Képzelt interjú Z. Z.-vel, közbevetésekkel– Kedves Z. Z., a címen nincs mit magyarázni, csak annyit: nem feltétlenül a lustaság sugallta ezt az ötletet! Hogy mégis micsoda? Talán a szemérem (vagyis a nagyobb szabadság reménye!), meg a… de végül is, én kérdezlek Téged s nem Te engem! (Ez is egy szempont!) Az első kérdés a Hetvenévesnek szól, vagyis, milyen érzés… – Egy megvénült sas mondja, hogy csőrének még van annyi éle, kitépjem szárnyam rongyos tollait és időm is annyi talán, levánszorogjak sziklámról a völgybe: zabáljatok! Csőrömtől karmomig zabáljatok föl hitvány büdös rókák!, de hagyjatok húsomból a ganéjos lábú varjaknak is! – De vicc nélkül… Na, jó; másként fogalmazom a kérdést: öregnek jobb, vagy fiatalnak volt jobb? – Ha átgázolva a tengereken, az öregség csuszamlós földrészét megtalálod, visszanézve látod: az ifjúság fölbokrétázott csillagok alatt, mindig zöld évszakokban járva, zsákmánnyal megrakott napokkal is kudarc kudarc kudarc – megöregedni! az a győzelem. – Ezt csak Te tudhatod, ezzel nem is lehet vitatkozni. Tovább kérdeznék: gyereknek se volt jó? Szívesen emlékszel vissza gyerekkorodra? – Mióta az istent eltemették, koporsóba gyűrték az apámat, nem szűnik a gyermekkor szívemben… – Ha nem szűnik, tudnál még mesélni róla? – Se falióránk, se vekkerünk, zsebórája se volt az apámnak. De hát, ha aludt is, anyám akkor is hallotta a percek cirpelését, s azt a pillanatnyi zsúfolt csöndet, mely – igaz, csak éjszaka! – gongütésként szól minden órafordulatkor. Hányszor nyitottam szemem hajnali lámpasütésben, mikor anyám csukott szájjal is dalolva, tésztás karokkal állt a dagasztóteknő fölött. Az évszakok színét is ismerte, egyetlen friss mozdulattal elhúzta a téli reggel függönyét… – Nagyon szép… – De aztán nappal! Hányszor látták a szomszédok, amint égre tekert nyakkal ágaskodom az udvaron. – Nézd meg, fiam, hány óra van? – szólt apám, s én oda-vissza húsz lépést menve udvarunkon, hoztam a hírt: Negyed tizenkettő. S milyen diadallal hoztam! A betűket még nem, mikor a tűzoltótorony óráját már olvasni tudtam. Nem úgy, mint Fábián Laci és Marada Lajcsi… – Nagyon szépen idevarázsoltad… – Nem voltunk mi varázslók, szobában laktunk, nem fa odvában, ágyban aludtunk, nem moha volt a párnánk. – Világos; a „varázsolást” nem is úgy értettem. – Ha megvolna még rámás falitükrünk (a nagyszobában állt a plüssdívány s négyfiókos faragott sublót közt), látnám benne fésülködő anyám. – Vagyis, hogy nincs ebben semmi „költői”, pontos, józan… – Haja zizegését is hallanám. – Igen. – A nagyszobában a falitükör előtt ingujjban állt apám… – Hol volt ez a ház? Milyen volt? – Az eperfa a ház előtt, a fa előtt a pad, a házban anyám született… repednek a falak, rothad a zsindely, hull a mész, zuhog a vakolat. Nagyapa oly sovány, mégis, egyedül övé csak a pad, körülötte kövön, füvön az alkonyi csapat, a vendégek, a mindennapiak, zsíros hajú román paraszt, bíró és pakulár, s a kilenc kőtörők, hiszen a kőbányában munka vége már, sárgult, avas szalonnát esznek, és sárga málékenyeret… És eljött egyszer a pópa is… és akkor este lett. És akkor Iloba felett pópaszoknyájú este lett. – Vagyis Iloba; milyen gyönyörű, lágy nevű falu, mintha folyó csobogna… – Negyednapon négy deszka közé zárták és Nagybányára vitték nagyapát. – Öröm és bánat. Milyen „elhatározó” élmények értek még gyerekkorodban? – Abban a Szamos-parti házban csak neki köszöntek kezit csókolommal kardalosok, kereskedősegédek, s a vakációzó fiúk, kezitcsókolom-Olgácska-deszépma!… ült a tizennyolc éves Olgácska, tőle kérték el a kulcsot a lányok, s fél óra múltán az ő kezébe számolták a szobapénzt – ez volt a munkája négy polgári s három kereskedelmi után, de csak este nyolctól tízig, mert akkor már az anyja lett a kulcsok és a pénzesfiók uralkodónője, akkor Olgácska – hazamegyszépenkésővanlefekszik! Csak palánkrágó ugatás, csak partra vágyó hullámok kísérték hazáig, mert mégsem igazi úrileány, mert mégiscsak a kupleros leánya – azután, mert fülében nem szűnik a deszépma, s mert itthon is arcát sütik azok a hipermangánszínű lámpaernyők, hát minden holmit ledobva magáról, a vízzel teli nagylavórba áll – két ifjú mell, két hosszú, duzzadó comb s a szerelem lakatlan fecskefészke a bámész has szép eresze alatt – – Gondoltál-e már akkor a versírásra? – Elég szólítani, hívni a múlhatatlan nevű falvakat s már jönnek is, már versbe állnak:
Aztán a másik költemény:
– Mi ez? – Kamaszkorom verselő vidéke. – Gondoltál arra, hogy jó lenne egyszer hazamenni? – A kilincset se kell lenyomnom, sarkig nyitva az ajtó. Csak az árnyak. Csak a leszegett fejű, körbejáró árnyak a végtelen börtönudvaron. Hát ezért jöttem haza, hogy ne szólhassak többé senkihez? hogy apám mellén ne mondhassam el a novemberi kapualjat, a húgyszagú szalmazsákot, a priccset, s az agyvelő rothadt rózsáját az aknamezőn! – Ugorjunk egyet a beszélgetésben (az időben), de még ne az aknamezőkig. Mesélj az ifjúságodról. – Milyen mély börtön volt gyerekkorom a gyertyaszagú templomudvaron!… Csak ott lettem gyermek, inaskoromban… ifjú voltam, s nem volt munkám, azért voltam olyan vénen fáradt. Oly öreg voltam, amilyen csak egy inasgyerek lehet… Meghitten fogad a szoba, mely honom lesz eztán, hol hatodmagammal, hatunk gőzében álmodom. Hatan rejtjük nyirkos cipőnket este dívány, vaságy alá – szinte szégyellve a tévelygést, a tisztább, szellősebb szegénység esztendeit… visszafogad az ágyrajárók családja, s az öt szomszédtest illatát beissza húsom, hogy nappal se felejthessem az éjszakát, az ágyrajárók éjszakáját… – És verseket írtál, az ágyrajárásról, a nyomorról, a külvárosi villamosról, ha szabad így mondanom: ez volt a Te kincsed, birtokod… Hogyan is volt? Nem volt-e könnyebb verset írni ennyi élményből? – Ha látnál mostan verset írni engem ez őszi estén; hónapos szobánkban, paprika, kenyér s könyv az asztalon és kilenc paradicsomosüveg. Ily kedves környezetben írom versem egy csorba csészén pislogó gyertyánál, nehogy anyámat felköltse a villany. Mert alszik ő; és alszik már öcsém is… „Ó, milyen könnyű neked! Ez idillikus, egyszerű miliőben, a szegénység dicsfényével övezve, átadhatod a költészetnek lelked…” Nincs vigasz itt! Ha olykor ének tör át a sötét falakon: koldus dalol, nem is dal az, csak robot… Csikorgó foggal ül hát a csendben, csüggedt düh ez: mély és konok – – Ha nem is idill, de megtartó öröm, ragaszkodás, szerelem jutott Neked is… – Ó, milyen szegények vagyunk! de élünk és együtt vagyunk… De összebúva hallgatunk, vagy egy gyermekdalt dúdolunk: „Gyengék vagyunk, elfáradunk, talán bizony meg is halunk…” Talán bizony… Ó, a Balázs utcában az a kis lakás! – Tudom, ismerem: ez a Sirály! De ott még nem tartunk. Most még egy másik pokol ajtajánál állunk. Azt írtad ekkortájt: „Hazád a vers…” Ez a kijelentés azt is tartalmazta, hogy csak a vers, vagyis hiányt jelöl, hogy ugyanonnan idézzek: „Vagy nem találtál itt mást, csak a nyelvet, mellyel idegen vér zúgását zenged?” – Mint gyermek anyja szoknyáját remegve, oly görcsös ujjakkal fogództam én hazám földjébe. – Ezt hol írtad és mikor? – 1942 nyarán, Ukrajnában. – Milyen körülmények között? – Három szobában száz zsidó mocsokban, lázban úgy hever: a test, ha moccan, idegen testhez tapad már, testre lel. Verejték gőzöl, forr a láz, fortyog száz vézna test alatt a padló… – Mi kötött mégis az iszonyúan messzi hazához? – Szerelmem így lett honvágy… s neved: Irén, mintha ezt mondanám: Erdély! Dunántúl! Lankák! Halmok! Bércek! – Mikor hazakerültél s vége lett ennek a pokolnak is, volt-e benned gyűlölet? – Tudod, mily hullahegyre hágsz itt? – És később hogyan rendeződött benned ez az emlék? Ha egyáltalán: az „emlék” elegendő kifejezés és a „rendeződés” helyénvaló? – Kivégzett partizánlány, megfagyott magyar paraszt, puskatussal agyonvert zsidó kéz a kézben korzóznak az aknamezők sétányán – – – – Lépjünk arrébb egy ajtóval; ezen az ajtón, mikor még nyílik, fény dől ki, a Szabadság fénye… – Még botorkálunk, mint a vakok, de arcunkat az égnek emelve, édes italod kortyoljuk s drága fényed zabáljuk, mígnem jóllakik lelkünk, Szabadság, véled. – Igen, ekkor a mottó még a folytatás nélküli József Attila-sor: „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet”. – És a költő mozdulatlan áll, csak áll dús ámulatban: mint a teremtés tanúja… – Nemcsak áll. – Légy pártos, költő, pártján csak nékik! a szegénynek! – A makacsul idézett József Attila-sor, a „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet” – azért makacsul, mert nem teljesült? Egyszóval, fél kézzel ebbe a zászlónyélbe is kapaszkodtál, később már két kézzel… Vagy, ha elengedted is, gyorsan és bátran utánanyúltál. – Nem illet engem a dicséret, hidd el, barátom, csontig éget, hogy bátorságomat dicséred… Ember vagyok, embermód élek, hogy is lehetnék bátor? Csak jobban rettegek attól, hogy hitvány lehetek, jobban, mint a haláltól. – S ekkor egy másik ajtó becsukódott mögötted. Megkérdezhetem (a Te szavaiddal), mi volt Z. Z. őszinte véleménye költészetéről élete ötvenkettedik, rabsága második esztendejében? – Füst… Korom… Pernye… Hold… és Csillag… Rigó… Gyermekkor… és Avar… – És a legszebb vers, a gyönyörű vers, a Sirály… (Első közbevetés: ekkortájt ismerkedtem meg Z. Z.-vel. Ez persze csak számomra volt érdekes, különben is felületes, tisztátalan kíváncsiságokkal volt elegyes ez az ismeretség; az őt melengető kör peremén voltam, legtöbbször a Hungáriában, be-bekiabáltam én is a kör közepére – hiszen tízeslehúzásnál, kártyázásnál körben ültünk, középen pedig úgy ült ő, hogy ez fel sem tűnt – helyenként igencsak idétlen vicceket, s ő tűrte, tűrt minden ugratást, kivetkőztető anekdotát, elnevezést – a legenyhébb a Zengő Zivatar titulus –, mosolygott a nem is rejtett célzásokra, a citálásokra, a fejére olvasott verssorokra. Miért tűrte? Miért mosolygott? Azt hiszem, azért, mert tudta, hogy ugyan különleges és nem mindig tapintatos megnyilvánulása ez a szeretetnek, de mégis szeretet volt, mély és valódi. Mikor a Sirályt elolvastam, egy pillanatra meginogtam, meg akartam szüntetni magamban ezt a vicces ambivalenciát – a Zelk-versek és Z. Z. a… nos, mikor mi: leégett lóversenyző, másfélszeres Kossuth-díjas, pénzért kezdőrúgást-halmozó stb. stb.), hiszen olyan lélegzetelállító volt a Sirály! Olyan nagy vers! Amilyet én – éreztem – soha nem tudok írni! A megingásom rövid ideig tartott, valamit én is okosodtam, vagyis megsejtettem valamit. Mit is? Titkot? A versírásét? Az élni akarásét, élni tudásét? Vagy ennél sokkal egyszerűbb az egész? Az a bizonyos kör bővült is, változott is Z. Z. körül, néha drasztikus formában, néha Z. Z. mondta fel a viszonyt, néha őt kerülték el, avagy éppen kutattak utána, de más céllal és indulattal; és akkor fogalmaztam meg valakinek, tán egy dühös hitelezőjének, hogy „boldog ember”! Döbbenten nézett rám az illető, hiszen nálam jobban ismerte Z. Z. életét, a rengeteg nyomorúságot. „Igen, igen! Akinek ebben a korban ilyen forró viszonyai és viszonylatai vannak, az igenis boldognak mondható!” – Mely költőre, íróra, példaképre, esetleg barátra emlékszel? – Tíz, ha nem több éve, visszatérő álmom: Babits él és szerkeszti a Nyugatot… – Ismerted József Attilát. Milyen volt? – Bársonygallérú, fekete télikabátban megy az utcán; egy lányra néz, mosoly csillámlik avarszín bajusza alatt. Kalapjáról a havat rázva befordul a kávéházajtón, körülnéz, itt van-e Tersánszky, megérkezett már Nagy Lajos? Leül, és kávét és két zsömlét rendel. Aztán cigarettát sodor a hercegovina dohányból, újságot olvas vagy beszélget, évődik, vagy fölcsap haragja örvényt kavarva füstben, villanyfényben. Hát ilyen ő. Harmincesztendős. – És a többiek? – Mikor először boldog-döbbenve ráocsúdtam, hogy őt látom a kávéházban, Móricz Zsigmondot, aki úgy eszi a görögdinnyét, hogy mellé kenyeret harap, s én a boldog perc melegében megülve még sokáig néztem… – Nagy Lajosról több verset is írtál, tiltakoztál a „kávéházi író” – istenem, micsoda bárgyú vita volt ez! – megjelölés lekicsinylő módja miatt. Őrá hogyan emlékszel? – Kísért a kapuig a kórházkerten át, én: Szervusz, Lajos, ő: Isten veled, aztán a döbbenet, mikor a kávéház és a szegénység paradicsomából kiűzetett görnyedt lelkű öreg a fülemhez hajolva súgta meg: Mert én már imádkozom is… – Kik járnak át még a szíveden? Kiknek a hangját hallod? – Van, aki alkot, én csak írok – szólt Tersánszky Józsi Jenő, s nevetve átlegyintett az emberiség feje fölött. – S ha már nem a földön, kik járnak az égben? – Vigyázzál, Berda Jóska, dobd el a hátizsákot, s ne bakancsban: mezítláb – beszakadhat a felhő vastag lépted alatt! – Neveket mondok: Szini Gyula… – Senki olyan halkan nem lépett, senki olyan halkan nem beszélt, előre köszönt a pincérnek, úgy kért tintát, tollat s feketét. – Hunyady Sándor… – Se száj, se kéz, csak a szivar. Nem is szivar, csak a füst. Hol száll a füst már! Ablaküvegre lehelt asszonyok. – Szabó Lőrinc… – Szembe csüngő haj, görnyedt-magas váll, csontos, nagy arc… Börtönben csapott rám a hír: meghaltál. – Szép Ernő… – A kórház folyosóján láttam utoljára. Élt még, de ő már nem tudta, hogy él. Nem akarta tudni. Jobb karja úgy csüngött a tolókocsiról, mint egy utolsó óriási legyintés. Felejtsük el az egészet – mondta az eltört mozdulat. – Szabédi László… – Tegnap Szárszón, ma Kolozsvár alatt… – Rácz Aladár… – Hogy peng, hogy zendül az a cimbalom, az az egyszer volt és többé sosem lesz! – Vajda Lajos… – Egyszer a Duna-partra is kimentünk, épp napfölkelte volt, én bámészkodtam volna még sokáig, de ő: „giccses”, mondta olyan lenyűgöző szomorúsággal… – Kondor Béla… – Ki ócsárolta, siratni ne merje, ki elgáncsolta, ne nyúljon utána, mert olyan Ő: mint tegnap, holnap is arcul köpi a képmutató hitványt! – Krúdy… – Egyszer majd én is kimegyek a lóversenypályára, fülembe súgja Krúdy úr: Az ötös lovat játssza… – Kimentél, de nem egyszer. – Hát ezt is megpróbáltam. – Milyen szerencsével? Nyertél? Vesztettél? – A zsoké leesik a lóról… – Vagyis vesztettél. – De persze játszottunk tovább. – Beszélj az utazásaidról, jártad-e a világot? – István tegnapelőtt Rómába utazott, László tegnap Párizsból jött haza. Ferenc Bostonban keltezett képeslapját ma hozta meg a posta. Kinek mi jut, nem irigykedem én. – Nem szeretsz utazni? Nem érdekel a nagyvilág? – Ismertem egy öregurat, aki bejárta szinte az egész világot, látta, mit a földön ember csak láthat, pontosabban, mit látni érdemes – a Rákos-patak medrében a hajnal kormos lábnyomát s a tűzfalakon a fáradtság végtelen vonulását, a szerszámládás, szatyros árnyakat –, de nem csupán Angyalföldet, dehogy, ismerte Józsefváros valamennyi odvas kapuját, az egyetlen budai tulipánfát, s azt a kéményekkel békét kötő ecetfát a ferencvárosi bérház udvarán – s még mennyi táj! mennyi feledhetetlen világrész! a Bosnyák téri piac sikátorai, a délutáni utcák áradása, s a hullámok közt imbolygó sziget, a Klauzál tér, s ki tudná felsorolni, hol s merre még, a hajnalban nyitó macskaszagú kávémérésben s a Teleki tér rozsdát okádó ószeresbódéi s Margitsziget platánjai között – Margitsziget! Ott látta Krúdyt egyszer, mint fenséges lassú mondatai, sétált oly fenséges lassúan – a többi már satöbbi meg satöbbi meg satöbbi meg satöbbi csupán. – A szerelemről kérdezlek, a megtartó szerelemről. – Két asszony karján támolyogva: kétfelől karol, hogy járni ismét megtanuljak az Élő s a Halott… ahány lépés velük, annyi föltámadás, ahány nap, annyi év. – Járni tanulásod nem képletes, évek óta ágyhoz köt a betegség. „Meszelt égbolt” a kórházi szoba mennyezete, de versköteted címe is. Megszűnt-e a költő, elhallgatott-e a betegség alatt? – Gyógyítsák meg végre, doktor urak! mert nézzék, felkönyökölni se tud már, mégis, ha háton fekve is, befirkált száz és száz papírlapot, s mi mindent még, ami keze ügyében: gyufásdobozt, újságot, könyvet, tapétát, gyapjútakarót, és isten tudja, hogy csinálja, de már a mennyezet is teli versekké sorakozni nem tudó szavakkal, félsorokkal. – Meg lehet „gyógyítani”? Abba lehet hagyni a versírást? – Elkezdeni a verset, befejezni a verset, megírni azt a verset sohasem lehet. Minden szó átírandó, minden sor áthúzandó, kitörlendő, kijavítandó – kijavíthatatlan. De abbahagyni? Azt soha! – Milyen az ébredésed? – Az asztalon kannányi boldogság a forrázott tea értelmes illata, az első cigaretta, a köhögés, jaj, fölébred Erzsébet, hát kezdjük el… – Milyen az alvásod? – Cinkék, őzek, lovak, adjátok kölcsön álmaitokat! – Új lakótelepen laktok, se cinkék, se őzek, se lovak… – Házgyári elemekből épült, nem illik föléje az égbolt, s nem illik mögéje a hegy, de az már letöröltetett néhány toronyházzal a láthatárról. – Ha kinézel az ablakon, mit láthatnál? – Az Őrmezőt, a Gazdagrétet és a Törökugrató istenfaragta műemlék meredélyét! – Milyennek képzeled a halált? – Ne higgyétek, hogy csontváz a vén kaszás – kisportolt testű ifjú a halál, aki hepeningre úgy invitál, ne féljünk, jó buli lesz, és a végén majd ő mindent elboronál. – És még milyennek? – Mint egy izgalmas kaland kezdetét (ő írta, az ő szavait idézem), úgy várta a halált Hunyady Sándor. Ha én is úgy várnám, ha Ott találkozhatnánk s megkérdezném tőle: Mégis, Kolozsvár s a Körút, a Margitsziget és a színház, és kitagadva s ríva Bródy Sándor koporsójánál, és Karinthy arca, és Krúdy Gyula, és a kártyaasztal, s a sírodhoz karnyújtásnyira csak a Kerepesi úti ügető? Mégis, nem az volt a kaland, a fölcserélhetetlen? – Mit tudnál még róla Te mondani? – Halottaim öltöztetnek, tudom ismerős kezüket, tudom, szüleim öltöztetnek, dunyhaszagú estébe öltöztetnek, konyhaszagú reggelbe öltöztetnek, kalácsszagú ünnepbe öltöztetnek, macskaköves udvarba öltöztetnek, gyerekkoromba öltöztetnek, bugyolálnak halotti ruhámba. – Ha lehetne, szeretnéd újrakezdeni? – Miért, lehet egy partit kétszer veszteni?
(Második közbevetés: mi derül ki e képzelt interjúból? Kiderül-e, hogy mekkora költő? Vagy hogy milyen? Vagy legalább az, hogy én milyennek tartom? Mert az volt a célom, hogy azt bizonyítsam: úgy lehet társalkodni verseivel, mintha élő emberrel. Mint egy elképzelhetetlenül sokat tapasztalt, bölcs és nyílt emberrel. Kérdés még persze, hogy jó-e a kép, amit önmagáról rajzol a verseiben? Csak a saját tanúskodásom idézhetem: jobb, mint amit elfogult, gyarló szemem lát. Olyan, mint Rembrandt hihetetlenül változatos önarcképei. Vagyis milyen Z. Z.? Most már olyan, ahogy megteremtette. A személyes benyomások színezhetik, árnyalhatják, de lényegében már olyan, amilyennek megálmodta – megírta – önmagát. Tehet-e ennél többet költő? Érhet-e el ennél nagyobbat ember?)
– Halló! Zelk lakás? Zoltán? Itt Cs. I. beszél. – Szervusz kedves… – Halló! Meg vagy fázva? Nem hallak jól. Hogy vagy? – Elment a hangom. Négy napja nagyon rosszul vagyok… – Azért hívlak, hogy írtam egy fura cikket: én kérdezek, s verseiddel válaszolok rá. Majd elküldöm, de addig is add áldásodat rá. – Nagyon köszönöm, hogy felhívtál, és hogy írtál rólam. |