Berda József glóriái

Kosztolányi mosolya ragyogott a feje körül, mikor megismertük. Mindenki szerette, válogatás nélkül, és ő is szerette az egész világot mindenestől: a térdre rogyó fuvaroslovakat, a rózsás csülkű malacokat, a gombákat, a madarakat, még az embereket is! Úgy intézte földi dolgait, hogy nem volt irigye, nem volt mit irigyelni tőle, hacsak a tehetségét nem. De mintha erre is ügyelt volna: nem tülekedett, nem törleszkedett múló hatalmasságokhoz! Éppen hogy kigúnyolta őket, megvetette az egész bagázst, barátait sem kímélve, ha a hatalomtól bűzlöttek, vastag humorral megbüntette a friss minisztereket, kifizettetve velük egy-egy újpesti dáridót.

Szent volt, kóbor lovag, álruhás apostol? Nem, nem. Költő volt, maga a szabadság; s ha a pénz nem tehette szabaddá, szabaddá tette a teljes szegénység. Mert kihámozva költészetét a lenéző, finnyás legyintgetésekből, ez a szabadság zeng a verseiből végig, a nehéz időkben is, a „változó őrület” idejében a nagy költészet hangjáig elérve. Mert ez a lényeg! Nyugodtan le lehet írni, hogy nagy költő volt, egyenlő a nagy társakkal. Tudta ezt már Kosztolányi is, szeretete, figyelme nemcsak az ágrólszakadt fiatalembernek szólt, hanem az eredeti nagy tehetségnek! A mai könyvtől nemzett, spekulatív, keresztrejtvény-izgalmú költői divatrémuralmunkban eljöhetne az ő ideje! A világ áramlik be szédítő, mámoros bőséggel a sápadt papírlapok közé! Tudják ezt az olvasók, a szívük mélyén tudják, és a puszta nevére is elmosolyodnak hálásan. Mert túlélt és túl fog élni minden divatot, szemét összecsippentve ül egy felhő szélén, a magyar költészet örök egén!