Az igézetes valóság

Félrevezet a költő; mint ahogy félrevezet a csönd is körülötte, a henye ítéletek, a kapkodó hírverések róla nem tudósítanak, nem „vágják le” és nem emelik égbe, elhallgatják. Vagyis a „csöndes hangú lírikusok” közé sorolják, és mi bizony elszoktunk a csöndes hangtól, zajártalomnak kitett fülünk alig-alig képes felfogni a szívdobbanásokat, még akkor se, ha az a miénk.

És félrevezet a költő, mert nem törődik eldurvult hallásunkkal, csendesen mondja a verset, sőt érzelmesen, egy lenézett iskola szabályai szerint. De félrevezet-e igazán? Nem magunkat kellene előbb megvizsgálni?

Legelőször a költő hite ébreszt kételyt bennünk: aki ennyire biztos az emberi dolgok elmondhatóságában, aki nem a hangerővel, hanem a pontossággal törődik, nem a fioriturával, hanem a dallammal, annak komolyabb és fontosabb mondanivalója lehet, mintsem hogy a piac szája ízét próbálgassa.

És a csöndes hang is hogy felerősödik! Mint a dörömbölő szív az üres szobában! Mert az embermérettől is elszoktunk, s így valójában az igazi fokozásoktól is; aki mindig felsőfokban beszél, elveszíti az árnyalás, a derű, a könnyű bánat, nehéz szomorúság és megrendülés képességét.

Ezt a képességet Toldalagi Pál végig megőrizte, mint ahogy makacsul ragaszkodott az embermérethez is. Így tud olyan erős hangú verset írni, mint például „A hóba dermedt sok tetem”, amely attól hátborzongató, hogy „olyan valódi és olyan köznapi”. A legjobb háborús magyar versek közé tartozik és azért, mert valójában „civil”; mert egy rezdülésig sem fogadja el a háború teremtette rendkívüli helyzetet, semmiféle rendkívüli helyzetet, csakis és mindig a normális, harmonikus emberi létet. Ettől az „ellenpontozástól” lesz nagy vers; s ettől a hittől és mértéktartástól jelentős ez az egyáltalán nem „csöndes” költészet.

Mert a türelmesen hullámzó jambusok – a Toldalagi-vers zenéje –, a szemérmesen csendülő rímek mindig az eleven életről beszélnek, néha nosztalgikusan visszapillantva, többnyire naplószerű frissességgel. És ez az élet, a költő szemmagasságából nézve olyan, mint mindnyájunk élete, vagyis hallatlanul izgalmas. Nem a repülés szédületét érezzük – a költő maga biztat rá, hogy álljunk mögé és nézzünk, ámuljunk, borzongjunk és gyalogoljunk vele –, hanem a még nagyobb szédületet, a testre szabott világét, a szerveződő és semmibe tűnő mikrokozmoszét, az emberét, az igézetes valóságét.