Koldus Dárius

Olvasom Jékely Zoltán új verseskönyvét, naponta előveszem, magammal cipelem, belelapozok buszon, Duna-parton, beszélgetés közben – s valami nagy nyugalom száll meg, tölt ki, derűs leszek, mint könyvből még alig; ámuldozom és hitetlenkedem, hogy így is lehet írni, ilyen pazarlóan, nem a díszkiadásra sandítva, útszélre vetve szórni két kézzel a kincset, amit megérlelt a Nap, az eső, a tehetség, Koldus Dáriusként, a leggazdagabbként ezen a földön, akinek nincs vesztenivalója, csak adnivalója.

És már nem is hitetlenkedem, helyrebillen bennem a világ, felismerem készségesen a helyes viszonyt tehetség és szereplés, költő és világa között; nem a menekülést érzem, hanem az erőt. Mert az annak idején elhagyott, elkallódott és most újra előkerült és kötetbe gyűjtött versek nem igénylik a szenzáció csinnadrattáját; a példa csak ráadás.

Ha behunyom a szemem, és elképzelem Jékely Zoltánt, a költőt, trubadúrnak képzelem el, várablakról várablakra vándorlónak, a szerelem boldog-boldogtalan énekesének; a felületes képzelgés némi könnyelműséget is ráad lobogó köpenyként, ez országban nem honos játszi kedvet. Már-már gyönyörködnénk a kitartó éneklésben, szívünk könnyülne tőle, mikor szorongás, balsejtelem éled bennünk, hogy az ének másról szól, a vidáman odacsapott akkordok fölött súlyos dallam zeng. S megrendülve vesszük észre, hogy a trubadúrnak „a sírás, mint szálka áll a torkán”; s észrevettük-e, eléggé komolyan vettük-e, a magunk érdekében, hogy milyen nagy költő szól hozzánk? Makacsul, kitartóan, türelmesen, pazarlóan és alázatosan. Hogy miközben a szerelemről énekel, a halállal felesel. Mint ahogy a halállal feleselt már fiatalon, hetykén, fölényesen; s megrendülve most öregedőn.

Az új kötetben, Az álom útjában a két nagy téma összefonódik, mint egy Bach-fúgában; az egymásnak feszülő, egymást kizáró kontrapunkt egyszerre szólal meg, letisztulva, reménykedve és reménytelenül. E végletes helyzetben a költő még egyszer bejárja birodalmát, ha az álom útján is, nosztalgikus utazásokra indul gyerekkora tájaira, fölidézi a lehetetlent, a lezárultat: bánatosan a szülői házat s dévajul a kamaszkori kalandokat. Szomorú ura az időnek, a megélt élet idejének – ennyivel gyarapodott-súlyosbodott ez a nem változó, eleitől fogva kész költészet; s szomorú ura ősei megélt idejének is, halottai közé sorolja Balassit, Zrínyit, Bethlen Miklóst, Petőfit – soha fel nem épült katedrális szétszórt csontú szentjeit.

Tudom, hogy szabálytalan ez az írás, nem is akar szabályos lenni; az új kötet ürügyén védhetetlenül összetorlódnak a számvetés, a jellemzés, az öröm, a keserűség és a megnyugvás szavai. A „felfedezés” nagyképűségét is kellő szeméremmel félretolva, a tiszteletről kell végül beszélni, sietve, mégha dadogva is, vállalva a költő helytelenítő fintorát is. A nagy költőnek járó tiszteletről, az akaratlan mesternek járó tiszteletről; a gáncstalan jellemnek, az erőnek és hűségnek járó tiszteletről. Azt hiszem, pontosabb szó a szeretet.