákon. Rosszullét kerülgette, s összeszorított fogakkal elhatározta, hogy nem néz a földre. Ám a kilőtt ablakú házfalak, az eloltott szivarként üszkösödő templomtornyok sem javítottak kedélyállapotán. Mikor már a harmadik lelőtt tetejű tornyot látta, eltűnődött, hogy vajon mi okból fáradoztak a tüzérek? Virtuskodásból, antiklerikalizmusból? A novemberi égből köd szitált, s Daku költő agya is hasonlóképpen ködös volt, félálomban vágott át a kísérteties utcákon, a fejfákkal teletűzdelt tereken. A fejfákon, a hevenyészett sírdombokon személyi igazolványok árválkodtak, madzaggal odakötve vagy egy kővel leszorítva. Daku költő idétlenül megtapogatta a saját személyi igazolványát, hogy az ő sírját is meg tudnák-e jelölni, ha eltalálná egy eltévedt golyó? De most szünetelt a fegyverropogás, ájult, döbbent, félelmetes csönd volt, fülzúgató légüres tér csöndje, mint közvetlenül robbanás után.

Révetegségéből egy hang riasztotta fel, ahogy kitisztult a látása, ámultan nézte a máskor mindig elegáns professzort, ugyanis most egy kopott télikabát volt rajta, madzaggal átkötve a derekán. „Ez bedilizett? – gondolta. – Mit keres ez itt, s hogy néz ki?” A professzor arról is híres volt, hogy egyike volt az első könyvégetőknek, és szó szerint: a háború utáni ifjúi lelkesedéssel járták a kolostorokat, egyházi könyvtárakat, és az udvarra dobálva meggyújtották a felbecsülhetetlen értékű könyveket.

– Hihetetlen, hihetetlen! – motyogta rekedten a professzor. Majd Dakura támadt. – Te miért nem disszidáltál? Nincs mit tanítani, véget ért az oktatás!

Majd egy verset ismételgetve eszelősen, otthagyta a bámuló Dakut.

– Bármit mond a szemtelen hízelgés, nincsen többé szeretett király!

Daku költő fázósan összeborzongott, felébredt a kábultságból, megszaporázta a lépteit, és a sötétedéssel egy időben odaérkezett a színészek kollégiumához. Az utcán nem égett a villany, épp ezért szemet szúróan hivalkodó volt a teljesen kivilágított épület. Minden szobában égett a lámpa, még az udvaron is, a régi villakertben. „Mintha bál lenne!” – ámult Daku költő, álldogált egy-két percig, feloldódott benne a feszültség, elmosolyodott, mert nagy vidámságot és biztonságot ígért az otthonos fény.

Végigsietett az előkerten, a bejárati ajtóhoz ment, nyomta a csengőt, dörömbölt és kiabált befelé.

– Rendőrség! Kinyitni! Razzia!

Egy pillanat alatt kialudt minden fény, döbbent csend támadt odabent.

Majd óvatosan kinyílt az ajtó, Csordás, a kövér dramaturg állt az ajtónyílásban, s hunyorogva leselkedett kifelé.

– Te hülye! Te baromállat! – mondta megvetően, mikor felismerte Daku költőt. Hátrabömbölt a sötétben. – Fel lehet kapcsolni! Csak egy szerencsétlen, éhenkórász költő áll a küszöbön! És humorizál!

Ezzel becsukta az ajtót Daku orra előtt. Daku költő meghökkent, érezte, hogy még ez is csak vicc, de azért nem volt benne olyan biztos. Bizonytalan balsejtelemmel bámulta az ismét teljes fényében ragyogó egyemeletes villát.

Ekkor újra kinyílt az ajtó, és egy mosolygós, vágott bajuszú, csillogó szemű arc nézett ki, Balázs, egy másik dramaturg.

– Gyere, na gyere! Gyere már kisapám, mert kihűl az épület!

A faburkolatú társalgóban, középen, hatalmas asztal állt. Daku költő hitetlenkedve nézte: az asztal tele volt konzervekkel, hatalmas sajtokkal, kolbásszal, szalámival, füstölt húsokkal, kancsókban bor aranylott, az ételek közt elszórva cigarettásdobozok és gyűrűs szivarok hevertek, olyan volt az egész, mint egy álom.

– Éhes vagy, kisapám? Egyél, kisapám! – lökdöste barátságosan Balázs.

– Egy költő legyen áttetsző! – mordult fel Csordás. – Na, jól van, zabálj! De előbb igyál egyet!

Hatalmas mancsával nyakon ragadott egy kancsót, töltött a poharakba, s bemutatta Daku költőt az asztal körül ülő fiúknak és lányoknak, a kollégiumban rekedt színész- és dramaturghallgatóknak. Négy fiú volt és három lány.

– Daku költő. Már megjelent egy verse. De különben normális.

Daku megfeszülő arccal várta, hogy Csordás röhögve hozzáteszi: és Fábián unokaöccse. Fábián a főiskolán tanított óraadóként, és igen népszerű volt a diákok között, de Dakut, mint minden önérzetes fiatalembert, feszélyezte, hogy bárkinek is fia-borja legyen. De a kövér dramaturg, bár máskor minden alkalmat megragadott a gúnyolódásra, most nem forszírozta a rokonságot.

Daku evett-ivott, a ballonját le se vetette, csak kigombolta, boldogan merült el a fecsegés-barátságvédettség meleg vizében. Tele szájjal faggatta Balázst, hogy honnan van ez a terülj asztalkám. Balázs rövideket nevetve világosította fel, hogy külföldi védelem alatt állnak, a szomszéd villában egy olasz követségi muki lakik, és kosárszám dobálja át a finomságokat a kerítésen az éhező diákoknak.

– És a bor? – kérdezte Daku.

Erre Balázs nem válaszolt, finoman mosolygott szépen vágott bajusza alatt.

Csordás, mint aki végszót kapott, felbömbölt az asztalfőn.

– Balázskám! Fogy a bor!

Balázs szolgálatkészen felpattant, intett Dakunak, hogy segítsen, egy zománcos vödröt nyomott a kezébe, s kiballagtak a konyhába. Daku szó nélkül és örömmel követte Balázst, szerette a mindig derűs bajuszost. Balázst egyébként mindenki szerette.

A konyhában megtöltötték a vödröt vízzel.

– Hozzad! – mondta Balázs. – Majd én világítok.

Lementek a pincébe, ahol egy hatalmas hordó állt az összetolt székeken.

Daku álmélkodva körbejárta a hordót.

– Ezt is az olasz adta?

– Ezt nem! Ez az enyém! – Balázs kuncogva veregette a hordó oldalát, mintha becézgetné. – Otthonról hozattam, literenként eladogatom. Háborús időkben aranyat ér! Tartsd a tölcsért!

Felálltak egy-egy székre, és beleöntötték a vizet a hordóba.

– Most jöhet a csapolás!

Balázs teleengedte a vödröt borral.

– Így én se fizetek rá! – magyarázta göcögve.

Fent a társalgóban a hangulat érezhetően emelkedett. Mintha közlekedőedény működne, ahogy megteltek borral, úgy telt meg a terem forrósággal, jókedvvel, kiabálással, énekléssel.

A három lány, tanakodó összenézések után, egyszerre vonult fel az emeletre, a hálószobáikba. Megkönnyebbülés kísérte őket, a fiúk úgy érezték, most már semmi sem korlátozhatja a férfias mulatozást.

Csordás még utánuk bömbölt egy hetyke intést.

– Aztán fogat mosni! És szépet álmodni!

Túl rekedtre sikerült röhögés honorálta a bemondást. A harmadik fiú, egy csontsovány színészjelölt, aki nem volt híján némi kültelki vagányságnak, jólfejlett orra alatt dünnyögte.

– Esetleg lehet rólam is álmodni!

A negyedik fiú, a szódásüveg vastagságú szemüveget viselő drámaírójelölt tátott szájjal, hangtalanul röhögött, mint egy hal. Szinte látni lehetett a nevetésbuborékokat.

Csordás leráncigálta magáról az inget, hatalmas, erős, de mégis tésztaszerűen fehér és puha felsőteste volt. Szalmaszín haja a homlokába hullott, olyan volt, mint egy tót isten. Megragadta a vödröt, s fuldokolva-nyeldekelve ivott. Majd továbbnyújtotta a szemüveges drámaírónak, aki a fejét ingatta, s elegánsan, finoman koccintott, a poharát a vödörhöz értetve. Csordás elismerően bólintott a gesztusra, de a szeme már a következő áldozatot kereste.

A ballonkabátban üldögélő Dakut nézte szúrósan.

– Vedd le a kabátot! Úriemberek közt ülsz!

Daku megmakacsolta magát.

– Nem veszem! A kabátom is én vagyok!

Csordás horkantva legyintett.

– Prosztó!

S tigrismosollyal fordult a sovány színész felé, kifordított tenyérrel integetett hívogatólag.

– Parancsolj, kérlek! Te következel! Kiinni!

S a vödröt a színész szája elé tartotta.

A színész bátran vigyorogva rázta a fejét.

– Nem jó. Nem igazságos. Én csak feleakkora vagyok, mint te.

Csordás a részegség ködén át is értékelte a választ. Telemerített egy kancsót, azt nyomta a színész kezébe, s koccintott a vödörrel.

– Proszit! Fenékig! Vagy beléd töltöm!

– És mire iszunk?

Csordás arca megkeményedett.

– A magyar szabadságra!

A színész behunyta a szemét, hatalmas gigáját fel-alá mozgatva, lélegzetet sem véve, kiitta a kancsót. Egy-két másodpercig még behunyt szemmel föltartotta az arcát, majd körülnézett ködösen, fél szájjal ferdén elvigyorodott, s fejét az asztalra hajtotta.

Csordás szinte szeretettel nézte, bánatosan legyintett.

– Egy úr elhunyált!

Még többször fordultak a vödörrel, már jóval elmúlt éjfél, mikor Csordás elkurjantotta magát.

– Gyerünk a lányokhoz! Szerenád! Pam-pam-pam-pam!

Majd Dakura nézett, gúnyosan.

– Te feküdj le! Az én ágyam úgyis üres lesz.

Daku begombolta a ballonkabátot, kiitta a poharát.

– Én elmegyek. Köszönöm a vacsorát.

Csordás egy pillanatra kijózanodott.

– Te hülye, lelőnek! Ne menj sehová!

Ám Dakut nem lehetett visszatartani, kezet fogott Balázzsal, azután a szemüveges drámaíróval, megütögette Csordás hasát, és kiment az ajtón. Csordás a vállát vonogatta.

– Úgyis visszajön.

Daku költő megállt az utcán, nagyokat szippantott a nyirkos, avarszagú levegőből, rövid tájékozódás után nekivágott az éjszakának. Nem félt, túlfűtött agyát tovább hevítette az édes ötlet, ami éjfél után a hatalmába kerítette, hogy meglátogatja Tilikét, Fábián legújabb feleségét. Daku tudta, hogy Tilike már egy hete itt lakik, az új lakótelepen, hogy megvédje a nemrég kapott lakást az erőszakos foglalóktól. Azt is tudta, hogy Fábián nem mert kiköltözni a város szélére, inkább hagyta volna veszni a lakást. De Tilike nem félt, és esze ágában sem volt lemondani az új lakásról.

Daku költő gyaloglás közben hússzor is elképzelte, hogy mi lesz: becsönget, köszön, mosolyog férfiasan. Tovább sose jutott a képzelgésben, mivel még semmi gyakorlata nem volt az ilyen ügyekben; nem volt még dolga nővel. „Majd lesz valahogy” – biztatta magát dünnyögve, s azon imádkozott, hogy addig ne fogyjon el a bátorsága. „Csak a becsöngetésig jussak el!”

Simán és baj nélkül érkezett a lakótelephez, egy lélek sem volt kint az éjszakában. A kapu nem volt beüvegezve, egyszerűen átlépett a vaskereten, s óvatosan felment a második emeletre.

Az ajtó előtt heves szívdobogás jött rá, izzadva törte a fejét, hogy csöngessen-e vagy kopogjon. Kezdett kijózanodni, és kétségbeesve érezte, ha sokáig gatyázik, újra egy rakás szerencsétlenség lesz belőle, és soha nem fog kimászni az idétlen kamaszkorból. Tenyere merő víz volt, megtörölte a ballonba, és kitapogatva a csengőgombot, aprókat csengetett. Közben rémülten fülelt, hogy nem ébredtek-e fel a szomszédok.

A sokadik csengetésre fény gyúlt az ajtó mögött, s Tilike szólt ki rémülten.

– Jézusom, ki az? Ki van ott? Ki az?

Daku közel hajolva suttogott, majd rájött, hogy ezt egyáltalán nem lehet hallani, krákogott egy nagyot, s hangosan beszólt.

– Én! Daku! Engedj be!

Az ajtó kinyílt, Daku vérvörös arccal állt a küszöbön s egy szót se tudott kinyögni, csak izzadt és vörösödött.

Tilike megkönnyebbülten méregette Dakut, szemében vidám fények villogtak.

– Ó, hát te vagy az? Gyere már be, ne állj ott! Mit keresel az utcán éjszaka? Nem tudod, hogy kijárási tilalom van?

Bezárta az ajtót, s megállt Daku előtt, beleszagolt a levegőbe.

– Na, szólalj már meg! Ittál?

Daku nyögdécselt.

– Nem… nem sokat. Itt maradhatok?

– Itt maradhatsz, de reggel el kell menned! Mit szólnának a szomszédok! Fábián küldött? Csak nem félt engemet?

Daku újra elvörösödött, és mélyen szégyenkezve kapott a hazugságon.

– Igen… Félt téged.

Tilike elmosolyodott, bement a szobába, s kiszólt a nyitva hagyott ajtón.

– Vetkőzz le! Az a baj, hogy csak egy ágy van! Majd elalszol a végében. Oltsd el a villanyt.

Erre Daku abbahagyta a vetkőzést, most aztán igazán olyan volt, mint egy rakás szerencsétlenség, félmeztelenül, egyik lába kint a nadrágból, majd megvonta a vállát, gatyára vetkőzött, eloltotta a villanyt, s betapogatózott a sötét szobába.

– Erre! Rám ne lépj! Itt vagyok a földön!

Tilike nyíltan kuncogva biztatta a fiút.

Daku csak most fogta fel, hogy nincs is ágy, matracok vannak a földre terítve. Lábával kitapogatta, és leroskadt a szélére.

Tilike pokrócot dobott neki, és jó éjszakát kívánt.

Daku elnyújtózott a pokróc alatt, és hallgatta az egyenletes lélegzést. Lassan megnyugodott, a szíve normálisan vert, az orrát csiklandozta a szomszédból áradó női illat. Forró hullám indult lábujjától a füléig, és a pokróc lágyan megemelkedett a feltámadt férfiasságtól. Nagy levegőt vett, és a keze megindult a másik takaró felé. De félúton meg is állt, tétovázott, hallgatózott. És ekkor forró szorítást érzett a kezén, boldogan felnyögött, puha száj tapadt a szájára, és Daku költő utolsó kamaszos zavarában még kapkodva, vaktában tapogatózott-kutatott a kezével s még kisfiúsan elnyöszörögte, hogy segíts, majd véget ért a kamaszkor és diadalmasan érezte a kaput, amelyen átjutott a férfikorba. A kapkodás megszűnt, győztes, hatalmas erő szállta meg, elfogyhatatlan és fáradhatatlan.

Órák múlva gyönyörködve nézte a kimerült, álomba zuhant arcot, felkönyökölve bámulta, s rekedten suttogott.

– Istenem, de gyönyörű! Úristen, de boldog vagyok!

Óvatosan kimászott, felöltözködött, még egyszer visszanézett, hogy nem álmodott-e, ám az alvó szép arcra rá volt rajzolva a bizonyosság.

Daku költő fütyörészve ballagott a felhők közt elvérző Nap alatt, vissza a saját kollégiumába, nem félt már sem a razziáktól, sem a pofonoktól.

A szentképfestő halála

Daku költő egyre rosszabb idegállapotba került. Sötét és zavaros gondolatok kínozták, s a helyzetén csak rontott, hogy még sötétebb és zavarosabb fejjel elemezgette magát. Nem találta a szorongás okát, sőt egy-egy világosabb pillanatban meg kellett állapítania, hogy sorsa határozottan javult. Tűrhető albérlete volt, s pénz is viszonylag rendszeresen csordogált innen-onnan, a Rádiótól, a lapoktól. De mint annyiszor, most is cáfolva volt a nagy tétel, miszerint az objektív valóság alakítja a lelket! Daku költő lelke romokban hevert, bár az „objektív valóság” fordulaton elröhintette magát, hálás közönsége volt a zagyva fogalmaknak és tételeknek, de most ez sem segített.

Már napok óta gyötrődött és gyötörte magát. „Úristen – gondolta rémülten –, megbolondulok!” Behunyt szemmel, kinyújtott kézzel sétált a szobában, mert valami felületes ismerete volt az ideggyógyászatról is. De semmi fizikai elváltozást nem észlelt, keze nem remegett, lába normális ritmusban lépegetett egyik faltól a másikig. Akkor sorra vette a rokonait, hogy nincs-e köztük elmebeteg, mert hátha örökölte a titkos kórt! De Daku költő szorgalmas, szegény és józan családból származott. A becsületes munkában elfáradt, napszítta arcok szemrehányóan néztek rá, úgyhogy Daku költő kicsit szégyenkezve abba is hagyta a mustrát.

Ekkor eszébe jutott Fábián, aki távoli unokatestvére volt apai ágon. Fábián jó nevű lektor volt egy nagy kiadónál, fölényes tudású és éles eszéről híres, neki atyai barátja és felfedezője. Daku költő eltűnődött, hogy normális-e Fábián? Sok érv szólt mellette is, ellene is, nem tudott dönteni, s elhatározta, hogy megkeresi s ravaszul megfigyeli ebből a szemszögből, vagy egyenesen felteszi neki a kérdést! Fábiántól ennél különb dolgokat is meg lehetett kérdezni, s általában válaszolt is tündöklő okossággal és szellemességgel.

Ettől az ötlettől kicsit felvillanyozódott, lement az utcára, s telefonált. A kiadóban nem látták Fábiánt, otthon meg nem vette fel a telefont.

Daku költő kezdett visszasüppedni a sötétségbe és zavarosságba, mikor még egy mentőötlet villant tompuló agyába. „Ideggyógyászhoz megyek!” Majd hozzátette vigyorogva: „Minden magyar állampolgárnak jár az ingyenes ideggyógyász!” Neki is járt, mivel személyi igazolványából nem húzatta ki az egyetemi hallgató beírást, bár már évek óta otthagyta az egyetemet. Bölcsen elkerülte így a rendőri zaklatást.

A telefonkönyvből kikereste a kerületi SZTK-rendelő címét, és odacaplatott.

A tágas, modern épület zsúfolásig tele volt beteggel. Daku költő elámult, olyan homályos érzése támadt, mintha frontvonalban lenne. A betegek ültek, álltak egymás hegyén-hátán, még a lépcsőkön is, köhécseltek, nyögtek, sírtak, véreztek és tereferéltek. Öregek, fiatalok, gyerekek és karon ülő csecsemők.

Kábultan tört utat a második emeletre, s az ablakhoz támaszkodott. Hamar rájött, hogy teljes anarchia uralkodik, a betegek alattomosan helyezkedtek, s villámgyorsan cseleztek be az ajtókon. Bár mindegyiknek volt sorszáma, de ezzel senki se törődött. Tudta, hogy ha nem akar estig itt rostokolni, neki is így kell tenni. Arrébb-arrébb araszolt a tömegben, s egy kedvező hullámmal besodródott az ajtón.

A rendelőben egy elgyötört arcú orvos ült magányosan az asztaltól távol, az asztal mögött egy szőke nő firkált szigorú képpel. Felírta Daku költő adatait, majd az orvosra villantotta a szemét. Az orvos fáradtan darálta a szöveget.

– Vegye ki. Fejje meg.

Daku költő bambán nézett az orvosra, majd a szőke nőre. Nem értett semmit, majd mikor az orvos türelmetlenül a slicce felé mutogatott, rájött, hogy miről van szó, s iszonyú zavarban, mintha hipnotizálnák, végrehajtotta az utasítást.

Az orvos odapillantott, majd fahangon diktált a nőnek.

– Negatív. Kérem a következőt.

Daku költő, mint egy rakás szerencsétlenség, az ajtó felé indult, már a kilincsen volt a keze, mikor rádöbbent, hogy még kint van mindene. Hülyén babrált a sliccével, s kitámolygott a folyosóra. Rá se kellett nézni a táblára, tudta, hogy eltévesztette az ajtót.

Vérvörös arccal megállt az utcán, nagyokat lélegzett, s világosan érezte, hogy abba kell hagyni a hülyéskedést, mert végleg becsavarodik.

Kint nyár volt, június meztelenkedett a fák között, s Daku költőbe visszatért a megtörhetetlen életkedv. „Ezt el kell mesélni!” – zakatolt az agyában a röhejjel kevert vidámság.

S újra eszébe jutott Fábián, mert Fábián zseniális hallgató is tudott lenni, novellák, versek, blőd történetek gyűjtője, közvetítője és rangsorolója!

Elhatározta, hogy fölkeresi a lakásán, mert Fábiánnak szokása volt, hogy napokra bezárkózott, kihúzta a telefont, egy-egy nővel szórakozott, vagy rejtelmes megbeszéléseket folytatott egy-egy nehezebb tollú íróval. Néha a két ügyködést keverte is, a szünetekben egy regény fejezetén dolgozott, a nőt addig leküldte bevásárolni, vagy éppen fordítva. Ilyenkor komoly képpel állapította meg, hogy az írók hiúsága a nagyobb és teherbíróbb, s az írót mindig könnyebb volt leküldeni felvágottért. Különben az átdolgozásokból sosem csinált titkot, külön polcon tartotta „álnéven írt műveit”, melyek közül több is díjat kapott. Daku költő mindig fölháborodva hallgatta ezeket a beszámolókat, neki szent volt a leírt szöveg, s nem tudta elképzelni, hogy valaki akár egy vesszőt is beleírjon más művébe! Fábián atyai mosollyal intette le ilyenkor, görcsösnek nevezte Daku költőt, Homéroszra, Shakespeare-re hivatkozott, s csattanóként elmesélte egy agg költő titkos végrendeletét majdan kiadandó összegyűjtött költeményeiről. Az agg költő három csoportba osztotta a költeményeit, s három előszót is írt hozzá, s meghagyta, hogy melyiket adják ki, attól függően, hogy milyen rendszer lesz éppen Magyarországon. Fábián tökéletesnek tartotta az ötletet, elismerően ciccegett, s megfejelte egy Zsdanov-idézettel: „Ma mások vagyunk, mint tegnap voltunk, s holnap mások leszünk, mint ma vagyunk!” S állandóan törte a fejét, hogyan is lehetne ezen idézetet mottóként tisztelettel, némi morzsa ellenében felajánlani, de sose merte megtenni, mivel az agg költő nagyon is veszélyes volt!

Különben Fábián nagyon szerette az idézeteket, talán hézagos műveltségét igyekezett leplezni. Fennhangon citálta őket, s tudálékosan megnevezte a szerzőt is. Például ilyeneket: „A művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe teremtése a szemléleti végső világegésznek! József Attila!” Vagy: „Akkor a pszichoanalitikusok úgy gondolták, a női nemi fejlődésnek két fázisa van, hogy a clitoralis izgalmat felváltja a per vaginam kialakuló orgazmuskészség. Ferenczi Sándor!”

Daku költő a város vége felé tartó üres buszban elröhögte magát. Eszébe jutott még egy riposzt, amit Fábián mondott fiatal korában egy rendőrtisztnek.

Fábián a tengerfenékről küzdötte fel magát, apját nem ismerte, anyja a tanyasi szüleinél hagyta, ők nevelték, tizenkét gyerekük mellett tizenharmadikként egy kunsági tanyán. A világ csodája volt, hogy onnan idáig felvergődött! Fábián erre roppant büszke is volt, fennhéjázva dörgölte pesti barátai orra alá e valóban fantasztikus feltörést! Nos, fiatal korának egyik zavaros állomásán egy nagy homokozóládában aludt, olyanban, amilyenben a villamossínekhez tárolják a homokot. Razzia volt, s egy rendőrtiszt rávilágított zseblámpájával, és megkérdezte, hogy miért alszik itt. Fábián apró malacszemével a zseblámpába nézett, s ezt mondta tagoltan.

– Azért alszom itt, mivel nincs parafával bélelt szobám, mint Marcel Proustnak, a nagy francia írónak!

Akkor már kifutófiúként dolgozott egy híres könyvkiadónál. A könyvkiadó tulajdonosának feltűnt Fábián, rövid vizsgáztatás után kinevezte a boltba eladónak, majd nemsokára kéziratokat bízott rá. Fábián révbe érkezett. Elképesztő tájékozódási készséggel pillanatok alatt otthonosan mozgott az írói világban. A legkülönbözőbb világnézetű írókkal keveredett barátságba, és az egymással acsarkodó csoportok, klikkek egyforma szeretettel és tisztelettel fogadták be Fábiánt. És ekkor még alig múlt húszéves! A háború után Fábián is új életet kezdett. Elvette egy neves baloldali író unokahúgát, s véres leleplező cikkekben követelte a könyvkiadók államosítását! Köztük azét is, amelyben előzőleg kiemelték. Mind a két ügyből rövid idő alatt kimászott, szagot kapott, vagy csak egyszerűen nem bírt semmiféle köteléket. Szabadúszó, pausálés lektor lett, ami szintén nagy szó volt az akkori agyonszervezett világban. Az új írók rettegtek tőle, Fábián pompás memóriájával megjegyzett minden forgalomban lévő idézetet, s a fejükre olvasta. A régi írókkal felújította a baráti kapcsolatot, s titokban olvasta-gyűjtötte a titokban írt kéziratokat.

Azonban legjobban a fiatalokat szerette. Egész tanítványsereget gyűjtött maga köré, oktatta-biztatta őket. S a fiatalok is rajongásig szerették Fábiánt.

Daku költő merengve bámult az üres buszban, gondolatban elsorolta Fábián tanítványait s megállapította, hogy valóban ők a legjobbak! Fábián szimata hibátlanul működött, s ebben az esetben az erkölcse is, mivel csakis a tehetségesre mondta, hogy tehetséges: aminek fordítottja egyébként soha nem okozott neki problémát.

„És én? – tűnődött Daku költő. – Én milyen vagyok?”

Közben megérkezett a külvárosi lakótelepre, ahol Fábián kapott új lakást az Irodalmi Alaptól. Lekecmergett a buszról, megkereste Fábián ablakát, s felfütyülte a Paganini-dallamot. Egyezményes jelük volt ez, részint biztonságból, részint mert mind a ketten szerették a zenét. Elfütyülte egyszer-kétszer, közben átsuhant az agyán, hogy miért vannak csukva az ablakok, de most nem törődött ezzel, felmászott az első emeletre, és hosszan nyomta a csengőt.

Téblábolt még az ajtó előtt, belesett a levélnyíláson, semmi. Kicsit bosszankodva buszozott vissza a városba.

Másnap újra végigpróbálta a telefont, először a kiadóban, utána Fábián lakásán. Az unalom miatt, vagy valami baljós érzés sugallatára makacsul találkozni akart Fábiánnal. Volt idő, nem is olyan régen, mikor egy egész hónapig nem beszéltek egymással. Ugyanis sajnálatos módon Fábián megtudta, hogy Daku költő lefeküdt egyszer-kétszer Fábián válófélben levő feleségével. A dologban inkább a nő volt a hibás, valami elkeseredett bosszú hajtotta, de nem érte el a célját, mert Fábián nevetve megbocsátott Daku költőnek, kicsikarva belőle az ígéretet, hogy a válóperen tanúként el fogja mondani az egészet! S azóta újra jóban voltak, ha szabad így mondani, valami perverz módon mélyült is a kapcsolatuk, Fábián soha még egy szóval sem célzott az esetre, Daku költő meg természetesen hálás szívvel fogadta a megbocsátást! És Daku költő időmilliomos is volt, csak még nem észlelte pontosan, hogy ennél nagyobb gazdagságot nem is kaphat az ember az élettől! Hebehurgya módon elfoglaltságra vágyott, megfeszített munkára, célra és győzelemre, kötöttségre és zászlóra!

Le is nézte Fábián életmódját, és hogy igazságosak legyünk, a sajátját is! Emiatt többször is ingerült vitába keveredtek, az érdekes csak az volt, hogy néha szerepet cseréltek, Fábián korholta kemény szavakkal Daku költőt, hogy nem lesz belőle semmi! Ilyenkor Daku költő hápogott a dühtől, ilyen mérvű következetlenség már neki is sok volt!

– Gondolj anyádra, gondolj apádra! Mind szorgalmas, becsületes emberek! Te meg itt lopod a napot! – rikácsolta Fábián.

Daku költő nem sokat gondolt a szüleire, néha-néha írt egy levelet, túl régen eljött már otthonról, hogy a családi kötöttség forró legyen. Épp ezért ámulva fedezte fel Fábiánban a család utáni érzelmes vágyat! Fábián az utóbbi időben valami gyerekes, szívet szorító szemérmességgel kereste a kapcsolatot az anyjával, példásan levelezett vele, és rendszeresen pénzt küldött neki.

Daku költő felidézte az üres buszban Fábián utolsó látogatását a szülőfalujában. Fábián rábeszélésére utaztak haza ketten, már a kibékülés után, Fábián fizette az útiköltséget és az ajándékokat. Daku költő szülei az ősi udvariassággal, de nagyon meglepődve fogadták őket. Erre az alkalomra Fábián anyját is meghívták vacsorára, mert különben a testvérek nem voltak beszélő viszonyban. Fábián csillogott, mesélt, s még bort is ivott, ami egyébként nem volt szokása. Majd vacsora után hazakísérték az anyját, s Fábián javaslatára sétálni kezdtek a meleg nyári éjszakában. Annyira belemerültek a lelkesült beszélgetésbe, hogy nem vették észre Daku költő apját, aki mogorván baktatott az állomásra, egy távoli építkezésen dolgozott, oda utazott most is, s köszönés nélkül ment el mellettük. Daku költőbe csak otthon sajgott bele, mikor az anyja faggatta, hogy nem találkoztatok apáddal? Még el se búcsúztatok! Másnap reggel ők is elutaztak kedvetlenül, és Fábián soha többet nem ment haza.

Daku költő felfütyült egyszer-kétszer a csukott ablakokba, majd dühöngve nyomkodta a csengőt. „Hol lehet? Hol a nyavalyában lehet?!”

Majd a lépcsőn lefele menve, kicsit lecsillapodva elhatározta, hogy holnap még egyszer kijön, aztán nem törődik többet Fábiánnal. „Van nekem más dolgom is!” – gondolta, s ettől elkomorult.

Rosszkedve másnap sem oldódott, újra visszahullt a fekete semmibe, hiába ragyogott kint június. „Így múlik el az életem!” – ostorozta magát. „Csak tengek-lengek!” Rutinszerűen csiholta még egy kicsit a hangulatot, hogy hátha egy vers születik belőle! Rímeket keresett az „életemre”, meg a „tengek-lengekre”, de csak csupa vacak klapancia jutott az eszébe.

Mérgesen bámulta az üres papírt, Fábián jutott az eszébe, aki hónapok óta ír egy novellát – fejben. De ettől sem lett jobbkedvű.

Fábián hónapok óta titokzatos arccal mesélte, hogy ír egy novellát. Már a címe is megvan: A szentképfestő halála.

– Milyen? – kérdezte émelyítő izgatottsággal.

„Mint mikor a hóhért akasztják: vacak!” – gondolta Daku költő, de nem merte megmondani. Álszent pofával bólogatott, s unottan s megvetően végighallgatta a zavaros, dilettáns történetet. Igazán megrémült: „Borzasztó! Ennyire nem tudja, hogy milyen marhaság?!” Fábián végigházalta a várost a készülő novellájával, de senki se merte a szemében mondani, hogy milyen vacak. Daku költő látta, hogy már nem is titkolva a markukba röhögnek a volt tanítványok és ellenfelek. Ezen nagyon felháborodott, s szívből kívánta, hogy Fábián hagyja már abba végre, mielőtt teljesen bolondot csinál magából!

Daku költő felállt az üres papír mellől, lesétált a közeli térre, ahol randevúja volt egy verseket író gimnazista lánnyal. Nagy reményeket fűzött e viszonyhoz, még ha verseken keresztül vezetett is a rögös út, de most fokozódó ingerültséggel nézte a kihevült arcot, a hatalmas őzikeszemeket, a blúzon átsötétlő ígéretes lánykebleket. A lány nyakig vörösödve figyelmeztette egy idő után, hogy valamit mára megbeszéltek, és most ő is hajlandó lenne, és egy kicsit be is kölnizte a nyakát az anyja kölnijével. Daku költő titokban fintort vágott, hát persze, ezt a randevút is Fábiánra építette! Mert Fábián nőügyekben példásan nagylelkű volt! A legnagyobb veszekedések közben is egy szóra kölcsönadta a lakását! Csak az intelmeit kellett végighallgatni, s már lehetett is vinni a nőt!

Ezen a nagylelkűségen a nejjel való incidens sem ejtett csorbát. Daku költő nagyot sóhajtott, finoman megcsókolta a lány szemét, megszagolgatta a kölnit, majd holnapra halasztotta az egészet. „Addig talán megtalálom!” – gondolta. Majd magának is teljesen váratlanul hangosan kifakadt.

– A nyavalyás! Hol a túróban lehet a rohadt nyavalyás?!

Majd elszégyellte magát a dühkitörésért, megvigasztalta a lányt, zsebre gyűrte a füzetlapokra írt verseket, s elbúcsúzott.

A lakótelepi hűvös, elegáns, műmárvánnyal borított lépcsőházban összeszaladt a házfelügyelőnővel. A nagy csontú nő lefelé jött, vasalt ingek voltak a karján, Daku költő megismerte Fábián ingeit.

– Jó, hogy jön, Daku úr! Hol van az unokabátyja? Mára kérte az ingeket, és hiába csengetek!

Volt valami a nő hangjában, amitől Daku költőben megfeszült egy ideg.

– És olyan furcsa szag jön ki, mintha romlott káposztás kocka lenne!

Daku költő előrement, a nő vonakodva utána, s a levélnyílásra mutogatott.

– Szagoljon be…

Daku költő lehajolt, beszagolt, s felkavarodott a gyomra, könnyes szemmel állt fel, nagyokat nyelt erőlködve, hogy leküzdje a rohamot. A nagy csontú nőn a hisztéria jelei mutatkoztak, megragadta Daku költő karját, s vonszolta lefele a házmesterlakásba.

– Igyon egy pohár vizet! – mondta elvékonyuló hangon.

Majd a telefonra mutogatott.

– Telefonálni kellene!

Daku költő megbénult aggyal nézte a telefont. Merev mozdulatokkal elővette a noteszát, s feltárcsázta Fábián egyik barátját, a kagylót rögtön felvették, Daku költő zsibbadt nyelvvel belenyögte.

– Pali, gyere azonnal, Fábiánnal valami történt!

– Mi történt? Meghalt? Ismerem ezt a trükköt! Még csak fél egy van, mi lesz itt egykor? Egy kis kártyaparti?

A hang vidáman, ércesen zengett a telefonban. Daku költő visszanyöszörgött.

– Ne hülyéskedj, kérlek, az istenért!

A hang megkomolyodott, de változatlanul ércesen zengett.

– Értem. Megyek. Addig hívjátok fel a rendőrséget!

A házfelügyelőnő összeszedte magát, felhívta a 07-et, s perceken belül megérkezett a rendőrjárőr. A fiatal, nagydarab rendőr gyanakodva nézte őket, majd az ajtót, beszagolt ő is, s nem habozott.

– Maguk lesznek a hatósági tanúk! – mondta, s berúgta az ajtót.

Egy zsebkendőt fogott az orra elé, s bement. Öklendezve jött ki, s szigorúan rászólt Dakura.

– Nézze meg!

Daku költő önkívületben engedelmeskedett, nagy levegőt vett, bebotorkált a szobába. Azonnal meglátta Fábiánt, az ágyban feküdt, dunna alatt, két keze kilógott és teljesen fekete volt. Daku költő remegve rohant ki, meg se állt a házmesterlakásig. Nyögve a csap alá tartotta a fejét, ráengedte a vizet s érezte, hogy mindjárt elájul.

Egy erős kéz fogta meg a fejét hátulról, a nagy testű nő teljesen hozzádőlt és anyásan motyogott. Daku költő felegyenesedett, a nő magához szorította, a lapockájával érezte az elomló melleket. Lassan megnyugodott, remegése elmúlt, sután hátranyúlt, s a fenekénél fogva ő is magához szorította a nőt. Így álltak egy pár másodpercig, majd Daku költő mély hangon suttogta.

– Köszönöm, köszönöm…

Hangok hallatszottak, elengedték egymást, a rendőr jött, telefonált, egy pohár vizet kért és fehér homlokát törölgette.

Megjött Fábián barátja is, egy másik barátot hozva magával, riadtan álltak a betört ajtó előtt, de nem mertek bemenni. Daku költő a házmesterlakásban maradt, a nagy csontú nő kávét főzött neki, pálinkával kínálta, és meleg tehénpillantásokat vetett rá. Megjöttek a nyomozók is, majd a hullaszállítók. Az utóbbiak hangosan köszöntek, tökrészegek voltak.

– Erőt, egészséget! Hol a tetem?

Pali elröhögte magát, Daku költő a házmesterlakásban gyorsan felhajtott egy pohár pálinkát.

A nyomozók a vécébe is benéztek, csodálkozva hozták ki a Hét évszázad magyar versei című köteteket. Nyilvánvaló volt, hogy a bibliapapírt mire használták. De valami homályos nosztalgia parancsára Fábián hátulról kezdte meg a lapokat kitépni.

Az elszállítás gyorsan, rutinosan ment, egy fiatal nyomozó felírta mindenki nevét és címét, Daku költőt ott tartotta.

– Maga rokon? Maradjon itt!

A többieket hazaküldte. Unott képpel kiírta Fábián adatait a személyi igazolványból, közben Daku költőhöz beszélt.

– Már három napja halott. Negyven dorlotin, plusz egy üveg konyak! Maga költő? Maga igazán költő? Már jelent meg verse?

Daku költő kezdett berúgni, homályosan látta a fiatal nyomozót, s egy röhögőinger indult valahonnan a gyomrából. „Ne! – suttogta magában. – Ne! Irgalom!”

De nem volt irgalom, a fiatal nyomozó egy másik paksamétát vett elő a táskájából, helyet csinált az asztalon, letette, és sorban felolvasta a verseket.

– Ugyanis szabad időmben verseket írok! – mondta szigorúan.

Daku költő megkaparintotta az üveget, nagyon húzott belőle, elhomályosuló aggyal hallgatott, s a könnyek lassan csorogtak az arcán.