Az a bizonyos négy ló

Valamikor hajdanán a Hungáriában hallgattam a nagyokat, az asztal végén természetesen, zöldfülű költőtanonc, még ma is a fülemben cseng minden szavuk. Most éppen Tamási Áron beszél bodor cigarettafüst mögül, szemét kicsit összecsippentve: „Illyésnek megvan a négy lova, ez biztos, de nem mindig fogja be mind a négyet!”

Miért jut ez most eszembe? Hiszen most forradalom van, égig csapnak az elfojtott indulatok. Ilyen finomságokra nincs idő. De hát akkor is forradalom volt, talán egy kicsit ifjabb, harminchárom évvel ifjabb, eget szakító, földtől az égig érő! Hogy is mondjam, ez a mostani inkább olyan diplomatatáskás forradalom (hála istennek!), jól öltözött emberek viszik a hónuk alatt az élesre töltött nyilatkozatokat.

Miért jut eszembe mégis Tamási Áron megjegyzése? Egy óriási író megjegyzése egy másik óriásról? Azért, hogy így is lehet véleményt kinyilvánítani, elismerően, elegánsan, és mégis pontosan? Az elfojtott tisztátalan indulatok sarát, szennyét megszűrni, nem fölengedni a lélekből? Vagy be se engedni a lélekbe? Hogy az okosság fölénye, a tehetség fölénye és a lelki egyensúly derűje sugározzon belőlünk is? Tudom, hogy nem könnyű, de legalább ez legyen a mérték? Rossz időben is, most meg különösen? Vagy legalább az irodalom szellős és szabad köztársaságában? Hogy ne legyünk nevetség tárgyai ötven év múlva kicsinyes marakodásainkkal, sanda csapdáinkkal, bűzlő lövészárkainkkal?

Jó, tudom én is, legalább ennyit megtanultam, hogy az irodalom nem óvoda, az írók nem szentek gyülekezete, hogy az élet harc, az irodalmi élet is harc! De nem gengszterháború! Sosem volt az, ami pedig az volt, automatikusan kívül is rekedt az irodalmon! Népbíróságok jegyzőkönyveiben porosodnak, ocsmány hullák ocsmány sírban.

Miért is kellene homlokunkig sárban élni, egymást bekenve birkózás közben – mivel is? Hogy a tisztelt közönség illő távolságból is orrát befogva elforduljon tőlünk! Ugye, lehet másképpen is, mint a marakodó kutyacsapat? De jó lenne Kosztolányiként Adynak nekirohanni! De jó lenne Kosztolányinak lenni… Azt elhiszem! Ott is, akkor is sistergett az indulat, de micsoda színvonalon!

Nem az indulattal: a színvonallal lehet a baj. Ráadásul nem az íráskészség színvonalával, hanem valami másnak a színvonalával. Csak találgatni tudom, hogy mi az, hisz én is e kor hű gyermeke vagyok; ebben az írásban is több lehet a vágy, a szándék, a nosztalgia, mint a megvalósulás.

A bokába harapás valamikor Weöressel kezdődött, akkor elég humoros visszhangot keltett, maga Weöres is könnyed kézlegyintéssel intézte el: biztosan így akar híres lenni az ifjú kolléga! Felfoghatta az ember sikerületlen kabarétréfának is, üres nézőtér előtt, mélyen leszállított áron.

Azután folytatódott Nagy Lászlóval, s rosszkedvűen folytatom én is a tűnődést: ingoványos talajt érzek, farkasvermet, pöcegödröt. Isten ments, hogy beleessek! Ha már eddig sikerült ép ésszel, ép lélekkel és becsülettel kikerülnöm őket! De hát ez olyan dolog, hogy akkor is milyen ember lennék, ha szó nélkül mennék el mellette!

S most itt van a legújabb produkció: egy írótárs nagyon harap Juhász Ferenc verseibe, megcsócsálja, az egész katyvaszt kiköpi az asztalunkra, turkál benne és elemzi.

Mielőtt még a fejemet vennék, gyorsan kimondom én a kérdést: nem lehet e három költőről bármit is írni? Dehogynem lehet! Életemet a szólás- és véleményszabadságért! Azt is meg lehet írni, ha nem tetszik, ha egyáltalán nem tetszik! Azt is meg lehet írni, ha valaki utálja, vagy nem érti, vagy nyomasztónak érzi őket!

Csak az a négy ló! Csak abból egyet legalább be kéne fogni a szekérbe!