Megszoktad már, hogy élsz?

Tudom én, hogy nem az az igazi kritika, amit egymásról írnak a költők, a baráti ölelő mozdulatban a bezárkózás is benne van, holott éppen a szakmából kellene kilépni a közönség elé. De hát mit tegyek (mit tegyünk), ha a hivatásos kritikusok mással vannak elfoglalva, vagy éppen nincs véleményük, vagy nem érdekli őket az élő költészet. De nem háborgok nagyon, mintha mindig is így lett volna; a közönség meg talán elnézi, avagy éppen értékeli a baráti gesztusokat, mint fosszilis emléket e megkövesedő világban.

Bihari Sándor első verseit én még diákkoromban olvastam; de régen volt, talán igaz sem volt, hogy az ifjú költőjelöltek egymás versét olvasták, számon tartották! Nem nemzedéki öntudat volt ez, később se alakult ki ilyesmi; sajnos, vagy nem sajnos, ezen kár siránkozni, mibelőlünk nem lett „nemzedék”, s nem vigasztal igazán, hogy másokból sem. Tartósabb, időtállóbb kapocs köt össze: a barátság. Lanyhult a versolvasó, a versíró kedv is, és nem csoda, hogy őszintén örülök a summázatnak, hogy mégis összegyűlt a válogatott versek könyve.

Rendhagyó módon olvastam el, mint ahogy rendhagyó módon íródott a könyv is. A végén kezdtem, a megrendítően szép, a makacsul hősies verseknél, a betegséget legyűrő akarat lenyűgöző emberi-költői dokumentumainál. „A túléltem a halált” élménye, mondhatnánk, hogy nagyszerű költői téma, de nem mondom, mert ez így egyrészt túl frivol, másrészt a szenzáció elfedné a versek értékét. Az ugyan kétségtelen, hogy e versek a legszebbek, a pálya csúcsai, de elsősorban azért, mert Bihari tehetsége beérett, szava letisztult, lényegre törő lett, a legmagasabb mércét megközelítők – a betegség fölött nemcsak a test diadalmaskodott, ami magánügy, hanem a lélek is, s ez már mindnyájunkhoz szól. Nem a tanulság miatt, nem is a példa miatt, hanem a versben megfogalmazódó katarzis miatt, amikor is a „téma” szinte már mellékes. Úgy érzem, fontos ezt tisztázni, mivel többek ezek, mint lábadozó, kórházi versek, s a költő szenvedése, lelke így lesz közvagyon.

Világos, hogy visszafele is megemeli, más hangnembe modulálja a befejező ciklus a válogatott kötet verseit. Nincs ebben semmi természetellenes, igen nagy példákat lehetne sorolni e jelenségre. Harmincéves pályát mutat be a könyv, a pálya ívét, amely többször megtört, beroppant, megszakadt s újrakezdődött – mint nemzedéktársai többségénél. No lám, mégis van (titkos) nemzedék! Ha még sincs, Bihari Sándor akkor is tartozott, tartozik valahová, azok közé a költők közé, akik, elnagyoltan fogalmazva, faluról a városba kerültek, mégpedig hódító hittel és szándékkal. Egy korszak ez immár, és nemcsak a harminc év miatt, hanem amiatt is, hogy kényszerű prófétái és tanúi lettünk az eltűnt időnek. Még mielőtt bárki is gyorsan másfelé állítaná a váltókat: az elmúlt idő milyenségéért a költő nem felel, s talán még a költő felhasznált vagy elpazarolt tehetségéért is más felel. A költő élt és verseket írt – s nagy elégtétel, hogy a versek megmaradtak, és egy merőben más és emberibb látomás körvonalazódik a bukások és újrakezdések fölött.