Az életöröm költője

Van-e reménytelenebb vállalkozás, mint a versfordítás? Közhely a kérdés, igazán nagy magyar költő-műfordítók sóhajtották el, akik szerelemből, kíváncsiságból, hiúságból, vagyis csupa feddhetetlen indulatból veselkedtek neki a fordításnak. (A bérfordítók vigasztalan tömegében természetesen föl sem merült soha ez a kérdés, ők halált és egyebet megvető bátorsággal portyáznak a nyelvek határain. De hát most nem róluk van szó. A kárról, amit okoznak, külön cikket kellene írni.)

Vagy tegyük fel tiszteletadóbban a kérdést: van-e hősiesebben reménytelen vállalkozás? Újra feltámasztani más nyelv közegében a verset, melynek lényege éppen ez a „közeg”, az anyanyelv vonzata, varázsa, története, érzelmi-értelmi rezgései, célzásai – az aggály minősíti a vállalkozást és a ritka győzelmeket.

Ezek előrebocsátásával kell kezdeni a beszámolót Bagrickij Álmatlan éj című versgyűjteményéről. Mert érdemben természetesen csak a műfordításról szólhatunk: ha pongyola s ha remek a vers, a fordítót illeti zokszó vagy dicséret. Essünk hát túl ezen: Tellér Gyula fordítása a győzelmek közé tartozik, helyenként eléri a magyar vers illúzióját, de többnyire alkalmat ad Bagrickij hangjának megsejtésére. Lélektelen sora alig van, s merészen használ színezésre tájszavakat. (Nem a fordulat miatt: Tellér költői tehetségét is megsejteni, kíváncsivá tesz bennünket eredeti verseire is!)

Milyen költő hát Bagrickij? Az okos utószóból megtudjuk, hogy Odesszában született a tizenkilencedik század utolsó éveiben. Részt vesz a polgárháborúban, majd szerkesztőségekben dolgozik, sikeres költő, fiatalon hal meg. Ez, mondhatnánk, tipikusan század eleji orosz költősors. Azon már inkább el lehetne tűnődni, hogy micsoda gátakon tört át a költő zabolázhatatlan életkedve; hogy micsoda nosztalgiával keresi az ösvényt a „fénygyöngyös faluk felé”; s hogy a sokféle vonzás-taszítás, betegség, nyomorúság milyen független tehetséget nevelt, milyen elboruló kedélyt fényesített! Van valami Babelhez hasonlítható elszántság például abban, ahogy beleveti magát a polgárháborúba, s az élmény megírása sem sokkal kisebb erejű a „Lovashadsereg”-énél. S micsoda hazát kereső-találó örömmel leltározza szinte az alkonyokat, zsombékokat, madarakat, ösvényt, lónyerítést, színeket, ízeket, szagokat! S az ételeket! Sárközi György versei ilyen tág orrlikkal szimatolók, bár Bagrickij áradóbban, felszabadultabban talál rá a kóborlás mámorával együtt hangjára. S csak néha szorul el a torkunk, felismervén, hogy e habzsoló életörömöt a tudott és gyógyíthatatlan betegség sarkantyúzza. De még ez a „sematikusan romantikus” nyomorúság sem kérdőjelezheti meg e nagyszerű öröm hitelét, mert Bagrickij azért is valódi és nagy költő, mivel csakis az életben hisz, túllép a körülmények, korlátok, csapdák, vermek, divatok kis törvényein, a világgal szembesíti magát, vágyait, szenvedéseit, örömeit.

Ennyi (a lényeg) átsüt a fordításon is, mint ahogy az igazán jó költő segítségére siet a fordítónak és az olvasónak; a költő üzenete szívhez szóló, s nem fonnyad el az akadályokon.