Etikus költészet

Minden vers ajándék (beleértve természetesen a feltételes módot: ha vers), helyesebben valamivel több is annál, még akkor is, ha a költő csak magát lepi meg vele a „kávéházi szegleten”. Mert például a keserű vers is ajándék; a nyugtalanító, a felkavaró is, a kellemetlen híreket hozó, a kertelés nélkül beszélő is (még ha nem jutalmazzák „mosolycsekkel” érte a költőt, vagy ha egyáltalán semmivel nem jutalmazzák). Ismerve a körülményeket, bátran mondhatjuk: korunk legnagyobb fényűzése a vers! Durván számítva is „ráfizetés” a versírás, és nem csak anyagiakban. (Bár egy méltányosabb, önbecsülőbb társadalmi elosztás nem feltétlenül a kuplékirályok, limonádécsászárok, bárgyúsággyárosok számára teremtene földi paradicsomot.)

És mégis, minden látszat és hírverés ellenére: korunk legnagyobb lelki igénye is a vers, az emberi tiszta beszéd, a „szabatos szó”; akkor is, ha példányszáma meg se közelíti a giccsipar szemétdömpingjét – mert ez az igény előbb-utóbb lerázza a kínálat fortélyait, sanda rábeszéléseit, s egyre szomjasabban vágyik a felnőtt fogalmazásra, a teljes élményre, az egész világra.

Nem véletlen, hogy ez az indulatos és bizakodó hitvallás Simonyi Imre verseskönyvének ismertetését vezeti be: a költő avatja olvasóit felnőtté, függetlenné és bizakodóvá.

Felnőtté azzal, hogy nem titkolja el a szenvedéseket, a kínokat, a megaláztatásokat; nem fontolgat és nem latolgat, nincsenek pedagógiai és egyéb céljai; valódi, végletes költői helyzetben él: nincs más fegyvere, csak a toll.

Függetlenné azzal avat, hogy nem hízeleg az olvasónak, nem akar kedves lenni, nem muzsikál és nem művészkedik: rábízza, hogy követi-e pokoljárásában, hogy végiggondolja-e, amit végiggondol; s azzal is, hogy nyíltan és szabadon beszél, nyílt és szabad figyelmet követelve.

S bizakodóvá tesz mégis, mert a költészet hatása és receptje nem a mesedélutánoké: nem a szánkba dugott csokoládétól leszünk optimisták, hanem fölismert magunktól, bevallott gyengeségeinktől és megsejtett erőnktől.

Simonyi Imre nem mindennapi akadályokat küzdött le; bár nem forog „közszájon” élettörténete, legendája, verseiből kideríthető, hogy tudatosan, erkölcsi aggályai parancsára választotta a nehezebb utat. Etikus költő, alkura képtelen; szigorúsága a legnagyobbakéhoz mérhető. A késői beérkezés elé a drótakadályokat csak felerészben állítgatta a külvilág, ezek végül is áttörhetők vagy figyelmen kívül hagyhatók lehetnének – nehezebb akadálynak bizonyultak azok, amelyeket a költő állított fel tehetsége elé. Nem játszotta a szemhunyorító bennfentest, nem úszott az egymást váltogató árral, hanem komolyan véve a világot és magát, makacsul szembesítette a hitet a szólamokkal; a kiürült fogalmakból fogcsikorgató „ellenszofisztikát”, dühödt paródiákat készített; a könnyű szerelmek mögé nézett megriadva – mert mindig a bőrére ment a játék, végletesen (költőként) mindig az életével hitelesítette mondanivalóit.

A ritka nehézségeket ritka makacssággal és tehetséggel gyűrte le végül; s erre a küzdelemre mindenképpen kevés lenne azt mondani, hogy egyéni hangot hozott mai költészetünkbe. Helyesebb és találóbb megállapítás az, hogy valamit Simonyi Imre is visszaadott (harcolt) a vers rangjából; az Európán áthandlézó lírai közhelyek divatjában gondunkról, rólunk szól; szavának mértéke hitelessé vált, keserűsége is értünk való.