A győztes költő

Ámulva kapkodom a fejem, ezek a meglódult naptárok összevissza mutatják az időt; csalást sejtek, Gergely-pápai fondorlatot, bizonytalan dátumok, anyakönyvi kivonatok néznek ránk sárguló szemmel – talán az irigység, talán valami fukar Isten gyűjtögeti az elsárgult bizonylatokat, éveink papírmását, vérszegény dokumentumát áradó életünknek.

Nem is időznék én sokat ennél az apropónál, valahogy nem illik az ünnepelthez, állandóan kibújik belőle, mint a túl szoros nyakkendőből. Másról kell beszélni, egy másfajta időszámításról, ha Gyurkovics Tiborról beszél az ember, hogyan is mondjam, hogy világos legyen: valami olyan idő érvényes rá, mint a versek ideje. Sűrített idő, robbanásokkal mozduló, kiterjedése sem egyenes vonalú, hanem körkörös, vagyis mindenképpen rendhagyó, s ez nemcsak a verseire érvényes, hanem magára az emberre is. Alig láttam még valakit, aki ennyire egy lenne a verseivel, akinél ennyire szétválaszthatatlan lenne a költő és a magánember, az élet és a költészet! Ritka tulajdonság, s nem is mindig szerencsés, hiszen ilyen-olyan életünkben, hétköznapjainkban nem mindig tudjuk elviselni a felfokozottságot, az állandó sistergést. Hogy mégis elviseljük, sőt kedveljük, az Gyurkovics másik nagy képessége: a humor, a csipkelődő kedély, a jól ellensúlyozó önirónia. Azt gondolom, elmondhatom, hogy nála kedvesebb emberrel is alig találkoztam.

Hogy ő hogyan tudja elviselni önmagát, az már viszont igazán a verseiből derül ki. Mert elsősorban költő, minden mást megelőzve költő, és nagy örömmel írom le, hogy győztes költő! Ez megint egy ritka dolog, legalábbis a magyar költészetben, ahol a lelki hangoltság inkább a vesztett csatákra, országra, népre rezonál ma is. Valamiféle idilli költészet lenne az övé? Nem, nem, nem ezt jelenti a győztes; keményen perlekedik ő is Istenével, elfehéredő arccal a halállal, megváltásra áhítozó szívvel a szerelemmel – a győztes azt jelenti, hogy soha nem adja fel! A biztos és felfoghatatlan végső vereséggel az állandóan változó és felfogható életet szegezi szembe, a nagyképűen üres végtelennel a tarkabarka hétköznapokat. Mindent, ami az övé, vagy az övé lehetne, nem törődik semmilyen szabállyal, törvénnyel, hagyománnyal, mindent belezsúfol a versekbe, elsősorban a saját életét, azután a miénket. Így lesz költészete hallatlanul izgalmas, ha nem járattuk volna le a szót, azt írnám: mai! Elképesztően naprakész, percrekész, felhúrolt idegekkel, mint egy eleven hangszer.

Lehet győzni egyáltalán? Érdemes-e győzni? Ha nagyon fáradt vagyok, ha már zsibbadásig fásult vagyok, bele szoktam lapozni Gyurkovics Tibor verseskönyveibe – és néha az is elég, ha csak rágondolok, a bozontos szemöldök alatt villogó szemre, a tengerészkörszakállra, az évődésre-csipkelődésre mindig kész kedélyre s már derűsen hiszem, hogy lehet győzni és érdemes győzni! Hatvan év? Ugyan, kérem; de ami belefér!

Általában nem jár köszönet a költőnek Magyarországon, köszöntő is alig; kivételként én is inkább Gyurkovics Tibor sugárzó lényét köszönteném, amely azonban mégis közkincs, mivel a verseiből árad felénk, győztesen és magával ragadóan.