Költők is éltek itt

Kijelölhető-e előre a költő archimedesi pontja, amelyre állva majd fölemeli a világot? Nyilvánvalóan nem; minthogy ez az archimedesi pont igen sokszor nem azonos különböző emelvényekkel, sebtiben ácsoltakkal vagy márványból faragottakkal, ahogy a praktikus buzgalom állítja. Valójában reménytelen is kataszteri rendeleteket hozni rá: a jó költő albérleti nyomorúságában is meg tudja találni ezt a ritka talapzatot, s igazoló oklevél nélkül is meg tudja csinálni még ritkább mutatványát. Az természetesen nem árt, ha e mutatványra, a saját érdekünkben, odafigyelünk, hiszen majdnem ingyen minket is megemel a költő hitünkben, emberségünkben.

Ágh István új, második kötetében biztosan áll ezen a ponton, s zavarba hozó egyszerűséggel végzi a mutatványt. Zavarba hozóan azért, mert a folyó évi divatok közül a piacon épp egy komplikáltabb, cifrább szabásminta került ki győztesen, s így a „korszerűség” nevében el kellene marasztalnunk ezt az egyszerűséget; ámde hálásan tesszük túl magunkat a divaton, s őszintén örülünk a szép verseknek, a nem egészen váratlan ajándéknak.

Ezt a várakozást már első kötete felkeltette, s így utólag visszagondolva rá, inkább hiányérzetként: egy túlságosan szelíd, idillre hajlamos, néha már naiv tartással ismerkedtünk meg akkor, amely főleg egyoldalúságával, problémamentességével okozott hiányérzetet. A tehetséget az első kötetben még inkább az erős, hibátlan nyelvérzék tanúsította. Az úgy látszik kötelező „pokoljárás” után ez a szelíd tartás kiegészült a megsűrűsödött, kuszává vált világgal, s a szembesítéskor, a világ versekbe való beemelésekor pedig erkölcsileg megnőtt, viszonyítási alappá keményedett. Ez a szelídségre valaha oly hajlamos költő farkasgrimasszal vicsorog az életét (életünket) megrontó kínokra, iszonyatokra, s konok türelemmel, hittel viszonyít mindent a szelídséghez, a harmonikus emberi világ képeihez, a „rongylabda-gurulású nyulakhoz”; virággá szeretne lenni, nyíltan kimondja: „harmat lennék, virágpor, madár”. Ami ebben a viszonylatban, a földre csattanó test, a kihűlt ágy, a kettéhasadt nyilú ősz végi menny viszonylatában nem megmosolyogni való naivság, hanem a könyvet végigolvasva, ez a szelídség, úgy érezzük, az egyetlen helyes álláspont, a költő archimedesi pontja.

A „varázsbot”, amely a „harmincéves kölyköket avatja”, s amely velünk ezt az álláspontot elfogadtatja: az anyanyelv édes hatalma. Ez oly magától értetődő képesség Ághnál, mint a zenei tehetség, az abszolút hallás egy zeneszerzőnél: nem kell törekednie rá, hogy elsajátítsa, hogy költőivé tegye; úgy mondja a verset, olyan természetességgel, mintha lélegezne. A költővé avató megpróbáltatásban ebbe kapaszkodik; keserűségében ezt csendíti meg játékosan, váratlan bukfencekkel vidítva magát; logikáját a nyelv logikájával ellenőrizteti, hasonul vele, hogy hatalma lehessen. Nem olyan gyakori képesség ez, hogy külön és nyomatékkal ne szóljunk róla.

Végezetül pedig úgy summázhatjuk e beszámolót, hogy Ágh István biztos és gazdaságos egyensúlyban tartja tehetségét és mondanivalóját: csak annyit vállal, amennyit fölénnyel el tud mondani. A felülkerekedés, a győzelem öröme érződik a versekben; szinte már kétkedve nézzük, hogy nem túlságosan lezárt, kerekded könyv sikeredett-e ebből a győzelemből? A „Harangszó a tengerészért” című vers azonban megnyugtat: Ágh átlépi „testre szabott” horizontját, a költővé érés után egyetemesebb gondok, izgalmak felé indul.

Ha megfejteni próbáljuk Ágh István harmadik kötetének címét, „A tündér megkötözése” azt is jelentheti, hogy a költészetet jelképező tündér rabságba esett. Természetesen mást is jelenthet, és az sem biztos, hogy meg kell fejteni a címet. Mert ez a megfejtés nem valami hízelgő; a gúzsbakötés rossz képzeteket ébreszt. Persze, baj az, ha a költő leigázza a Múzsát? Ez a férfias gesztus nem ismeretlen a magyar költészetben. De végül is úgy érzem, ideje felhagyni az allegóriákkal s megfejtésükkel; bár kétségtelen, hogy ilyen elmegyakorlatra többször csábít Ágh új kötetében.

Az új kötet azonban más, érdekesebb fordulatról is tudósít: az eddig ismert szelíd-gunyoros, néha naiv hang megváltozott; mint a kamaszkori mutálás után, mélyebb lett, komorabb, ám egyszínűbb is. Mintha a világ hívságaitól megtisztult zsoltárt hallanánk, mikor a könyvet olvassuk. A hasonlat nem is túlzottan erőltetett: ilyen fennkölt címek tagolják például a kötetet, hogy „Sivatagi testamentum”, meg „lamentáció…” és „Üzenet az embernek”. Többnyire valóban szép és megrendítő, áhítatot keltő vallomások hangzanak el, kerekednek versek az új hangfekvésben – hiszen Ágh tehetséges költő, mondanivalója, élményanyaga most is valódi és meggyőző. De az ember néha sajnálja a kimaradt „világi hívságokat”; pontosabban fogalmazva: a kedély többszínűbb változatait, játékait.

Valószínűnek látszik, hogy később, ha már fesztelenebbül mozog a költő új, kissé még merev és patetikus látomásaiban, anyagában – hogy akkor majd a kedélyjátékaiból is többet tud megírni. Most mindenesetre érdeklődéssel figyeljük az új hang megjelenését.

Milyenek is ezek a versek? Például majdnem mind magasan kezdődik: „Kiemelkedik fejem…”, vagy: „Ha bölcső Magyarország…”, vagy: „Közel húzódik életemhez…”, s lehetne tovább idézni. Azonkívül nagy térben-időben mozgók, az összekötő láncszemek hosszú kimaradásával, de mindig megoldva-sejtetve, hangulatilag egységbe fogva. Azonkívül hatásosan komponáltak. Ágh könnyedén s eredetien kezeli a közkincsképeket-hangulatokat-látomásokat is; az ismerős alkatrészek törés nélkül simulnak bele az új versbe. Azonkívül dallamosak, bár dacosan „szabadok”; valamiféle Sinka-Füst-Kassák-Nagy László-Szécsi-muzsikából kikevert zene ez; sohasem csikorgó, inkább moll hangzású. És kétségtelenül eredeti; a példák felsorolása inkább a jelleget jelzi, az iskolát. Hogy például nem „okfejtő” versek, hanem látomással szuggerálók. (Az „okfejtés” nem az ügyvédit jelenti, s a szuggerálás nem a vásári fenomént.) Mint például a babonák, a már érthetetlen, szürrealistának ható szóképekkel dolgozó bájolók.

És persze: néha túlhajszoltak ezek a versek, a képek komikus oldala is felvillan akaratlanul. És vázlatosak, mikor a gyorsan sodródó önkívületi lázas beszédben hevenyészve jelez a kifejezés helyett. Vagy néha feltűnik a „ragozó versírás” hatása is, mikor is kötőszavakká, szótöredékekké hull szét a világ (a versíró hiedelme szerint). Vagy csak rendezői utasításként körvonalaz, ami annál is inkább szembeszökő, mivel üresség, esés támad a felfokozott hangban. És „lírizálók”, mint például a cím is; talán az ernyedetlen fennköltség miatt?

De ezek a kifogások nem lényegesek; nagyobb veszélyt jelenthet a néha eluralkodó mutatványszerűség, ami a közvetlenséget pózzá merevíti; a nem mindig indokolt magas hang, ami egyszerűen fárasztó, s a görcsöt okozó állandó lábujjhegyen állás.

De végül is félreérthetetlenül az örömnek kell hangot adni, e rövid beszámoló fő mondanivalójaként: a szép versek okozta ritka örömnek; napjaink lírai devalvációjában a valódi teljesítményt kell üdvözölni! S dicséretként kell azt is elmondani, hogy Ágh István példás módon törekszik új cél felé, tágítja tehetsége határait; s hogy e törekvés máris szép eredményeket hozott (a megújulás izgatottsága elmúlik, a tavalyi bőr elszárad), a tehetség határa vitathatatlanul kitágult, s nagyobb égbolt kupolája feszül fölé.

Bizony éltek, drága versolvasó és nem olvasó barátaim; csendben, esetleg mellőzve, vagy bölcsen hátrébb húzódva a zsivajtól, a frissen olajozott szélkakasok rikkantásaitól. Hátrább húzódva – hova? Én úgy látom, hogy a java a mesterségbe, a mindennapi munkába, a választott műfajba. Mert a műfaj keretet ad, összetart és meg is véd! Megvéd a széthullástól, kisiklástól s bízvást hisszük: még a haláltól is.

Ezt a hitemet immár harminc éve erősíti és támogatja Ágh István, fél szemmel mindig figyeltem munkálkodását, s teljes szível csodáltam-becsültem rendíthetetlenségét. Azon ritka költő ő, aki kétség nélkül hitt választott mesterségében. Divatok jöttek, divatok mentek, léggömbország léggömbfigurái pukkantak a semmibe, Ágh szívósan írta-építette versbirodalmát. Talán ezt a szívósságot csodáltam a legjobban, a szívósságot és a hűséget. Hűségét önmagához, származásához, hogy ez a kimeríthetetlen kincsesbánya soha nem omlott be, hogy ez a néha lemosolygott világ ékesen vonult be a magyar költészetbe. Fennen hirdetve azt a régi-régi igazságot, hogy a költészethez nem szempontok meg kiáltványok meg egyéb badarságok kellenek, hanem tehetség.

Már az is dicsérendő lenne, ha valaki harminc éve fenntartja a szakma becsületét! De hát itt sokkal többről van szó! Ágh István kezdettől fogva az eget ostromolta, versei meredeken fölfelé állított állványról indultak, az elbillenő horizont fölé, a nagy költészet magasába, ahonnan belátható az egész Föld. Képzeletbeli az utazás és elképzelt a hasonlat, de annyi megérthető belőle, hogy milyen az Ágh-versek szerkezete: repülésre alkalmas, látomásszárnyakat kibontó, ugyanakkor húst-izmot szakító, a földet magával rántó. Nincs ebben semmi ellentmondás. A hűség és a röptető távlat, a csontokkal átszőtt-kötött anyaföld és a képlékeny ég, a beomlott múlt és a légritka jövő igen termékeny költői állapot.

De ez még mind maradhatna puszta spekuláció, verscsontváz, keresztrejtvény-alkímia, amelyek elszaporodását oly fásultan vesszük tudomásul, üres szemmel, üres lélekkel olvasva az üres lapok hieroglifáit amelyekbe bármi, bárki behelyettesíthető.

Mi az, amitől mégis lélegzik a vers? Mitől több, mint bravúros szómozaik? Banális a kérdés, banális a felelet is: a tehetségtől! Ahogy muzsikálni kezdenek az untig ismert szavak, ahogy megéled egy leírt táj, s „ötlet pattan, kedély villan”, amint Tersánszky írta ritka műbírálatában.

Ágh versei még a pazarul festő nagy nemzedék után is tudnak új színt, új muzsikát, eredetit hozni. S ez bizony nagy dolog, mert Weöres, Juhász, Nagy László után nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Magabiztos szemmel lát, magabiztos tehetséggel ír, mámoros könnyedséggel járja az ismerős tájat.

Mint legújabb kötetében is: „Emberek éltek itt”.

Ez a kötet még azoknak is meglepetés, akik ismerik, szeretik Ágh István verseit!

Az első és legerősebb benyomás: mintha a költő becsavarta volna a szárnyait, gyalog poroszkál a földön, önmagát, barátait megszólítva, a halottakat felidézve. Derűs rezignáció, dünnyögő-dörmögő szeretetmegvallás, rigó szemében csillanó derű. Azután az áradó képek, hangulatok zavarba ejtő bőségben. Azután az öröm, a nyílt, a födetlen; a szavak öröme, az áradás öröme, a termékenység öröme. A földig lehajolva: a mikrokozmosz nyüzsgése, bogarak-füvek lélegzése, a gyerekkor idáig érő édes édene. Különös, érzéki kortyintás az ismerős világból, szomorkás-borongós eszmecsere élőkkel és halottakkal.

Mintha a költő egy napfényes tisztáson ülne, még akkor is, mikor egy világítóudvart ír le. Tapintható az öröm, hogy mindent meg tud írni, meg is ír mindent, ami a szeme elé kerül. Oly ritkán találkozunk az alkotókedv ily elemi áradásával! Boldogan sütkérezünk mi is, ránk fér egy kis derű.

Mintha egy lendületből írta volna az egész könyvet: összefüggő látomás, azonos hőfokú ihlet tartja egybe. Ez is nagyon ritka, ilyen verseskönyvek jutnak eszembe, mint például a „Te meg a világ”. De az is mintha moll-hangzásban. Ami azt jelenti, hogy Ágh tökéletesen tisztában van tehetsége milyenségével, s ez egyben erőssége is: fölényes úr s fölényesen aknáz ki minden lehetőséget.

Két kézzel magához öleli a világot, élő és holt barátokat, szerelmeit. Miért? – tűnődhetnénk. Mert a magány jön? A sivatagnyi egyedüllét? S kell a fogódzó nagyon, a semmi előtt az utolsó kikötő! De a magányát is oly harsogó erővel mondja el, a komor díszlet mögül oly vidám fények villognak elő, hogy lemondok e tűnődésekről, s átengedem magam a megfejthetetlen versnek, csodának.

Azt még mondhatnám, hogy beért, megért Ágh István költészete, ha nem lenne ebben fölényeskedő nagyképűség. Inkább azt mondom, hogy illene már megemelni a kalapot Ágh István előtt! Én mindenesetre leveszem előtte.