Arcképvázlat emlékezetből

Az első emlék tizenhat évnyi távolságból: egy csupa akarat ember zeneiskolát teremt az elvadult, kifosztott, isten háta mögötti grófi rezidenciában, egy darab papírral, valami homályos pecsétű engedéllyel fölfegyverkezve harcol az üres kastélyért, gazdasági épületekért, ablakkeretért, fenyőfákért, szalmazsákba való szalmakazlakért; szívósan, dühödten, hajlékonyan, sanda pillantások és elnéző mosolyok kereszttüzében; vállalja a sanda pillantásokat, a volt grófi cselédek – történelmileg-emberileg érthető – ablakot bezúzó, zongorát fejszével törő bosszúját megállítja, nem kevés személyes bátorsággal, és összegyűjti az országból a volt grófi cselédek gyermekeit – nem kevés történelmi érzékkel!

A zeneiskola megalakult Békés-Tarhoson, később csak úgy hívták, hogy Tarhos, aki Árpád fia volt, a tanulókat pedig még ma is: tarhosiak, lehetnénk Árpád gyermekei is.

A portré romantikusnak tűnik? Hihetetlennek? Honnan lehet ennyi energiája, leleménye, bátorsága egyetlen embernek? És még rátermett is volt, és még külföldi és hazai díjakat elnyerő művész is lett? Milyen zeuszi homlok szülte?

De hát a tény az tény, a semmiből teremtett egy elképzelésében és kivitelében példátlan, világhírű zeneiskolát! A vaságyak és pokrócok beszerzése mellett új nevelési módszert talált ki, alkalmazott; végrehajtott egy eléggé nem méltányolt pedagógiai forradalmat. Hogy Makarenko már kitalálta ezeket az új módszereket? S hogy Kodály Zoltán már régen sürgette, megfogalmazta az új zenei nevelés szükségességét? Hogy a történelmi változás lehetőséget teremtett? Előhívott és megemelt vele egyező törekvéseket?

Mind igaz: a lehetőségek, a módszerek, a sürgetések.

Engem azonban tizenhat év után is az érdekel elsősorban: mennyit adott hozzá magából, tehetségéből, vágyaiból, szabadidejéből, egészségéből?

Tékozlóan bánt mindegyikkel, mintha végtelen tartalékai lennének: akik ott voltunk, tanítványai, emlékezünk rá! Holott egészsége törékeny volt, súlyos betegségeken esett át; szabadideje megosztott: közben továbbképezte magát; pedagógusi vágyait anyagi és adminisztratív nyúlgátak tördelték, torpasztották; törekvéseit értetlenül nézték; s végül is, mikor már az iskola világhírre vergődött – feloszlatták.

Tökéletes vereség, kieszelni se lehet gonoszabbul. Más embernél, gondolom, életre szóló lenne egy ilyen kudarc, hasonlatban elképzelve: a hőforrások berobbantása ez, utána több fokkal alacsonyabb szintű vegetáció következik.

A hőforrások lehetnek persze az ifjúság természetes hőforrásai is, amelyek előbb-utóbb elapadnak, s az utána következő vegetáció kevésbé szomorú.

Csakhogy (s ezt már hallomásból tudom, kettőnk tanítói-tanítványi viszonya az iskola feloszlatásával megszűnt) – a vereséget, a tehetség rejtelmes szabályai szerint, győzelemmé alakította át; pontosabban: úgy kerekedett felül, hogy mint művész jött ki a kudarcból, talán kesernyésebb mosollyal, ha élete előző szakaszára gondol, de diadalmasan és kiteljesedve.

Azt hiszem, érthető, hogy mit akarok mondani. A méltánytalan kudarc természetesen kudarc marad, csonttörő, megbénító, éppen mert méltánytalan volt – de a tehetség világában nem ismeretlen ez a metamorfózis, az erők megsokszorozódása, minőségi ugrása.

A régi iskolára és a régi Gulyás Györgyre, mint én is, már csak emlékezünk, indulatokat, rajongásokat hűtögetünk, elemezgetünk, a tisztánlátás igényéért, a rend kedvéért már inkább; az elégtételek és vallomások forró alkalmai belevesztek az időbe, visszavonhatatlanul, mint a gyerekkor.

Pedig úgy szerettük (túlzás lenne, nem is tudott róla?), mint a tanítvány talán még soha nevelőjét: rajongva, megsértődve, keserű kamaszdühökkel és arcpirulva! Ebből most csak annyi tartozik ide, vigyázva elhelyezett vonás az arcképen, hogy nagy hőfokú indulatokat váltott ki környezetéből, azonnal és agresszíven; polarizált, mint egy nagy erejű mágnes. Nehezen forradó, gyógyuló sérelmek emlékei idézik őt, nemegyszer torzítva; néha sokáig igaznak vélt részletvonások, töredékgesztusok olvastatnak, gondolatban persze, a fejére. Ezek a részletek, töredékek, be kell látni, már nem hitelesítik pontosan az arcképet.

Tudom, hogy elfogultan rajzolt a kép, amit magamban őrzök róla, az a tíz év is hihetetlenül sokat változtatott rajta, amióta nem találkoztunk; nehézzé teszi az is a felidézést, hogy saját kölyökkori arcomat kellene szembesíteni vele, amit már alig tudok megtenni irónia nélkül. De így tudom felmutatni őt most, elfogultan és a művésznek kijáró tisztelettel és őszinteséggel; homályosan megsejtve valami nagy, kudarcot legyűrő emberi erőt, hitet is, amire bizony nagy szüksége lenne mindnyájunknak.