Két fiatal költő

A lassan már anekdotává nyájasodó megállapítással kell kezdeni ezt a rövid beszámolót is: íme, két fiatal költő, aki harmincadik éve felé jár. Érdemes lenne már eltűnődni e nyájas beletörődésen is; az irodalom renyhe sejtcseréjén, a regenerálódás lassuló ütemén, hogy mi az oka, milyen betegséget eredményezhet, és mi a gyógymódja. Mintha egy szakasz kiesett volna az élő irodalom ontogeneziséből, a kamaszkor-ifjúkor szertelen, tüdőt-eret tágító, csillagért nyúló, tiszteletlen, mindent felforgató ideje. Hol vannak a suhanc József Attilák, Weöres Sándorok, az ifjonc Juhász Ferencek, Nagy Lászlók – és derűsen tudnánk folytatni a sort, ha visszafelé nézünk. S nem a csodagyerekekről van szó, akik végül is kivételek, hanem a 18–20 évesekről, akiken még nem fog az illem, a konvenció, s az egyéb tánciskolai szendeség.

Ennek az áldatlan állapotnak a következményeit legelsősorban a már nem fiatal „fiatal költők” szenvedik, akik kínlódva nőnek, mint fa a kő alatt; kitörő kedvüket fanyar mosoly szegi; felnőtté válásuk harcát többnyire önmagukkal vívják, magánügyként, tanú és ellenfél nélkül. A közlés és visszhang, a siker és kudarc egészséges, nevelő élményéből kimaradtak; a teljes mellőzés fölös keserűséget és dacot szül, bezárkózást eredményez a kitárulkozás helyett.

Ez a félszegség, vagy a félszegséget ellensúlyozó harsányság megtalálható Kiss Benedek és Urbán Gyula köteteiben is; de ne tetézzük az igazságtalanságot, inkább figyeljük azt, ami tehetséges, ígéretes és kész a verseikben.

Bár a véletlen sodorta könyvüket egymás mellé, akad közös sajátosságuk. Ilyen közös sajátosság, hogy mind a ketten transzponálják, átírják, egy fokkal magasabb hangra emelik mondanivalójukat, költői énjüket. Természetesen elsősorban különböznek egymástól. Urbán Gyula groteszkebb, Kiss Benedek balladásabb. Urbán többet bíz az értelemre, kedvvel játszat logikai csattanókat, alkalmaz fintoros anakronizmusokat, kever össze heinei mosollyal korokat, eszméket, eszményképeket; Kiss inkább mágikusabb, bájolóbb, egyzengésű elemekből, érzelmekből, szavakból építi versét, érzelmibb hatásra törekszik. Ez a közös sajátosság, a „megemelt hang” inkább még a tanulóévek maradványa, görcsös igyekezet a költőiségre, a repülés első mozdulata: lábujjhegyre állás. Mert mikor elrugaszkodnak és repülnek (vagy bátrabb pillanataikban gyalogolnak), a vers hangja nem bicsaklik, a hangmagasság természetesnek tűnik. Mert természetesen külön egyéniségek ők, megkülönböztethető élményekkel, mondanivalóval.

A készebb költő (ha szabad ezt az első könyvből megállapítani) Kiss Benedek. Két felismerhető mesterének, József Attilának és Nagy Lászlónak hálásan tiszteleg, s a tőlük kapott ajándékot felszabadult kedéllyel formálgatja tovább. A hagyományosan átlelkesített és közkinccsé vált természeti képekkel még tud újat mondani, még el tudja magát velük mondani. Egyaránt hajlamos a fogcsikorgó dühű látomásokra és az évődő derűre. Nagy ajándék, főleg az utóbbi. Ösztönös költő – mondanánk rá, ha nem világosítana föl milyenségéről magabiztos önismerete, tudatos sorsélménye, helyes arányérzékről tanúskodó szétpillantása a világban. (A költő „intelligenciájának” ezek az ismérvei, és soha nem tévesztendő össze pl. a magyartanáréval!) Nyelvkészsége fölényes, könnyedén fejez ki többszörösen összetett látomásokat, talpra esik a legszürrealistább bonyodalmakból is – ami egy kicsit a jó készségű tanulóra is visszamutat még. Mert mintha elragadná ez a képesség, nagyobb szerkesztési fegyelemre lenne szüksége. Most legfőbb mondanivalójának a világra való tehetséges rácsodálkozás tűnik, a keserű személyes sorsot is megédesítő dal.

Urbán Gyula a szertelenebb, több felé nyíló, több csábításnak engedő költő. Harca a kifejezéssel néha félresiklatja, de ha győz, akkor ígéretesen szép és eredeti leleményeket mutat föl. Mestereitől nehezen szabadul, nagy vállalkozásában, az Apokrif krónikában egyszerre kettőnek a modora is (Babitsé és Juhász Ferencé) gátolja az eredeti és súlyos mondanivaló megformálását. Erről a költő is tud és a helyes út felé áhítozik, a „fegyelmező és oldó jelenlét”-et kívánja, amely segít majd levetkezni az idegen hatásokat. E hatások közé tartozik talán a túlburjánoztatott kép is; mindenesetre hatásosabbak a „képszegényebb”, fogalmibb versei, s mintha kedélyéhez, természetéhez is ezek állnának közelebb. Intellektuális költő – ragasztanánk őrá meg a címkét, ha ennek lenne még valami értelme, s ha nem győzne meg jó pillanataiban arról, hogy egyszerűen költő, kedélyt sugárzó, indulatokat felidéző, nyelvi varázslatokra is képes. (Kire is szokták mondani, hogy intellektuális? Aki okos? Művelt? Kapásból tud húsz nemzetközi kifejezést? Aki észköltő? De hát van olyan? Nem valami vigaszdíj ez a jelző?)

Végezetül meg kell jegyezni a Móra Könyvkiadó új vállalkozását, hogy a Kozmosz sorozatban a fiatal költők segítségére sietett. Őszintén reméljük, hogy nem csökken ez a vállalkozó kedv.