A Vízöntő-kor hajnalán

Jellemző és dacos szimbólumnak érzem a költő ifjúkori Párizsban készült arcképét a válogatott és új verseinek élén. Jellemzően dacosnak, mint aki nem hajlandó tudomásul venni az ifjúság elmúlását; a jelkép mögül elő-elővibráló rezignáció megfejtését pedig némi szomorúsággal írom le magam is: ez az ifjúság valóban kirepült, néha tündéri szárnycsapásokkal, az ontogenezis törvényeinek bűvköréből, s merészen dacolva a hagyománnyal, a korabeli magyar költészetből is. Könnyen bizonyítható és leszögezhető, hogy nem mindig és elsősorban a költő hibájából.

Kortársai többnyire kiheverték az első világháború után Európán átsöprő izmusokat, mint a bárányhimlőt. A láz csitult a kamaszkor elmúlásával, a világ még mindig nem váltódott meg, jöttek a férfigondok, a józan számvetések; a jobbaknál az erkölcsi-politikai hűség tehervállalása, a könnyedebb felfogásúaknál a lecsatlakozások, pártharcok stb. Tamkó Sirató a helyzet ilyen éles elágazásai idején Párizsba utazik, a lobogást, az ifjúságot prolongálandó, egy egyre inkább elvontabb jövő zászlója alá, egy maroknyi csapat (s milyen csapat!) közösségébe, fölényes naivitással manifesztumokat fogalmazni-szegezni az elsötétülő láthatárnak. Hazátérte után is ebbe a zászlórúdba fogózkodik; de ha most utólag köré képzeljük a háborús időket, valamit csökken, konkrétabbá válik az új emberbe vetett hit elvontsága, sőt ha olvassuk háborús verseit, hangját, indulatát „mai szemmel” is kifogástalannak találjuk. Vagyis ő sem tért ki a kor kérdései elől – mondhatnánk szinte már fásult reflexszel, s kioszthatnánk a jó osztályzatot.

Csakhogy a kérdés rosszul lenne feltéve (persze, ettől a jó osztályzat még maradhat), ha ezt a mindig különbözni akaró és különböző költészetet politikai „igen-nem”-ekről faggatnánk. Még az sem nyomra vezető kérdés, hogy alatta-fölötte marad-e az ilyen jellegű teljesítményeknek?

Tamkó Sirató Károly „csodakamasz” korától kezdve makacsul, megingás nélkül az újat énekli verseiben, a technika forradalmát, a gondolatok új villámlásait, az emberi kapcsolatok új erkölcsi alapokra való helyezésének szükségességét. A versépítés új technikáival kísérletezik, egyéni leleményekkel gyarapítva a nemzetközi fegyvertárat. Vadonatúj szavakkal dolgozik, egymagában több új fogalmat, terminus technicust használ, mint kortársai – s ezek a szavak ma is jól csengenek, közkinccsé válva, mai költészetünkben. Úgy tűnik, hogy az annyira áhított jövő – jelenünk – igazolta a költő törekvéseit; óvatosabban, de kitüntetőbben fogalmazva: Tamkó Sirató versei ma is könnyedén állják a versenyt legújabb költészetünk ultramodern kísérleteivel is. Ennyi elégtétel feltétlenül jár a költőnek töretlen kitartásáért.

Más kérdés az, s ebben a recenzióban nincs hely a perújításra, hogy az első világháború utáni avantgárd törekvések, amelyekre pedig a kezdetén még friss volt a reagálás, miért fulladtak meg, váltak illegálissá, periferikussá a magyar költészetben? Hiszen akkora tehetségek „kóstoltak” bele, mint például József Attila vagy Illyés Gyula. Túlságosan szélsőséges volt a mozgalom, s hogy: „mozgalommá” is lett? Vagy valóban kamaszkori szertelenségnek látszik ma már, amit „kinőtt” költészetünk, s a makacsul kitartók a kamaszkorban megrekedteknek tekinthetők?

A periferikusság, az illegalitás elleni állandó harc hevíti Tamkó Sirató verseit is: szinte mindegyik egy-egy manifesztum, harsány kiáltvány, sebtiben fogalmazott plakát. A kidolgozásra, a műves munkára már alig maradt erő, alig adatott teremtő-érlelő nyugalom. A fel-felizzó ötleteket, bizarr szókapcsolásokat ma is örömmel ízlelgetjük, élvezettel mondogatjuk a remek sorokat, s bizony: egyre fáradtabban ugorjuk át a programszövegeket, ingerült-dacos kifakadásokat. Ma már érthető, de fölösleges tehervállalásnak érezzük a versekbe kevert kommentáló-igazoló-népszerűsítő szólamokat. Amely munkát, igaz, egy sokszínűbb, szabadabb irodalomban másnak, nem a költőnek, kellett volna elvégezni.

Mégis, mit jelent ma, hova helyezhető ez a kötet, ez az életmű? A megváltozhatatlan dolgok melankóliájával írom le: vázlat egy lehetőségről, a magyar költészet új útjáról, amely lehetett volna, vezethetett volna valahová, ha… s ezzel a „ha”-val a költő egyedül nem tudott megbirkózni, mint ahogy egyedül nem is birkózhatott meg; a lehetőséget azonban egyedül is fel tudja mutatni, izgalma most is galvanizál. S egy-két szép versét, a „Tengereczki Pál”-t, az „Egy üres karosszék”-et, az „Anna-dal”-t, a „Zárt refrain”-t például azok közé a magyar nyelven írt versek közé sorolom, amelyeket vigasztalásul és megnyugtatásul elmormol az ember magának.