Beszéljünk a zenéről

Kedves közönség, kedves hallgatóság!

A zenéről kell beszélnem – és nincs reménytelenebb vállalkozás, mint a zenéről beszélni! De már annyian megpróbálták előttem, hogy igazán nincs vesztenivalóm, pontosabban a zenének nincs vesztenivalója: eggyel több vagy kevesebb kísérlet már igazán nem számít!

Ez a próbálkozás, a megfejtés, a titok szavakba való öntése, mondhatni egyidős a muzsikával. Írtak persze a festményekről is, a szobrokról is, de korántsem annyit, mint a zenéről. Talán mert amazok beszédesebbek, anekdotikusabbak, ábrázolóbbak, világosabban kifejeznek valamit, s így kevesebb magyarázat szükségeltetik hozzájuk? És a történet nélküli, a szavak nélküli beszédet nem tudja elviselni az agyunk, a szívünk?

De hát éppen ezért szeretjük oly nagyon a zenét! Gyakorlott zenehallgatók jól tudják, hogy mennyire hangulatunk, idegállapotunk prédája az úgynevezett „semmiről se szóló”, hogy mennyire önkényesen „fordítjuk le”; találunk benne örömet, vigasztalást, megnyugvást, avagy éppen buzdítást, tettrehívást, esetleg ugyanabban a dallamban! Bátran mondhatjuk: ahány ember, annyiféle muzsika szólal meg! Vajon miért terheljük meg a zenét vágyainkkal, érzelmeinkkel, szomorúságunkkal és örömünkkel? És miért érezzük oly biztosan, hogy ki is fejezi azt, csakis azt fejezi ki, a miénket, az éppen szívünkben fészkelőt? Esetleg mit se törődve, teljesen függetlenítve magunkat a zeneszerző szándékaitól.

Ó, hogy irigylem a zenét! Rögtön ideget érint, elsöpörve gátlásainkat, tartózkodásunkat és okoskodásunkat. És hogy irigylem a zeneszerzőket és a megszólaltatókat! A boldog tolmácsokat, akik egyszál hangszerrel bátran nekivágnak, korok és nemzetek zenéjében biztosan vándorolnak; a hatalmas birodalomban, ahová nem kell vízum, az egynyelvű világban, ahol nincs szükség szótárra!

Velem együtt irigykednek és áhítoznak a költők, a nyelvekkel szétszabdalt emberiség énekesei: versengve faggatják és dicsérik a zenét, mintha ők értenék igazán ezt a szavak nélküli beszédet; és mintha a versengés mélyén a hajdani összeforrottság, összetartozás, egyneműség boldog emléke is csillogna, mint szem a tükörben, mikor még egy volt a zene és a beszéd, lélek és világ!

Szóljanak hát a versek! Szóljanak hát a hangszerek: az édes szavú hegedűk tűnődő hangú bátyja, a gordonka, s a vízcsepp-pergésű csembaló!

Magunknak pedig jó közös hallgatást kívánok, kitárt szíveket és megnyugvó idegeket.

Mozart zongoraszonátáit hallgatom, az ismét bámulatosan nagyszerű Kocsis Zoltán előadásában; egy ideig követem, figyelem a zseniális fortélyokat, az isteni trükköket, a kimeríthetetlennek látszó zenei fantázia napfényjátékát, a csalóka egyszerűséget, a víztükörét s a szél állandó fodrozását; egy ideig egyenlő társ vagyok a hallgatásban, fejem bólogat a ritmusra, ujjaim szinte együtt futkároznak-mozognak a billentyűkön; aztán elvesztem a fonalat, együgyű hívő, és árad, sodor, felemel, elvisz magamból a zene hatalma. Édes a bűvölet, mákonyos az önkívület, csak valahol, tudatom makacs mélyén mocorog a nyugtalanság, terjed, disszonánsan hajtogat valamit, elrontja az élvezetet; már hallani is vélem a dühödt mondatokat, felkelek, egy holdkóros biztonságával kinyitom a „Kreutzer szonátát”, s olvasom: „Huh!… Szörnyű dolog az a szonáta… Általában szörnyű dolog a muzsika. Mi is ez? Nem értem. Mi a zene? Mit csinál? Miért csinálja, amit csinál? Azt mondják, a zene lelket emelően hat – szamárság, nem igaz. Hat, hat, rettenetesen hat, magamról mondhatom, de egyáltalán nem lelket emelően. Nem hat sem a lelket emelőn, sem a lelket lealacsonyítón, hanem a lelket fölzaklatón. Hogy is mondjam? A zene arra ösztönöz, hogy elfeledkezzem magamról, a valódi állapotomról, valami más állapotba visz át, nem a magaméba. A zene hatása alatt, úgy rémlik, azt érzem, amit voltaképpen nem érzek, megértem, amit nem értek, meg bírom tenni, amit nem bírok!”

Kijózanító szavak, egy gyerek csalódottságával nézek a lemezre, kissé szégyenlősen magamra, mint akit rajtakaptak, min is? Hogy képzelegtem, hogy elengedtem magamat, hogy más voltam, hogy más akartam lenni, hogy repültem, holott nem tudok, vagy hogy ellenállás nélkül kinyitottam minden ajtót-kaput? Melyiket találja bűnnek, és miért, a szúrós szemű prédikátor?

Talán a képzelgést? De hát mennyi mindent el kell képzelnem! Mennyi várost, mennyi országot, mennyi földrészt, ahová már nem jutok el. És még ennél is többet! A földgolyót a világűrből s a világűrt. És még ennél is többet! A súlytalanságot, a hihetetlen szabadságot…

Vagy hogy „elfeledkeztem valódi állapotomról”? Ó, ha egy percre is sikerülne!

Elszánt, de most már bűntudatos dezertőrként újra feltettem a lemezt; édeni, gyanútlan örömömnek ugyan lőttek, de hát óriási edzésben vagyok, meg se kottyan egy kis újrakezdés! Makacsul élvezem a zenét, agyam legalább olyan makacsul őrli a magáét. Mit tehetnék? Próbálom egyensúlyban tartani kettészakadt s vitatkozó énemet. A zene hatalma rajtam, így megzavarva is feltétlen, ezt nem kis kajánsággal állapítom meg, lassan az öröm is ki-kigyullad bennem. Azonban másfajta öröm ez már, kiküzdött, megpróbált, mondhatnám, férfias öröm.

A zene hatalma is, mint minden hatalom, azon a kényes egyensúlyon billeg, marad fenn vagy zuhan le, amit belőlem, hozzájárulásommal megszerzett magának. Így vagyok én is részese, fenntartója ennek a hatalomnak, nyilván, s nem hipnotizált nyúlként, nem gúzsba kötött fogolyként. A szigorú próféta szavát is kezdem érteni, úgy-ahogy hasznosítani, beleépíteni a műveletbe. A zene továbbra is átjár rajtam, bolyong titkos kamráimban, de most már az én engedélyemmel s kíséretemmel. Én és Mozart – micsoda nagyképűség; legalább akkora, mint én és a világ! De most a zene biztat, hogy így tegyek, így érezzek, kicsinységemet szorozzam meg a naggyal, jelentéktelenségemet soroljam be a jelentős dolgok közé!

Jó-e a gondolatmenetem, helyes-e, helyénvaló-e a gyötrődés, az aggály; nem szerénytelenség-e az elutasító dörgedelmet békülés felé hajlítani; nem sértő-e a művészetükben-elhivatottságukban sokkal magabiztosabb muzsikusok számára ez a kérdésfeltevés; nem túl önkényes lefordítása, hasznosítása ez a zenének, nem túl személyes? Nem tudom. A zene az érzelmeinkkel játszik, érzelmeinkkel válaszolunk rá.

Egy másik szó, sóhajtás visszhangzik bennem – „gyógyíts meg, Zene” –: Szabó Lőrincé. Ezt már kívülről tudom, nem kell keresni a polcon, mormolom megkönnyebbült szívvel: „te, Mindenségé, édes üteme a fájdalomnak, Varázsfuvola, varázsjáték, te tündér mámora hitnek, reménynek: árnycsík a falon a nagy fényben, s a szívben nyugalom…”

Diadalmasan folyik a Bartók-év, Moszkvától New Yorkig ünneplik a nagy magyar zeneszerzőt; szívdobogva, kipirult arccal lessük az örömhíreket, a nagyvilág felénk forduló figyelmét. Sóvárogva napfürdőzünk a fényben, hajolunk meg a dobogókon, fogadjuk a tapsot – Őhelyette –, és nincsen ebben semmi természetellenes, talán elmosolyodna, ha belelátna a szívünkbe, de minden bizonnyal helyeslően biccentene. S mert tündöklően okos volt, megbocsátaná felhevült túlzásainkat; szemérmesen elutasítaná, de megértené istenítő buzgalmunkat, fároszgyújtó igyekezetünket. Nem volt idegen tőle a más pódiumon való szereplés, a műfaj kitágítása, az erkölcsi helytállás, a nemzetféltő aggodalom. Mi állítjuk és hisszük makacsul, hogy ezek nélkül nincs nagy művész – talán máshol nem ilyen bonyolult a helyzet, talán máshol nem is értik ezt a túlterhelést, talán máshol bőven elegendő, ha valaki jó író, jó festő, jó zeneszerző; mi nem tudunk kibújni a bőrünkből.

Kis népek űrhajója ő, távoli bolygók felé tartó, üzenetet vivő, szorongást feloldó, önbizalmat adó! Méltatlan vagy méltó-e ez a szerep – innen nem lehet eldönteni, távolból még kevésbé! Az „űrhajó” fogyhatatlan és halhatatlan hajtóereje a Bartók-zene, amely a legnagyobbakkal egyenrangú. E zene sorsa, jövője, diadalma biztos és kiszámítható. Higgyük szerényen, de magabiztosan, hogy a miénk is az?

Talán túl magasröptűre sikerült ez a bevezető Bartók gyermekeknek szánt két lemeze elé (Gyermekeknek; Mikrokozmosz); túl görcsös és túl elszántan irányított a figyelem, így pedig nem lehet zenét hallgatni! Ajánlom mindenkinek, hogy lazítson, engedje el magát, hagyja kószálni a gondolatait, amikor e gyerekeknek szóló lemezt felteszi, sőt urambocsá, dúdolja-énekelje az ismerős dalokat! Remélem, nem fog megsértődni a nagyszerű Kocsis Zoltán, de vegye úgy minden kedves lemezhallgató, hogy direkt neki játszik – gyönyörködjenek, játsszanak együtt.

A lemezek felén magyar, felén szlovák „népdalfeldolgozás” van; a népdalfeldolgozást azért tettem idézőjelbe, mert ezzel Bartók valóságos magyar iskolát teremtett, holott nem ez volt a célja. A zenekritikusok szerint az sem vált be igazán, hogy e darabokon tanuljanak a gyerekek zongorázni, hiszen túl nehezek s a „pedagógiai szempontok teljes hiánya” jellemzi őket, ahogy Wilheim András a lemezt kísérő füzetben okosan s tömören írja. Nagy zeneszerzői mérföldkőnek sem tekinthetők igazán, hiszen alig-alig harmonizál, s azt is finoman, mindig megmaradva a kíséretnél, szinte rögtönözve. Bartók nem szerkesztette zenei egységgé e darabokat sem. Laza, majdnem ötletszerű füzér lett belőlük. Akkor hát micsodák e darabok, miért csinálta az egészet? – ágaskodik bennünk a nem túl értelmes „szakértő”.

Én gyanítom, hogy Kocsis Zoltán érti, boldogan s önfeledten meg is fejti e titkot; s az ő révén lassan mi is kapiskálunk valamit. Bartók egyszerűen gyönyörűnek találhatta e dalokat, s el is gyönyörködött bennük a maga módján! Zongorához ült és eljátszotta őket, talán egyiket-másikat dúdolva, itt-ott egy-egy kísérő hangot ütve mellé; másokat meg kipróbált, hogyan hangzanak zongorán, szöveg nélküli zeneként. Egyiknek a vidámságát mutatta meg, másiknak a balladai mélységét, a harmadiknak a ritmusát pattogtatta-csúsztatta, a negyediknek a szlovákos érzelmességétől bűvölődött el és így tovább, önfeledten, máig sugárzó örömmel! Hogy ne gondoljunk semmi másra, csakis a dalok szépségére, amelyeket valakik valamikor isteni tehetséggel megalkottak – s a zeneszerző nem felemelte, nem beemelte, csak utánuk énekelte. S hogy miért ajánlotta a gyerekeknek? Mert biztosan tudta, hogy csak velük oszthatja meg e gyönyörűséget maradéktalanul, és abban is biztosak lehetünk, hogy jól gondolta!

Ha valamin eltűnődhetünk, akkor aztán azon igazán, hogy milyen komolyan vette Bartók, Kodállyal együtt, a gyerekeket! Szinte mosolyogni való komolysággal és aprólékossággal. Meg is mosolyogták, meg is mosolyogjuk; vagy éppen megbocsátó mozdulattal hessentjük el a nagy dolgok körül e gyerekességet. Szerencsénkre Bartókék nem sokat törődtek mindenkori gőgös butaságunkkal, ágáló kisebbrendűségi érzésünkkel; ők valóban nagyok voltak, megtehették, hogy egyenrangúként kezeljék a kicsinyeket. Valódi értékeket kínáltak valódi közönségnek vagy egy megálmodott majdani közönségnek, átnyúlva begyepesedett fejünk felett.

Pedig ez a gesztus önmagában is egy kis világcsodája! Kapva kapnak is rajta széles e világon, ahová csak eljut a híre, és egyáltalán nem mosolyognak lekicsinylően, hanem igen nagy és komoly dolognak tekintik, Japántól Kanadáig! Talán e csendesebb világhír minket is meggyőz.

Ránki Dezső pazar játéka is ezt sugalmazza. Hihetetlen könnyen adja elő a tanulásra szánt darabokat, el is felejtjük rögtön a pedagógiai célt, s ámulva fedezzük fel, hogy koncertet hallunk, ilyen-olyan hosszúságút, de mindig a „nagy” zenéhez méltót!

És ez a mi nagy szerencsénk, egyszerű lemezhallgatóké, zenekedvelőké, hogy két ilyen zseniálisnak mondható zongorista vette a fáradságot, és egyáltalán nem szégyellve eljátszotta nekünk a gyerekeknek szánt darabokat! Ha már minden érvből kifogynék annak bizonyítására, hogy nincs „nagy” zene meg „kis” zene meg „sors” zene meg „önvédő” zene meg „támadó” zene, csak zene van, akkor e két zongorista gesztusát mutatnám fel. Nagyságukat és alázatukat.

Milyen jó dolguk van a mai gyerekeknek! Válogatottan szép könyveket adnak ki nekik, fűtött, világos könyvtárakban böngészhetnek, olvashatnak. A rádió és a televízió egymással versengve szórakoztatja őket. Mesemozikba, gyerekszínházakba, hangversenyekre járhatnak. Úttörőházakban barkácsolhatnak, művelődhetnek, tölthetik kedvüket, idejüket. S most íme, a hanglemezgyár is részt vesz e nemes versengésben; egymás után adja ki a szebbnél szebb meselemezeket. Tavaly majdnem egy tucatot, a magyar és a világirodalom legjobb meséiből válogatva.

Nem az irigység beszél belőlem, belőlem aztán nem! Nem is az unalomig ismert fordulat kedvéért mondom el, hogy ámulva üti fel bennem a fejét a kölyök, aki voltam – hanem mert nem tudom máshoz mérni a mai gyerekek jó dolgát, csak a saját kölyökidőmhöz. Ami, sajnos, már elég rég volt, de nem annyira régen, hogy mércének ne használhassam. Nagyon szerettem olvasni például, és a könyv igazán ünnepi ajándék volt: karácsonyra kaptam egy-egy könyvet.

Azért nem búsultunk nagyon, a szegénység leleményessé is teszi az embert, hamar megtaláltam a hasonlóan „könyvgyűjtő” társakat és csereberéltünk. Komoly hálózatunk volt, s ha valamelyikünk beszabadult egy-egy tanító könyvtárába vagy az ipartestület soha ki nem nyitott könyvszekrényébe, a könyvek gyorsan végighaladtak a könyvbarátok között. Színházba nem jártunk, de moziba igen. Eleinte két tojásért, majd apróbb szolgálatokért: a filmek cipeléséért, a gépésznek hordott fröccsökért, takarításért. Nem volt nálunk lelkesebb olvasó és mozilátogató, és nem kellett toborozni és unszolni. Zenét a templomban hallgattunk, és vasárnaponként a tűzoltózenekart a piactéren. Barkácsszakkörök se voltak, de azért mi barkácsoltunk: a saját játékainktól, a kis szekerektől, a csontcsikóktól a detektoros rádióig. Faluszerte szenzáció volt, ha valamelyik rádió megszólalt. Tévé nem volt, de volt helyette az udvar, az utca, a határ, az erdő, a kanális; a végtelen nyarak, a szánkázó telek.

Ezt az egészet most a meselemezek ürügyén írom s eltűnődöm, hogyan is voltunk mi a mesével? Meselemezünk nem volt természetesen, gramofon is csak egy-kettő akadt a faluban. S ahogy most eltűnődöm, öröm árad szét bennem s melengeti a szívemet: a mese öröme nekünk is megadatott! Mégpedig többféle változatban. Szemérmes-dünnyögőn, mikor apám mesélt nagy unszolásra, a saját szavaival, de míg élek felejthetetlenül; a mesét untig ismertük, de a szemérmes lelki kapcsolatot soha nem untuk. Azután az öregek professzionista mesélései, amelyek többnyire felnőtteknek szóltak, olyanok voltak a mesék is, de minket, gyerekeket is megtűrtek, legfeljebb nagy ravaszul hümmögtek egy-egy szónál, ha mi is ott voltunk. Azután mikor egymásnak meséltünk, nyerítve, ösztönösen parodizálva, kicsavarva, elferdítve az ismert mesét, nagy harsányan kimondva az elhümmögött kifejezéseket.

Borzasztóan élveztük mind a három változatot. S ha most meg akarom okolni, azért, mert élő hangon folytak a mesélések. Vagyis nem csak a mesét élveztük, azt már ismertük is, hanem a helyzetet, a nekikészülődést, az áhítatot, a megszólítást, a ravasz hunyorgásokat, a taglejtéseket, a hümmögéseket és fintorokat. Szemünk a mesélőn függött, lelkünk elmerült a megnyíló közösségben, tanítványok voltunk és a varázsolás részesei. Kábultan ébredtünk fel, ha elhangzott az „itt a vége, fuss el véle”!

Én már így hallgatom e gyönyörű meselemezeket is. Behunyom a szemem, és végigborzong bennem a régi bizsergés. Nem tudom, a mai gyerekek hogyan hallgatják? A technika összehasonlíthatatlanul jobb, csak fel kell tenni a lemezt, és már szól is a mese. Nagyszerű színészek hangján, dramatizálva ügyes kézzel, képzeletkeltően, lelket hívóan. Leköti-e a képzeletet, hívja-e a lelket? Én bízom benne, hogy igen. A mese áttör minden technikán, s a gyerekek ma sem kevésbé fogékonyak, mint mi voltunk. Ebben ne is kételkedjünk és ne siránkozzunk, s főleg ne erőltessük rájuk a mi életünket.

Nem, ennyi ideje senkinek sincs! Lehet, hogy régen volt, habár nem csekély megnyugvással silabizálom a borítót, miszerint „egy ilyen közel kétórányi terjedelmű teljes latin mise előadására Bachnak Lipcsében soha alkalma nem lehetett”. Tehát már akkor sem! Mindenesetre hazacipelem a lemezt, felteszem, s felzeng minden idők legnagyobb zenéje, a nyitott ablakokon kiáramlik a nyári kertbe, a rigók, a kutyák, a szomszédok ámulva fülelik.

Panaszosan sír, zokog a Kyrie, lelkiismeret-furdalásomon nem sokat enyhít a zenetudósok feltételezése, hogy „Bach… kizárólag a saját maga kedvére, az előadhatóság minden reménye nélkül írta volna”, mert közben én is kiosontam a kertbe, halaszthatatlan teendőimet végezni: locsolom a füvet, csendre utasítva a kutyát, barátságosan intek a felhúzott szemű szomszédnak. Közben elmerengek az előadhatóság reménytelenségén – hát már Ő is, a legnagyobb is ilyen gondokkal küszködött?! Ez a küszködés, jellemző módon, mert gyarlók vagyunk, mindjárt közelebb hozza a szívünkhöz az óriást! Hiszen az a téveszménk alakult ki az óriásokról, hogy nekik minden könnyen sikerült, mindenhatók voltak, mint az istenek, és ezért meglehetősen bámuljuk és irigyeljük is őket! Csak éppen nem nagyon szeretjük, hiszen nekünk alig-alig sikerül valami, csupa kudarc és kishitűség az életünk. Ki az oka ennek? Nem ők, az biztos, hiszen ők még a maguk kedvére, az előadhatás minden reménye nélkül is befejezik, amit elkezdtek. Mint Bach, mint Katona József, mint Arany, mint Madách, hogy hazai példákat is soroljak – vigasztalásul, hencegésül?

A történelem nyakába varrt okokat ismerjük, túlontúl is, hogy ezért meg azért nem lehet nagyot alkotni, nem engedi a török, a német, a házmester, az adóhivatal! Kifogásokból el tudnánk látni a világot, panaszokból, sírásokból akkora jelzőtüzet rakunk, hogy majd megfulladunk a füsttől. És sértődötten csodálkozunk, ha csodálkozva kérdezik: hát a mű hol van? A megrendelt, a kifizetett vagy akár a saját kedvünkre csinált és soha ki nem fizetett, soha elő nem adott mű?

Lemezt cserélek, a Kyrie gyászos, nyomott hangulata után a Gloria csendül fel, ujjongva, vidáman, harsány, féktelen életörömet sugározva. Szinte kedve volna az embernek vele énekelni! Mindenesetre fölnézek legalább a Napra, nyugodtan tehetem, távol a dorgáló, komor pillantásoktól, hű közönségem egy rigó, egy kutya, bohóckodva-mókázva utánoznak. Szárnyakat kapok tőlük, bele-belefütyülök, -brummogok a Gloriába. Mert nyár van, mert élünk, ha időzavarban is; mert fittyet hányunk a savanyú pofáknak, és nem hisszük el a gyomorbajosoknak, hogy ez az élet a siralom völgye!

A Credóra helyreáll a hitünk, megerősödik az önbizalmunk, ha a Mester megtehette, hogy a maga kedvére komponáljon, mi is megtehetjük, hogy a magunk együgyű módján, de szívből élvezzük a zenét. Félre a hangversenytermek álszent módon komolykodó hangulatával, félre a merev, kisebbrendűségi érzéseket okozó formákkal, szabályokkal, le a jegyszedőkkel és a kedvrontó textusmagyarázókkal; mindenki ott keresi istenét, ahol tudja! Nem túl eredeti, de szívből jövő felismerésemet egy pohár sörrel pecsételem meg, s áhítatosan fújom a befejező sort az égi és a földi hatalmaknak: „Dona nobis pacem!” Adj nekünk békét! S a többit bízd ránk, így vagy úgy, de a saját gyönyörűségünkre majd leéljük az életünket. Lehet, hogy szabálytalanul, de hozzáférkőzünk, felfogjuk és megértjük a művészet üzenetét is, s beépítjük örömünkbe, a világ többi szépsége közé!

Aki csak egy kicsit is híve a mai magyar színháznak, őszintén örülhetett Szakonyi Károly Adáshiba című darabja világhódító útjának. Büszkén könyveltük el a sikereket; gátlásainkat vetkőztette, hogy mai magyar témával, életünkről szóló színdarabbal hívtuk fel a világ figyelmét, még ha ez a színdarab nem épp a leghízelgőbb dolgokat mondja is rólunk. A mű beépült szellemi életünkbe, magatartásunkba; megismertük, tapsoltunk neki, elfogadtuk. Vagyis klasszikussá vált, és azt hittük, hogy nem is lehet már hozzányúlni, átértelmezni – esetleg majd egy másik nemzedék.

Éppen ezért meglepetés volt, jóízű meglepetés természetesen, az Adáshibából készült opera. Kiderült először is, hogy a színdarab hordoz megzenésíthető érzelmet-mondanivalót. Vagyis olyan szélsőségesen felfokozható drámai helyzetet, amelyet már el lehet énekelni-muzsikálni, erőszaktétel és a nevetségesség veszélye nélkül. Zeneszerzőink tanúskodhatnának, hogy milyen nehéz ilyen librettót találni! Amely vázként szolgál a zenében megfogalmazott, kifejezett drámaiságnak, röptető tetőként a felszálló éneknek. Bár természetesen az opera elsősorban zenés műfaj, de nem mindegy, hogy milyen szöveget dolgoz fel, milyen figurákon keresztül fejezi ki magát.

Szőnyi Erzsébet érzékeny szemét dicséri, hogy meglátta az Adáshibában az operalehetőséget. Magától értetődően épített az Emberfi figurájára, biztos kézzel vitte el a csodatevésig, finoman jelezve zenében Jézus-mivoltát, s nagyszerű drámai érzékkel ellensúlyozta a tévéből áradó limonádé zenével. A nem könnyű feladat, hogy a napjainkban játszódó, helyenként groteszk történet fölemelkedhessék, az érzelmek, a tanulságok a zene magasságában megszólalhassanak – majdnem hibátlanul sikerült. Az Emberfi megjelenésekor sikerült is, ez a legjobb pillanata az operának. Talán még szabadabb kézzel kellett volna belenyúlni a dráma szövegébe, merészebben átformálni a dialógokat; sűríteni, csoportosítani az opera műfajának szabályai szerint. A zenei anyag alkalmas lenne arra, hogy elsődlegesen hordozza-mondja ki a drámát. Merészebb és egyértelműbb tagolás még inkább kiemelte volna a három főszereplőt: Emberfit, Imrust és Vandát. Akikre, sorsukra és tragédiájukra építeni lehetett volna az egész operát.

De abbahagyva az (egyáltalán nem biztos, hogy jó) ötletadást, szavunk mégis az örömé: íme, egy új magyar opera! És tisztelegni kell a szegedi színház előtt, hogy nem csekély munkával s nem csekély eredménnyel felvállalta az új magyar opera bemutatását. Ez a tény önmagában figyelemre méltó. Mai magyar operatermésünk szűkös, kínosan szűkös voltán igyekeztek változtatni az egyetlen lehetséges és célszerű módon: bemutatóval. Bár más színház is hasonlóképpen cselekedne, zenei hírünk-életünk nagyobb dicsőségére.

És külön tisztelet az énekeseknek, akik tehetségükkel színre hozták a képtelenül rossz akusztikájú színházban az új magyar operát. Erőfeszítésük, ilyen körülmények között, hősiesnek nevezhető. Emberfit Egri László, Vandát Varsányi Mária, Imrust Bárdi Sándor énekelte-játszotta, nagyszerűen és hatásosan, néha feledtették az (opera-) dramaturgiai gyengeségeket is. Természetesen nagy tehetséggel vettek részt a többiek is, nem ők tehetnek róla, ha nem tudtak igazán kiugrani az egybemosódó háttérből. Az operát Horváth Zoltán rendezte, összefogottan, a csúcspont felé erős kézzel vezetve a szétmászó részeket-töredékeket. Cser Miklós korrekten vezényelte a nem könnyű zenét, s a legjobb hangzást igyekezett kihozni.

Nem is tudnánk e rövid beszámolót frappánsabban befejezni, mint azzal a hírrel, hogy Lars Erik Rosell svéd zeneszerző is megzenésítette az Adáshibát, Győrbiró Sándor fordításában, most készül a lemezfelvétel belőle. Remélhetőleg a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat se zárkózik el a Szőnyi Erzsébet-féle Adáshiba felvétele elől – szeretnénk e nemes és érdekes zenei versenyt hallani és élvezni mind a két lemezen. Egyáltalán nem vagyunk annyira elkényeztetve mai operával, hogy ne várnánk és ne örülnénk neki.