Az alumíniumfurulya

Akkor már egy éve Pesten voltam, inaskodtam az irodalom körül, inaséveimet töltöttem, boldog, áhítatos zöldfülű, habzsoltam-faltam a könyveket, behozandó az elmaradást, volt mit behozni; de még inkább habzsoltam az új élményeket, az új arcokat, bámultam az óriásokat. Nagy szerencsém volt, hogy közelről láthattam őket. Néha az asztaluknál ülhettem az akkor fölpezsgő Hungáriában, máskor a szomszéd asztaltól bámészkodtam. Tudom, hogy nehéz ma már megmosolygás nélkül felidézni azt az áhítatot, ma már más idők járnak, nem divat az áhítat, nincs olyan irodalmi élet.

Inaskodásom irányítója Czibor János volt, nagy lelkesedő, éles nyelvű, de az érzelmességig szerelmese a magyar irodalomnak. Ilyen ember sincs ma már. Két nagy szerelme volt: Tömörkény István és Tersánszky Józsi Jenő! Mindennapos házi szertartásunk volt, hogy fejből idéztük az írásaikat, kicsemegéztük a ritkaszép szavakat, ízlelgettük, beépítettük magánszóhasználatunkba. „Drimbál, drimbálni, ne drimbálj” – szavalta Czibor a legváratlanabb pillanatokban. „Ezt Tersánszky találta ki. Ilyen magyar szó nincs. Illetve eddig nem volt…”

Alkalmasabb embert nem is bízhatott volna meg a Magvető Tersánszky elkallódott novelláinak összegyűjtésével, mint Czibor Jánost. Az elkallódott szót nem véletlenül használom, Tersánszky nem túlzottan törődött írásai sorsával. „Képzeld – mesélte Czibor –, ezekre a novellákra nem is emlékezett!” Mert bevont engem is a gyűjtésbe, szerény napidíjért a könyvtárban csücsültem, s végignyálaztam a régi lapokat. Csináltam boldogan, ez volt az én igazi egyetemem. Az anyag összegyűlt, a kötet nyomásra készen állt, később meg is jelent „A tiroli kocsmáros” címen.

Czibor, talán honorálandó a lelkes közreműködésemet, mikor elvitte a legépelt kéziratot az íróhoz, engem is magával vitt. De nem lett volna igazán ő, ha állandóan mozgó csavaros eszével ki nem talált volna egy tréfát. „Figyelj – okított ki. – Az öreg egész biztos mutogatni fogja a furulyáit. Te tegyél úgy, mint aki életében nem látott furulyát. Kérdezd meg, hogy kell rajta játszani. Aztán mondd, hogy nem is olyan nehéz, és játssz neki!”

Közbe kell szúrni, hogy én akkor jöttem a híres zeneiskolából Békés-Tarhosról, és ott mindenki tudott furulyázni.

Elmentünk, s minden úgy is történt. Tersánszky épp akkor készült el egy hatlukú alumíniumfurulyával. Kezembe adta, s ujjaimat a lukakra illesztette. „Billegtesd!” – mondta. Billegtettem. Rövid próbálkozás után kapásból elfújtam Beethoven Hegedűversenye harmadik tételének a témáját: pam-pam! Pampampam, pam-pam…

Tersánszky homloka fölszaladt, majd a térdét csapkodva hahotázott, a könnye is kijött: „Csibészek! Csibészek! Gazemberek!” – mondta nevetve. S nekem adta a furulyát. Ma is megvan. Gyönyörű, ezüsthangú alumíniumfurulya.