A magyar nyelv zsenije: Weöres Sándor

Legalább egy zsenivel találkoztam életemben, s rövid ideig közelről is figyelhettem. Nem mindennapi élmény volt, a mai irodalom betűtengerében fuldokolva jó felidézni. Akkor is megsejtettem valamit, amikor találkoztunk, és ma már egyre bizonyosabban tudom, ahogy múlik az idő, hogy zseni volt. A magyar nyelv zsenije.

Ezt persze nem én fedeztem fel, elég nyilvánvaló volt már attól kezdve, hogy a félig még gyerekkorú költő ámulatba ejtette Babitsot, Kosztolányit tökéletes muzsikájú verseivel. Az is eléggé nyilvánvaló, hogy készen pattant ki Zeusz fejéből, sandább megfogalmazásban: nem fejlődött. Mivel nem volt szüksége „fejlődésre”. Ugyanakkor senki máshoz nem hasonlítható új hang volt, vibrálóan modern, egyben ősi is; elvont, szürreális, de egyben Petőfi közvetlenségével megszólaló. Gondolom, ezt irigyelték a legjobban tőle a mesterek és a kortársak. Hogy nem vérzett és nem verítékezett. Nálunk ugyanis mindig egy kicsit mutatvány is volt a modernség, önépítő attrakció, nyilvános erőfeszítés, mikor az edzőgyakorlatokat is a közönségre tukmálták. Röpködött a forgács, s a magányos műhelyek mutatványosbódékká váltak.

Mert persze „modern” is volt, ha Weöres esetében van értelme ennek a fogalomnak. Én azt hiszem, hogy nem nagyon van értelme, mivel indulásától kezdve könnyedén ledobott minden nyűgöt, igát és szektát; pontosabban: mindent beolvasztott, magába fogadott, mint a tenger. Vagy mint az ég? Nem nagyon tudjuk mihez hasonlítani. Ebben is ő volt a legnagyobb: állandóan változtatta az alakját. És meg is fogalmazta. Mindent meg tudott fogalmazni, mindent fülön tudott csípni fölényesen biztos kézzel. A magyar költészetben eddig példátlan nagyságú területet járt be, uralt; vagy éppen újakat fedezett fel, új sejtéseket, összefüggéseket szikráztatott ki; vagy éppen könnyedén meglovagolt jelenkori, napi, pletykaszintű masztodonokat: Kovácsnétól a gázmesterekig, a Kossuth Lajos képe alatt dzsiggelő hettita királyokig. Anyagbőségét csak körvonalazni lehet, termékenységét csak csodálni.

Csodáljuk-e eléggé? Ismerjük-e kellően? A gyerekek biztosan! Mert külön kell beszélni a „halhatatlan vigaszágról”: a gyerekköltészetről. Ebben is ő volt a legnagyobb! Ezt nem kell bizonyítani, ez olyan magától értetődő, mint a napsütés. Miért nevezem „halhatatlan vigaszágnak” a gyerekirodalmat? Azért, mert volt idő, mikor a legnagyobbakat kiebrudalták az irodalomból, s a gyerekirodalomban találtak menedéket. A magyar gyerekek óriási szerencséjére.

Weöres régi uralkodó volt ebben a birodalomban is. Szinte a kezdetektől írt gyerekverseket, vagy olyan verseket, amelyeket a gyerekek is olvastak. Tulajdonképpen sose hagyta el ezt a birodalmat.

Egy király nagylelkűségével intett felém is a jogarával. Fiatal, zöldfülű költőtanoncként elvittem hozzá a verseimet. Irultam-pirultam a dicsőségtől, mikor megdicsérte, de sokáig ennyiben is maradt a kapcsolatunk. Más körben mozogtam, más pályákon habzsoltam az élvezeteket, ő szerzetesként dolgozott cellaszobájában.

Történt egyszer, a hatvanas évek elején, hogy üzent: menjek fel, van valami munka. Közbe kell szúrni, hogy Weöres hihetetlenül segítőkész ember volt. Főleg a fiatalokat támogatta: bevonta őket a fordításokba, egyéb munkákba, albérletben fordítgattuk a cseh, török s más verseket.

Felbuszoztam a Rózsadombra, Weöres közölte, hogy Kodály szövegeket akar íratni a 333 olvasógyakorlat dallamaira. S ha kedvem van, vegyek részt benne én is, hiszen valamit értek a zenéhez, Kodályhoz, mivel a híres-nevezetes békés-tarhosi zeneiskolában végeztem. Lelkesen vetettem bele magamat a munkába. Valami ritmusérzékem nekem is volt, meg valami fülem is a zenéhez – ezt csak azért mondom, mert le tudtam mérni, hogy Weöres milyen mestere a nyelvnek! Válogattunk, illetve elosztottuk a dalokat. Én leszolmizáltam a dallamot, lekopogtam a ritmust, Weöres a levegőbe nézett, és egy pillanat múlva már írta is a hibátlan szöveget! „Vettem túri kendőt, libegőt, lobogót, vettem túri csizmát, ripegőt, ropogót.” És már játszottunk is, kajánul kikerestem a bonyolult, ötnyolcados ritmusokat, Weöres gondolkodás nélkül írta: „Van egy falu a hegyen túl, mindenik út odafordul. Idegen földön van a párnám, mért is bolyongok ilyen árván?”

Az első szövegváltozatokkal hamar elkészültünk (én persze lassabban). Azért mondom, hogy első változat, mert Kodály nagyon rigorózus volt! Galyatetőn lakott akkor, és sorra küldte vissza a szövegeket. Aláhúzva, mint egy tanár: „Ide mély hangzót kérek, ide magas hangzót!” Weöres könnyedén cserélte ki a szavakat, a hangzókat. Hogy is mondjam: mint aki maga is részt vett a nyelv teremtésében, de legalábbis a kisujjában van a magyar nyelv!

Ezt egyszer kipróbáltam. Verset írtam hozzá a születésnapjára, és két régi magyar szót kiböngésztem a Balassa-szótárból: „ülle-fülle” és „vekkedezett”. Mutatom a verset, Weöres olvassa, köszöni. Na és, kíváncsiskodtam, mit szólsz ezekhez a szavakhoz? Ismerem – mondta. – Régi magyar szavak.

Munka közben, pihenésképpen egyszer előszedte a gyerekverskötetét, s roppant tapintatosan magyarázni kezdte a versek ritmusát. Látom, hogy érdekel, mondta. Sorra vettük a verseket. Weöres ceruzával beírta a versek mellé a ritmust. „Reggel süt a pék, süt a pék gezemicelángost” – spondeus, anapestus, prokeleus matikus. „Éj-mélyből fölzengő csing-ling-ling száncsengő” – dupla molossusok. „Kék a hajnal, kék, harmat hinti még” – choriambus, triola. „Sej-haj folyóba sok a hal valóba” – tribrachys. „Árkon-bokron kutyalakodalom, kis virágos faházak” – hindu metrum: mandákrantá. „Ha nap süt a rétre, a rét közepére” – paion család. Bontott paionok. „Arany ágon ül a sármány” – Csokonai kedvenc ritmusa, ionicus a minore. „Törzse körül nől és fogy a hegyes árny” – antispastus. „Árnyak sora ül a réten” – ionicus a maiore.

És így tovább, és így tovább… Ma is féltett kincsem ez a könyv a bejegyzéseivel! Mit jelent ez, azon túl, hogy egy ifjoncot tanítani akart? Azt is például, hogy minden ritmust ismert, s a gyerekversek mellesleg ritmuspróbák is. (Nem véletlen, hogy Kodálytól kezdve minden magyar zeneszerző, már-már kötelezően, megzenésítette!) Jelenti azt is, hogy Weöres egyáltalán nem ösztönös zseni volt – amit tétova sandasággal terjesztettek róla.

Tudatos és mindent tudó zseni volt. Azt is tudta, amit nem lehet megtanulni, és azt is, amit meg lehet tanulni. Ha mégis hasonlítani akarnám, akkor azt mondanám, hogy olyan volt, mint Mozart! Ugyanis voltak nagyszerű zeneszerzők – és volt Mozart! Ugyanígy voltak nagyszerű költők – és volt Weöres!