Az író és a híre

Végh Antal hírével hamarabb találkoztam, mint az íróval, mint az emberrel. Van ennek már jó harminc éve is. Elterjedt a pesti kávéházakban a hír, hogy feljött egy fiatal író valahonnan a Nyírségből, s bement egy eszpresszóba. Jó vidéki szokás szerint nagyot köszönt. Jó pesti szokás szerint a kutya se fogadta a köszönését. Leült az egyik asztalhoz, odaintette a pincért, s adott neki száz forintot. Az akkor még szép pénz volt, egy szimpla fekete például két forintba került. A pincér elvette a pénzt, Végh kiment. Majd újra bejött az ajtón, nagyot köszönt. Most már fogadták a köszönését.

Azért mesélem el ezt az anekdotát, mivel a dolog máig se nagyon változott. Végh Antalnak ma is nagyobb a híre, mint az átlagíróké, s nem feltétlenül a könyvei alapján. Úgy értem, hogy az is ismeri, aki esetleg nem olvasta a legjobb könyveit. Mert vannak jó könyvei, bár az irigység ezt is letagadná. Ez már csak így van kis hazánkban. Ha híres vagy – nem vagy igazi művész! A magyar írók megítélésében nálunk már századok óta nyomorék, torz szemlélet uralkodik: a költő haljon éhen, majd utána lesz halhatatlan! A dobostorta feltalálója lehet híres, az operettprimadonna lehet népszerű, az író nem.

Miért beszélek ennyit a hírről, a népszerűségről? Nem sanda szándékból, ellenkezőleg! Végh Antal áttörte az előbb említett évszázados kordont, megmutatta, megmutatja, hogy lehet írásokkal is hírnevet szerezni, és még földi életünkben.

Én ezt teljesítménynek tartom, amihez tehetség kell, amibe energiát kell belefektetni. Szellemi energiát és fizikai energiát. Hiszen szerepelni kell, s nem is akárhogyan.

Emlékszünk Végh híres szópárbajára az akkor abszolút hatalmú és védettségű Szepesivel. Nem volt tréfa a kihívás, a riporter-császár rendelkezésére állt az ország összes mikrofonja. Egyebekről nem is beszélve. Végh Antal a saját hangerejével állt ki, és győzött!

Hogy ezek a gesztusok, kiállások kívül esnek a jámbor irodalmon? Ki tudja ezt megítélni? Mindenesetre kapásból tudnék egy-két példát felsorolni, a Görögországba ment angol lordtól a szabadcsapatot szervező olasz költőig.

Vagyis szívesebben ábrándozok arról, hogy az irodalom határait állandóan tágítani kell, a végtelenségig.

A fentiekből talán kiderül, hogy nagy rokonszenvvel figyelem Végh Antal működését, gesztusait, bátorságát, Bizánc kapuit döngető botondságát. Hogy néha elrepül a buzogány? S ki tudja, hol áll meg? Istenem! Barátot még nem talált kupán. S nekem ennyi elég is.