Várj csak, majd megírlak!

Mindig ígérte, hogy ír rólam, először komolykodva és komolyságot kérve, ahogy az éppen beérkező, önérzetes prózaíróhoz illik, vagyis kissé lenézve-lekezelve a kócos költészetet, főként hebehurgya művelőit – tehette, hiszen nemrég hagyta abba a versírást. Ez még valamikor nagyon régen volt, hihetetlenül régen, ma már elképzelhetetlen ifjúságunk idején; az én arcomon vad vigyor, áttörhetetlen önhittség, az ő arcán korai szigorúság, gúnyosra formált, de mégis végtelenül szelíd félmosoly. Nem nagyon tudtunk akkor egymással mit kezdeni, szemetszúróan különböztünk – s mégis, valami csökönyös türelemmel találkozgattunk, megjegyzéseket röpítettünk-lövöldöztünk, gunyorosat, bántót is, hegyeset és bőrt-önérzetet karcolgatót. Mikor lett a dolog szeretetgyanús? Az iróniából szemérmes csomagolás?

Gúnyosan elemezgette a mesterektől hébe-hóba kapott pár soros udvarias leveleket: „Miért nem írják meg a lapokban?! Mert kiderülne, hogy mindenkinek ugyanazt írják! Majd én egyszer írok rólad, ha…” Valahogy nem emlékszem a mondat végére, biztosan valami atyai fordulat volt. A félmosoly egyre szelídebb lett, már nem nagyon törődött a megjelenéssel – az ő ifjúsága mintha gyorsabban múlt volna! Szívósan dolgozott, hajnali felkelésekről hallottunk kicsit meghökkenve, robotnak tűnő munkákon-cikkeken edzette magát; látványosan egyszerűsödött öltözködése, beszéde, gesztusa. Látványosan – mondom némi képzavarral, de ez fedi pontosan az emléket: pedánsan viselt, rosszul szabott konfekciós öltönyökben látom, ha behunyom a szemem, évekig hordta őket; filléres helyekre járt ebédelni, pedig már volt pénze, s korholó tekintettel nézte duhajkodó pazarlásainkat; olcsó, légyirtó szivarokat pöfékelt egyetlen luxusként.

Csúfolódva, majd ámulva, majd szeretettel néztem új alakját, megállapodott íróvá változását. Mert makacsul tartotta magát ehhez a figurához. Némi elszántsággal is, ami azt jelenti, hogy volt, hogy lehetett volna más alakja is; és páncélként is hordta, ami azt jelenti, hogy szüksége volt páncélra, hogy munkáját végezhesse. Mert lassan, később hangosabban (visszhangosabban) kiderült, hogy az írás a legfontosabb és már nem csak neki; hogy minden erejére szüksége van, s bele is adta minden erejét; hogy tehetsége megtalálta a nagy témát, s a téma is őt, most már nem kell más, mint szorgalom és idő. Egyszerre, de nem váratlanul, az lett, amire vágyott fiatalon: egyszerűen, kiegyensúlyozottan élő férfi, magától értetődően jó író. Én úgy gondolom, hogy ezek valóban boldog évek voltak, és ezt azért kell leírni, hogy ne háborodjunk föl nagyon és mértéktelenül a vaksors, a vakszerencse garázdálkodásán! Mert később nagyon nagy szüksége lett a lelkierőre, a belső tartalékra, a megtartó hitre! Szorongva néztük mindennapos harcát az alattomos betegséggel, talán szégyelltük is magunkat, amiért éppen ő kényszerült ilyen súly alá; félelmünket titkolva, szorongásunkat leplezve ügyetlenkedtünk körülötte. Mert segíteni akartunk, de nem lehetett; mert legalább a barátságunkat akartuk kimutatni, anélkül azonban, hogy ne sértsük, hogy ne legyen szánakozásíze! Kemény lecke volt, igencsak meg is buktunk volna, ha nem segít, ha éppen ő nem segít nekünk! Többnyire úgy, hogy eltitkolta fájdalmai nagy részét, máskor meg úgy, hogy továbbra is fenntartotta az ismerős hangot, a szelíden gúnyosat, a barátian csipkelődőt, a vidáman korholót! Nem adott fel semmit, nem vesztette el a fonalat, nem esett ki a beszélgetésből!

Nem felejtette el a régi-régi ígéretét sem, csak éppen módosította tréfásan fenyegetőre: „Várj csak, majd megírlak!” S el is mesélte gyakorlott szavakkal, hogy mire gondol! Többször is, természetesen s vigyorogva hangolódtunk fel a beszélgetésre, az iróniába csomagolt szeretetcserére, a ritka-ritka kitárulkozásra, a barátság zászlólengetésére, dekódolhatatlan morzejeleire! Ebben az irányban nem is tudok tovább menni e kapkodó vallomással, úgy volt szép, hogy bensőséges volt, és mélységesen magánügy!

Én nem ígértem soha, hogy írok róla, ez eleitől fogva az ő privilégiuma volt; ehhez az ő tekintélye, súlya, bölcsessége, idősebb volta kellett, még akkor is, ha csak játszottunk a gondolattal! Fájdalmas kötelességem, hogy felrúgom ezt a szótlan megállapodást, sírni való feladatom, hogy a mesterség szabályai szerint durván összevonom és kiteregetem hosszú évek láthatatlanul és finoman szövődő barátságát!