Elsüllyedt föld

Húsz év versterméséből állította össze válogatott verseinek könyvét a negyvenhárom éves Takács Imre. Mind a két adat szabályos, nincs benne semmi rendhagyó: húsz év terméséből a negyven évét betöltő lírikus hazánkban minden különösebb akadály nélkül közreadhatja költői törekvéseit, eredményeit summázó válogatott könyvét. Mégis, egy kicsit maradjunk még az adatoknál, a személyi és történelmi adatoknál, s nem pusztán kritikusi kényelmességből, hanem azért, mert meggyőződésünk, hogy ezek az adatok legalább olyan fontosak Takács Imre költészetének megméréséhez, jellemzéséhez, mint egyéb esztétikai szempontok. Vagyis: huszonhat éves koráig falujában marad, dolgozik, 1950-ben megnyeri a felszabadulási pályázat első díját, versei fővárosi lapokban jelennek meg, de csak két év múlva jön fel Pestre, érettségi nélkül beiratkozik az egyetemre, magyar szakos tanári diplomát szerez. Indulása, sorsa hasonló az 1945 után nagy hullámban áradó, feltörő, népből jövő tehetségek sorsához – célja, vágya sem kevesebb, mint az egész világ meghódítása. Költői alapállása, feladatvállalása is hasonló nemzedéktársaiéhoz: beszámolni az elsüllyedt világ embernyomorító voltáról és nagy, friss lélegzetet venni az új világ levegőjéből.

Takács Imre első kötete, az 1955-ben megjelent „Zsellérek unokája” jobbára e feladatvállalás első részét teljesíti: apja, maga, faluja nehéz múltját énekli meg; a friss lélegzetvételhez, az ujjongó énekhez akkorra már túlságosan bonyolulttá vált az új világ. Az inkább már csak a kezdő sebesség energiáitól fűtött ujjongó versek színvonala nem éri el a költő tehetségének színvonalát. Takács Imre költészete egyre töprengőbb, aggályosabb és szigorúbb lesz. Az egyszerű, világmegváltó képlet, amely indulásakor divatban volt, ekkorra már nem illik a világra, sem a költő tehetségéhez, lelkiismeretéhez. Takács Imre további köteteiben makacsul keresi a pontosabb, igazabb, használhatóbb világképet. Ha egy mondatban akarnánk jellemezni költészetét: ennek a makacsságnak feltétlenül benne kellene lenni a jellemzésben. A kor és a kortársak válságából makacsul keresi a kiutat úgy, hogy közben makacsul ragaszkodik alapvető mondanivalójához, költői tárgyul kitűzött világához. Csikorogva, költői, esztétikai szabályokon, jól hangzó rímeken, dallamokon áttörve keresi az új, a pontos szót, a szabatos verset a bonyolult világra. A legmerészebbet kísérli meg: átlépni saját hősi feltörésének, emlékeinek árnyékát, úgy azonban, hogy a megszerzett tudással mégis arra világítson vissza, keressen magyarázatot. Képeket, szobrokat, zenét vallat; korunk egzakt tudását húzza bele a vers ősi, vallomásos világába; új szintéziseket csikar ki a hagyomány és az előreszökkenő modernség ütköztetéséből; a modern költészet képeit, fogásait alakítja saját mondanivalójára.

Takács Imre makacs kísérlete kétségtelenül irodalmunk egyik legizgalmasabb költői vállalkozása: a hagyomány és modernség szintézise. Különösen újabb verseiben, a „Sors lüktetésében”, a címadó „Elsüllyedt földben”, a „Henry Moore szobraihoz” címűekben ez a kísérlet már győzelem, Takács Imre fejlődésének csúcsa. Ezekben a versekben a merészen eldobott dallam helyett már egy új zenét, harmóniát sejtet és csendít meg; a csikorgó disszonancia felett győz a költői gondolat, beteljesül az alapvető költői törekvés: a világot újrateremti a versben.

Hogy merre vezet Takács Imre költői útja? A kérdés nem indokolatlan, hiszen bevallottan is egy nagy témakör lezárásáról van szó az összegyűjtött versekben: végleges beszámoló az elsüllyedt földről. A választ talán azok a versek adják meg, amelyekben a költő a tágabb világba néz, immár biztosan állva felmért talaján.