Megközelítések

Bartók Divertimentója szól a tévében, megosztva figyelmemet: közben Tóth Árpád verseit olvasom – összeszorította őket az alkalom (az egyiket a zene világnapja, a másikat a halálának ötvenedik évfordulója), gyanútlanul halmozom az élvezetet, hiszen mindkettőt jól ismerem, a zenét is, a verseket is, önfeledten tudom magam odaadni egyszerre mind a kettőnek, nem is ügyelve rá, hogy kizárnák egymást, avagy éppen összezengenének. Csak amikor véget ér a zene, akkor tűnődöm ilyesmin. S először meglehetősen felületesen, mivel divat össze- és szétkapcsolni mindent egy csupasz, fületlengomb-értékű általánosítás felé törekedve, mint: „modernség”, meg: „mélység”, meg: „ősi és új”, meg hasonlók. Ezeket viszolyogva elvetem, olvasok tovább, de csak nem hagy békén a kapcsolat lehetősége, megadom magam, s töröm a fejem valami egyszerűn (mivel vitathatatlanul volt valami közös bennük, azonkívül, hogy egyszerre fogtam fel – hallgattam őket), s eszembe jut, illetve felsajog magától: a félelem, a fájdalom, a szomorúság! Ezen magam is meglepődöm, majd visszaidézve-dúdolva a zenét, el kell ismernem, hogy ez nem belemagyarázás, nem alkalom szülte ötlet: a félelem, a fájdalom, a szomorúság szól benne szinte elbeszélve, szívemet marokra fogva; s minél feszesebb, tökéletesebb formában s fogat koccantó disszonanciával, annál szívszorítóbban, mert koncentráltabban, minden mást kizáróan!

 

*

 

Mint a versekből; mint Tóth Árpád minden sorából. És az elsőktől az utolsóig; még a derű ritka fényfoltja is mintha csak az árnyékot mélyítené. Mintha állandóan esne az eső, szemerkélne vagy zuhogna, csendesedne vagy megeredne, de az ég mindig borult, a szem mindig könnyes, a száj mindig sírásra áll. Annyira, hogy az ember gyanút fog, s töprengeni kezd: mitől mégis, hogy mégsem fárasztó, mégsem unalmas ez az egyhangú fájó-bús ének? Miért tud felcsalogatni a „lomha gályára”, s miért tudja utaztatni harcedzett s tettre kész, avagy éppen dörzsölten optimista szívünket a lemondások, szomorúságok tengerén, hogy szégyenkezve-ámulva ringatózunk. Szégyenkezve: mert előítéleteink azt pusmogják, hogy e tenger nem hajózható, hogy ily gályára „modern” ember már nem száll fel! S ámulva: mert kiderül, hogy szégyenkezésünk kicsinyes, előítéletünk földhözragadt-iskolás, a gálya megépítése, teherbírása vetekszik az atomjégtörőkkel – s az öböl mögött a nagy költészet nyílt tengere vár, a szívet dobogtató és összefüggő (más nagy költészettel összefüggő) óceán!

Nem új a megállapítás (nem új az ellenérzés sem) – nagyobb tekintélyek és sokkal előbb elmondták már, megesküdtek rá, röstellném is idézni. Új (időben új, ami nem sokkal nagyobb érték, mint az idei fű) – a mi szemünk, az én szemem; ilyen-olyan tapasztalásunk-mértékünk, teljesítményünkkel fordított arányban álló hencegő és hetvenkedő önbizalmunk; vagyis a zavaros, éretlen szívünk, amelyet e versekkel szembesítünk, s amely szembesítést a költő bölcsen, sőt szeretettel visel el. Érdekes ez a szembesítés? Kurtán feleljünk rá: nincs más. A versek türelmes kitartással sugározzák fényüket, mint egy felrobbant csillag; eltűnt mögülük a költő, de a fény megmaradt, akár behunyjuk a szemünket, akár tágra nyitjuk.

Én a tágra nyitott szemre szavazok, a kissé tárgyilagosra, a kíváncsira, az indiszkrétre, amit nem homályosít el rögtön az együttérző részvét s az ünneplő alkalom, de nem is tesz kancsallá a nem ráillő szemüveg. És itt van rögtön a nagy kérdés: hogyan olvassuk Tóth Árpádot? Mint kortársat? Csábító az ötlet, de elvetendő: zsúfolásig vagyunk óriásira méretezett rakétakilövő állványokkal – e versenyben csak lemaradna. (Nincs komikusabb-szomorúbb persze, mint tíz-húsz év múlva visszanézni e rogyadozó állványokra. Némelyiken még ott is van a bedöglött rakéta.)

Vagy bámuljuk, mint lábjegyzetekbe csavart múmiát? Fásultan nyelve a lepel porát? Rossz üzlet lenne; nem azt kapnánk, amire befizettünk.

Nézzük inkább, mint egy hegyet! Mert ugye, ilyenkor nem gondolunk arra, hogy kortársunk-e a hegy, és nem törjük a fejünket földtörténeti korszakokon. Csak nézzük tavaszi kizöldellését és téli fehér kucsmáját. Vagyis mint egy jelenséget, amely csak a kedvünkért mutat ilyen-olyan változatot, s úgy van velünk, hogy részt vesz változó kedvünkben.

Na de, ha hegy is: micsoda felhős, árnyékos, borús hegy!

 

*

 

Menjünk közelebb egy kicsit, gyarló hasonlataink helyett nézzük az Ő hasonlatait, olvassuk a verseket.

Rögtön az első versekben megszólal a cselló-mély hangfekvés, a későbbi nagy versek hangja. A fogás biztos, a hangszer adott, ha a hang néha fel is szalad üdébb magasságokba – csakúgy, mint a gordonkáé, mindig sejteni-érezni benne a nazális szomorkásságot, az eleve mélyebbre hangolt hangszer lassúbb rezgésszámát.

Alkat vagy divat ez a „mélyebb hang”? Divatra gyanakodhatnánk, ha nem lenne olyan makacsul kitartó, ha nem mindent ezen a hangon mondana el, ha nem ezt a hangot csiszolná-gyakorolná-tökéletesítené végig. A gyakorlást-tökéletesítést odáig víve, hogy szinte már „kilép” e hangból; de csak szinte! Csak az elképesztő virtuozitás teszi, hogy fuvolát, hegedűt, sőt trillázó pikolót hallunk a gordonkából. (S piszkálódik bennem a kétely, hogy ez is csak nekünk probléma, ez az „egy hang”; mi, a kapkodás bajnokai, a hangutánzás-hangváltás pünkösdi királyai gyanakodva nézünk a problémátlan, fölényes hangszerkezelésre, a hosszú-hosszú gyakorlás által megszerzett tudásra!)

Vagyis akkor az „alkaté” e hang, a szorongó kedélyé, a búskomorságra hajló léleké, a tragédiáktól-betegségektől-haláltól félő szívé?

Igen, igen – de majd csak a végén lesz igazán ok a szorongásra, alkalom a búskomorságra, beletörődés a halálba! S ott is már, akkor már csitul a szomorúság; már-már tűnődő (boldog?) egyensúly jön létre.

Nem a divat s nem az alkat: a tehetség „anyaga” lesz e hang (a félelem, a fájdalom, a szomorúság), s mivel költőről van szó, bátran kinevezhetjük „anyagnak”; a „témák” csak ennek az anyagnak a hordozói. S mivel nagy költőről van szó: végleges és szélsőséges! Nagyobbat céloz meg (mint minden igazi költő), mint „anyaga” és „témája”, nagyobbat saját költői (emberi) léténél, e lét kifejezésénél is: új csillagot teremt, mely csillag már önállóan sugározza a fényét, „lélektől-lélekig”. S elég, ha csak a fényt látjuk-észleljük, már a csillag se fontos, a költő sem (a szándékai, forrásai, a szeme színe, származása); nem vagyunk kötelezhetők e mögöttes ismeretekre, s az sem biztos, hogy ezek az ismeretek segítenek a befogadásban.

Mi segít hát (s akkor minek ez az írás is)? Semmiképpen sem a „tanulságok” vagy a „receptek” vagy a „hibák” felfedezése ez írás célja sem; nem, nem, isten ments! Talán csak tornagyakorlat a hegymászótúrához, hogy rugalmasabbá tegyük elménket, szellősebbé lelkünket, nyitottabbá szívünket!

Vagyis mi segít hát a befogadásban? Nyugodtan és szemrebbenés nélkül állíthatjuk: maga a vers!

Nézzük például az egyik csúcsot:

 

Most, hogy megint útfélre estem, Eltűnődöm e téli esten, Mi volt az élet, uramisten?

 

Igen, ez az „útfél” – ez a csúcs (mielőtt viccet sejtve húznánk a szánkat: olyan villoni csúcsféle), ahol mindig is állt, vagy ahová törekedett; vagy ahová vágyott. És ahonnan, a nagy vershez szükségesen, áttekintheti a körbeszaladó horizontot. A véglet is lehet csúcs (áttekintési pont, helyzet), a „negatív” véglet is: a végletes elesettség! Ahonnan meg lehet kérdezni az istent. A „csúcsot” ez a kérdezési lehetőség adja; az „isten” sok mindennel behelyettesíthető, ami a költővel szemben (fölötte, kívül) van. Ez a „felállítás” minden nagy költőre ráilleszthető; de talán senki olyan makacsul, kanyarok, kitérők nélkül nem törekedett e „csúcsra”, mint Tóth Árpád.

Vajon miért törekedett? Már egész fiatalon? Megkockáztathatjuk újra azt az állítást, hogy a tehetsége kereste ezt a helyzetet (a végletes elesettség végletes helyzetét), a fájdalmas hangot, az anyagot. Nem az elégikus hajlam, nem az alkati szomorúság, nem a gyógyíthatatlan betegség; húzzunk mi is a nagyobb téthez: ezeket pontosan olyan „témáknak” tekintette, mint a tavaszt, az estét, a szerelmet. Csak ürügynek a versíráshoz. Csak témáknak. Akár kikölcsönözhetőknek is.

 

*

 

Mert rengeteg „témát” meglátott, megverselt! Egyhangúság, beszűkülés? Dől, zúdul a világ a versekbe, a hasonlatokba, a képekbe! A környezet, a város ingerlően új (előtte meg nem írt) arcát fedezi fel, szinte már a Szabó Lőrinc-i szorongató látomást idézve. Az eső úgy zuhan le, „mint magas emeletről / Az éjféli öngyilkos ha leveti magát”. A téglakémény „Az égbe szökken víg erotikával, / S az édes levegőbe idvezül.” A korszak technikai újdonságai, találmányai éppúgy belekerülnek a versbe, mint az újság napi hírei. „Mint messzi China földjén vasúti bús karambol, / Újságban furcsa hír csak…” A „boltajtóban álló vézna trafikoslány” éppúgy nem kerüli el a figyelmét, mint „Egy kirakatban lila dalra kelt” nyakkendő. Ír a villamosban könyvet olvasó lányról, a gyorsvonat ablakából látható tájról; „aktuális” verset ír egy filmről, s még „aktuálisabbat” az Új Istenről!

Lehetne s érdemes lenne sorolni tovább, talán egy makacs félreértést is tisztázandó: „a fájvirág”, a „búsongó” költő érdeklődése, mohó kíváncsisága vetekszik például Szabó Lőrincével; társadalmi érzékenysége s ez érzékenység érzékletes-pontos kifejezése pedig József Attiláéval! Nagy szavak, de bizonyíthatóak! Például azzal, hogy mindketten tanultak tőle! Még pontosabban: egy sereg „témát” invokált már előttük, érzékenyen megszólaltatott, megpendített egy-egy máig hangzó húrt – a korból. Mert ebbe, és az ilyesfajta folyamatosságba is beletartozik: ügyel az elődök szavára, s hangot ad az utódoknak. Legtöbbször a „földi” nagy előd szavára figyel: Csokonait idézi; a személyét, példáját – és a hangját. A végletes szomorúságot, a játszi könnyedséget s a fölényes technikájú verselést. (Mert ezek, természetesen, csak látszólag mondanak ellent egymásnak.)

Néha egészen messzire sejdít, az Elégia egy rekettyebokorhoz című fájdalmas remekében az „ember-utáni csend”-et, a felsóhajtó „fájó ősanyagot” szólítja, már-már egy Juhász Ferenc-i látomást idézve.

De ír a „szörnyű csárdáról” is, a „mai kocsmáról”, amelyen ő is túl szeretne lépni; és elégiát ír az orfeumról; és szól arról, mikor „Az öntudat görcse laza, / Most behavazva minden alszik: / Kínok, világok, gond, haza.” És: „Csak játszatom szívem és tollam a papíron” s mint „Szavak szobrásza… Dobbantom népem szívét meg nem romló remekkel”; s ismeri, tudja, hogy „nem e világra valók a lélek nem polgári álmai”.

Ez már-már inkább a bőség zavara, mint monotónia, a széthúzó bőségé. Habár keményen egybefogja a „forma”, a fölényes technika, még inkább a költő hangja (szemlélete, istent szólító fájdalma, helyzete), mégis e költészet ekkor egy milliólevelű fához hasonlít, dércsípte, de tarka lombhoz. De elkövetkezik az igazi nagy korszak, az egyszerűsödés jön, ahogy a tarka lomb lehull – s kilátszanak a szép rajzú, de feketéllő, csupasz ágak. Az „őszikék” kora jön – és még alig múlt harmincéves!

 

*

 

Elzeng az élet, s vissza, vissza nincsen út! Koporsóból kélsz minden reggel: bús feltámadás! Keresztrefeszített tegnapod feltámadt Messiása lennél, Ki bűnt és vért s mindent, ami volt, föl, magához emelne, S elzeng az élet, s vissza, vissza nincsen út! Mondd, tegnap, mikor fényes aranypénzeit Elszórta a nagy égen a pazarló éjszaka, Koldus! ki kávéházban lustán kuporogtál, Mondd, a bánatod ért-e valamit? Mondd, mára kelve lettél-e szebb, mélyebb, és nemesebb? Holnapra kelve gazdagabb lesz rongyos, fázó, bús szíved?

 

A „kulcskérdés”, számunkra is: „a bánatod ért-e valamit?” Eddig azt bizonygattuk, hogy a „bánat” nem divatszó, nem alkati adottság, hanem költői magatartás, helyzet, istent megszólító csúcs; a nagy költészet megteremtéséhez szükséges végletes állapot – e köré szervez mindent a költő, e gordonkahangon szólaltat meg minden témát.

Hogy az élet is eköré szervezett mindent? Hogy „elméletünket” s a költő tudatosságát elsöpri a determináció? Hiába forgatjuk ide-oda a szót, az eredmény, a végeredmény mégis az – mi is? Hogy „Tóth Árpád a legnagyobb elégiaköltő”? Igaz, feltétlenül; csak az „elégia” szűkítő megjelölését szeretnénk (kapkodva, de hittel) kitágítani, a nagyra, a pontosra, a tudatosra!

Hogy egész életében s egész felismert tehetségével a „Hegyi beszédek felé” készülődött! És hogy el is érte! Hogy végül „mély és érett lett a dal”.

És a szomorúság és a fájdalom is – enyhébben előadott; a sorok közé vigaszt is, türelmet is, belenyugvást is csempésző-adagoló. „De hajh, ez már nem az az ifjú bánat, / Mely csupa kéj volt, s édesedve támadt.” Hanem már egyensúlyra törekvő; az átadhatóságot és befogadhatóságot megkönnyítő – magasabbra vivő, általánosabbá tevő, minket is bevonó. A személyes (a hitelesítő!) érvet-témát – már érvként-témaként versbe emelő; mint a betegséget, a pénztelenséget, a szerelmet. „S nemcsak magad fájsz benne, de a tág Egész világ!”

És már a zene sem olyan fontos, a képek csillogása-halmozása sem, csak a vers: a pontos és kemény! Mert ne tévesszen meg a szelíd hang s ne ugorjunk be rossz beidegződéseinknek: nem az üvöltés a legerősebb hang! Nem az, amelyik a fülünket célozza (szemünket, fantáziánkat), hanem amely a szívünket! Hogy ez alig megfogható, hogy mi ez? Bizony, alig. Mert nem kielemezhető: nem rím, nem ritmus, nem kép, nem szórend, nem hangütés, nem téma, nem is ezek összessége, valami más. (És nem is az „érzelem”! „Érzelmes” költők megríkatnak ugyan, de ilyen magasságot sohasem tudnak elérni, mint Tóth Árpád, ilyen ritka hegyi levegőt; könnybe lábad ugyan a szemünk, de mint a moziban, de csak a sötétben – az utcán már szégyelljük.)

Ne is folytassuk, nehogy szemfényvesztő hókuszpókuszokba csapjunk át. Csak ennyit, nem bizonyíthatóan ezt sem; mitől szorul el a szívünk mégis, mikor ezt olvassuk:

 

De szól a gong. A vacsorára – Legfőbb szertartás itt – gyerünk! Illatszert kenek koponyámra, rendben a nyakkendő, az üng?

 

A tárgyilagos elbeszélő hangtól? Az öniróniától? A ritka (Tóth Árpádnál ritka) önarcképtől?

Valójában sohasem írt önarcképet s nem tudom megállni, hogy ne másoljam ide Szabó Lőrinc biztos kézzel megrajzolt portréját, az én gyarlóbb igyekezetemet kiegészítendő: „Délutánonként a törzskávéházban fekete mellett szivarozva és mosolyogva órákig vitatkozott esztétikai kérdéseken, vagy sakktábla fölé hajolt, hosszan és eltűnődve, mialatt sovány ujjai, melyeknek végső ízületét majdnem derékszögben hátra tudta görbíteni, a figurákat tologatták, vagy pedig gyorsírásjeleket rajzoltak a márványasztalra. A gyorsírás ákombákomait néha algebrai levezetések, tréfás, groteszk rajzok vagy mulatságos rejtvények váltogatták, esetleg növénytani vagy nyelvészeti fejtegetések, ábrák, krikszkrakszok. Vasárnaponként a barna hajú, kissé hegyes orrú, imbolyogva járó, karcsú, szemüveges, csöndes és kesernyés-derűs költő ezekben az években sokszor kirándult baráti körével a budai hegyekbe is, és mindenki szerette, egyformán becsülve ízlését, tanító és teremtő kultúráját, emberi közvetlenségét, humorista vénáját és kitűnő pozőrtehetségét, amely 1920 körül még éjszakai poharazó és táncos bohém társaságoknak is gyakran középpontjává tette.”

És a másikat, a rembrandtit:

„Amikor utoljára felkerestem, már inkább mintha a többieket vigasztalta volna. Felöltözve, csontig soványodva ült, illetve feküdt egy bőrhuzatos fekvőszéken, a Verbőczy utcai csöndes ablak előtt. Nadrágja szára úgy lógott, lengett a combján és lábain, mintha vékony karót borítana. Nagy, domború homloka megnőtt, és ijesztően uralkodott a beesett arc fölött. Fekete keretű szemüvege még tágabbra rajzolta szemeinek mély gödrét. Bútorokba kapaszkodva, nagy kínnal, még tudott pár lépést tenni. Minduntalan fulladási rohamok érték, beszélni alig bírt. Épp akkor kapta kézhez utolsó verseskönyve korrektúráját. Ezt a munkát még ő végezte el, még ő imprimálhatta a százhúsz oldalas könyvet. – »Lélektől lélekig, jó lesz a cím?« – kérdezte.”

 

*

 

Lehetne még, kellene is sorolni a nagy verseket, a közismerteket s a kevésbé ismerteket; beszélni a versek számtalan kiadásáról, diadalútjáról, e költészet utóéletéről, arról, hogy a helyén van-e, vagy nincs a helyén; de hát ez mind-mind már a mi dolgunk, ügyünk, a költő rövid (istenem, milyen rövid! Negyvenkét év!) élete alatt megtette, amit minden ellenére megtehetett: megírta a verseket.

E vázlatos írás célja sem volt más, mint (nagyképűen): a költő ébresztése. Szerényebben, ám annál eltökéltebben: elmerülni e versekben, megfüröszteni benne elménket, lelkünket – s hírül adni az örömöt, az istenülés, vagy csak megtisztulás lehetőségét, alkalmát; gyönyörködni és még mit is?

Nem tudok jobbat, megállítandó a készülődő dagályt, mint idézni e tárgyban a költőt, átadva neki a szót, ahogyan ő adta át Vitéz Mihály üdvözlésekor:

„Kedves és finom szavakat kellene – amint mondani szokás – bokrétába kötnünk, megprezentálni vele… a költőt. Kedélyesen és bókolgatva kellene a fráziscsokrocskát átnyújtani a költő emlékének: ó, milyen jól konzerválta magát, istenem, istenem, 138 éve még mindig halhatatlannak tetszik lenni – bravó, bravó…

A köztünk lebegő nagy szellem pedig bizonyára igen meg van hatva, mégis szép dolog ez a halhatatlanság és késői megértés! De az is meglehet, hogy ha neki is közbe szabadna szólnia, valahogy ilyenformán mondaná el a megjegyzéseit:

Felettébb jólesik nekem az Önök hódolata, megértése és a többije, nemes és kiváló uraim… Önök elmulatoznak az emlékemmel… valami jóízű derű és megelégedettség suvikszolja ragyogóra az Önök arcát, mikor velem foglalkoznak. Derék és nyugodt polgárok módjára megelégedetten simogatják a lelki gyomrukat, amely végre engem is bevehetőnek talált, megdicsérik a főztömet, s azt hiszik, hogy no: ennek a Vitéznek is megadtuk mindazt, ami dukál.”

És még egy pár szót befejezésül:

„Nem úgy szolgálják az urak igazán az emlékemet, ha itt összegyűlnek, és fűt-fát felemlegetnek rólam, nem sokat használ az már énnekem. Hanem tessék egy kicsit megjavulni.”