A halhatatlanságra vágyó királyfi

Igen, az volt már a mi szemünkben is, költősuhancokéban, irodalomtól bódultakéban, versekre fölesküdtekében, akik ott tolongtunk, szorongtunk hátul az Akadémia hűvös, némi hullaszagot is lehelő termében 1955 őszén „A tékozló ország” nyilvános vitáján.

Lehet, hogy tavasz volt, de a különös ceremóniához jobban illik az ősz; osontunk a csontsárga folyosókon, fényképek túlvilági mosolya alatt, mint valami hatalmas hűtőházban, szorongásunkat gőggel ellensúlyozva, kopott ruhánkból kisütő önérzettel, a halhatatlanok folyosóján krákogva, hangoskodva, hetykén farkasszemet nézve a fényképekkel. Nem, nem lehet ránk fogni, hogy bálványimádók avagy kuncsorgó mosolyúak lettünk volna! A kamaszkor salaktalanul tiszta önérzetében égtünk, s gúnyos mosollyal fokoztunk le eleveneket és holtakat.

Hátul ültünk, s figyeltük a vitát. Teátrálisan heves volt; a világfiasan könnyed mozgású akadémikus egyre szalonképtelenebbül mozgott és fogalmazott, elveszítette gráciáját, ha a makacsul mosolygó költőre nézett. Tekintélye elfonnyadt, érvei üresen zörögtek, talán egy pillanatra átsuhant agyán, hogy rossz oldalon áll, hogy dühét inkább a költészetnek kikiáltott versikék, élve balzsamozó rigmusok, hálaénekek és csasztuskák ellen kellene fordítania, de már benne volt a lendületben, pillanatnyi tudathasadása csak nehezítette a dolgát.

Igen, az akadémiai vitán, teljesen eltérve az eredeti céltól és szándéktól: költőavatás folyt. Azóta se láttunk hasonló ceremóniát; s azóta se látszott olyan világosan Juhász Ferenc költészetének környezete, aránya, szerkezete, indulata, fénye és árnyéka.

Ha megérteni akarom, ma is erre a jelenetre gondolok vissza először, ami meglehet, nagyon egyéni módszer, de nekem fogódzó a gondolkodásban, eleven és felidézhető érintkezés; talán megosztható mással is.

Akkor, természetesen, a „petróleumlámpa bűzös napvilágánál” hatalmasra nőtt a költő; azáltal is egész egyszerűen, hogy költő volt, természeti jelenség és csoda. Verse vers volt, látomása látomás, indulata utasítások közé nem fogható.

Igen, az volt: a halhatatlanságra vágyó királyfi.

Elsöprő győzelmet aratott suhanc szívünkben, s ez érthető. Azonnal és teljes lélekkel melléje álltunk a vitában is, s ez is érthető: a csűrés-csavarás körmönfont ügyességében, lett légyen bár akadémiai színvonalú, megéreztük a záptojás szagát.

De így még nem teljes a költő győzelme. Mert volt ott olyan tudós is, aki szavának karátját már akkor is éreztük, aki Ady Endre verseivel társalkodott, s aki ebben a méltatlan vitában a szavakat is fölöslegesnek tartotta; érvként, véleményként, akadémiai értekezés helyett megölelte a költőt. S ez a gesztus már a valódi halhatatlanokkal ölelte egybe a tömött bajuszú, rövidre vágott hajú, makacsul mosolygó fiatal férfit.

Ez a gesztus számomra jelképes lett, mint ahogy a vita is az Akadémia veremhűvösséget lehelő termében: Juhász Ferenc költészete akkor sem, azóta sem fér bele semmilyen megegyezéses formába, illem- és egyéb szabályba, mindent elöntve hömpölyög, a Semmi partját csapkodja tajtékos, hatalmas hullámaival.

A halhatatlanság vágya és programja már „A tékozló ország”-ban is egy nép vágya és programja volt; s ennek földi beteljesülését Juhász Ferenc a nyelvben tudja elérhetőnek; s ennek tudatában írja, rajzolja, festi, idézi, sóhajtja és üvölti a Halált; makacsul, az élet, a dolgok mind a két oldalát látó hittel, mint sámán eleink, akik tudták-hitték a szó erejét, hogy amit megneveznek, azt már le is győzték, az már hátracsavart karú, gúzsba kötött foglyuk.

Igen, mint most A halottak királyában.

Férfiarc néz vissza a királyfira; keserű szántóföld-arc a ránctalanra; feketedő fáklyaláng a szökdöső-táncoló tűzre. A halállátomás kiteljesedett, a halhatatlanság vágya végzetszerű lett.

Eposz-e, bibliarészlet-e; temetők kéreg alatti csontkódexe? Az enciklopédikusan körülírt pillanatok, szemvillanások, szemhéjcsukódások a meztelenebbül mutatkozó lírikusról tudósítanak; a megállított, kitáguló másodpercek a hamleti kizökkent időt idézik, a hamleti fájdalmú töprengéssel. Ez a sziluett hajol a kihantolt világ fölé; s a halált igéző üvöltés mögött a férfikor kesernyés, rezignált húrja is megrezeg.

Bármilyen váratlan is a felfedezés: a meghökkentő terjedelmű könyvet végigbetűzgetve-barangolva úgy érezzük, hogy lírai verset olvastunk. Nemcsak azért érezzük így, mert a világ képei, az anatómiai pontosságúak és az újraszültek, a történés, a történelmi ürügy átidomulnak-változnak a költő látomásának eszközeivé, Juhász Ferenc csontjává-vérévé; hanem, mert a költői Én is visszanyeri szuverenitását (amit eddig pazarul szétszórt), bár monstruózus arányban, égen végigfekvő árnyékot vetve – de emberi arcú lett, sajgó bőrrel beborított mikrokozmosz.

A szavakkal leírhatatlan végtelennel szemben szervezett, megbonthatatlan egységgé kristályosodó véges áll; emberkoordináta-rács feszül a csillagokra; s csak a felismerés rezignációja, a felmérés-meghódítás kitörő vágya végtelen és örök érvényű – az ember fárad, kopik, öregszik, talán meg is hal.

Földre lerántó paradoxon: a halhatatlanságra vágyó királyfi öregszik?

Igen, de milyen szívet ütően emberi méretűvé válik.