Kié a költő arca?

Az utóbbi évek legegységesebb, legmegrendítőbb és legszebb verseskönyvét olvasom. Csupa leg koszorúzza az ötven évéhez közeledő költőt; a kolléga irigykedhet, de a barát örül, s bár divatjamúlt a gesztus (a barátság is az), örömmel nyújtom a babért. Ritka ünnep ez, mivel divatjamúlt a versírás, versolvasás is, viszont annál divatosabb a költészet megkérdőjelezése. Sóhajtva bár, de azt mondom, hogy az ő bajuk, ők lesznek szegényebbek, akik e divatot terjesztik és elfogadják.

Nézzük, mivel leszünk mi gazdagabbak, versszeretők, versolvasók, kicsiny, de hívő csapat, ha elolvassuk ezt a könyvet.

Törtem a fejem, mikor becsuktam a könyvet, hogy milyen indító, átfogó metaforát kellene kitalálni, amely megkönnyítené a közeledést, megmagyarázná a verseket. Ablaküveg a vers – játszottam a gondolattal –, amelyen kilátni a világra, könnyedén áthatolva az anyagon, mint pillantásunk az üvegen, s nem az üveget észleljük, figyeljük, hanem amit mutat. Saját arcunk is ráúszik homálylón a képre, kinek-kinek a saját arca, így lesz személyes ügyünk a vers, változó a végleges formába öntött, közkincs a költő lelke.

És a költő arca? A kérdés csattanóként ugrik a töprengésbe a címlapról, s rájöttem azonnal, hogy egyszerűbb, ha a költőtől veszem kölcsön az eligazító metaforát. Mert remek cím, világos és mély értelmű! Bella mindig is jó címeket tudott adni, ami nem is olyan könnyű, mint például „Az ifjúság múzeuma” volt, ami olyan kesernyés, fintoros ellentmondás, hogy méltán ragadt meg emlékezetünkben. A mostani cím egyszerűbb, jellemzően tisztább, olyan, mint a mögötte sorakozó versek. Olyan, mint például a címadó vers. Mert kié a költő arca? Kié mindnyájunk arca? Szónoki a kérdés, sőt költői: a halálé. „Igen: az arcom porból, hamuból.”

Bella megzengeti a nagy témát, az egyetlent, amelyről minden költészet szól; kitartón, makacsul zengeti a sötét dallamot, amelyet ha körül is cifráz, fénytelibb hangzatokkal fel-felold, mint egy Bach-fúgát, ha más-más, derűsebb hangnemekbe modulál is, nem hagyja el a megtalált hangot, a bőrünket-lelkünket borzongató szólamot. E véglegesen megtalált hanghoz igazodik most már minden. E hang köré szerveződik a világ, az emlékek, a szerelem, a „homokzsák-országok” rémképe, a „tömegsírgyakorlat” és a „lililiző” virágok. A régebbi, néha görcsös erőfeszítés erővé vált. Hogy én is alkossak egy Bella-szót: megvéglegesedett.

Mondhatnám, és egyáltalán nem a poén kedvéért, hogy meg is könnyebbült, felszabadultabb lett! Hogyisne! Megvan a nagy téma, a testre szabott, a lélekből kizengő, most már csak írni kell, akár nyírfakéregre is. És lehet játszani is. Nincs ebben semmi ellentmondás, frivol szellemeskedés, aki egy kicsit is értő füllel olvas, tudja, hogy miért fricskáz tréfás rímeket József Attila a „Születésnapomra” komor sorai mögé. Mert költő és nem siratóasszony, hibátlan arányérzékű, formába szorított kedély, amely közölni és átadni tud, ismeri a terhelés mértékét, azt a titkot, hogy meddig képes a lelkünk követni a pokoljárást.

Bella játékai közül nekem a szócsinálás tetszik a legjobban, ezt érzem pompásan nagyszerűnek, jellemzőnek, a tehetségre, a tehetség gyökereire mutatónak. Sűrít és hangutánoz, présel és vegyészkedik, keresztez és génsebészkedik – s ámulva nézzük, csodáljuk, ízlelgetjük az új teremtményeket. Nála dörmöl a Nap, halálzik az esendő én, és minden megénedne. Szóleleményei telitalálatok és eredetiek. Csak úgy utalnak a nagy elődre, mint ahogy József Attila verseiben is ránk nevet Csokonai egy-egy ríme.

A nagy elődöt különben tudatosan vállalja, úgy őrzi, hogy egy-egy gondolatát még mindig végig kell gondolni, hogy az „őspatkány ne terjesszen kórt közöttünk”. E végiggondolás keserves dolog költőnek és olvasónak, mivel inkább könnyen felejtenénk, álszent módon fátylat borítanánk a felfakadt és buzgón vérző sebekre; keserves, de kikerülhetetlen. Bella letépi a fátylat a sebekről és a tudatunkról, megrendíthetetlen hittel állítja, hogy ezek a mi sebeink, és hogy meggyógyuljanak, ki kell tisztítania őket. Kiássa a sebtiben eltemetett, elkapart gondolatot, példákat és példaképeket. A kötet csúcsa, boltozata ezek a versek, minden ezt a csúcsot készíti elő, ezt tartja, díszíti, mutat felé, mint egy katedrálisban.

A halál itt diadalmaskodik igazán, hiszen micsoda férfiakat, micsoda elméket, micsoda hiteket ragadott el: Illyés Gyula, Vujicsics Tihamér, Visky Árpád, Nagy László, József Attila, Radnóti… Nem mindennapi kihívás, nem mindennapi sírgödör, és nem mindennapi a vállalkozás: bátran perelni a semmi tátott szájával. Visszaperelni, ami romolhatatlan, ami a miénk, élőké, s amik nélkül nem tudnánk élni. A költő felidézi a halottak arcát, amelyekre hasonlítunk, vagy kellene hasonlítanunk, és közben megidézi a fele égboltot, fele félelmünket is, vagyis bennünket, gyarló botladozásainkat, ám töretlen vágyunkat a teljes égbolt után.

Itt tulajdonképpen be is lehetne fejezni a beszámolót, ebben a magasban lebegve, levegőért kapkodva a havas hegycsúcson; ám túlfeszített lelkünk enyhülést kíván, szomjas tüdőnk oxigént, hogy tovább élhessünk. Tudja ezt Bella István is, mert nem a legmagasabb hangon fejezi be a kötetet, a nagy mesterekhez méltón tudja, hogy kell egy feloldó zárlat a mű végére. A záróvers enyhülést kínál, tovább zümmögő csöndet, hogy kibírjuk, „s tinta helyett jobb, ha az ég csobban”.

A költő arca, amely immár nagyon hasonlít a miénkre, most már mindenkié, s együtt perlekedünk vele szorongva és feloldva, hittel és kétségbeesve a halállal, s győzünk is annyira, hogy leélhessük az életünket; és lendülünk a költővel tovább a lehetetlen, de gyönyörű óhajtáson a magasba, ahol Kosztolányi zászlói úsznak győzelmesen:

(Érzelmes utóirat: este van, megfájdult a fejem a sok cigarettától, kimegyek a kertbe térdemhez nyomakodó kutyám fejét simogatva, s hallgatom a csalogány csattogását. S amíg a csalogány levegőt vesz, hallom, tényleg hallom, hogy Bella István verséből a csönd harangnyelve kondul hangtalan.)