Öt év egy sziget közelében úszkálva

Úszkálva bizony, meg nagyokat nyelve a habokból meg egyebekből, ami kizúdult a csatornából. Szabadúszóként, ebben már bajnok vagyok, ami abból is látszik, hogy nem fulladtam meg. A sziget: a Holmi, amire néha kimásztam levegőt venni, szárítkozni. (Napozni azért nem lehetett, de hát egy költő ne sütkérezzen, és legyen áttetsző! Ebből legalább az egyik bejött.) Ez jó volt akkor is, és jó most is leírni. Az öt év meg öt év – erről sok jót nem tudok mondani. Túléltem, mint már annyi öt évet, ezt-azt írva, de mindig munkában; vagyis igyekeztem a szakmában megmaradni, tudtam, hogy e szűkös határok meg is védenek. Megvédenek az elhülyüléstől, a delíriumos önkifordulástól, a kancsal prófétaságtól s egyéb panoptikumi nyalánkságoktól, amellyel újabb és újabb vitrinek teltek meg. Pedig még a régiek is itt állnak, tele író-hadügyminiszterrel, író-képviselőkkel, író-elnöki tanácstagokkal, író-miniszterekkel, a magyar irodalom nagyobb dicsőségére. S még röhögni se tudunk rajta igazán, mivel homályosan érezzük, hogy e vitrinek egymást nemzik, porozzák, termékenyítik és szaporítják, mint valami giccses filmálomban, amelyből jó lenne már felébredni. Egy-két költő ődöng még sápadtan e panoptikumban, iszonyodva nézik a vitrineket, a régieket és újakat, s a szabad ég alá vágynak.

Én sem így képzeltem el, mikor tizennyolc évesen nekivágtam Pestnek és az irodalomnak Békés-Tarhosról, Bartók s Kodály muzsikájával a fülemben, s más útravalókkal a szívemben, ez volt az utolsó népi kollégium, amely ilyesmikkel eresztett szélnek bennünket. Istenem, még Kodály nyomott barackot a fejünkre; száz, kétszáz forintokat osztogatott zsebből a népdalverseny győzteseinek. Hódítani jöttem én is, tollal és szívvel és tehetséggel. Mint minden igazi fiatal költő! Sok naivsággal, gyanútlanul, de hasonlóan a rügyekhez, amelyekből virág lesz, ha süt a nap. Hogy a hasonlatnál maradjak: mikor nem sütött a nap, akkor se bújtam be az állami keltetőgépekbe. Meg is fizettem érte keményen, de az az én dolgom, s most is büszke vagyok arra a fiatalemberre, aki voltam. Nagy komolyan abban hittem, hogy a költészet nem pártfeladat, semmilyen párté, s nem is annak a kuruckodó kontrája, hogy a világ legalább annyira az enyém, mint egy elnöki tanácstagé, hogy a költő nem a tiszántúliaknak, nem a dunántúliaknak, nem az egyháznak, s nem az ateistának ír, hanem mindenkinek! Hogyha bármiben is meginganék: Kosztolányi képe néz rám szobám faláról, e nehéz időkben rám hunyorít – nem a pártirodákban dől el az élet! Vagy valami ilyesmit súg, mintha az apám lenne, vigasztalóan.

Ehhez nem kellett sok ész, egy kis tisztesség kellett, meg egy kis egyezség. A tisztességet azért volt kitől tanulnom, nem volt mindenki hülye akkor sem ebben az országban, az egészség meg Isten adománya. Vagyis nincs ebben semmi érdem, egyszerű, mint egy pofon.

Viszont sok öngerjesztés kellett hozzá, ez tény, mikor az ifjúi lendület lankadni kezdett, önmagát kellett biztatnia az embernek, hogy no még ezt a verset, hogy no még ezt a napot. Normális világban ezt a biztatást a költő kívülről kapja: a lapoktól, a kiadóktól, a közönségtől. Hogy ez milyen életbe vágóan fontos, minden költő tudja. S nem a hiúság miatt! A hiúság csak munkahipotézis, hogy érdemes csinálni, hogy szükség van rá, hogy tetszik. Egy irodalmi folyóiratnak legalább kettős feladata van, ezt is tudja minden szerkesztő: biztatni és közölni. Akár erőszakkal kicsiholni a verset a lusta, kedvtelen, gátlásos költőből. Bizony: gátlásos, ezt a paradoxont is tudja a jó szerkesztő, hiszen nincs szerencsétlenebb egy versen kotló költőnél, csupa bizonytalanság, kishitűség, magában motyogó falubolondja. Egy igazán jó szerkesztő meg is védi a költőket, ha kell, a sandán néző hatalomtól, ha kell, az értetlen közönségtől, s ha kell, önmaguktól. Világos, hogy jó folyóirat nélkül nincs élő irodalom, viszont csodát is tud tenni sivár időkben: menti-élteti a tehetséget. Messzire vezetne ugyan kifejteni, de ide kell szúrni, hogy a közönséget is!

Számomra világos, hogy ilyen folyóirat a Holmi. Verset már öt éve úgy írok, hogy a Holminak. Ők betervezik egy-egy számba, én pedig megírom, mert még mindig jobb, mint az iszonyú lelkiismeret-furdalás, hogy eltékozlom a talentumot, amit én is úgy kaptam, s nincs kifogás, hogy nem kérte senki!

Számomra még az is világos, hogy ilyen szerkesztő Réz Pál, akivel negyvenéves barátság alatt egy rossz szó nem esett köztünk, biztató annál több, de ez már inkább ajándék a sorstól. S az ember egy-két baráttal már végig tud evickélni az életben.