Köszöntő sorok Weöres Sándornak

Cz. J. barátom mondta költői tanonckodásom végén:

– Ideje lenne megmutatni verseidet Weöres Sándornak!

Akkoriban már lábadoztam az irodalmi járványokból, a másodkézből elkapott izmus-kanyarókból, vörheny-pesszimizmusból, a fiatalokat tizedelő dagály-bárányhimlőből; hőmérsékletem a normálishoz közeledett, lázam ellobogott, gyanakvón s harapósan írtam a verseket. Elkésettnek éreztem a tanácsot, nem hittem, hogy valaki valamit is tud még mondani nekem. Kíváncsiságomat és hiúságomat győzte meg a befejező mondat:

– Majd ő megmondja, hogy igazán tehetséges vagy-e? Nagyon szigorú kritikus.

*

Nyári délután csöngettem be, eldadogtam, hogy ki vagyok, s szeretném, ha elolvasná a verseimet. Iszonyú ostobának éreztem a helyzetemet, s úgy tűnt, hogy nem is nagyon akar rajtam segíteni, elkérte a hónom alatt szorongatott papírlapokat, s elmerülten olvasott. Tűkön ülve vártam a véleményét, kapkodva néztem körül a könyvekkel zsúfolt kis szobában. „Munkahely.” Állapítottam meg automatikusan. „Egyáltalán nem költői környezet.”

Végre felnézett. – Szervusz – mondta –, tegeződjünk –, s rám mosolygott. Akaratlanul is nagyot lélegeztem.

Nagy lélegzés volt az egész délután. Már nem is tudom, miről beszéltünk, csak este jutott eszembe, mikor mentem le a hegyről, hogy mutatta egy versét, s annak kilenc változatát. Vagyis tízszer írta meg, s még a tizedikről is aggodalommal kérdezte: tetszik-e?

A szinte példátlan szigorúság és munkafegyelem meghökkentett. Weöres Sándor „csodagyerek”-legendáját és verseit egyszerre ismertem meg; s a „csodagyerek-ízt” a legenda szívósan hangsúlyozta. Néha lefokozó értelemben is. S a legenda másik feje a feltétlen s felületes csodálatot szajkózta. A költészetéről támadt viták is ezen a két póluson enyésztek el. S a lényege ennek a nagy s nagy hatású költészetnek, legalábbis a vitákban, mindig elsikkadt; míg sikeres és sikertelen tanítványai két kézzel merítenek belőle, s olvasói örömmel emlékeznek rá. Népi ihletésű nyelve kimeríthetetlen bőségű, elementárisan árad; reumás fantáziánk csikorogva gondol látomásaira, ahogy röptében nagyobb égboltot kanyarint be, mint előtte bárki is a magyar irodalomban; etűdjeiből, gyerekverseiből; bartóki „Mikrokozmoszából” gyerekek nemzedékei tanulnak – énekelve vagy verset mondva – magyarul, nyelvet és költészetet; fintorait, fricskáit, halandzsa-verseit komoly képpel bírálgatták s komor ítéletekkel viszonozták, míg nagy versei (Fű, fa, füst, Az éjszaka csodái, Mint vérző medve, XX. századi freskó, A Föld meggyalázása, Minotaurus, Mária mennybemenetele, Le journal – amit csak kapásból sorolunk és a többi) máig sem kapták meg méltó elemzésüket.

*

A versíró gondot akkor még mi, sárga csőrű hetvenkedők, mélyen lenéztük, mesterségnek tartottuk, amit bárki megtanulhat, nem kell hozzá spiritusz. Nem is igen figyelmeztetett rá senki. Nőttünk bele a világba, s lázasan kerestük a dalolnivalót. Ilyesféle „szent őrület” maradványai lappangtak még bennem és sompolyogtak el szégyenülten, míg hallgattam és láttam, hogy hányszor kell „nekiugrani” egy versnek, míg az vers lesz; milyen szigorú gonddal kell faragni a karcsú ívű látomást, míg az egyetlen és utolérhetetlen lesz; hányszor kell újrakomponálni, míg megszólal a zene: „Őszi éjjel izzik a galagonya…” S a céltudatosságot, hogy a költő maradéktalanul azt írja le, amit akart! A mítosz omlott össze bennem és éppen nála? A paradoxonról a legendaterjesztők tehetnek. Igaz, hogy Weöres ars poeticaként vallja az egyéniségen felüli költészetet, mint a népdalokét, de ezzel meg is tetézi a költő, mint „közvetítő” felelősségét, teherbírását, tehetségét.

*

– Ismerem-e a versformákat? – kérdezte. – Igen – mondtam. A Vadrózsa presszóban ültünk, kiadós séta után, s a Bóbitát lapozgattam, amit nekem adott. – Várj csak – mondta, s ceruzát vett elő, s elkezdtük együtt skandálni a verseket. – Ez itt a dupla molossus – írta a vers fölé: „Éj-mélyból fölzengő…”; ez a ionicus a minore, Csokonai szerette: „Arany ágon ül a sármány…”; ez egy ritka ritmus, hindu, a mandákrantá: „Árkon-bokron kutyalakodalom, kis virágos faházak…”

Az egész utat végigskandáltam, míg kanyarogtam lefelé a szerpentinen. Nagy életkedv feszített, észre se vettem, hogy papírjaimat ottfelejtettem. Nem baj, gondoltam, úgyse voltak jók, majd amit ezután írok!