Beszélgetések Illés Endrével

A Ménesi úton, a kollégium kapuja előtt volt egy telefonfülke, épphogy egy pillantást vetettünk rá, oly szerényen húzódott meg a fal tövében. Meg hát nem sok telefonálnivalónk volt még nekünk akkor, zöldfülűeknek, vidékről felkerült mezei hadnak, inkább személyesen intéztük „ügyeinket”, tapogattuk-szagoltuk-ízleltük a várost, mohó és fogékony lélekkel zúdultunk ki reggelenként, s este izgatottan fecsegtük magunkat álomba 1954 felhevült, boldog őszén.

Mégis, világosan emlékszem rá, hogy ott láttam először a telefonfülkében Illés Endrét, persze, akkor még csak egy elegáns férfit, hiszen nem tudtam a nevét; majd többször is, ahogy felsétált a Mányoki útról; talán még ma is odajár telefonálni, pedig hol van már az az ősz, s közben eltelt huszonöt év is!

Tolakodó az emlék s az emlékbe becsempészett önarcképféle? Meglehet, ám szükséges az alkalomhoz s elengedhetetlen a vállalkozáshoz. Az alkalom: a most megjelent kétkötetes esszégyűjtemény; a vállalkozás: beszámolni róla, tükörből visszavillantani egy-egy sugarat, vagy legalább a méreteket, a körvonalakat érzékeltetni. E vállalkozás szinte reménytelen. Szűkíteni kell a blendét, más erőket is mozgósítani kell, mint amit a szabályos kritikákhoz szokásos; személyesebb lesz a hang, de talán mélyebb-meggyőzőbb; kisebb lesz a tükör, de talán, ha kicsinyítve is, többet mutat. Kérdés, hogy kiből mutat többet, meg hogy illik-e, szabad-e önarcképből önarcképet csinálni – mint mikor az ember egy fénykép előtt fintorog… Érzem a kaján csapdákat, mégsem tudom másként ezt az írást elképzelni, mint beszélgetéseket Illés Endrével.

Elmaradt beszélgetéseknek is érzem, fájón, nagy hiánynak, hebehurgyán elszalasztott alkalmaknak – talán más ember lennék, ha éltem volna velük, gondolom most belepirulva, míg olvasom-falom-bújom a könyvet. Fel kell idéznem a Toronyszobát magyarázatul, az egyetlen lehetséges „szövegkörnyezetben”. A Mányoki úti villa fölött ormótlankodott, s beletelt pár év, míg azt a pár lépést megtettem a Ménesi útról odáig. A vad kártyázások s pazarul elszórt ötletek, energiák, évek, tagadjam-e, minden porcikámat gyönyörűséggel töltötték meg; az élet volt a nagy kaland, a rögtöni, a habzsolható, az irodalom csak ennek továbbfokozhatatlan, finomíthatatlan formája és ürügye, a kivételezett állapot megteremtője és igazolása. Csoda-e, hogy hű tanítvány lettem ez önfeledt csapatban; kócos, rendetlen, öngyilkos, kifulladó, hencegő és boldog. És csoda-e, hogy álmélkodva ugyan, de zavartan gondoltam a könyvei közt élő, a hosszútávfutó erőbeosztásával dolgozó Illés Endrére.

Mert dolgozott mindig és minden körülmények között – ez most már kiderül a hatalmasan tornyosodó életműből; és tanított is és beszélgetett is pazar erőfölösleggel, még ha néha egyedül is a „gellérthegyi éjszakákban”, de mindig hitt az eljövendő tanítványokban és hallgatóságban, az ügyben hitt és az igényben; az erőfeszítésben, a végiggondolt gondolatok szükségességében. Éppen ezért nem „melléktermékek”, nem is „széljegyzetek”, nem összegereblyézett törmelékek ezek az esszék; s nem is véletlen, hogy népszerűségben vetekednek más írásaival. Az életmű egyenrangú részei – mondanánk, de még pontosabb, ha azt mondjuk, hogy a tehetség vallomásosan megmutatott másik oldala, a tehetség naggyá fejlődésének és működésének állomásai. Nemcsak azért, mert tárgyát úgy veszi bonckés alá, mint egyéb műfajaiban, hanem mert ugyanakkor és ugyanúgy önmagát is boncolja, tartózkodóan és fegyelmezetten, de egy költő élességével és végletes elszántságával.

És megkockáztatom az állítást: új oldalát (talán szándékát is) ismerjük meg Illés Endrének – ízig-vérig pedagógus ő, a legnagyobbak közül való, személyét, ízlését, titkait, magát adja érvül, bizonyítékul, döntő és meggyőző példának! Tudom, hogy ezt nem szokás dicséretül mondani kapkodó és henye szellemi életünkben, de hát bizonyítható, hogy nem kevesebbet vállal, többek között, mint e szó, tartás komolyságának visszaadását!

Mert például gondol ránk is, gyarló olvasókra, gondol az adagolásban, a megközelítésben. Hogy ne legyen elcsüggesztő a hatalmas anyag, mint egy túlzsúfolt bedekker – tele reménytelen utazásokkal, mert rövid az élet, a miénk legalábbis mintha rövidebb lenne. Fogásokat alkalmaz, lépcsőket tol lábunk alá, csattanókkal villanyoz fel, finom értesüléseket szivárogtat ki, vaskos anekdotákkal pihentet. Fogásokat, de: mesterfogásokat! Mint a régi nagy zeneszerzők, akik könnyedén improvizáltak bonyolult fúgákat is. És nem a bravúr nehézségét fitogtatja, hanem gyönyörködtet. Elfeledteti velünk, hogy mekkora virtuóz. Szinte már egyenrangúnak érezzük magunkat, hiszen értjük az utalásokat, összekacsintunk egy-egy csattanón, felkiáltunk, hogy hiszen nekünk is ez a véleményünk, okosan bólogatunk a tündöklő okosságra, összecsippentjük szemünket a biztos kezű szúráskor – vagyis meghozza, megerősíti az önbizalmunkat, hihetetlen könnyedséggel von be a tárgyba, a gondolataiba, a beszélgetésbe.

Mert beszélget velünk, nem tudok és nem is akarok szabadulni ettől a felfedezéstől! Regényesen kezd, pihenőket iktat közbe és tapsszüneteket is, hiszen fölényes tudású drámaíró is, együtt vesz velünk lélegzetet, észrevétlenül csigázza lankadt érdeklődésünket, alternatívákat állít fel, kedvet csinál a választásra, szellemes fordulatokat ismétel, párhuzamokat vonat; s már-már belefeledkeznénk, mint egy könnyed csevegésbe, mikor átemel egy másik dimenzióba. Mint például a Berzsenyiról írt mondattal: „És ennek a rettenetes magánynak térfogata: a Melankólia.”

Nincs visszaút, ha már idáig követtük, lök tovább a tehetetlenségi erő. Ez is micsoda mesterfogás!

Ha beszélhetünk egyáltalán az esszék „rétegeiről”; ha lehetséges és célravezető szétszedni otrombán, ami az írás ihletében egyként született; ha nem lenne túl veszélyes és hamisító a heisenbergi aggodalmú módszer és műszer – akkor diadalmasan mondhatnánk, hogy igen, ez a Melankólia, mint a magány térfogata, annak a bizonyos példabeszédbeli alkotási szerpentinnek egy magasabb szakasza!

Egyszerűbben és töprengőbben: világosan érezzük, hogy egy titok közöltetett velünk; egy villámfényű megfejtés, amely bevilágítja Berzsenyi költészetét. Hogy a Melankólia térfogat lehet, költői testtartás, helyenként kényszerré merevedett, eleve elrendelt, de megőrző, gyémántot préselő forma. És ezt a könyv elején még ilyen röviden kapjuk, a kifejtés és bizonyítás később, időben is később történik – majd Juhász Gyulánál.

Egy ívet sejtünk meg, a látszólag találomra felidézett témák mögött egy gondolkozás (egy arc) karakterisztikus vonásait; a virtuóz „csevegésben” a stílust, a megformáló ihletet; már természetesen nem jó szó rá a csevegés sem.

Egy ódon-előkelően csengő szó kívánkozik a nyelvemre: „szépíró”. Kódexíró türelmet, szívósságot, színvonalat, céhízű önérzetet, vérré ivódott eleganciát, fölényes tudást, alázatos munkát, de gőgös távoltartást is magába foglaló. Olyan író, akinek a mesterség, az irodalom is nyersanyag; a felidézett alakok: az ábrázoló kedvet megmozgató figurák, akik „csak a vértől szólalnak meg”. Hogy eleve ismert a történet, kötöttek, megmásíthatatlanok a fordulatok, befejezettek a sorsok? Annál izgalmasabb a feladat; görög drámák szárnycsapását sejtető.

S a vér, amelytől megszólalnak?

Ha úgy olvasom a két kötetet egyvégtében, mint egy regényt, s amit szívből ajánlok minden olvasónak is – becsukva a fedelet, ámulva észlelem, hogy egy önéletrajzot izgultam, élveztem, szorongtam végig. Persze, nem egy szokványos, bő lére eresztett, kitárulkozó, titkokat kifecsegő, vallomásos önéletrajzot – rejtettebbet, rafináltabbat, de nem kevésbé kitárulkozót, nem kevésbé vallomásost, s bőven vannak felfedett titkok is. Mint egy mesterfúga bonyolultan indázó szólamai követik egymást, csengenek össze, avagy éppen ellenpontozva-taszítva egyensúlyoznak a különböző motívumok: a felidézett figura és az író személye; az idegen sors és a saját emlékcserepek; a másfelé tartó pálya s a tűnődve utánasóhajtott kommentár; a sok-sok keresztezés a tartózkodóan felrajzolt életíven – az egyedülálló, izgalmas konstelláció.

Ezzel az önmagát író-kereső mohósággal, kíváncsisággal fordul az „ősök” felé is, rokonságot, ismerős akusztikát-echót keresve; egy-egy gesztust, dörmögést, ízes riposztot, vaskos nevetést, szenesedő keserűséget is megidézve; az eggyé válás visszafelé hatványozódó szálait bogozva, szemérmesen felmutatva a hasonlót, a lelkébe beépülőt.

Írói céltudatosságot látunk a kényes egyensúllyal festett „kettős portrékban”, szerkezetet, életszakaszok felvázolását, egymásra épülését, döntő fordulatokat-eszmélkedéseket, s fejlődést is – mint egy regényben. Az ifjúkor magányos sóvárgásai, vágyakozásai már a beteljesülésből homálylanak elő; a Julien Sorel-i elszánást, célratörést férfihumor idézi, enyhíti; a „pályamódosulás” látványos pillanatát iróniával-alázattal szelídíti; az írói tanulóévek köré filmszerűen pergetett szerkesztőségi szobákat, arcokat, hangokat varázsol már-már szürrealista vágásokkal és bőségben.

De sohasem élősködően, a felidézett figurák rovására; ellenkezőleg! Nem szívja el előlük a levegőt, nem szorítja ki őket a kép szélére, nem ürügyként kezeli őket, hanem mestereknek dukáló tisztelettel, barátoknak járó melegséggel és szerelmes áhítattal; megtörténik az életre keltés, a „vérátömlesztés” csodája: tapintjuk-halljuk őket, járunk otthonaikban-szobáikban, csodáljuk erőfeszítéseiket-harcaikat, elszomorodunk halálukon.

Megejtő elevenségű tablót látunk az irodalmi múlt idejéből, Illés Endre idejéből. Az elmúlt idő nosztalgiát páráz, az erősebb szívűeknek fájdalmat. „Itt van – de már Janus-arccal van közöttünk.”

Illés Endre az erősebb szívűek közül való, s minket is biztat bölcsen, hogy azok legyünk. Szembenéz a „reménytelenség túlsó felével”, s szomorkásan-diadalmasan leplezi le, hogy az lehet irodalom is, legalábbis kezdetben, legalábbis az invokációban, s csak később sötétül hozzá az élet; félelmetes „edzést” követünk, pokoli „erőnléti gyakorlatokat”, míg a Juhász Gyula-portrét olvassuk. A sablont jobban kedvelő észjárásunk már előlegezné a poént, hogy mégis az „élet” az érdekes, az után folyik a nyomozás, iskolás beidegzettséggel várjuk a feloldást, a megoldást – és ekkor ér az igazi meglepetés. Illés Endrét a gyönyörű-fájdalmas versek érdeklik, az „irodalom”, a csodálatos, az indok és ürügy nélkül is megtermő költészet; erről az oldalról vizsgálja a megcsúszott, megkésett ritmusú, szinkópás „életet”, egészen a formalinban ázó agyvelőig. És csak ekkor csukja be a „halálba merevült műhely ajtaját”.

Milyen sokat tud, már-már nyomasztóan sokat, de lehull róla minden tudás, mint a ruha másról a „boldog szerelemben”; a mesterektől, a barátoktól elérkeztünk a szerelemig, ebből egyáltalán nem csinál titkot, a könyv címébe ugrasztotta ki; s a sorrend iránya befelé értendő – a szív felé. A szerelem: Móricz Zsigmond, a „máig legnagyobb prózaírónk”!

És aki olyan sokat tud, fejet hajt a legnagyobb tudás előtt, tanítványul szegődik az igazi mesterhez; példát adva és minden ékesszólásnál hatalmasabban toborozva. Tántoríthatatlan és makacs, vértolulásos dühvel vitázó és forró szavakkal agitáló. Mindenféle divattól megingatott szerelmünket megszilárdítja, rajongásunk tüzét új és új ötlettel, felfedezéssel táplálja; fölényesen utasítja rendre, tűzi tollhegyre a mindenkori divat ügynökszólamait, s hessenti el a nemes borba beleszédült muslincákat.

Még Móriczcal is vitázik az igazi Móriczért; illetve nem restell pálcát suhogtatva kioktatni, helyre tenni rá vonatkozó, meghamisító iskolás színvonalú félrehallásokat, tévedéseket.

De óv a másolástól is, a fiatalokhoz szól az intelme (a jövőhöz): „Hogy a fiatal író, akár verset ír ma, akár prózát, figyeljen jól a hangjára: sajátja-e már, vagy még mindig idegen a minta? És ha idegen – mert divat, mert tetszetős, mert olcsón megszerezhető, mert mosolyához nem kell igazi felszabadulás és fájdalmához sebzettség: ezek az idegen mintákban élő fiatalok vessék le az álarcot, és próbáljanak megszabadulni az idegen hangtól. Minden divattól. Minden ellesett fogástól. Nem lesz könnyű. Örökölni is veszélyes. Móriczot sem úgy folytathatjuk ma, hogy az ő hangján szólunk, és a formáit lemásoljuk… Nyíltabb szavakkal: nem mások álmaihoz – önmagunkhoz kell elkötelezettnek lenni. Ez az előjátéka, az elhagyhatatlan feltétele a súlyosabb dolgok kimondásának… A móriczi példa felelete: akkor találjuk meg önmagunkat, amikor a kifejezni érdemes világot is megtaláltuk már.”

Majd megmutatja, hogy melyik ez a világ: „Azt a világot; mely nyílvesszőként belénk hatolt, kitéphetetlenül, s amelynek mi is el tudunk jutni a legmélyére, a lényegéig. A mélyben élők sorsához. A magány és a közösség dialógusához. Az emberhez méltó élet etikájához.”

Móriczon keresztül vallja meg magyarságát, illő szemérmességgel, de félreérthetetlenül; s ekkor világosodik meg előttünk, hogy eddig is ehhez a megvalláshoz gyűjtötte az anyagot, idézte a múltat; még a külföldi példák, példaképek is mintha csak ehhez szolgáltatnának összehasonlítási alkalmat; a polifon szerelmek: hangpróbák az egyetlen szerelemhez. Minden tudást, minden példát ehhez közelít és viszonyít, mér és értékel; még Móriczot is, és boldog és büszke mosollyal nyugtázza, hogy benne nem lehet csalatkozni. Felmutatja a bizonyítékot, tovább rezgeti bennünk az összefoglaló tanítást, a kikezdhetetlen szentenciát, legyen mihez igazodni a szívünknek: „Nem akkor vagyok magyar író, a magyarság írója, ha vissza akarom kergetni őket az elhagyott útra, a cifra szűrbe és a jobbágyságba, hanem akkor, ha megértem, hogy ma mit akar, és segítségére akarok lenni ebben a magára vállalt új életben. A magyarok, úgy látszik, teljesen ki akarnak költözni Ázsiából, de akkor segítenünk kell nekik, hogy európai ember lehessen belőlük. Nem múzeumi magyarságot kell megőrizni ebben az életben, hanem élő magyarságot, amelyik méltó tagja legyen a világ kultúrájának.”