Portré és vallomás Szécsi Margitról

Ámulva és boldogan fedezem fel újra, hogy a kortárs költők közül a legtöbb verset, verssort kívülről Szécsi Margittól tudom! Habár ez a szokás kiment a divatból, sőt kissé nevetséges is, hogy költők egymás versét mondogassák – de régebben (istenem, milyen régen! Úgy huszonkét-huszonnégy éve!) a költőtanoncok, a zöldfülű lelkesek egymásnak mondták föl, fújták kívülről, nem a saját versüket, nem, nem: azt inkább szemérmesen elhallgatták, hanem az előttük járókét, a választott példaképekét. A nyomdaszagra nekünk még érzékeny volt az orrunk, a versekre fogékony a lelkünk, s a pálya iránt tökéletes az odaadásunk. Sovány ösztöndíj még soványabb filléreiből, de mi voltunk az első vásárlói irodalmi lapnak, versesfüzetnek. Úgy éreztük (joggal?), hogy egyenest nekünk szólnak, íródtak a versek – s feltétlen rajongással tekintettünk az „öreg” mesterekre! Tudták-e? (Tudta-e az akkor huszonéves „öreg” Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István – és a finom-törékenyszép Szécsi Margit? Mert nekünk, nekem ma is, ők voltak a csoda, a hétről hétre megszólaló költő!)

Eltúlzom, megszépítem a dolgot? Tanú rá az akkori többi zöldfülű (nem hiszem, hogy szégyellnék), tanú rá az albérleti hurcolkodásokból megmenekült versesfüzetek, Új Hang-példányok sora – s tanúk a fejben megőrzött versek. Csak elkezdek egy verset, fennhangon vagy magamban, s be sem kell hunyni a szememet, látom a zeneakadémiai Új Hang-estet, egyetemi folyosókat, kollégiumi szobákat, a kamaszizzású, átlelkesedett éveket.

Micsoda klubhű közönség a tribünön, s micsoda verseny a pályán! Mi, legalábbis akkor, annak éreztük: versenynek, de a legnemesebbnek, ahol nincsenek vesztes versek, csak győztesek, a mai vers csak másképp szebb, mint a tegnapi! Micsoda verstermő pár év, micsoda lélegzetvételek a tisztult levegőből!

Nem feladatom (nem is szándékom) e pár évnyi szakadatlan virágzás elemzése, felidézni is csak azért idéztem fel, hogy egy-két vonással megrajzoljam az időt, a körülményt, a közeget, amikor, amelyben Szécsi Margit indult. Személyes, személyeskedő a felidézés? Természetesen. Az időben mi (mi is) éltünk, a körülményeket mi is észleltük, a közeg pedig (részint) a mi szívünk volt.

Szécsi Margit indulása olyan volt, mint első kötetének (Március) nyitó verse: „Én is a hegyről lerohanok, szíveket ríkatok, szólongatok.” Hibátlan, kikezdhetetlen, eredeti, üde és vad hangütés. Szabad és megállíthatatlan; a költészet ózonját szimatoltuk.

Hírlett ugyan és pusmogták is, hogy írt egy csomó rossz verset is (amilyenekből akkor nem is mázsa-, hanem tonnaszámra porosodott raktáron: a folyóiratokban, könyvekben), de mi ezt a pusmogást kinevettük, a rossz versek után nem nyomoztunk, nem érdekeltek bennünket – az újakat, a jókat mondogattuk ámuldozva. Például ezt: „Pirosló galamblábak a friss bimbójú ágak. Gyöngécske szél ha rebbeg, az égen lépegetnek,” Olyan volt ez a vers (olyan ma is), hogy utána fel kellett nézni az égre! Hogy: valóban piros galamblábak-e? Hogy: valóban lépegetnek-e? Igen: azok voltak, és igen: lépegettek! Olyan megdönthetetlen és egyszerű igazság volt – ami szíven ütött! Mint egy természeti jelenség; úgy is nyilatkozott meg, olyan magától értetődően, hogy másképp ezt el se lehet dalolni. A címe is: Dal, természetesen. Gyönyörű és egyszerű volt, mint egy népdal.

Talán éppen ezért kaptuk fel a fejünket egy kicsit megütődve, mikor egy másik versben ezt olvastuk: „Míg babirkálva vívódom a szóval…” Hogyhogy? Egy ilyen kész fegyverzetű költő „vívódik a szóval.”? S méghozzá: „babirkálva”? Mesterségbeli fogásokra gyanakodtunk (amelyeket megvetettünk, lévén a természet s természetesség rajongó, de kissé tanulatlan gyermekei), a vers „csinálhatóságát” sejdítettük.

Pedig nem erről volt szó – s mire megértettük, végre mi is felnőttünk, véget ért az édeni kor s elkezdődött, mi is?, a tanulás, a munka, a tapasztalatok-élmények máshonnan beszerzésének kora.

Mert igazi felnőtt vers volt a „Dél van”! (A válogatott kötetből ugyan kimaradt – ez a költő szent joga, hogy megítélje-rostálja a verseit. Az én szerény jogom meg, hogy idézzem a több mint húsz éve fejemben élő sorokat, a pályakép megrajzolásához.) A dalok tökéletes, de kissé elvont világából kilépő, nyers ízeket-illatokat megízlelő, a tehetséget az új feladathoz igazító vers volt. „Rádöbben a felnőtt, hogy sehol se járt még. Építkezések mészpora befogta…” De: „kis világában még így is megérzi a végtelent – s dalba akarja igézni.” A költő hazatért, még pontosabban megfogalmazva: tehetsége, mely oly nyilvánvaló volt az (etűdszerű) dalokban-versekben, rátalált az igazi témára, a saját életére, élményére, eredőjére, idegére-csontjára. S mámorosan, s valóban felszabadulva énekli; mámorosan: mert íme, ebből az anyagból is lehet költészet (a hentesmérlegre csattanó nyers húsból; a gyárnál fékező autóbuszból; a fázós kis házakból; a dekáért nyelvelő vásárló kislányból; a szögön mélázó fél borjúból – vagyis a költőt körülvevő oly ismerős világból!), s felszabadulva: mert a feladat, bár nem könnyű, de világos: „Míg babirkálva vívódom a szóval, hogy mint a fémmag, a célba beverjen…” Vagyis a pontos fogalmazás, a halálosan pontos megfogalmazása a létező világnak!

Vagyis szinte minden együtt van már, ami a későbbi érett költőt jellemzi. Minden mást félrerak, erre teszi fel az életét. A mellékesnek ítélt „irodalmi dolgokat”, harcokat gőgös-önérzetesen elutasítja; makacsul ragaszkodik a felismert feladathoz, nem ír mást, csak verset, mindent rábíz megtalált műfajára! Ír megállás nélkül, pontosan, szigorúan, mintha ez is olyan munka lenne csak, mint a többi.

Még mindig az első kötetnél tartunk, onnan való ez az idézet is. A vers címe: „Vers Derkovits Proletáranya c. képéhez”. Hosszú, nehézkes cím, de szükséges és így pontos, nehogy bárki is gömbölyded, veszélytelen, múltba antedatált allegóriának értse. Derkovits képére való utalás csak még keményebben húzza alá a verset, keserű távlatot nyit – a mába, amikor „A bévül-bolyhos vérnarancs nem nékünk gördül – még haját se kapjuk, nemhogy ízét – szagát se!” Ne felejtsük el, hogy a narancs sem allegória, valódi narancsról volt szó, amit akkor különleges boltokban rejtegettek-dugdostak a közönséges halandó elől.

De nem ezért idézzük a verset, ma már narancsot is lehet éppen kapni – hanem: „Tőletek vagyok oly hatalmas, minden szegényért anyafarkas”. Az előbb beszéltünk arról, hogy Szécsi Margit a „Dél van” című versben felfedezte a környező világot, világát, amely nem más, mint a szegények világa, amelyből ő is származott; felismerte, hogy nincs más dolga-feladata, mint hogy e világ költője legyen. Vagyis első pillantásra csak egy különös megfogalmazásnak tetszik, hogy a költő „minden szegényért anyafarkas”. Világos, így beszél egy forradalmi költő! De a forradalmit Szécsi Margit akkor is halálosan komolyan gondolta, mikor e szónak hihetetlen elértéktelenedése következett be, vagyis amikor e versét írta – ő az akkori proletáranyákról írt (mellesleg saját magáról, hiszen költő)! Bátran és fölényesen hárította el a brosúrákat (mindenfajta brosúrát), a sugalmazásokat, és nem azokból olvasta ki, hogy miről kell írnia, s nem abból tanulta meg, hogy mi a forradalom.

Ma már az ilyen eszmefuttatás nem sok szívet dobogtat meg; hogy mégsem vesztette el teljesen a hitelét, hogy mégsem vesztettük el teljesen a hitünket a szóban: többek között Szécsi Margitnak köszönhető.

Nagy szavak? Avagy éppen: túldörzsölt észjárásunknak kicsit naivak? Ha így van, ha így lenne, ha cinkosságunk már kikezdte volna agyunkat, gondolatainkat – itt az ideje, hogy elzarándokoljunk a költőhöz, aki még a szavak első jelentését ismeri.

Ha summázva akarnék fogalmazni, forgatgatva-olvasgatva a válogatott verseket, azt mondhatnám, hogy Szécsi Margit mindig a szegényekről ír. Sírva, panaszkodva, büszkén, dühödten, fájón, élesen, fogcsikorgatva, szelíden, üvöltve, eget rázva, poklokat idézve, elszántan és kibékíthetetlenül!

Ha az első verseknél megáll, akkor is jelentős, újat hozó, kész költő lenne. Ennek a „ha-játéknak” csak akkor van értelme, hogyha hozzásegít a jobb megértéshez. Játsszunk el tehát a gondolattal, hátha megértünk valamit. Ez a megállás a „Páva a tűzfalon” kötettel történhetne, a pályaszakasz itt tetőzik. Nézzük először a mesterség oldaláról: mindent tud már a költői mesterségből, amit tudnia szükséges és érdemes. (A kezdő zsengéket eldobta, illetve nincs is „kezdő-korszaka”, rögtön kész versekkel lépett az irodalomba – ami önmagában is figyelemre méltó.) Képei meghökkentően újak, csupa eddig ismeretlen anyagból építkezik, a felfedezett világához való makacs ragaszkodás itt is kamatozik: áradnak a versbe a kültelki utcák, gangok, tűzfalak, a betemetett nádasok, nagy építkezések mészillata. Megkísérli, sikerrel, hogy a dalba, amelyet etűdként már tökélyig művelt – belevigye ezt az érdes, csikorgós, „költőietlen” világot. Nagy vállalkozás, csúcsteljesítményei később ebből születnek. Ilyeneket ír most:

Mintha a kései József Attila-dalokat folytatná, e magaslatról startolna biztos szárnnyal. Rímelése is fölényes, e kor újdonsága szerint az élőbeszédből nem kirívó asszonánc, de mindig helyzeti energiát hordozó – Illyés, Szabó Lőrinc találmányait biztos kézzel honosító-alkalmazó. Megpróbálkozik a szabadabb verseléssel is, a kordivattól kissé eltérően: az akkor némaságra kárhoztatott Kassák zenéjére fülelve. S ezt is milyen jó érzékkel! Hiszen ez a modernebb zene azonos világot idéz, s a társaktól eltérően: a város, a városi szegénység világát!

A nevek, hatások fölemlítése nem jelent többet, mint tájékozódási pontokat, hiszen e versek legerősebb jellemzője: a kész hang, az új hang. És a tehetséghez méltó öntudat, önérzet: „Kincset… óh, ember minek gyűjtesz, amikor engem: bárányfelhőt, melledre tűzhetsz.”

S bár e versekben tragédiák, szorongató tapasztalatok, felismerések bujkálnak, majdnem valamennyiben; villamos kisülések az idillben is, az igaz, megharcolt örömben is – még bírja a költő hittel, erővel; a megírás, a pontos megfogalmazás, a vers még győzelem is egyben! És: csupa földönállás, diadalmas otthonosság, töretlen harci kedv, a szegények felmutatott erkölcsi fölénye, csillagtársakhoz tartozás, ezerévnyi mélységből felérés égboltnyi lélegzetvétele, és jelen és jelen, és a megvalósulás forró közelsége! Az egyensúly példa nélkülien tökéletes, a kor a nyakon csípett idő ritka pillanata.

De már (a tehetség előérzete? Jóslat?) felhangzik a nyugtalanító dallam, a következő korszak invokálása, a zuhanó évek kapaszkodója, e kényes egyensúly kivédhetetlen felborulása: „most a csoda a mérték”.

Vagy csak a probléma megsejtése ez még: hogy a mostaninál sokkal, de sokkal bonyolultabb, szétesőbb és felfoghatatlanabb lesz a világ? Vagy a tehetség elégedetlensége a nyugalmi (vagyis túl kerek) helyzet miatt? Vagy egyszerűen az egészséges ösztön fejlődésvágya? El kell árulnom, miért tartom oly fontosnak e jóslatos sort. S azt is, miért tartom jóslatosnak.

Első látásra egy jogos igény csak: „– úgy lépj elém jelen világ: most a csoda a mérték.” Még felkiáltójel sincs a végén. Vagyis jogos és természetes volt – akkor. Ez is jellemző, egy korszakra jellemző, ifjúságunkra (kamaszkorunkra) jellemző lelkiállapot: a varázsigék használata, a történelem testközelsége, a teremtés behunyt szemű biztonsága. Indokolt volt ez az érzés, a ma már kissé hitetlenkedve idézett világot megforgató szándék? Ha e korszak igazi versei és költői felől nézzük: nem is lehetett másképp. Hiszen pusztán már létezésük, megszólalásuk is világot (irodalmi világot) megforgató tény volt; bár előttük is jöttek költők, s nem kisebbek, a „mélyből” – de míg az elődök sorsa, indulata (summázva) a lázadás volt, az új raj hihetetlen lehetőséget és alkalmat csípett fülön: az időt, a teremtő jelen időt. (Hogy József Attila idáig hangzó sóhaját idézzük: „van idő, csípjük csak fülön!”)

Ez ma már közhely, tisztelettel idézett, de kissé bebalzsamozott közhely. Miért forgatjuk a szót makacsul ekörül, miért próbáljuk egy kicsit lekaparni róla a balzsamot? Mert csak így érthetjük meg, hogy mit jelentett igazából ez a sor: „most a csoda a mérték.”

És hogy miért volt jóslatos?

Egyelőre zárjuk le a gondolatsort s a korszakot is egy másik idézettel: „Ifjúság égő álmai! Én nem mondok le semmiről.”

Nemcsak a sors faragja a költőt, a költő önmagát is faragja. Csupa elnagyolt fejszecsapás. Csupa elszánt fejszecsapás. A művelet mélyén hibátlan ösztön munkál: önmagát sem kímélve, alakítva közelebb akar jutni a titokhoz; hátha így jobban megért valamit a világból, amely felrobbant körülötte. A minőségi különbség: hogy önmagát faragja.

Az új hangot egy dal kezdi. (Elképzelhetetlen népszerűségre jutott dal, ami alig-alig fordul elő költővel – slágerként éneklik!)

Megvesztegetően szép dal; megvesztegetően kínálkozó lelkiállapot: szomorkás, rezignált, lemondó – errefelé is vezet út a nagy költészethez! Volt rá példa; s ha lett volna akkor irodalmi kritika, nyugodtan biztathatta volna a költőt ebbe az irányba.

Ám Szécsi Margit most is a nehezebbet (teljesebbet) választja: keményen, szigorúan, senkit se kímélve (önmagát a legkevésbé) szembenéz a világgal. Helyesen és hibátlanul érzi: joga van hozzá; tehetségéhez méltón érzi: kötelessége.

Az eddigi kerek költői világ darabokra hullt – ez az első látható jele az új vállalkozásnak, nekigyürkőzésnek. De még helyesebb, ha azt mondjuk, hogy a költő szedte darabokra világát, ízenként vizsgálgatva-ítélve azt; a részletek megbízhatóságát, tisztaságát mérlegelve (kötetcímbe is belekerül a „mérleg” szó). Világát – és önmagát! Vágyait, céljait, örömeit, fájdalmait. Makacsul, a prózáig lecsupaszulva – valami dühödt elszántsággal roncsolja a dallá kerekítő hajlamot; a vers sem érdekli, míg utána nem jár minden szónak.

Sziklaszilárd erkölcsi fogódzója, magassága is, ahonnan áttekintheti a felbolydult világot: most is a szegénység sorsa! Ebből nem enged, ebből nem engedhet; erről a talajról nem repülhet el – s biztos érzékkel: nem is akar elrepülni!

Egyenesen következik ebből, hogy a pénz hatalmát, megcsúfoló diadalmát megvizsgálja. (Megélje?) Ady Endre óta nem írtak ilyen dühödt, keserű, gúnyos, leleplező, gyilkos verseket a pénzről! Számtalan variációban idézi, éli, szenvedi; bajt szimatolva, megrontó, idegen erőnek kikiáltva; halált megvető bátorsággal nekirontva; magasabb erkölcs nevében gúnyolódva; figyelmeztetve, panaszkodva, átkozódva.

Legteljesebb egyetértésünk mellett is gyanakodhatnánk, hogy nem visz-e félre, mellékutakra ez az indulat: de a költő pontosan tudja, hogy mit csinál, pontosan tudja, hogy hová szúr, a hadakozásnak értelmet, hátteret, távlatot ad, magasabb szintre emeli: a pénzt az álommal szembesíti; az elvakult, széttöredezett vágyak elé a teljességet tartja.

A teljességért neki is meg kell küzdeni, a teljesség neki is csak álma, vágya; de megküzd érte, megálmodja – és ennél többet nem is tehet. Segítségül felidézi újra és újra a szegények világát, emlékeit – emberi értékeket mutatva fel igazodásul; a megtartó szerelmet, a barátságot és a munkát.

Új (irodalmunkban is új) élményt-világot idéz, szemérmes iróniával, szeretettel, meghatottsággal: a nagy építkezéseket. A lányszállásokat, az esti mosakodásokat, az állványok alatti randevúkat, a téglaporos arcokat, a legyőzhetetlen szíveket, a megkarcolhatatlan örömet – az ifjúságot! Egy máig meg nem írt eposz töredékei-részletei ezek a versek. Szigorúsága-dühe is megenyhül: derűt csillant, humort villant, tréfát pattint; vérbő örömmel idéz vaskos lábú-kedvű angyalokat, egyszál pendelyű szerelmeseket, mondókákat és kalandokat. Látható kedvvel időz e fordított tündérkertben: Vörösmarty-féle varázslatot csinál a nyers falak között sétáló, lavórban mosakodó, sodrott cigarettát szívó, ecetes bort ivó Csongorokból és Tündékből. Mintha a szintézist, az összegzést, a minőségileg új verset is próbálgatná. Csillagot keres, megemelő elvet idéz – s nem is tudna máshonnan, mint ifjúságából.

Most is a „csoda a mérték” – de közbül, úgy érzi, észleli: légüres tér. Mozdulatai ezért olyanok, mint az űrhajósoké. Lenyűgözőek – és fotelból nézve: lemosolyogni valók. De a költő nem fél a lemosolygástól, gunyoros szóval elhessegeti és fölényesen, bizton hiszi, hogy „feltörünk a mennyei résen”, és azt is tudja, kellő önérzettel, hogy mi módon: „ha eljő fölemelkedésem”.

Hol győzhet a költő, milyen csatatéren? S miféle győzelmei lehetnek? Nyilvánvaló, hogy csak a versben; és győzelem sokféle lehet. Mert győzelemnek számít és győzelem az is, ha válságos, felborult, felrobbant világát verssé fogalmazza; ha sajgó idegeit húrrá hangolja; ha költőönmagát csillagként kitűzi – ragyogjon. A keserű kijelentésnek ellentmondva: nemcsak magunknak. Bár talán tud róla, de hadd írjam ide: lépteit, küzdelmeit, verseit hű és biztató szemek kísérik és kísérték mindig is, a mi szemünk; ez az írás sem más, mint főhajtás a költő előtt; s egy régi drukker öröme a diadal fölött, amely íme, bekövetkezett!