Első ének

Az antológia legidősebb költője nyolcéves volt a háború végén, a legfiatalabb pedig 1953-ban született. Vagyis elég sokféle lehetőséget kínálnak a puszta életrajzi adatok is a jellemzéshez, például, hogy ők valóban fiatalok (s a szerencsésebb fiatal kollégáktól formailag csak az önálló kötet hiánya választja el őket, többnyire igazságtalanul), erkölcsi érzékenységük, tehetségük a jelenből táplálkozik; vagy például, hogy életkoruknál fogva megúszták a sematikus selejttermelés korszakát, jobban tájékozódhatnak a világ dolgaiban stb. De hát a fiatalság inkább helyzeti előny, s nem erény, s helyesebb, ha a teljesítményüket kíséreljük meg elemezni-jellemezni, tisztelve és komolyan véve tehetségüket, legalább annyira, mint ahogy ők komolyan veszik a költészetet, tárgyát és mesterségét.

Az első, ami feltűnik a közel háromszáz vers elolvasása után: a magas, mesterségbeli színvonal, a kifejezés biztonsága, fölénye, könnyedsége, már-már rutinos eleganciája. Szinte nincs rosszul megcsinált vers, kirívóan pongyola sor, zakatoló üresjárat; annál több a bravúros tömörítés, szellemes fordulat, ultraelvontságot is fölényesen érzékletessé tevő nyelvi készség; úgyhogy néha kísértésbe hoz az az érzés, hogy uniformis ez is, csak kiváló szabású, a legjobb divatlapokat kielégítő. De bántó élét elvéve a hasonlatnak, kitapintható egyrészt az antológia költőinek verskészítő eszménye, amely „művészibb”, finomabb szerszámokat használó, mint például az őket megelőző évjárat erdőirtásra alkalmas fejszéje volt (a szerszám milyensége természetesen még nem minősít), mintha egyenest Babits asztaláról vagy az „újholdasoktól” kölcsönözték volna, a kézügyességgel együtt. Másrészt, ha a fenti megállapítás úgy hangzana is, nem elmarasztalás, csak annyiban, amennyiben a kézügyesség akadályozza a valódi költészet létrejöttét, ha a korán megszerzett rutin túl olajozottan görgeti a verset a szellemes csattanó felé, nem legyőzve, hanem elsimítva, megkerülve a gátakat; narkotizálva a szülési fájdalmakat, s könnyűvé téve a győzelmet. Vagyis a mesterségbeli tudás jó átlagszínvonala még nem bizonyít túl sokat; legfeljebb érdekes szociográfiai adat az ízlésváltozásról; egyébként természetes nászajándék ez az új nemzedéknek.

Ami valójában sokkal izgalmasabb az összképben: az érzékeny, a megalkuvásra képtelen etikus tartás. Szinte túlérzékeny, vagyis hangsúlyozott. Néha szélsőséges, vagyis problémát provokáló. De következetesen jelen van (jelen időben van), és be kell vallanunk, hogy nagyon rokonszenvesnek érezzük, még a recenzens hűvös (és kötelező) nyelvtani helyzetében is. Mi fér bele ebbe az erkölcsi érzékenységbe? Költői érzékenységről van szó, tehát minden. Néhányan még a preembrionális múltba is elmerészkednek, de a többség jó érzékkel s nem kevesebb bátorsággal nem mindig szívderítő korunkban oknyomoz, a talapzatig óhajt megvizsgálni mindent, s korigény: a Földgolyót pásztázza szigorú tekintetével. Ez valóban életbe vágó elkötelezettség, s kerítés nélküli, illetve kicsit még kívülről döngetve a kerítést, néhol ezt is eltúlozva, pátosszal; néha felesleges kisebbségi érzéssel, a magánéletük feletti keserűséggel; mert hiszen a legtöbb, amit tehetnek „kint” is, „bent” is, hogy jó verset írjanak.

A hangvétel többnyire ironikus, heinei, ami nemcsak erkölcsi fölényt feltételez (mint például a fasizmussal szemben), hanem, jobban odafigyelve, szemérmességet, helyenként érzelmességet takar. A hetykeség mögött tétovaság, esetleg többszöri kudarc okozta gátlás, legyintés rejtőzik; az „ökölnyi szív” mellé az „ökölnyi jog” anarchiája ugrik; vagy erőteljes képek mögött aggastyáni mélabú leng; s ennek egyik magyarázataként legalább utalni kell arra az elkedvetlenítő helyszűkére, ami a fiatalokat várja élő irodalmunkban. Lassanként az a furcsa helyzet áll elő, hogy szinte az ismeretlenségből bukkannak ki verseskötetek, antológiák, amelyekre utólag sem igen győz reflektálni a „napi irodalom”, nemhogy legalább vissza tudná kapcsolni őket az eleven vérkeringésbe. Több lenne ez pedig és visszahatóbb lenne jótékonysági gesztusnál, igen jó precedensek bizonyítják. Vagyis ilyen viszonyok közt igazságtalan lenne aktivitásra oktatgatni a fiatalokat, s lebeszélni rossz tapasztalataikról. Ezt nem is tesszük, mélyen egyetértünk az antológiát válogató Mezei András szeretetteljes előszavával, hogy nem jó az, ha „az öröm elnehezül, tudativá satnyul”, mert valóban: „a szárnya szárad el: maga a boldog önfeledtség”.

Még e szűkszavú recenzióban is külön kell beszélni, ha csak pár mondatot is, öt költőről a harmincnyolcból: ők azok, akik a legérettebbek, saját mondanivalójukat a „felnőtt” költészettel vetekedő színvonalon közlik, s bár kétségtelenül erősítik az antológia hangját, de semmi esetre sem szorulnak rá a „fiatal” jelzőre. Megkülönböztethető hangjuk van, saját, kiküzdött fegyvertáruk, s versekkel bizonyított tehetségük. Buzás Andor olyan meglepő egyszerűséggel, közvetlenséggel beszél magáról, ifjúságáról, környezetéről, a földről, művelőiről, ahogy Sinka szólt életéről; szinte hibátlan ez a hang s fel-felzeng benne Füst Milán verskezdése is: „Ó ne vedd el az ifjúságom ízét, / nekem ez nem játék, Uram…”; de minden ízében eredeti, ami nem is olyan könnyű dolog, hiszen témájában nagy költőkkel kell versenyeznie. Keresztes Ágnes viszont a „semmiből” csinál verset, a hiányból, amelyet bőrével érzékel, s öniróniával egyensúlyoz; úgy hisz, hogy kételkedik: „De nem sok jóságban hiszek – s nem minden lázadásban.” Érzelmeit, kicsinyesség ütötte sebeit gondolati hűvösségbe emeli; s ez nagy feszültséget ad rövid, ironikusan poentírozott verseinek. Tandori Dezső a „semmit”, a hiányt tovább ragozza, valóban a ragozás nyelvtani világosságával, precízen, sőt szándékolt hűvösséggel. Talán furcsán hangzik, de konkrétan, kínosan „realista”, valahogy úgy, ahogy Pilinszky, de kizárva a versből a „költői én”-t. Részletekből szuggerálja az egészet, s ez, bár a szándék nyilvánvaló, centripetáló erő híján nem mindig sikerül. Nagy erénye a kétségtelen nyelvi erő. Tóth Éva talán az, aki megemelt személyiségét, költői énjét a legjobban előtérbe tolja: vele kezdődik és vele végződik a vers, s szól olyanféle erővel, mint mai líránkból Szécsi Margité: „cigányok szemealja parázslik, / de azért húzzák rogyásig”. Bátran lemond a kínálkozó, spekulatív összegzésről, poén nélkül hagyja abba a verset, amely így erősebb lesz. (Vita és vallomás). Az ő indulata vállal a legtöbbet a „közügyekből”, s ez, életével hitelesítve, mindig meggyőző és lényeges dolgokról szóló. Várady Szabolcs a legfiatalabb a külön is tárgyalt költők között, ám ez a fiatalság fanyar, kesernyés iróniát sugároz, olyasmit, mint a fiatal Vas István versei; „Az önelemzés keskeny üregében” hever ő is, de az enyhülést adó versmuzsika nélkül, az ő versében „kopott zenéket lélegeznek” az ablaksorok; kopár táj ez, cicoma nélküli, viszont elodázhatatlan számvetésre késztet, és ez ad erőt, fölényt és hitet is a komorrá ráncolt homlokú költőnek, ez a „végetnemérő készület” az életre, a boldogságra.

Végezetül meg kell jegyezni és dicsérni a Móra Könyvkiadó vállalkozó kedvét, a Kozmosz-kiadványokhoz méltó tartalommal és külsővel siettet a fiatalok, az irodalom segítségére.