Változatok a reményre

A fejlődés s a látszólagos fordulat megértéséhez, amely Kalász Márton költői alkatában bekövetkezett (s amelynek tanulságai és eredményei egyképp számottevőek, s nem túl merész általánosítással is jellemzőek nemzedéktársaira), a költő előző kötetéből vett idézettel jutunk közelebb: „Nem lazíthat ügyemen senki. / A versekben mindent szabad. / S legnehezebb kiverekedni / érdes világosságomat.”

Az az összegzés, hogy „A versekben mindent szabad”, a közvetlen elődök örökségéből vonatott le, és azt, hogy a versekben mindent lehet, Kalász maga is kipróbálta ritmus- és színérzékben gazdag tehetségével, míg eljutott a puritánnak tűnő programig, az „érdes világosság” kiverekedéséig.

Új, negyedik kötetében ez a program a legszembeötlőbb, annyira, hogy néhol el is takarja a valódibb, a csendesebb, s a költői alkat régebben is meglévő jegyeinek, tulajdonságainak fejlődését, megerősödését, kiteljesedését; bár kétségtelen e hívó, önbiztató hang jelentősége, fontosabbnak mégis az előhívottat tartjuk.

E program kulcsszava a fegyelem: „Világ higgadtsága, fegyelme”, vagy: „fegyelmi nyűg”, vagy: „öngúny pusztít, önfegyelem”. Az idézetek a versekbe visszaágyazva is műhelygondot jeleznek, testtartást körvonalaznak, látszólag feleslegesen, hiszen Kalásznak legelső kötetében sem voltak formai gondjai, ellenkezőleg, fölényes biztonság jellemezte akkor is; s a „testtartás” pedig igazi szerencsével adva volt, valódi történelmi-társadalmi vonzatokkal, helyzeti energiákkal, olyannyira, hogy Kalász nyugodtan rábízhatta volna magát s akkor is jó költő lett volna, mint az előtte járó hasonló származásúak. Csakhogy az a körülbelül tíz év különbség, ami elválasztja tőlük, a megszólalásban, a testtartásban komoly problémákat jelentett. Mert míg például Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István a történelmi-társadalmi potenciális energiát természetes gesztussal fel tudta használni, költészete egyik erőforrásává tudta tenni, a következő „évjárat” költői zavartan álltak a szélesre tárt kapuban, s nem kevésbé zavartan forgatták a sikerrel kipróbált, győztes fegyvereket. A gond kettős volt: valamiféle „mondanivaló-epigonság” gondja, ugyanakkor e mondanivaló változatlan újdonsága, kényszerítő ereje. Ilyen kényszerítő erő szülötte az a vallomás, „téma” is Kalász verseiben kezdettől fogva például, melyben hűségét bizonygatja az elhagyott közösségnek (s amelyet oly felületesen s oly nagy kedvvel torzítanak általában falu-város ellentétté), amely hűség eloldhatatlan és elhagyhatatlan erkölcsi kötöttséget és erőt jelent, s amelyet Kalász új kötetében már országnyivá tágított. Legszebb, legzavartalanabb versei, nem véletlenül, e témakörből valók.

A „műhelyproblémák”, bár tanulságosak, nem olyan lényegesek. Kalász kezdeti, könnyed kézzel megcsinált s halmozott formai, technikai bravúrjai az előbb említett „elhatárolási”, „függetlenedési” törekvésekből is fakadtak, az elődök szabadon áradó, hatalmas anyagot görgető hangjával szemben fegyelmezettebb, cizelláltabb, miniatűrebb akkordokat fogott hangszerén. Az ellentmondás és a hiányérzet elég hamar nyilvánvalóvá vált, s egy fintorban summázódott még az előző kötetben: „Verseidben túl rafinált – / minden évszak fél kézre állt, / amit kívántál, mutatott / színtől tajtékzó kalapod.” S: „Rájöttél néhány év alatt / azért csak üres a kalap,”.

Nyilvánvalóan és kezdettől fogva jelen volt azonban, ha eleinte nem is olyan látványosan, egy másfajta igyekezet: a saját, eredeti hang keresése is, amely, természetszerűleg, együtt erősödött és hangzott fel Kalász „kiverekedett” mondanivalójával. Vagyis az „érdes világosság” programja program nélkül is készülődött, érlelődött a költői alkat mélyén; bizonyítván a tehetség ökonómiáját is, és győztesen felszínre törve, e tehetség beérését is.

S éppen ezért, talán ki is derült az eddigiekből, a problémát, a jellemzéshez szükséges meghúzott harcvonalat nem az „érdes világosság” kiküzdésében látjuk. Súlyosabb és fontosabb feszültségeket érzünk a versekben, mélyebbről feltörő és messzebbre gyűrűző remegéseket. A testtartás például a gyermekkor-kamaszkor fölé hajló nosztalgikus pózból kiegyenesedett, messzebbre és magasabbra figyelő lett: a világgal szembesített. Az előbbi pózt ugyan még felidézi, de már ironizálva: „Sorsomhoz kürtszó kellene… / … idegeim amire adtam, / pufók-ésszel csap vissza rám.” És: „…a feloldás merő / fényűzés ma sem volna még!…”. De a kiegyenesedett, megerősödött, felnőtté vált költő ennél már sokkal nagyobb terheket tart a vállán, nagyobb és lényegesebb ellentmondásokat lát meg és old fel, fejez ki: természetesen, „érdesen” vagy anélkül, a valódi költészet közvetlenségével.

A fordulat láthatóan a költőt is meglepte, kétkedve bár: „használatlannak” érzi magát, beszédét a világgal monológnak, holott a kötet nagy verseiben, az „Apály”-ban, a „Krétakör”-ben, a „Vándorév”-ben például jogos önérzettel, fölénnyel és bátorsággal szól; és valódi dialógban a világgal: annak lényeges, kényes és eredeti kérdéseket téve föl. Az már szinte nem is az ő dolga, hogy használják-e, vagy sem.