A felidézett toronyszoba

SZEREPLŐK:

 

Vagy: egy színész (férfi)

Vagy: két férfi színész és egy nő

Vagy: sok színész vegyesen

 

Mindvégig a szobában vagyunk, ez az akusztika fogja egybe a felidézett emlékeket, leveleket, az első jelenet után pedig minden az író szegény fejében (és szívében) történik.

A halottak nevét kiírtam – ők már sérthetetlenek. Az élők nevét kezdőbetűkkel jelöltem. Ha az előadásig e tekintetben valami változna, az ő nevüket is ki lehet írni.

 

Cs. I.-né: Figyelj egy percre…

Cs. I.: Nem figyelek! Nem látod, hogy dolgozom?! Nem látod, hogy szétmegy a fejem?! Megint el vagyok késve!

Cs. I.-né: A pincében találtam egy ócska koffert…

Cs. I.: Dobd ki!

Cs. I.-né: Kéziratok vannak benne…

Cs. I.: Pláne dobd ki! Elegem van a rám rohadó kéziratokból! A tetszhalott kéziratokból! A jövőnek szánt mélyhűtött kéziratokból!

Cs. I.-né: Nem a te kéziratod. Az unokabátyádé. Czibor Jánosé. És nem dobom ki, mert megint egy évig veszekszel, hogy kidobtam valamit. Tessék. Csinálj vele, amit akarsz.

 

(Kimegy, és bevágja az ajtót.)

 

Cs. I.: (Lapozgat, turkál a papírok között.) Kéziratok… Milyen kéziratok? Nem is írt semmit… Legföljebb más neve alatt! Höhö! Van köztük Kossuth-díjas is! Lektori jelentések, cikkek, levelek… Micsoda szaga van! A papírnak van hullaszaga? Neki volt! Úristen, micsoda szaga volt! Én találtam meg, már három napja feküdt ott, s nyár volt… Mikor is halt meg? Hatvanegyben? Hatvankettőben? Hatvankettőben nősültem először, akkor már nem élt. Mindig lebeszélt a nősülésről… arról is lebeszélt volna! Mégis: hatvanegyben. Nem érte meg a negyvenet. Harminckilenc éves volt. Hihetetlen, hihetetlen! Húsz dorlotin egy pohár konyakban… Biztosra ment.

Mi ez? Egy dosszié. „Iratok és levelek: 1945-1960”. Tiszta, pedáns írás, az ő írása. Atyaisten! Időrendben befűzve. Mi mindent elhánytunk… ő meg befűzte egy dossziéba az iratait, a leveleit. Miért? Minek? Mit akart vele? Miben reménykedett?

 

Veres Péter: „Kedves Czibor öcsém!

Leveledre nem tudok sokat írni, mert te magad sem írtad meg, hogy mi van veled. Ott vagy-e a boltban, és egyáltalán mit értesz azon, hogy Püski nem gondoskodik rólad. Sajnos, ott még nem tartunk, hogy nekem titkárra lenne szükségem, sőt azt hiszem, hogy sohase lesz titkárom. Ti. túlságosan szeretem a szabadságot, akinek pedig már titkárra van szüksége, az nem lehet szabad.

Egyszóval na, nem értem a dolgodat. Ha volna itt valami fölösleges élelmiszerem, küldenék, de pillanatnyilag nincs. Hazulról élek. Otthon még van. Különben fáradt és beteges vagyok. A Parasztpárt ügye jól áll. Nagy tömegek özönlenek hozzánk.

Igazolványhiányodat nem értem. Miért nem lépsz be a szakszervezetbe? És melyik párthoz tartozol? Püskivel majd 25-én Békésen találkozok. Ha időm lesz, megkérdem, hogy mi a helyzet? Sok gondom, bajom van, most Szegedre és Békésre megyünk gyűlésre, de nagyon fárasztó. Nincs időm írni, pedig az az igazi.

Szeretettel köszönt: Péter bácsi.

Debrecen, 1945. március 23.”

 

CziborJános: „Önéletrajz.

1922-ben születtem Kisújszálláson, apám vasúti munkás volt, anyám szegényparasztlány. A születésem idején apámat kitették a vasúttól, akkor elhagyott bennünket. Anyám azután uradalmakba ment dolgozni, később Pestre került cselédnek, s közel húsz évig cselédeskedett. Végül egy úri családnál belevitték valami spiritiszta kísérletezésbe, attól anyám súlyos skizofréniát kapott, nem dolgozhatott tovább…

Gyerekkoromban engem a nagyszüleim neveltek, tanyán nőttem fel, a városba (Kisújszállásra) csak gimnazistának kerültem be, anyám meg a nagyszüleim közös erőfeszítéséből. Az erőfeszítés csak hat iskolai évre futotta… s én kimaradtam a hatodik gimnáziumi osztályból. Attól kezdve közel tíz esztendeig sok mindennel foglalkoztam. Dolgoztam útépítésnél meg egyéb építkezéseknél, voltam szellemi ínségmunkás és OTI-díjnok mindenféle vidéki városokban, később kifutó voltam meg gyári segédmunkás, de már itt a fővárosban, aztán meg könyvkereskedő-segéd a Magyar Élet Kiadó könyvesboltjában… 1948-ban megbízást kaptam az első, demokratikus szellemű irodalomtörténeti tankönyvek megírására, gimnáziumok számára… 1949-ben írtam egy kisregényt, az József Attila-díjat kapott. Utána jóformán teljesen abbahagytam az írást…

Ebben az időben főként lektorálással és hasonló dolgokkal foglalkoztam, és amellett tanár voltam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Onnan, miután háromévi munkával megszerveztem az esztétikai és az irodalomtörténeti oktatást, 1954-ben kidobtak. Attól tartok, kevés volt bennem az igyekezet – noha én igyekeztem a munkám érdekében –, hogy szüntelenül lelkesedjem S. Zs.-ért, a főiskola igazgatójáért. A főiskolán különben felneveltem – egy külön erre a célra kialakított tantárgy keretében – néhány fiatal írót: Galgóczi Erzsébetet, Csurka Istvánt, Moldova Györgyöt és másokat…”

 

CziborJános: „Feljegyzés a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról való elbocsátásomról.

Folyó hó 31-ével a Színház- és Filmművészeti Főiskola főigazgatója felmondta a főiskolán három éve betöltött tanári állásomat. A felmondás a kívülálló számára bizonyára nem jelent különösebb esetet, számomra azonban élethivatásomnak a megsemmisülését jelenti, és jelenti azt a nagy megszégyenítést, amivel a nyílt és szemérmetlen igazságtalanság tölti el az embert – ezekért az okokért éreztem szükségesnek az alábbiak elmondását.

Harminckét éves vagyok, abba a korba léptem, amikor az élet nem játék többé az ember számára, és amikor nem tűrheti el, hogy az életét mások játéknak tekintsék… anyám közel húsz éven át cselédként dolgozott, hol vidéki uradalmakban, hol fővárosi uraknál, így törte magát keserves munkában, hogy én tanulhassak. Hat gimnáziumot végeztem, akkor a tanulást abba kellett hagynom… De kezdve utolsó gimnáziumi éveimtől, át ezeken a nehéz esztendőkön, soha, egyetlen napra se mondtam le arról az – akkori szemmel nézve – rögeszmémről, hogy nekem meg kell ismernem a magyar irodalmat, hogy ismernem kell a magyar irodalom minden nagy alkotóját és készülnöm kell egy olyan időre, amikor majd másoknak is átadhatom, amit én a magyar irodalomból megértettem; így történt, hogy lakásom ugyan nem mindig volt, de mindig olvastam, és könyveim mindig voltak.”

 

Déry Tibor: „Kedves János, gondolom, elzálogosítottad az írógépemet, azért nem jelentkezel. Nem mondom, hogy örülök neki, még kevésbé annak, hogy a kéziratomról semmit sem tudok; azzal is baj van? Tudom magamról, hogy az ember kerülhet kínos helyzetekbe, de nem a legjobb ilyenkor a nyíltság? Kérlek, hívj fel haladéktalanul, levelem vétele után! Ölel: Déry Tibor.”

 

Cs. I.: Höhö! Elzálogosította? Természetesen! Egy nagy kártyaparti után. Vagy előtt.

 

Rubinyi Mózes: „Kedves Tagtársunk! A Magyar PEN Club Önt rendes tagjául megválasztotta. Midőn erről örömmel értesítjük, annak a reményünknek adunk kifejezést, hogy lelkes odaadással fog továbbra is dolgozni irodalmunk érdekeiért, a magyar irodalom és a külföldi irodalmak kapcsolatainak fejlesztéséért. Üdvözlettel: Rubinyi Mózes, ügyvezető alelnök.”

 

Passuth László: „Kedves János, hallottam, hogy Strobl Zsiga „Hűségszobrához” modellként ajánlkoztál – ez bátorít fel, hogy emlékeztesselek szerény létemre. Hogy vagy, mi történt körülötted, mint telt el a tátrai kirándulás? Mint megbeszéltük még Szigligeten, a PEN Clubba való felvételre javasoltalak, s a döntő ülés kedden volt, s ezen ellenvetés nélkül „átmentél”, helyeslő mormolások közepette, melyeket korunk valódi nagyjai műfajuk szerint hallattak. Nyilván rövidesen levelet kapsz, melyben felkérnek, óhajtasz-e belépni e minden gittegyletek legszublimáltabbjába… Szóval, örülnék, ha megint jelentkeznél, általában otthon szoktunk lenni esténként. Sokszor, szeretettel ölel: Passuth László.”

 

Cs. I.: Egy képeslap Párizsból…

 

R. P.: „Jánoskám, a Mona Lisánál te is onanizálnál! Csak ezt akartam mondani. Sokszor ölel: R. P.”

 

Gellért Oszkár: „Kedves Barátom, ma elküldte nekem Szilágyi Géza a „Koldusok táncdala” c. válogatott verseinek kötetét, olyan kísérő sorokkal, melyek megszégyenítenek. Megkaptam tőle 1949-ben a „Válogatott régi és új versek” c. kötetét is. De hiszen ismerem minden versét 1902 óta, amikor egyik legsűrűbben szereplő költője volt annak a „Magyar Géniusznak”, melyben én a költői pályámat kezdtem… De most Rólad van szó: a „vázlatokról”, melyet a kötet elé írtál. Nincs igazad: nemcsak vázlatok, hanem „majdnem tanulmány” – ha már ennyire szerény vagy. Mindvégig nagyon okos, gratulálok hozzá. Csak egy futó megjegyzés: Adynak „Az én menyasszonyom” verse nem az „Új versek”-ben, hanem már a „Még egyszer”-ben jelent meg „Fantom” címmel. Szeretettel: Gellért Oszkár.”

 

Szilágyi Géza: „Drága Czibor öcsém! Nagy örömet szereztél nekem tegnapi váratlanul, de igen jókor érkezett leveleddel, amely magában foglalja rólam írott tanulmányodnak egy újabb részletét. Hízelgés nélkül írom neked – mert mélyen átérzett véleményemet tolmácsolom – hogy érdemes volt egyebeken kívül ezért is megírni verseimet, hogy végül oly egyéni és megértő méltánylóra és méltatóra találjanak, mint akit tebenned becsülök és szeretek… Változatlan igaz megbecsüléssel és éppen olyan változatlan szeretettel köszönt öreg poétád, Szilágyi Géza.”

 

KittenbergerKálmán: „Kedves Öcsém Uram! Ex gratis speciali ma, vasárnap kihozták dátum nélküli kedves levelét. Holnap ugyan bemegyek Pestre, megint a Gellért Szállóban fogok lakni, de esetleg nem találkozhatunk. Így postán küldöm a kért könyvet. Sajnos, nem is az enyémek. Tehát kérem úgy kezelni! Kedden felnézek a kiadóhivatalba, nagyon örülnék, ha találkozhatnánk. Sok beszélnivalóm lenne. Sajnos, az időm legnagyobb részét az orvosokkal való tárgyalás veszi majd igénybe. A reumám és az elmeszesedés már kibírhatatlanul kínoz. Még szalonkahúzásokra sem tudok kimenni. Ezt sem gondoltam volna valaha! Különben gratulálok az új, jó lakáshoz. Bár a címet ebben az életben nem tudom majd megtanulni. Sok, sok üdv! Kittenberger Kálmán, Nagymaros…”

 

Czibor János: „Pest Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának. Budapest. Kedves Elvtársak, ha találnék valami más lehetőséget, nem terhelném az elvtársakat ezzel a beadvánnyal, de más utat nem találok, attól a kéréstől pedig, amelyet alább elmondok, a további munkám, életlehetőségem függ… Anyám, Czibor Jánosné, ötvenhárom éves öregasszony. A felszabadulásig több mint húsz éven át „háztartási alkalmazott” volt, magyarán: cseléd… Mint jelenleg is, azóta mindketten albérleti szobában élünk, egymástól külön. Én egész nap a lakásomon dolgozom, írok, tanári előadásaimra készülök, egyetlen kis szobámba nem vehetem magamhoz anyámat… (Megpróbáltam, de a munkámat akkor abba kellett hagynom, eszpresszókba jártam le dolgozni, és a gimnáziumi tankönyvvel, amelyen akkoriban dolgoztam, közel fél évet késtem, kényszerből kárt okozva ezzel népi demokráciánknak.)

Kérem az elvtársakat, foglalkozzanak a kérésemmel. Kérésem röviden ez: valamilyen formában juttassanak hozzá valamelyik Pest környéki faluban egy kis kertes házhoz, hogy még a tél beállta előtt beköltözhessünk anyámmal. Elvtársi üdvözlettel: Czibor János.”

 

F. J.: „Kedves Barátom!

Megkaptuk Tamási Lajos elvtárshoz intézett leveledet, melyben lehetetlen és szomorú lakáshelyzetedről számolsz be. Tamási elvtárs külön a lelkünkre kötötte, hogy soron kívül tegyünk valamit az érdekedben. Ez az elmélet… sajnos, a magunk részéről csak a véletlennel tudunk éltetni… Baráti üdvözlettel: F. J. igazgatóhelyettes.”

 

XI. Tanács V. B: „Határozat. Czibor János XI. ker. lakos beadott kérelmére az alábbiakat válaszolom:

Kérelmét teljesíteni nem áll módomban, mert az igényelt lakásra április 7-én jött be az első kérelem, és az első naptól számított 5 munkanapon belül veszünk be igényléseket a megüresedett lakásra. Czibor elvtárs a kérelmét május 10-én adta be, tehát jóval a határidő letelte után. Három igénylés jött be, s így a lakást a három közül a legigényjogosultabbnak utaltuk ki. Lakásügyi Osztály.”

 

Béke Bizottság: „Czibor János munkatárs!

Az írószövetség közölte a XI. ker. Békeakció bizottsággal, hogy a békekampány ideje alatt az agitatív munkában részt kíván venni.

Az akcióbizottság arra kéri, hogy f. hó 8-án, vasárnap de. a XI/1. körzetben legyen szíves megjelenni, részvételével eleget tesz a Világ Béketanács felhívásának. Erősíti a 800 milliós béketábor harcát a világ vérbe borításának megakadályozására, és egy szebb, boldogabb jövő kialakítására.

A világbékét védő köszöntéssel.

A ker. Békeakció bizottság nevében, s. k.”

 

Cs. I.: Ennyit az új lakásról… Nem is nagyon bánta. Beletörődött? Belefáradt? Mindenbe beletörődött, mindenbe belefáradt? Új lakás? Én még a régire emlékszem, a Mányoki úton, Illés Endre villájában. Pontosabban: csak a régire emlékszem, a toronyszobára! Az a szoba összenőtt a lakójával, egyek voltak, egymást jellemezték, mint, mint, mint rókát a rókalyuk, vagy inkább mókust az odúja. Megpróbálom elmondani, megpróbálom leírni, hogy milyen is volt ez a toronyszoba… Egy óriási ablak, cserépkályha, rengeteg könyv, tükörajtós falusi szekrény, a falon egy mosdó, egyben piszoár is, abba vizelt mindenki, még a nők is… Micsoda szagok keveredtek ott, mert soha nem engedett szellőztetni, fájtak az ízületei. Tölgyfaparázs, átizzadt ágynemű, a dohos könyvek, nyáron a Gellérthegyről némi virágillat. És keserű cigarettaszag! A hajnalig tartó kártyacsaták keserű, savanyú nikotinszaga! Vágni lehetett a füstöt! Beleivódott a falakba, a ruhákba, a tüdőkbe, a lelkekbe… Kártya és cigaretta. Éjjel-nappal. Éveken át. Közben futó szerelmek, futó irodalom, futó ifjúság. Elfutó élet. Persze. De az élet akkor is elfut, ha… szóval csak semmi képmutatás! Összepréselt, sűrített idő, mint egy keszonban! Akkor kaptunk keszonbetegséget, amikor véget ért… Mi ért véget? Az ifjúság. Meg Czibor élete. Mit kezdjek a halottakkal? Kivonták magukat a forgalomból. Kész. Nincsenek. Luk van helyettük. Még az sincs. Elsimult fölöttük a levegő. Mit kezdjek az ifjúságommal? Azzal a zöldfülűvel, aki voltam? (Sóhajt) Persze: ő mit kezdhetne velem? Él még valahol? Bennem van? És hol vannak a többiek, a kártyapartnerek? Az állandóan civakodó, de elválaszthatatlan barátok? A veszekedés is rövidebb ideig tartott, arányos volt a sűrített idővel… Min veszekedtek? (Kuncog) Höhö!

 

R. P.: „János bátyám, bár a levél – írva és olvasva – nagyon kedves műfajom, mégis a legeslegutolsót írom ebben az ügyben. (Olvasni sem kívánok többet.) Először is – tájékoztatásul és torz memóriád mankójaként – hadd álljon itt két tény:

1. Amikor először kártyáztam veled életemben (1951-ben vagy 52-ben lehetett…) 1200 forintot nyertél cheminen. Ebből 500-at készpénzben, 700-at papíron. Elegáns voltál: ráérek fizetni, mondtad, majd ha sok pénzem lesz. Két nap múlva levelet kaptam: azonnal fizessem ki – írtad. Ez meg is történt (csak azt ne kérdd, hogyan – mondhatnám Heinével), a Színművészeti Főiskolán adtam le, a portán.

2. Utolsó játékunkkor 400 forint készpénzt vesztettem. 200 forinttal adós maradtam Ádámnak. (Azóta – természetesen – megfizettem.) Így nemigen beszélhetek a „készpénzek összeszippantásáról”. 400 forintot nyertem volna (1000-600), ha adósságodat megfizetnéd! Így 600-at vesztettem. A kártyázás nem kifizetődő hát, ilyen partnerekkel.

S még két dolog.

a) Ha a magyar Gallup Intézet kérdést intézne Budapest kártyás közönségéhez, hogy téged baleknak tart-e, nem hiszem, hogy pozitív választ kapna. Azt hiszem, a fentiek és a tények alapján Béla, Ádám és én nagyobb eséllyel indulnánk egy balekversenyben. Erről – ha memóriád gyenge – rendezhetsz magán-közvéleménykutatást.

b) Nem szokásom kártyaadósságot megkérni. Te kényszerítettél rá – nagyobb kártyamúlttal rendelkezvén, tudhatod, hogy megelőzésének legjobb módja, ha az adósságot megadják.

Leveled közlése és hangja felháboríthatott volna, ha váratlanul ér. Nem így történt. Úgy látszik, más erkölcsi normák szerint élünk – s bevallom, ezt sejtettem, tudtam (másokkal együtt) eddig is. De az erkölcsi normák nem is nagyon ötletes csűrés-csavarása mit sem változtat a tényeken! 1000 forintot vesztettél, s nem adtad meg. Ez tény. Ez a tény!

Kártyázni többet nem lesz alkalmunk egymással. Felesleges mondanom talán, hogy ez a védekezésből született elhatározásom nem változtat eddigi véleményemen és értékítéletemen! Változatlanul szellemes fiúnak, és nem tehetségtelen lektornak, kritikusnak tartalak. Üdvözöl: R. P.”

 

Abody Béla: „Kedves Bátyám, János!

Gondosan leplezett szemérmem tart vissza tőle, hogy szóban fejtsem ki apasági jogaidat szerény művemmel kapcsolatban. Időbeli sorrendben Te voltál Szabó Dezső és Németh. László után a harmadik kritikus, akit gimnazista koromban el bírtam olvasni, ami igénytelen szótáramban annyit jelent, hogy akiért szenvedélyesen lelkendezni kezdtem. Tudniillik arra kerestem példákat, hogy maradhat-e a kritika irodalom, ez volt a műfajjal szembeni első feltételem, hogy merhetem-e rátenni életem nem jelentéktelen részét. Ezért az akkori – 9-10 évvel ezelőtti? – válaszodért mondok először köszönetet. Másodszor, de nem csekélyebb mértékben leveledért, ami tiszta örömet okozott. Hát így. Ölel: A. B.”

 

M. Gy.: „Kedves Mester Úr!

Itt küldöm két hónapi fenekelésem eredményét. Teli van gépelési hibával, mert nem tudom rászánni magam, hogy még egyszer elolvassam, szeretném, ha Maga tenné ezt meg, így segítve a fiatal írókat, és megírná a véleményét az ismert címre. Nem valószínű, hogy egyhamar találkozni tudnánk, pedig én is nagyon szeretném, de a Szépirodalmiban nemigen lesz dolgom mostanában. Igen nagy emberi válságba kerültem, és ilyenkor rossz kedvem van. Úgy gondolom, február közepén magamhoz térek, akkor nagyon szívesen találkoznék Magával, ubi ibi. A levelet egyébként köszönöm, mind Thomas Mann tollára méltó önelemzését, mind kritikáját… Rendkívül kíváncsi vagyok, mit szól hozzá, ezen a novellán szeretnék tovább dolgozni…

Ne haragudjon, hogy ceruzával írok, de Isten látja lelkem, nincs egyebem. A viszontlátásig üdvözli mély baráti meghajlással: M. Gy.”

 

Böhönye: „Kérlek, János bátyám, ne vesd meg harcos haspárti üdvözletem: Böhönye.”

 

Sz. T.: „Kedves János, tisztelettel mellékelem a tőlem telhető adatokat, nem fogok kétségbeesni, ha „Szántó Tibor grafikus” formában fogom őket viszontlátni. Egyébként csak mérhetetlen önuralmam és sajátos jó ízlésem következtében írok csak annyit, hogy: lófa. Folytatása nincs, csak annyi van, hogy: lófa. Pedig folytatnom kellene, ugyanis megismertetted velem azt az elég szar érzést, hogy milyen az, amikor valakivel megbeszélek egy találkát (kérésemre), én ott is vagyok, tehát lehetne találka, de az illető távolmarad, és soha többé nem indokolja. Azon a bizonyos, hétfő délelőtti, New York-i találkán szerettem volna elolvastatni Veled az „Élet, halál, cigarettá”-t, azt a bizonyos trafikos novellát. Na hát, remélem, kellően megborzadtál magadtól. Szeretettel ölel: Sz. T.”

 

Szilágyi Géza: „Kedves Barátom, ember beszél most hozzád, a nyolcvankettedik év elején félig vakon botorkáló, szívizom-elfajulásban szenvedő öreg ember, aki a Te emberségedhez folyamodik. Remélem, meg fogod hallgatni a következőkben megokolt szívből jövő és talán fiatal fogékony szívedbe találó kérésemet, amelyben, hidd el nekem, parányi túlzás sincsen. Nem vetem szemedre, hogy megfeledkeztél, nyilvánvalóan a sietős munka közben, arról a lekötelező és engem akkortájt megható ígéretedről, hogy… engem is megörvendeztetsz bevezető tanulmányod másolatával. A helyzet ugyanis az, hogy – ebben sincsen semmi túlzás, hanem személyes tapasztalatok és nagyon is elfogadható orvosi közlések alapján –, tisztában vagyok azzal, ha óráim és napjaim talán még nem is, de éveim már nagyon is meg vannak számlálva. Így tehát szerettem volna még életemben tudomásul venni, mit írtál rólam…

Szilágyi Géza.”

 

Kittenberger Kálmán: „Kedves Barátom Uram!

A 6-9 órát késő vonatok, a nagy hideg és reumám komiszkodása miatt nem mentem be Pestre. Valószínűleg jövő héten sem tudok. Így nem is képzelheti, hogy vártam a kéziratokat tartalmazó levelét! Sajnos, hiába vártam… Kittenberger Kálmán.”

 

Dénes Zsófia: „Kedves Czibor János szerkesztőm, ma kétszer kerestem telefonon, másodszor benn volt, csak nem a szobájában. Dénes Zsófia.”

 

Paku Imre: „Czibor János volt főiskolai tanárnak. Kénytelen vagyok a ma délelőtti találkozásunkon elhangzott kijelentésre visszatérni, és abból a szükséges következtetéseket levonni. Maga a kijelentés nem bánt, mert az efféle mondást mindig a szerzője fémjelzi, rávall annak társadalmi etikájára és szellemiségére. A körülmények miatt mégis visszautasítom ezt a hívatlan-kéretlen, hetyke megnyilatkozást… A ma történtek után lezártnak tekintek minden kapcsolatot, amely valaha köztünk létezhetett: tekintsük egymást teljesen ismeretlen személyeknek… Paku Imre.”

 

Illés Endre: „János! Február 6. este.

Megírtam és megmondtam neked, hogy szükségem van a két Pintér-kötetre. Legkésőbb 8-9-re ígérted. A könyveket még nem adtad le.

Most több dologra vagyok kíváncsi.

Kíváncsi vagyok, miért nem tartod fontosnak adott szavad megtartását?

De kíváncsi vagyok arra is, miért nem teljesíted udvarias, s úgy érzem, némileg jogos kérésemet? Miért haladsz el olyan könnyedén amellett, hogy a kötetekre nekem, mint megírtam, még ma szükségem lett volna. Kíváncsi vagyok arra, hogyan gondolod ezt? Közben elmentél, közben vendégeket fogadtál, s most végre – úgy látszik – dolgozol a kötettel. Miféle elsőbbségi jog ez? S miféle elképzelés, hogy én ráérek akkor is, ha te végeztél?

Szeretek udvarias lenni; de nem szeretem, ha visszaélnek az udvariasságommal. Hogyan gondolod? Hogy többször is kérni fogom a kölcsönadott holmimat? Magyarázkodni, indokolni fogok? A visszautasításokat lenyelni?

Kérdéseim szónoki kérdések voltak. Magyarázni bizonyosan tudod gyakorlatodat. De magyarázataidat nem kívánom hallani. Mert erre nincs igazi magyarázat. Nem kívánok veled erről az ügyről beszélni, sem holnap, sem később. Kérem a könyveket. Endre.”

 

S. Zs.: „Kedves János! Elkeserítő, hogy megint levélíráshoz kell folyamodnom, de maga két ízben is lemondta Gertlerrel és Fehérrel a megbeszélt találkozókat. Ebből arra következtetek, hogy sajnos megint nem készült el az anyaggal…”

 

Bóka László: „Kedves Barátom! Arra se találok mentséget, hogy Te haladékot kérsz tőlünk tankönyvírásra, ugyanakkor elhallgatod, hogy könyvnapi könyv írásával foglalkozol, és ezért volt szükséged a haladékra. Az azonban, hogy eddig még készülő tankönyved ígért részleteiből ismételt felszólításunk ellenére sem küldtél egy oldalt sem, több a megengedhetőnél… dr. Bóka László államtitkár.”

 

Vas István: „Kedves Jánosom! Még egyszer és határozottan: ne menj el Pestről, ameddig az anyagi szükség nem kényszerít rá. Dicstelen menekülés volna… Ölel, Pista.”

 

Egy nő: „Kedves János, valóban betegségének tudom be, hogy újra és ismét nem felnőtt módjára viselkedik…

Mivel nem a szabályok és normák szerint élő emberek a mintaképeim – bár tudom, hogy kényelmesebb a velük való élés, ha betartjuk a játékszabályokat –, világos, hogy inkább sajnáltam Magát emberi, női módon azért a zavaros, felemás életformáért, azokért a felelőtlen, gyermekes anyagi zűrökért, a szabadság és szabadosság állandó összecseréléséért…

Lehet, János, hogy »oktató« levelem rosszulesik. Okos, értelmes, tehetséges embernek tartom, egy kis lelki higiéné, fegyelmezettség kellene még, és akkor mintapéldány lehetne –”

 

Kis szünet.

 

Cs. I.: (Elmondja a verset)

 

Megpróbálom leírni a toronyszobát. Nehézkes villa léghajó-buborékát, építészeti szörnyszülöttet, padlás keresztezését függőkerttel – kert is volt, szemmagasságban függött a hegyoldalon; leginkább beablakozott medvefejhez hasonlított, s lakóját, illetve a vendégeket tekintve, nem is erőltetett a hasonlat, volt egy nő, aki mindig ezt énekelte: „Ily szobába nem járnak az angyalok, hiába is tárod ki az ablakot!” Most képzeljük még el az összekarcolt falakat, a háborús körömnyomokat, az ülőkád-szerű balkont, mely folyton eldugult a falevelektől; de hol volt már a háború, sűrített oxigén sziszegett – én azt hittem, az ifjúság ózonja. Titkot szimatoltam a bohóckodások mögött, zöldfülű, a mennyezetre hamuzó sziporkákban, a cinizmus pezsgő sósavjában, fáradhatatlanul titkot szimatoltam, alkímiát, a költészet aranycsinálását, az ajtóként megnyíló áprilisi eget, szívdobogva, mint a kisfiú gondol a szerelemre, s képzelegtem, mint egy költő a sűrű füstben s láttam fekete, barna, szőke, vörös fejükön a koronát. Pedig elsötétített ablakú világítótorony volt a szoba. Fénye fogcsikorgató kártyázásokhoz kellett, vadul elnyerték napról-napra egymástól a semmit, azaz hozomra játszottak, immár hozomra önkívületig. „Az attitűd…” – mondta R. P. a kártyaszünetben, s az ammóniák szagú falimosdóba fintorgott, K. I. a   cserépkályhának dőlve kereszteshátú szamarakon merengett,   röptében sírverset csinált A. B.-ról s dörmögve elszavalta: „Szőrös volt, mint a kecske és a szappant megette!” A. B. saját halálán zokogva egy marék kitépett mellszőrrel ajándékozta meg s felmekegett; C. J. a falusi szekrény tükörajtaja előtt állt komoran: „Hová lettek a nők?” – kérdezte szorongva és a tükör megmutatta a nőket. Már egyedül, elvigyorodva, majd könnyeit nyelve nézte Varjú Marcsát, a maszturbáló költőnőt, a doktorkát, a pincérnőt, az epekedő vénlányt, a perverz szüzet, a szerelmes prostituáltat, a leszbikus hajlamú csokoládégyári lányokat s a többit, benépesítve a szobát hó-karokkal, tüzelő combokkal, luftballon-mellekkel, márványeres hasakkal, kombinékkal, bugyikkal, vakszemüveg-melltartókkal, lepkeháló illatú harisnyákkal, rúzsos levelekkel; olthatatlan szomjúsággal fuldokolt az édesvizű tengerben, de letagadta, ugrált ötletről-ötletre, szívszorítóan távolodva: „Atahualpa vagyok, a béka!” – rikkantotta. „Ugyanakkor békászó sas is vagyok!” s kikereste a lexikonból és felolvasta: „Békászó sas. (Aquila pomarina). A fekete sasnál alig valamivel kisebb, úgy, hogy tojója körülbelül akkora, mint annak a hímje…” – itt a tükör elé álltak meztelenül, hogy ellenőrizzék a lexikont. „Színe általában földbarna…” Természetesen! – jegyezte meg. – A nép egyszerű fia vagyok! És diadalmasan olvasta tovább: „Farkán elmosódott harántsávozás van. Mint neve is mondja, a békát se veti meg. Emellett azonban gyíkot, madarat, apró rágcsálót is fogdos, egérjárásos időben pedig jóformán csak azzal él. Gyér fészkelő; teljes védelem alatt áll.” Elkomorult, mint az ablakra tett elsötétítő papír. „Látod – mondta. – Teljes védelem alatt állok!” De nem volt senki a szobában, Isten sem volt a szobában, légitámadás elfehéredő félelme volt a szobában, az önmagát felfaló sereg utolsó szájmozdulata volt a szobában, a kiürült ész, a letörölt emlék volt a szobában, a bezárult tenger ezeréves csöndje volt a szobában, konyakban oldott altató angyalszárny-habzása volt a szobában, a Bonctani Intézet betonkádja volt a szobában.