Búcsú Kodály Zoltántól

A sors váratlan és bőkezű ajándéka volt, hogy lelket alakító élményeim közé a zene is beletartozhatott. S ezt az ajándékot mi, akik a grófi kastélyból átalakított zeneiskolába kerültünk, képletesen és szó szerint Kodály Zoltán kezéből vettük át.

Ha a húsz évvel ezelőtti gyerekkor fényképeit képzeletben előhívom, a kép közepén vastag, meleg szövetből készült ruhában Ő áll, éppen most érkezett a zötyögtető, rossz földutakon Pestről, bizonyára fáradtan s bizonyára mindenki más számára érthetetlen buzgalommal: a világhírű zeneszerző az isten háta mögötti pusztán; szótlanul mosolyog az eleven gyerekgyűrűben, hallgatja az éneklésünket, amellyel mi sietve üdvözöltük, kicsit dicsekedve is, hogy lám, mennyit tanultunk azóta, amióta utoljára nálunk járt.

Jó tudni, hogy örömöt szereztünk Neki.

S nehéz, s most már fájdalmas is elszámolni azzal, amit mi kaptunk Tőle.

Alakja túlnőtt a zene világán: mindenhonnan látható volt; a különböző és gyakran egymásnak forduló sáncok mögül figyelni kellett Rá. Az ifjúság dühödt és trónfosztó indulata ámulva torpant meg előtte és zenéje előtt; költők buktak meg hihetetlen gyorsasággal a Széchényi Könyvtár olvasótermének csöndjében, magatartások váltak veszélyesen idültté a pályakezdő évek fennhéjázásában, igazságok vedlettek hazugsággá szinte a szemünk láttára – az Ő művészete, gesztusai fölényesen állták a vallatást.

Most, hogy a gyászkeretes fényképeken nézem az arcát, most villan belém, hogy én mindig öregnek ismertem; hogy egy hegy lassan mozduló árnyékában peregtek tizedmásodpercnyi éveink; s hogy, természetesen, csak nekem fontos a Róla kapott és alkotott kép, én lettem gazdagabb tőle, s mert így van, a halála sem tehet igazán szegénnyé.

Mit őrzök még? Egy villanást, egy kisebbnél is kisebb töredékmunkát óriási művéből: évekkel ezelőtt elhatározta, hogy szöveget írat a 333 olvasógyakorlat dallamaira, az egyik szövegíró én voltam. Hónapokig írtam, csiszolgattam azt a pár sort, ami rám jutott, míg végre el mertem küldeni, s háromszor-négyszer kaptam vissza piros ceruzával aláhúzgálva, rövid javaslatokkal a lap szélén, egészen a hangzók mélységéig-magasságáig elemezve és tökéletességet követelve, türelmet és leleményt próbára tevő elégedetlenséggel és szigorúsággal.

Hogy is hangzik a szívszorító szabály: egy remekműnek minden pici része remekmű.

S megint csak nekem fontos, hogy tökéletességre törő szívóssága, aggályossága akaratlanul is tanítássá változott.