A másfélszeres Kossuth-díjas

Z. Z.-ről van szó persze, Zelk Zoltánról, vagyis Zengő Zivatarról, a lehúzó bajnokról, a kezdőrúgás halmozójáról, a felesben lóversenyzőről, a smenkirályról és a – nagy költőről!

Mi, sereghajtó fiatal költők akkor ismertük meg, amikor kijött a börtönből. Előző életeiről csak legendák és bezúzott-megtagadott versek tudósítottak. Merthogy voltak előző életei! Több élete is volt! Azt a pályát, az ő pályáját másképpen nem is lehetett volna végigjárni, még így is egy nagy adag csoda kellett hozzá. Az újra megnyílt Hungária kávéházban éjszakáztunk, nappaloztunk, ebédeltünk, ha volt elég pénzünk, ha nem volt, a szomszédos Lucullusba ugrottunk át, ahol egy forintért lehetett kapni egy tányér összeöntögetett maradék levest. És nem törődtünk nagyon vele, hogy Lucullus forog a sírjában.

Z. Z. belevetette magát a társaságba, és annak is rögtön a közepébe. Csodálatos képessége volt, hogy egyformán jól érezte magát a nagy tekintélyű, angol szövetben járó kortársai között is – és a lukas zsebű, szemtelen fiatalok között is! És ami még nagyobb csoda: a társaság is jól érezte magát, ha köztünk volt! Leírom bátran, hogy szerettük! Ami nagyon nagy dolog volt akkor is! Egyenrangúként viselkedett, s egyenrangúvá tette a környezetét. Anekdoták, történetek tömege tanúsítja, s én úgy gondolom, hogy ez már akkor is egy kis halhatatlanság volt.

Természetesen fütyült a halhatatlanságra és az egyéb nagyképű, komolykodó dologra. Hajnalokig kártyázott velünk, szívósan harcolt, és az akkor teljesen általános szokás szerint, soha nem adta meg az adósságait. A pénzszerzésnek számtalan fortélyát ismerte, ámulva bámultuk amatőr kezdők, s próbáltuk ellesni a fogásokat. Sikertelenül persze, ebben ő volt a császár, bár mindig mindent elmesélt, hallatlanul nyílt és őszinte volt, szinte már önveszélyesen. Nem ismertem nála nyíltabb embert és most látom: nyíltabb költőt sem!

Azt, hogy milyen költő, milyen jó költő, milyen eredetien nagy költő – mindenki tudta, a szemébe is mondtuk, de amúgy nem törődtünk, nem foglalkoztunk a témával sokat. Hogy is mondjam, hogy világos legyen: ő sem nagyon foglalkozott vele, természetesnek vette, mint a lélegzést. Persze hogy érdekelte, persze hogy hiú volt; de még jobban szeretett élni! Azt hiszem, többek között ezért is szerettük, és ő lubickolt a szeretetünkben. Soha nem sértődött meg és soha nem sértett meg senkit. Nagy dolog ám ez bicskanyitogató-feljelentgető irodalmi életünkben!

Ha dühös volt is, dühe hamar elszállt, átlényegült, már mesélés közben anekdotába fordult, csavarosan haladva a poén felé. Egyszer, új házas korában történt velük, hogy meghívták Kormos Istvánt vendégségbe. Még vacsora közben javasolta a házigazda, hogy ne töltsék az időt unalmas fecsegéssel, hanem húzzanak le. A tízeslehúzás akkor tombolt Budapesten, s ennek két legnagyobb mestere éppen ők voltak. Vagyis nagy mérkőzés ígérkezett. A szerencse Kormosnak kedvezett, elnyerte Zelkék összes készpénzét, majd több téma nem lévén, elbúcsúzott tőlük.

„Képzeld! – mesélte reggel telefonba Z. Z. – Ez még mind nem elég! Ahogy engedem ki a kapun, jött befele egy házaspár, és kapupénzt nyomnak Kormos kezébe! Hogy lehet valakinek ilyen disznó szériája?!”

Most már mind a ketten a túlvilági kávéházban adnak revánsot egymásnak, immár nem változó szerencsével…