Kritikák, cikkek, arcképek

 

Beszéljünk a zenéről

Jó tanácsok egy fiatal költőnek

Hogy már az elején elkerüljük a zavart: a fiatal költő én vagyok. Hogy miért fiatal? Ez már szokás nálunk, és én sem vagyok mindenáron a magam ellensége: örömmel nyugtázom ezt a besorolást. Istenem, milyen jó is örök fiatalnak lenni! Ha elgondolom, hogy az emberiség mennyi velőt és túlórát fordított már a nagy titok megfejtésére, s lám, a hazai irodalmi kritika mintegy mellékesen feltalálta a csodabalzsamot. Le a kalappal! Addig örüljünk, míg valami mást fel nem talál.

Milyen alapon adok tanácsokat? Azon az alapon, hogy én tartom el ezt a fiatal költőt, én vigasztalom, ha kétségbeesik, én viselem szertelenkedéseinek következményeit, én bocsátom meg tévedéseit. Nélkülem felkopna az álla, vagy mehetne slágerénekesnek! Meglehetős tapasztalattal is rendelkezem, mert sajna, ha ő nem is, de én lassan már beérkezem a higgadt férfikorba, rám, becsületes állampolgárra nem vonatkozik a kritika bűbája. S annak idején meg, bizony már tizenöt éve, mikor valóban fiatal voltam, elmulasztottam tanácsokat adni magamnak. Most egy füst alatt ezt is pótolom.

Első jó tanácsom, sajnos éppen ezért, idejétmúlt is: ne menj költőnek! Válasszál valamilyen értelmesebb és nyugodtabb pályát! A XX. század második felében vannak már civilizáltabb változatai a mazochizmusnak. Például… De hát ezzel a tanáccsal már úgyis elkéstem.

Második jó tanácsom már bölcsen tudomásul veszi ezt a baklövést, s igyekszik legalább megkönnyíteni a helyzetet. Így hangzik: ne ugorj be a világ hőmérséklet-ingadozásainak, természeti jelenség az, melynek része és nem parancsolója vagy. Dermesztő télben kezdted ezt a pályát, télikabát nélkül, ahogy a nagykönyvben meg van írva, füled tele volt az üvegvágó csikorgó muzsikájával, s mire éppen eltaláltad a hangnemet, olvadni kezdett, s zavarba jöttél makacsságod miatt. Már a kezdésnél megspórolhattuk volna a reumát. Ugyanakkor persze ne is állj be a levelibékák helyezkedő seregébe, más szakma az és nem is fizetik olyan jól, hogy megérné. Költői megrendüléseidet és örömeidet is időtállóbb anyagból gyúrd össze, gondolj arra, hogy mindenféle változást az emberiség egy része mindig túlélt – tarts velük, lesd el a titkukat, övéké a jövő! Hogy ez nem hősi magatartás? Szerencse a bajban, hogy csak költőnek mentél!

Harmadik jótanács-kévém óvatosabb, hiszen könnyebb megmondani, mit ne csinálj, pláne utólag, s tulajdonképpen lehetetlen előre megmondani, hogy mit csinálj; még az esztéták is melléfognak néha. Tehetséged, ha van, úgyis rátalál az egyetlen s neki való megoldásra. Ne fogóddz sokáig az elvekbe, de fogóddz halálodig az anyanyelvbe: anyagod, levegőd, talán megtartód is; s elég időtállónak látszik. Ne hidd, hogy könnyű, nyugodtan rábízhatod magad: csendesen, de tévedhetetlenül kidob magából, ha vadhajtásnak bizonyultál. Ezt elvvé is fokozhatod: a nyelvet néped élteti, használja, s meglepően bölcsnek mutatkozik a kiválasztásban. Légy ezeken kívül erkölcsös, de csak míg nem ártasz vele; ne gyötörd meg hajlamaidat, örömre billenő kedélyedet, tréfára hegyesedő eszedet. Az erkölcs történelmi képződmény, te, mint biológiai képződmény, valamivel régebbi vagy. Egyetlen tudományod is, hogy a faj tagja vagy, de ezzel ne hencegj, mert nem vagy egyedül. Van persze némileg különböző sorsod, célod is, de ez csak akkor ér valamit, ha nem különbözik túlságosan. Sorsodból, ha éppen akarsz, csinálhatsz példázatot, de hát az sem bizonyos, hogy többet ér, ha mások csinálnak belőle. A kíváncsiságod legyen mérhetetlen, ne pedig harci kedved. A költő harca a mindent kimondás kiváltságáért folyik, kardja-pajzsa a jó fogalmazás és az igazság, s szerényen lásd be, hogy nem értesz a városépítéshez. Legyen meggyőződésed: hogy amit írtál, arra csak az ihlet kényszerített, s még így sem biztos, hogy remekmű kerül ki a körmöd közül. Függetlenségedből se csinálj programot, vegyülj csak el nyugodtan a magamfajta kisfizetésűek közé, mi sem szekálunk mindig tanácsokkal. Általában, azt az egy kisiklást leszámítva, elég sok a hasonlóság köztünk.

S végül, nem is tanács, inkább kérés: hangoljuk össze skizofréniánkat. Fifti-fifti. Hajlandó vagyok többet engedni, gürizni, izgulni, csak írjál nyugodtan, s néha engedj részesülni abból az isteninek látszó kéjes önelégültségből, amit akkor érzel, mikor megszültél egy verset, de még nem adtad oda a szerkesztőnek.

Üdvözöl már nem olyan fiatal feled:

 

Csukás István

Két fiatal költő

A lassan már anekdotává nyájasodó megállapítással kell kezdeni ezt a rövid beszámolót is: íme, két fiatal költő, aki harmincadik éve felé jár. Érdemes lenne már eltűnődni e nyájas beletörődésen is; az irodalom renyhe sejtcseréjén, a regenerálódás lassuló ütemén, hogy mi az oka, milyen betegséget eredményezhet, és mi a gyógymódja. Mintha egy szakasz kiesett volna az élő irodalom ontogeneziséből, a kamaszkor-ifjúkor szertelen, tüdőt-eret tágító, csillagért nyúló, tiszteletlen, mindent felforgató ideje. Hol vannak a suhanc József Attilák, Weöres Sándorok, az ifjonc Juhász Ferencek, Nagy Lászlók – és derűsen tudnánk folytatni a sort, ha visszafelé nézünk. S nem a csodagyerekekről van szó, akik végül is kivételek, hanem a 18–20 évesekről, akiken még nem fog az illem, a konvenció, s az egyéb tánciskolai szendeség.

Ennek az áldatlan állapotnak a következményeit legelsősorban a már nem fiatal „fiatal költők” szenvedik, akik kínlódva nőnek, mint fa a kő alatt; kitörő kedvüket fanyar mosoly szegi; felnőtté válásuk harcát többnyire önmagukkal vívják, magánügyként, tanú és ellenfél nélkül. A közlés és visszhang, a siker és kudarc egészséges, nevelő élményéből kimaradtak; a teljes mellőzés fölös keserűséget és dacot szül, bezárkózást eredményez a kitárulkozás helyett.

Ez a félszegség, vagy a félszegséget ellensúlyozó harsányság megtalálható Kiss Benedek és Urbán Gyula köteteiben is; de ne tetézzük az igazságtalanságot, inkább figyeljük azt, ami tehetséges, ígéretes és kész a verseikben.

Bár a véletlen sodorta könyvüket egymás mellé, akad közös sajátosságuk. Ilyen közös sajátosság, hogy mind a ketten transzponálják, átírják, egy fokkal magasabb hangra emelik mondanivalójukat, költői énjüket. Természetesen elsősorban különböznek egymástól. Urbán Gyula groteszkebb, Kiss Benedek balladásabb. Urbán többet bíz az értelemre, kedvvel játszat logikai csattanókat, alkalmaz fintoros anakronizmusokat, kever össze heinei mosollyal korokat, eszméket, eszményképeket; Kiss inkább mágikusabb, bájolóbb, egyzengésű elemekből, érzelmekből, szavakból építi versét, érzelmibb hatásra törekszik. Ez a közös sajátosság, a „megemelt hang” inkább még a tanulóévek maradványa, görcsös igyekezet a költőiségre, a repülés első mozdulata: lábujjhegyre állás. Mert mikor elrugaszkodnak és repülnek (vagy bátrabb pillanataikban gyalogolnak), a vers hangja nem bicsaklik, a hangmagasság természetesnek tűnik. Mert természetesen külön egyéniségek ők, megkülönböztethető élményekkel, mondanivalóval.

A készebb költő (ha szabad ezt az első könyvből megállapítani) Kiss Benedek. Két felismerhető mesterének, József Attilának és Nagy Lászlónak hálásan tiszteleg, s a tőlük kapott ajándékot felszabadult kedéllyel formálgatja tovább. A hagyományosan átlelkesített és közkinccsé vált természeti képekkel még tud újat mondani, még el tudja magát velük mondani. Egyaránt hajlamos a fogcsikorgó dühű látomásokra és az évődő derűre. Nagy ajándék, főleg az utóbbi. Ösztönös költő – mondanánk rá, ha nem világosítana föl milyenségéről magabiztos önismerete, tudatos sorsélménye, helyes arányérzékről tanúskodó szétpillantása a világban. (A költő „intelligenciájának” ezek az ismérvei, és soha nem tévesztendő össze pl. a magyartanáréval!) Nyelvkészsége fölényes, könnyedén fejez ki többszörösen összetett látomásokat, talpra esik a legszürrealistább bonyodalmakból is – ami egy kicsit a jó készségű tanulóra is visszamutat még. Mert mintha elragadná ez a képesség, nagyobb szerkesztési fegyelemre lenne szüksége. Most legfőbb mondanivalójának a világra való tehetséges rácsodálkozás tűnik, a keserű személyes sorsot is megédesítő dal.

Urbán Gyula a szertelenebb, több felé nyíló, több csábításnak engedő költő. Harca a kifejezéssel néha félresiklatja, de ha győz, akkor ígéretesen szép és eredeti leleményeket mutat föl. Mestereitől nehezen szabadul, nagy vállalkozásában, az Apokrif krónikában egyszerre kettőnek a modora is (Babitsé és Juhász Ferencé) gátolja az eredeti és súlyos mondanivaló megformálását. Erről a költő is tud és a helyes út felé áhítozik, a „fegyelmező és oldó jelenlét”-et kívánja, amely segít majd levetkezni az idegen hatásokat. E hatások közé tartozik talán a túlburjánoztatott kép is; mindenesetre hatásosabbak a „képszegényebb”, fogalmibb versei, s mintha kedélyéhez, természetéhez is ezek állnának közelebb. Intellektuális költő – ragasztanánk őrá meg a címkét, ha ennek lenne még valami értelme, s ha nem győzne meg jó pillanataiban arról, hogy egyszerűen költő, kedélyt sugárzó, indulatokat felidéző, nyelvi varázslatokra is képes. (Kire is szokták mondani, hogy intellektuális? Aki okos? Művelt? Kapásból tud húsz nemzetközi kifejezést? Aki észköltő? De hát van olyan? Nem valami vigaszdíj ez a jelző?)

Végezetül meg kell jegyezni a Móra Könyvkiadó új vállalkozását, hogy a Kozmosz sorozatban a fiatal költők segítségére sietett. Őszintén reméljük, hogy nem csökken ez a vállalkozó kedv.

Első ének

Az antológia legidősebb költője nyolcéves volt a háború végén, a legfiatalabb pedig 1953-ban született. Vagyis elég sokféle lehetőséget kínálnak a puszta életrajzi adatok is a jellemzéshez, például, hogy ők valóban fiatalok (s a szerencsésebb fiatal kollégáktól formailag csak az önálló kötet hiánya választja el őket, többnyire igazságtalanul), erkölcsi érzékenységük, tehetségük a jelenből táplálkozik; vagy például, hogy életkoruknál fogva megúszták a sematikus selejttermelés korszakát, jobban tájékozódhatnak a világ dolgaiban stb. De hát a fiatalság inkább helyzeti előny, s nem erény, s helyesebb, ha a teljesítményüket kíséreljük meg elemezni-jellemezni, tisztelve és komolyan véve tehetségüket, legalább annyira, mint ahogy ők komolyan veszik a költészetet, tárgyát és mesterségét.

Az első, ami feltűnik a közel háromszáz vers elolvasása után: a magas, mesterségbeli színvonal, a kifejezés biztonsága, fölénye, könnyedsége, már-már rutinos eleganciája. Szinte nincs rosszul megcsinált vers, kirívóan pongyola sor, zakatoló üresjárat; annál több a bravúros tömörítés, szellemes fordulat, ultraelvontságot is fölényesen érzékletessé tevő nyelvi készség; úgyhogy néha kísértésbe hoz az az érzés, hogy uniformis ez is, csak kiváló szabású, a legjobb divatlapokat kielégítő. De bántó élét elvéve a hasonlatnak, kitapintható egyrészt az antológia költőinek verskészítő eszménye, amely „művészibb”, finomabb szerszámokat használó, mint például az őket megelőző évjárat erdőirtásra alkalmas fejszéje volt (a szerszám milyensége természetesen még nem minősít), mintha egyenest Babits asztaláról vagy az „újholdasoktól” kölcsönözték volna, a kézügyességgel együtt. Másrészt, ha a fenti megállapítás úgy hangzana is, nem elmarasztalás, csak annyiban, amennyiben a kézügyesség akadályozza a valódi költészet létrejöttét, ha a korán megszerzett rutin túl olajozottan görgeti a verset a szellemes csattanó felé, nem legyőzve, hanem elsimítva, megkerülve a gátakat; narkotizálva a szülési fájdalmakat, s könnyűvé téve a győzelmet. Vagyis a mesterségbeli tudás jó átlagszínvonala még nem bizonyít túl sokat; legfeljebb érdekes szociográfiai adat az ízlésváltozásról; egyébként természetes nászajándék ez az új nemzedéknek.

Ami valójában sokkal izgalmasabb az összképben: az érzékeny, a megalkuvásra képtelen etikus tartás. Szinte túlérzékeny, vagyis hangsúlyozott. Néha szélsőséges, vagyis problémát provokáló. De következetesen jelen van (jelen időben van), és be kell vallanunk, hogy nagyon rokonszenvesnek érezzük, még a recenzens hűvös (és kötelező) nyelvtani helyzetében is. Mi fér bele ebbe az erkölcsi érzékenységbe? Költői érzékenységről van szó, tehát minden. Néhányan még a preembrionális múltba is elmerészkednek, de a többség jó érzékkel s nem kevesebb bátorsággal nem mindig szívderítő korunkban oknyomoz, a talapzatig óhajt megvizsgálni mindent, s korigény: a Földgolyót pásztázza szigorú tekintetével. Ez valóban életbe vágó elkötelezettség, s kerítés nélküli, illetve kicsit még kívülről döngetve a kerítést, néhol ezt is eltúlozva, pátosszal; néha felesleges kisebbségi érzéssel, a magánéletük feletti keserűséggel; mert hiszen a legtöbb, amit tehetnek „kint” is, „bent” is, hogy jó verset írjanak.

A hangvétel többnyire ironikus, heinei, ami nemcsak erkölcsi fölényt feltételez (mint például a fasizmussal szemben), hanem, jobban odafigyelve, szemérmességet, helyenként érzelmességet takar. A hetykeség mögött tétovaság, esetleg többszöri kudarc okozta gátlás, legyintés rejtőzik; az „ökölnyi szív” mellé az „ökölnyi jog” anarchiája ugrik; vagy erőteljes képek mögött aggastyáni mélabú leng; s ennek egyik magyarázataként legalább utalni kell arra az elkedvetlenítő helyszűkére, ami a fiatalokat várja élő irodalmunkban. Lassanként az a furcsa helyzet áll elő, hogy szinte az ismeretlenségből bukkannak ki verseskötetek, antológiák, amelyekre utólag sem igen győz reflektálni a „napi irodalom”, nemhogy legalább vissza tudná kapcsolni őket az eleven vérkeringésbe. Több lenne ez pedig és visszahatóbb lenne jótékonysági gesztusnál, igen jó precedensek bizonyítják. Vagyis ilyen viszonyok közt igazságtalan lenne aktivitásra oktatgatni a fiatalokat, s lebeszélni rossz tapasztalataikról. Ezt nem is tesszük, mélyen egyetértünk az antológiát válogató Mezei András szeretetteljes előszavával, hogy nem jó az, ha „az öröm elnehezül, tudativá satnyul”, mert valóban: „a szárnya szárad el: maga a boldog önfeledtség”.

Még e szűkszavú recenzióban is külön kell beszélni, ha csak pár mondatot is, öt költőről a harmincnyolcból: ők azok, akik a legérettebbek, saját mondanivalójukat a „felnőtt” költészettel vetekedő színvonalon közlik, s bár kétségtelenül erősítik az antológia hangját, de semmi esetre sem szorulnak rá a „fiatal” jelzőre. Megkülönböztethető hangjuk van, saját, kiküzdött fegyvertáruk, s versekkel bizonyított tehetségük. Buzás Andor olyan meglepő egyszerűséggel, közvetlenséggel beszél magáról, ifjúságáról, környezetéről, a földről, művelőiről, ahogy Sinka szólt életéről; szinte hibátlan ez a hang s fel-felzeng benne Füst Milán verskezdése is: „Ó ne vedd el az ifjúságom ízét, / nekem ez nem játék, Uram…”; de minden ízében eredeti, ami nem is olyan könnyű dolog, hiszen témájában nagy költőkkel kell versenyeznie. Keresztes Ágnes viszont a „semmiből” csinál verset, a hiányból, amelyet bőrével érzékel, s öniróniával egyensúlyoz; úgy hisz, hogy kételkedik: „De nem sok jóságban hiszek – s nem minden lázadásban.” Érzelmeit, kicsinyesség ütötte sebeit gondolati hűvösségbe emeli; s ez nagy feszültséget ad rövid, ironikusan poentírozott verseinek. Tandori Dezső a „semmit”, a hiányt tovább ragozza, valóban a ragozás nyelvtani világosságával, precízen, sőt szándékolt hűvösséggel. Talán furcsán hangzik, de konkrétan, kínosan „realista”, valahogy úgy, ahogy Pilinszky, de kizárva a versből a „költői én”-t. Részletekből szuggerálja az egészet, s ez, bár a szándék nyilvánvaló, centripetáló erő híján nem mindig sikerül. Nagy erénye a kétségtelen nyelvi erő. Tóth Éva talán az, aki megemelt személyiségét, költői énjét a legjobban előtérbe tolja: vele kezdődik és vele végződik a vers, s szól olyanféle erővel, mint mai líránkból Szécsi Margité: „cigányok szemealja parázslik, / de azért húzzák rogyásig”. Bátran lemond a kínálkozó, spekulatív összegzésről, poén nélkül hagyja abba a verset, amely így erősebb lesz. (Vita és vallomás). Az ő indulata vállal a legtöbbet a „közügyekből”, s ez, életével hitelesítve, mindig meggyőző és lényeges dolgokról szóló. Várady Szabolcs a legfiatalabb a külön is tárgyalt költők között, ám ez a fiatalság fanyar, kesernyés iróniát sugároz, olyasmit, mint a fiatal Vas István versei; „Az önelemzés keskeny üregében” hever ő is, de az enyhülést adó versmuzsika nélkül, az ő versében „kopott zenéket lélegeznek” az ablaksorok; kopár táj ez, cicoma nélküli, viszont elodázhatatlan számvetésre késztet, és ez ad erőt, fölényt és hitet is a komorrá ráncolt homlokú költőnek, ez a „végetnemérő készület” az életre, a boldogságra.

Végezetül meg kell jegyezni és dicsérni a Móra Könyvkiadó vállalkozó kedvét, a Kozmosz-kiadványokhoz méltó tartalommal és külsővel siettet a fiatalok, az irodalom segítségére.

Koldus Dárius

Olvasom Jékely Zoltán új verseskönyvét, naponta előveszem, magammal cipelem, belelapozok buszon, Duna-parton, beszélgetés közben – s valami nagy nyugalom száll meg, tölt ki, derűs leszek, mint könyvből még alig; ámuldozom és hitetlenkedem, hogy így is lehet írni, ilyen pazarlóan, nem a díszkiadásra sandítva, útszélre vetve szórni két kézzel a kincset, amit megérlelt a Nap, az eső, a tehetség, Koldus Dáriusként, a leggazdagabbként ezen a földön, akinek nincs vesztenivalója, csak adnivalója.

És már nem is hitetlenkedem, helyrebillen bennem a világ, felismerem készségesen a helyes viszonyt tehetség és szereplés, költő és világa között; nem a menekülést érzem, hanem az erőt. Mert az annak idején elhagyott, elkallódott és most újra előkerült és kötetbe gyűjtött versek nem igénylik a szenzáció csinnadrattáját; a példa csak ráadás.

Ha behunyom a szemem, és elképzelem Jékely Zoltánt, a költőt, trubadúrnak képzelem el, várablakról várablakra vándorlónak, a szerelem boldog-boldogtalan énekesének; a felületes képzelgés némi könnyelműséget is ráad lobogó köpenyként, ez országban nem honos játszi kedvet. Már-már gyönyörködnénk a kitartó éneklésben, szívünk könnyülne tőle, mikor szorongás, balsejtelem éled bennünk, hogy az ének másról szól, a vidáman odacsapott akkordok fölött súlyos dallam zeng. S megrendülve vesszük észre, hogy a trubadúrnak „a sírás, mint szálka áll a torkán”; s észrevettük-e, eléggé komolyan vettük-e, a magunk érdekében, hogy milyen nagy költő szól hozzánk? Makacsul, kitartóan, türelmesen, pazarlóan és alázatosan. Hogy miközben a szerelemről énekel, a halállal felesel. Mint ahogy a halállal feleselt már fiatalon, hetykén, fölényesen; s megrendülve most öregedőn.

Az új kötetben, Az álom útjában a két nagy téma összefonódik, mint egy Bach-fúgában; az egymásnak feszülő, egymást kizáró kontrapunkt egyszerre szólal meg, letisztulva, reménykedve és reménytelenül. E végletes helyzetben a költő még egyszer bejárja birodalmát, ha az álom útján is, nosztalgikus utazásokra indul gyerekkora tájaira, fölidézi a lehetetlent, a lezárultat: bánatosan a szülői házat s dévajul a kamaszkori kalandokat. Szomorú ura az időnek, a megélt élet idejének – ennyivel gyarapodott-súlyosbodott ez a nem változó, eleitől fogva kész költészet; s szomorú ura ősei megélt idejének is, halottai közé sorolja Balassit, Zrínyit, Bethlen Miklóst, Petőfit – soha fel nem épült katedrális szétszórt csontú szentjeit.

Tudom, hogy szabálytalan ez az írás, nem is akar szabályos lenni; az új kötet ürügyén védhetetlenül összetorlódnak a számvetés, a jellemzés, az öröm, a keserűség és a megnyugvás szavai. A „felfedezés” nagyképűségét is kellő szeméremmel félretolva, a tiszteletről kell végül beszélni, sietve, mégha dadogva is, vállalva a költő helytelenítő fintorát is. A nagy költőnek járó tiszteletről, az akaratlan mesternek járó tiszteletről; a gáncstalan jellemnek, az erőnek és hűségnek járó tiszteletről. Azt hiszem, pontosabb szó a szeretet.

Etikus költészet

Minden vers ajándék (beleértve természetesen a feltételes módot: ha vers), helyesebben valamivel több is annál, még akkor is, ha a költő csak magát lepi meg vele a „kávéházi szegleten”. Mert például a keserű vers is ajándék; a nyugtalanító, a felkavaró is, a kellemetlen híreket hozó, a kertelés nélkül beszélő is (még ha nem jutalmazzák „mosolycsekkel” érte a költőt, vagy ha egyáltalán semmivel nem jutalmazzák). Ismerve a körülményeket, bátran mondhatjuk: korunk legnagyobb fényűzése a vers! Durván számítva is „ráfizetés” a versírás, és nem csak anyagiakban. (Bár egy méltányosabb, önbecsülőbb társadalmi elosztás nem feltétlenül a kuplékirályok, limonádécsászárok, bárgyúsággyárosok számára teremtene földi paradicsomot.)

És mégis, minden látszat és hírverés ellenére: korunk legnagyobb lelki igénye is a vers, az emberi tiszta beszéd, a „szabatos szó”; akkor is, ha példányszáma meg se közelíti a giccsipar szemétdömpingjét – mert ez az igény előbb-utóbb lerázza a kínálat fortélyait, sanda rábeszéléseit, s egyre szomjasabban vágyik a felnőtt fogalmazásra, a teljes élményre, az egész világra.

Nem véletlen, hogy ez az indulatos és bizakodó hitvallás Simonyi Imre verseskönyvének ismertetését vezeti be: a költő avatja olvasóit felnőtté, függetlenné és bizakodóvá.

Felnőtté azzal, hogy nem titkolja el a szenvedéseket, a kínokat, a megaláztatásokat; nem fontolgat és nem latolgat, nincsenek pedagógiai és egyéb céljai; valódi, végletes költői helyzetben él: nincs más fegyvere, csak a toll.

Függetlenné azzal avat, hogy nem hízeleg az olvasónak, nem akar kedves lenni, nem muzsikál és nem művészkedik: rábízza, hogy követi-e pokoljárásában, hogy végiggondolja-e, amit végiggondol; s azzal is, hogy nyíltan és szabadon beszél, nyílt és szabad figyelmet követelve.

S bizakodóvá tesz mégis, mert a költészet hatása és receptje nem a mesedélutánoké: nem a szánkba dugott csokoládétól leszünk optimisták, hanem fölismert magunktól, bevallott gyengeségeinktől és megsejtett erőnktől.

Simonyi Imre nem mindennapi akadályokat küzdött le; bár nem forog „közszájon” élettörténete, legendája, verseiből kideríthető, hogy tudatosan, erkölcsi aggályai parancsára választotta a nehezebb utat. Etikus költő, alkura képtelen; szigorúsága a legnagyobbakéhoz mérhető. A késői beérkezés elé a drótakadályokat csak felerészben állítgatta a külvilág, ezek végül is áttörhetők vagy figyelmen kívül hagyhatók lehetnének – nehezebb akadálynak bizonyultak azok, amelyeket a költő állított fel tehetsége elé. Nem játszotta a szemhunyorító bennfentest, nem úszott az egymást váltogató árral, hanem komolyan véve a világot és magát, makacsul szembesítette a hitet a szólamokkal; a kiürült fogalmakból fogcsikorgató „ellenszofisztikát”, dühödt paródiákat készített; a könnyű szerelmek mögé nézett megriadva – mert mindig a bőrére ment a játék, végletesen (költőként) mindig az életével hitelesítette mondanivalóit.

A ritka nehézségeket ritka makacssággal és tehetséggel gyűrte le végül; s erre a küzdelemre mindenképpen kevés lenne azt mondani, hogy egyéni hangot hozott mai költészetünkbe. Helyesebb és találóbb megállapítás az, hogy valamit Simonyi Imre is visszaadott (harcolt) a vers rangjából; az Európán áthandlézó lírai közhelyek divatjában gondunkról, rólunk szól; szavának mértéke hitelessé vált, keserűsége is értünk való.

Az igézetes valóság

Félrevezet a költő; mint ahogy félrevezet a csönd is körülötte, a henye ítéletek, a kapkodó hírverések róla nem tudósítanak, nem „vágják le” és nem emelik égbe, elhallgatják. Vagyis a „csöndes hangú lírikusok” közé sorolják, és mi bizony elszoktunk a csöndes hangtól, zajártalomnak kitett fülünk alig-alig képes felfogni a szívdobbanásokat, még akkor se, ha az a miénk.

És félrevezet a költő, mert nem törődik eldurvult hallásunkkal, csendesen mondja a verset, sőt érzelmesen, egy lenézett iskola szabályai szerint. De félrevezet-e igazán? Nem magunkat kellene előbb megvizsgálni?

Legelőször a költő hite ébreszt kételyt bennünk: aki ennyire biztos az emberi dolgok elmondhatóságában, aki nem a hangerővel, hanem a pontossággal törődik, nem a fioriturával, hanem a dallammal, annak komolyabb és fontosabb mondanivalója lehet, mintsem hogy a piac szája ízét próbálgassa.

És a csöndes hang is hogy felerősödik! Mint a dörömbölő szív az üres szobában! Mert az embermérettől is elszoktunk, s így valójában az igazi fokozásoktól is; aki mindig felsőfokban beszél, elveszíti az árnyalás, a derű, a könnyű bánat, nehéz szomorúság és megrendülés képességét.

Ezt a képességet Toldalagi Pál végig megőrizte, mint ahogy makacsul ragaszkodott az embermérethez is. Így tud olyan erős hangú verset írni, mint például „A hóba dermedt sok tetem”, amely attól hátborzongató, hogy „olyan valódi és olyan köznapi”. A legjobb háborús magyar versek közé tartozik és azért, mert valójában „civil”; mert egy rezdülésig sem fogadja el a háború teremtette rendkívüli helyzetet, semmiféle rendkívüli helyzetet, csakis és mindig a normális, harmonikus emberi létet. Ettől az „ellenpontozástól” lesz nagy vers; s ettől a hittől és mértéktartástól jelentős ez az egyáltalán nem „csöndes” költészet.

Mert a türelmesen hullámzó jambusok – a Toldalagi-vers zenéje –, a szemérmesen csendülő rímek mindig az eleven életről beszélnek, néha nosztalgikusan visszapillantva, többnyire naplószerű frissességgel. És ez az élet, a költő szemmagasságából nézve olyan, mint mindnyájunk élete, vagyis hallatlanul izgalmas. Nem a repülés szédületét érezzük – a költő maga biztat rá, hogy álljunk mögé és nézzünk, ámuljunk, borzongjunk és gyalogoljunk vele –, hanem a még nagyobb szédületet, a testre szabott világét, a szerveződő és semmibe tűnő mikrokozmoszét, az emberét, az igézetes valóságét.

A Vízöntő-kor hajnalán

Jellemző és dacos szimbólumnak érzem a költő ifjúkori Párizsban készült arcképét a válogatott és új verseinek élén. Jellemzően dacosnak, mint aki nem hajlandó tudomásul venni az ifjúság elmúlását; a jelkép mögül elő-elővibráló rezignáció megfejtését pedig némi szomorúsággal írom le magam is: ez az ifjúság valóban kirepült, néha tündéri szárnycsapásokkal, az ontogenezis törvényeinek bűvköréből, s merészen dacolva a hagyománnyal, a korabeli magyar költészetből is. Könnyen bizonyítható és leszögezhető, hogy nem mindig és elsősorban a költő hibájából.

Kortársai többnyire kiheverték az első világháború után Európán átsöprő izmusokat, mint a bárányhimlőt. A láz csitult a kamaszkor elmúlásával, a világ még mindig nem váltódott meg, jöttek a férfigondok, a józan számvetések; a jobbaknál az erkölcsi-politikai hűség tehervállalása, a könnyedebb felfogásúaknál a lecsatlakozások, pártharcok stb. Tamkó Sirató a helyzet ilyen éles elágazásai idején Párizsba utazik, a lobogást, az ifjúságot prolongálandó, egy egyre inkább elvontabb jövő zászlója alá, egy maroknyi csapat (s milyen csapat!) közösségébe, fölényes naivitással manifesztumokat fogalmazni-szegezni az elsötétülő láthatárnak. Hazátérte után is ebbe a zászlórúdba fogózkodik; de ha most utólag köré képzeljük a háborús időket, valamit csökken, konkrétabbá válik az új emberbe vetett hit elvontsága, sőt ha olvassuk háborús verseit, hangját, indulatát „mai szemmel” is kifogástalannak találjuk. Vagyis ő sem tért ki a kor kérdései elől – mondhatnánk szinte már fásult reflexszel, s kioszthatnánk a jó osztályzatot.

Csakhogy a kérdés rosszul lenne feltéve (persze, ettől a jó osztályzat még maradhat), ha ezt a mindig különbözni akaró és különböző költészetet politikai „igen-nem”-ekről faggatnánk. Még az sem nyomra vezető kérdés, hogy alatta-fölötte marad-e az ilyen jellegű teljesítményeknek?

Tamkó Sirató Károly „csodakamasz” korától kezdve makacsul, megingás nélkül az újat énekli verseiben, a technika forradalmát, a gondolatok új villámlásait, az emberi kapcsolatok új erkölcsi alapokra való helyezésének szükségességét. A versépítés új technikáival kísérletezik, egyéni leleményekkel gyarapítva a nemzetközi fegyvertárat. Vadonatúj szavakkal dolgozik, egymagában több új fogalmat, terminus technicust használ, mint kortársai – s ezek a szavak ma is jól csengenek, közkinccsé válva, mai költészetünkben. Úgy tűnik, hogy az annyira áhított jövő – jelenünk – igazolta a költő törekvéseit; óvatosabban, de kitüntetőbben fogalmazva: Tamkó Sirató versei ma is könnyedén állják a versenyt legújabb költészetünk ultramodern kísérleteivel is. Ennyi elégtétel feltétlenül jár a költőnek töretlen kitartásáért.

Más kérdés az, s ebben a recenzióban nincs hely a perújításra, hogy az első világháború utáni avantgárd törekvések, amelyekre pedig a kezdetén még friss volt a reagálás, miért fulladtak meg, váltak illegálissá, periferikussá a magyar költészetben? Hiszen akkora tehetségek „kóstoltak” bele, mint például József Attila vagy Illyés Gyula. Túlságosan szélsőséges volt a mozgalom, s hogy: „mozgalommá” is lett? Vagy valóban kamaszkori szertelenségnek látszik ma már, amit „kinőtt” költészetünk, s a makacsul kitartók a kamaszkorban megrekedteknek tekinthetők?

A periferikusság, az illegalitás elleni állandó harc hevíti Tamkó Sirató verseit is: szinte mindegyik egy-egy manifesztum, harsány kiáltvány, sebtiben fogalmazott plakát. A kidolgozásra, a műves munkára már alig maradt erő, alig adatott teremtő-érlelő nyugalom. A fel-felizzó ötleteket, bizarr szókapcsolásokat ma is örömmel ízlelgetjük, élvezettel mondogatjuk a remek sorokat, s bizony: egyre fáradtabban ugorjuk át a programszövegeket, ingerült-dacos kifakadásokat. Ma már érthető, de fölösleges tehervállalásnak érezzük a versekbe kevert kommentáló-igazoló-népszerűsítő szólamokat. Amely munkát, igaz, egy sokszínűbb, szabadabb irodalomban másnak, nem a költőnek, kellett volna elvégezni.

Mégis, mit jelent ma, hova helyezhető ez a kötet, ez az életmű? A megváltozhatatlan dolgok melankóliájával írom le: vázlat egy lehetőségről, a magyar költészet új útjáról, amely lehetett volna, vezethetett volna valahová, ha… s ezzel a „ha”-val a költő egyedül nem tudott megbirkózni, mint ahogy egyedül nem is birkózhatott meg; a lehetőséget azonban egyedül is fel tudja mutatni, izgalma most is galvanizál. S egy-két szép versét, a „Tengereczki Pál”-t, az „Egy üres karosszék”-et, az „Anna-dal”-t, a „Zárt refrain”-t például azok közé a magyar nyelven írt versek közé sorolom, amelyeket vigasztalásul és megnyugtatásul elmormol az ember magának.

Elsüllyedt föld

Húsz év versterméséből állította össze válogatott verseinek könyvét a negyvenhárom éves Takács Imre. Mind a két adat szabályos, nincs benne semmi rendhagyó: húsz év terméséből a negyven évét betöltő lírikus hazánkban minden különösebb akadály nélkül közreadhatja költői törekvéseit, eredményeit summázó válogatott könyvét. Mégis, egy kicsit maradjunk még az adatoknál, a személyi és történelmi adatoknál, s nem pusztán kritikusi kényelmességből, hanem azért, mert meggyőződésünk, hogy ezek az adatok legalább olyan fontosak Takács Imre költészetének megméréséhez, jellemzéséhez, mint egyéb esztétikai szempontok. Vagyis: huszonhat éves koráig falujában marad, dolgozik, 1950-ben megnyeri a felszabadulási pályázat első díját, versei fővárosi lapokban jelennek meg, de csak két év múlva jön fel Pestre, érettségi nélkül beiratkozik az egyetemre, magyar szakos tanári diplomát szerez. Indulása, sorsa hasonló az 1945 után nagy hullámban áradó, feltörő, népből jövő tehetségek sorsához – célja, vágya sem kevesebb, mint az egész világ meghódítása. Költői alapállása, feladatvállalása is hasonló nemzedéktársaiéhoz: beszámolni az elsüllyedt világ embernyomorító voltáról és nagy, friss lélegzetet venni az új világ levegőjéből.

Takács Imre első kötete, az 1955-ben megjelent „Zsellérek unokája” jobbára e feladatvállalás első részét teljesíti: apja, maga, faluja nehéz múltját énekli meg; a friss lélegzetvételhez, az ujjongó énekhez akkorra már túlságosan bonyolulttá vált az új világ. Az inkább már csak a kezdő sebesség energiáitól fűtött ujjongó versek színvonala nem éri el a költő tehetségének színvonalát. Takács Imre költészete egyre töprengőbb, aggályosabb és szigorúbb lesz. Az egyszerű, világmegváltó képlet, amely indulásakor divatban volt, ekkorra már nem illik a világra, sem a költő tehetségéhez, lelkiismeretéhez. Takács Imre további köteteiben makacsul keresi a pontosabb, igazabb, használhatóbb világképet. Ha egy mondatban akarnánk jellemezni költészetét: ennek a makacsságnak feltétlenül benne kellene lenni a jellemzésben. A kor és a kortársak válságából makacsul keresi a kiutat úgy, hogy közben makacsul ragaszkodik alapvető mondanivalójához, költői tárgyul kitűzött világához. Csikorogva, költői, esztétikai szabályokon, jól hangzó rímeken, dallamokon áttörve keresi az új, a pontos szót, a szabatos verset a bonyolult világra. A legmerészebbet kísérli meg: átlépni saját hősi feltörésének, emlékeinek árnyékát, úgy azonban, hogy a megszerzett tudással mégis arra világítson vissza, keressen magyarázatot. Képeket, szobrokat, zenét vallat; korunk egzakt tudását húzza bele a vers ősi, vallomásos világába; új szintéziseket csikar ki a hagyomány és az előreszökkenő modernség ütköztetéséből; a modern költészet képeit, fogásait alakítja saját mondanivalójára.

Takács Imre makacs kísérlete kétségtelenül irodalmunk egyik legizgalmasabb költői vállalkozása: a hagyomány és modernség szintézise. Különösen újabb verseiben, a „Sors lüktetésében”, a címadó „Elsüllyedt földben”, a „Henry Moore szobraihoz” címűekben ez a kísérlet már győzelem, Takács Imre fejlődésének csúcsa. Ezekben a versekben a merészen eldobott dallam helyett már egy új zenét, harmóniát sejtet és csendít meg; a csikorgó disszonancia felett győz a költői gondolat, beteljesül az alapvető költői törekvés: a világot újrateremti a versben.

Hogy merre vezet Takács Imre költői útja? A kérdés nem indokolatlan, hiszen bevallottan is egy nagy témakör lezárásáról van szó az összegyűjtött versekben: végleges beszámoló az elsüllyedt földről. A választ talán azok a versek adják meg, amelyekben a költő a tágabb világba néz, immár biztosan állva felmért talaján.

Változatok a reményre

A fejlődés s a látszólagos fordulat megértéséhez, amely Kalász Márton költői alkatában bekövetkezett (s amelynek tanulságai és eredményei egyképp számottevőek, s nem túl merész általánosítással is jellemzőek nemzedéktársaira), a költő előző kötetéből vett idézettel jutunk közelebb: „Nem lazíthat ügyemen senki. / A versekben mindent szabad. / S legnehezebb kiverekedni / érdes világosságomat.”

Az az összegzés, hogy „A versekben mindent szabad”, a közvetlen elődök örökségéből vonatott le, és azt, hogy a versekben mindent lehet, Kalász maga is kipróbálta ritmus- és színérzékben gazdag tehetségével, míg eljutott a puritánnak tűnő programig, az „érdes világosság” kiverekedéséig.

Új, negyedik kötetében ez a program a legszembeötlőbb, annyira, hogy néhol el is takarja a valódibb, a csendesebb, s a költői alkat régebben is meglévő jegyeinek, tulajdonságainak fejlődését, megerősödését, kiteljesedését; bár kétségtelen e hívó, önbiztató hang jelentősége, fontosabbnak mégis az előhívottat tartjuk.

E program kulcsszava a fegyelem: „Világ higgadtsága, fegyelme”, vagy: „fegyelmi nyűg”, vagy: „öngúny pusztít, önfegyelem”. Az idézetek a versekbe visszaágyazva is műhelygondot jeleznek, testtartást körvonalaznak, látszólag feleslegesen, hiszen Kalásznak legelső kötetében sem voltak formai gondjai, ellenkezőleg, fölényes biztonság jellemezte akkor is; s a „testtartás” pedig igazi szerencsével adva volt, valódi történelmi-társadalmi vonzatokkal, helyzeti energiákkal, olyannyira, hogy Kalász nyugodtan rábízhatta volna magát s akkor is jó költő lett volna, mint az előtte járó hasonló származásúak. Csakhogy az a körülbelül tíz év különbség, ami elválasztja tőlük, a megszólalásban, a testtartásban komoly problémákat jelentett. Mert míg például Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István a történelmi-társadalmi potenciális energiát természetes gesztussal fel tudta használni, költészete egyik erőforrásává tudta tenni, a következő „évjárat” költői zavartan álltak a szélesre tárt kapuban, s nem kevésbé zavartan forgatták a sikerrel kipróbált, győztes fegyvereket. A gond kettős volt: valamiféle „mondanivaló-epigonság” gondja, ugyanakkor e mondanivaló változatlan újdonsága, kényszerítő ereje. Ilyen kényszerítő erő szülötte az a vallomás, „téma” is Kalász verseiben kezdettől fogva például, melyben hűségét bizonygatja az elhagyott közösségnek (s amelyet oly felületesen s oly nagy kedvvel torzítanak általában falu-város ellentétté), amely hűség eloldhatatlan és elhagyhatatlan erkölcsi kötöttséget és erőt jelent, s amelyet Kalász új kötetében már országnyivá tágított. Legszebb, legzavartalanabb versei, nem véletlenül, e témakörből valók.

A „műhelyproblémák”, bár tanulságosak, nem olyan lényegesek. Kalász kezdeti, könnyed kézzel megcsinált s halmozott formai, technikai bravúrjai az előbb említett „elhatárolási”, „függetlenedési” törekvésekből is fakadtak, az elődök szabadon áradó, hatalmas anyagot görgető hangjával szemben fegyelmezettebb, cizelláltabb, miniatűrebb akkordokat fogott hangszerén. Az ellentmondás és a hiányérzet elég hamar nyilvánvalóvá vált, s egy fintorban summázódott még az előző kötetben: „Verseidben túl rafinált – / minden évszak fél kézre állt, / amit kívántál, mutatott / színtől tajtékzó kalapod.” S: „Rájöttél néhány év alatt / azért csak üres a kalap,”.

Nyilvánvalóan és kezdettől fogva jelen volt azonban, ha eleinte nem is olyan látványosan, egy másfajta igyekezet: a saját, eredeti hang keresése is, amely, természetszerűleg, együtt erősödött és hangzott fel Kalász „kiverekedett” mondanivalójával. Vagyis az „érdes világosság” programja program nélkül is készülődött, érlelődött a költői alkat mélyén; bizonyítván a tehetség ökonómiáját is, és győztesen felszínre törve, e tehetség beérését is.

S éppen ezért, talán ki is derült az eddigiekből, a problémát, a jellemzéshez szükséges meghúzott harcvonalat nem az „érdes világosság” kiküzdésében látjuk. Súlyosabb és fontosabb feszültségeket érzünk a versekben, mélyebbről feltörő és messzebbre gyűrűző remegéseket. A testtartás például a gyermekkor-kamaszkor fölé hajló nosztalgikus pózból kiegyenesedett, messzebbre és magasabbra figyelő lett: a világgal szembesített. Az előbbi pózt ugyan még felidézi, de már ironizálva: „Sorsomhoz kürtszó kellene… / … idegeim amire adtam, / pufók-ésszel csap vissza rám.” És: „…a feloldás merő / fényűzés ma sem volna még!…”. De a kiegyenesedett, megerősödött, felnőtté vált költő ennél már sokkal nagyobb terheket tart a vállán, nagyobb és lényegesebb ellentmondásokat lát meg és old fel, fejez ki: természetesen, „érdesen” vagy anélkül, a valódi költészet közvetlenségével.

A fordulat láthatóan a költőt is meglepte, kétkedve bár: „használatlannak” érzi magát, beszédét a világgal monológnak, holott a kötet nagy verseiben, az „Apály”-ban, a „Krétakör”-ben, a „Vándorév”-ben például jogos önérzettel, fölénnyel és bátorsággal szól; és valódi dialógban a világgal: annak lényeges, kényes és eredeti kérdéseket téve föl. Az már szinte nem is az ő dolga, hogy használják-e, vagy sem.

Az ész makacs sóvárgása

Szakmabelinek, érdeklődőnek ritkán adódik költőibb példahelyzet, a költővé válás megfigyelésére tanulságosabb folyamat, mint Petri György első kötete. Annak ellenére, hogy Petri ingerülten utasítja el a „költői elemeket”, programszerűen ellenük ír verseket. Valójában persze éppen ezért. Óvatosan kikerülve az olcsó paradoxonokat, kicsit még tovább kell menni ezen a gondolatsoron. Petri György „értelmiséginek” vallja magát, s ebből most csak annyi fontos, hogy fölényes biztonsággal tudja: a költészet legnagyobb terhe, megsemmisítője a költőiség.

Ez a felismerés, különös módon, éppen úgy elvezethetne egy másfajta „költőieskedéshez”, ironikus stíljátékokhoz, intellektuális mutatványokhoz – ám Petri helyes érzékkel, nem lankadó aggállyal, szigorú szkepszissel figyeli saját tehetsége, lelke működését is, s igyekszik elkerülni a csábításokat. Ez a – szinte kívülről figyelő – önelemzés látszik legjobb tulajdonságának.

A folyamat sorrendje (hogy az ész sóvárgása az önismerésre, avagy a kedély vágya az önkifejezésre) tulajdonképpen nem fontos: együtt teremtik a költőt. A kettéválasztás sem biztos, hogy szerencsés, bár Petri hangsúlyozza az ész rangját. Ironikus hitvallását írja le az értelmiségi állapotnak, hivatásának, ám például sokkal komolyabban igyekszik kitörni belőle. Életének díszletei, formái, időbeosztásai, eseményei – kétségtelenül érdekes helyi színek, „réteg életérzések”, de Petri szabadon lép túl rajtuk az egyetemesebb felé: önmaga felé, s önmagán keresztül az ember felé. És nem a szólamok szintjén, hanem sanyargatóan-bevallottan konkrétan, dátumnyi, helyrajzi pontossággal.

Képzelt tükör a nő is, a szerelem: magát akarja látni, önmagára kíváncsi. Fel-feltörő érzelmességét tárgyilagossággal hűti a legjobb versekben: fegyelmezi (vagyis erősíti).

A költővé válás küzdelme, érzésünk szerint, eldőlt a költő javára. S ugyanakkor e tehetséges kötetben kibontakozik egy új küzdelem a dalért: a költői teljesítmény legnagyobbjáért, amelyben már a „folyamat” nem látszik, az erőfeszítések lent maradnak a földön, s „Az ész makacs sóvárgása a tény után” minőségileg új helyzetbe emelkedik.

Az életöröm költője

Van-e reménytelenebb vállalkozás, mint a versfordítás? Közhely a kérdés, igazán nagy magyar költő-műfordítók sóhajtották el, akik szerelemből, kíváncsiságból, hiúságból, vagyis csupa feddhetetlen indulatból veselkedtek neki a fordításnak. (A bérfordítók vigasztalan tömegében természetesen föl sem merült soha ez a kérdés, ők halált és egyebet megvető bátorsággal portyáznak a nyelvek határain. De hát most nem róluk van szó. A kárról, amit okoznak, külön cikket kellene írni.)

Vagy tegyük fel tiszteletadóbban a kérdést: van-e hősiesebben reménytelen vállalkozás? Újra feltámasztani más nyelv közegében a verset, melynek lényege éppen ez a „közeg”, az anyanyelv vonzata, varázsa, története, érzelmi-értelmi rezgései, célzásai – az aggály minősíti a vállalkozást és a ritka győzelmeket.

Ezek előrebocsátásával kell kezdeni a beszámolót Bagrickij Álmatlan éj című versgyűjteményéről. Mert érdemben természetesen csak a műfordításról szólhatunk: ha pongyola s ha remek a vers, a fordítót illeti zokszó vagy dicséret. Essünk hát túl ezen: Tellér Gyula fordítása a győzelmek közé tartozik, helyenként eléri a magyar vers illúzióját, de többnyire alkalmat ad Bagrickij hangjának megsejtésére. Lélektelen sora alig van, s merészen használ színezésre tájszavakat. (Nem a fordulat miatt: Tellér költői tehetségét is megsejteni, kíváncsivá tesz bennünket eredeti verseire is!)

Milyen költő hát Bagrickij? Az okos utószóból megtudjuk, hogy Odesszában született a tizenkilencedik század utolsó éveiben. Részt vesz a polgárháborúban, majd szerkesztőségekben dolgozik, sikeres költő, fiatalon hal meg. Ez, mondhatnánk, tipikusan század eleji orosz költősors. Azon már inkább el lehetne tűnődni, hogy micsoda gátakon tört át a költő zabolázhatatlan életkedve; hogy micsoda nosztalgiával keresi az ösvényt a „fénygyöngyös faluk felé”; s hogy a sokféle vonzás-taszítás, betegség, nyomorúság milyen független tehetséget nevelt, milyen elboruló kedélyt fényesített! Van valami Babelhez hasonlítható elszántság például abban, ahogy beleveti magát a polgárháborúba, s az élmény megírása sem sokkal kisebb erejű a „Lovashadsereg”-énél. S micsoda hazát kereső-találó örömmel leltározza szinte az alkonyokat, zsombékokat, madarakat, ösvényt, lónyerítést, színeket, ízeket, szagokat! S az ételeket! Sárközi György versei ilyen tág orrlikkal szimatolók, bár Bagrickij áradóbban, felszabadultabban talál rá a kóborlás mámorával együtt hangjára. S csak néha szorul el a torkunk, felismervén, hogy e habzsoló életörömöt a tudott és gyógyíthatatlan betegség sarkantyúzza. De még ez a „sematikusan romantikus” nyomorúság sem kérdőjelezheti meg e nagyszerű öröm hitelét, mert Bagrickij azért is valódi és nagy költő, mivel csakis az életben hisz, túllép a körülmények, korlátok, csapdák, vermek, divatok kis törvényein, a világgal szembesíti magát, vágyait, szenvedéseit, örömeit.

Ennyi (a lényeg) átsüt a fordításon is, mint ahogy az igazán jó költő segítségére siet a fordítónak és az olvasónak; a költő üzenete szívhez szóló, s nem fonnyad el az akadályokon.

Boldogságtöredék

Van-e ingerlőbb érzés, mint ablakon benézni egy idegen szobába? Az üvegen túl egy ember ül az asztalnál, sóhajt, beszél, feláll, járkál; s legyőzve a leskelődés okozta lámpalázat, ámulva vesszük észre, hogy két szeme van, két lába, két keze, vagyis hogy hasonlít ránk. Ámulatunk azonban nem csökken, mert van-e ingerlőbb érzés, mint magunkat meglesni?

Egy rendkívülien érzékeny ember „ablaka” nyílik ki előttem: Kondor Béla verseskönyve. Függönyt nem ismerő ablak, magasan lakó ember ablaka, aki megszokta, hogy zárkózott háztetőkre néz, s öntudatlanul végzi mozdulatait a kitárulkozó égbolt szomszédságában, mint a madár.

A leskelődés izgalmát a hasonulás öröme váltja fel, hogy igen, ilyen vagyok, vagy ilyen szeretnék lenni; ezt én is érezhetném így, amazt én is így vallom. Még a keserű ráncokat, még az Isten szeme előtti csupaszságot is próbálgatom, hátha rám illik a megoszthatatlan; az ablaküveg védelmében az ember lehetetlen kalandokra is hajlamos.

A könyv meglepetés is, meg nem is. Ami a verseskönyvben megfogalmazódott, azt az ember eleve odaképzelte a festő Kondor Béla működése mögé. Vagy legalább valami ilyesmit. Legalább ennyi érzékenységet, kérlelhetetlen, megvesztegethetetlen erkölcsöt, saját bőrét kockáztató vakmerő játékosságot, ritka derűt és könnyet nyelő szomorúságot. Sajgó vágyat – a tökéletesség után? A boldogság után? A testi örömök után? A művészet után?

Alig láttam még művészt, aki ennyire ember akar lenni, aki ennyire keveset művészkedik, aki ennyire kerüli a vásártéri gesztusokat. Ami szintén nem meglepetés; minőséget jelez, azt, hogy nem a művészet a célja, hanem a művészettel akar valami más célt elérni. Valami olyasmit, amit különben másként is el lehet érni, amit minden ember elérhet, ha nem is tud festeni vagy verset írni.

A költő Kondor Béla magától értetődő természetességgel találja el a „témát”, a hangot; nem a festészetét illusztrálja, nem pletykál, sőt még csak nem is képfantáziáját csillogtatja; hanem gyötrődve, elölről kezdve, vagyis teljes mezítelenséggel és eldobált fegyverekkel áll szemben a világgal. Ennyiben a könyv meglepetés.

A meglepetés okolta örömöt szeretném továbbadni ebben a rövid üdvözlésben.

Költők is éltek itt

Megszoktad már, hogy élsz?

Tudom én, hogy nem az az igazi kritika, amit egymásról írnak a költők, a baráti ölelő mozdulatban a bezárkózás is benne van, holott éppen a szakmából kellene kilépni a közönség elé. De hát mit tegyek (mit tegyünk), ha a hivatásos kritikusok mással vannak elfoglalva, vagy éppen nincs véleményük, vagy nem érdekli őket az élő költészet. De nem háborgok nagyon, mintha mindig is így lett volna; a közönség meg talán elnézi, avagy éppen értékeli a baráti gesztusokat, mint fosszilis emléket e megkövesedő világban.

Bihari Sándor első verseit én még diákkoromban olvastam; de régen volt, talán igaz sem volt, hogy az ifjú költőjelöltek egymás versét olvasták, számon tartották! Nem nemzedéki öntudat volt ez, később se alakult ki ilyesmi; sajnos, vagy nem sajnos, ezen kár siránkozni, mibelőlünk nem lett „nemzedék”, s nem vigasztal igazán, hogy másokból sem. Tartósabb, időtállóbb kapocs köt össze: a barátság. Lanyhult a versolvasó, a versíró kedv is, és nem csoda, hogy őszintén örülök a summázatnak, hogy mégis összegyűlt a válogatott versek könyve.

Rendhagyó módon olvastam el, mint ahogy rendhagyó módon íródott a könyv is. A végén kezdtem, a megrendítően szép, a makacsul hősies verseknél, a betegséget legyűrő akarat lenyűgöző emberi-költői dokumentumainál. „A túléltem a halált” élménye, mondhatnánk, hogy nagyszerű költői téma, de nem mondom, mert ez így egyrészt túl frivol, másrészt a szenzáció elfedné a versek értékét. Az ugyan kétségtelen, hogy e versek a legszebbek, a pálya csúcsai, de elsősorban azért, mert Bihari tehetsége beérett, szava letisztult, lényegre törő lett, a legmagasabb mércét megközelítők – a betegség fölött nemcsak a test diadalmaskodott, ami magánügy, hanem a lélek is, s ez már mindnyájunkhoz szól. Nem a tanulság miatt, nem is a példa miatt, hanem a versben megfogalmazódó katarzis miatt, amikor is a „téma” szinte már mellékes. Úgy érzem, fontos ezt tisztázni, mivel többek ezek, mint lábadozó, kórházi versek, s a költő szenvedése, lelke így lesz közvagyon.

Világos, hogy visszafele is megemeli, más hangnembe modulálja a befejező ciklus a válogatott kötet verseit. Nincs ebben semmi természetellenes, igen nagy példákat lehetne sorolni e jelenségre. Harmincéves pályát mutat be a könyv, a pálya ívét, amely többször megtört, beroppant, megszakadt s újrakezdődött – mint nemzedéktársai többségénél. No lám, mégis van (titkos) nemzedék! Ha még sincs, Bihari Sándor akkor is tartozott, tartozik valahová, azok közé a költők közé, akik, elnagyoltan fogalmazva, faluról a városba kerültek, mégpedig hódító hittel és szándékkal. Egy korszak ez immár, és nemcsak a harminc év miatt, hanem amiatt is, hogy kényszerű prófétái és tanúi lettünk az eltűnt időnek. Még mielőtt bárki is gyorsan másfelé állítaná a váltókat: az elmúlt idő milyenségéért a költő nem felel, s talán még a költő felhasznált vagy elpazarolt tehetségéért is más felel. A költő élt és verseket írt – s nagy elégtétel, hogy a versek megmaradtak, és egy merőben más és emberibb látomás körvonalazódik a bukások és újrakezdések fölött.

Kié a költő arca?

Az utóbbi évek legegységesebb, legmegrendítőbb és legszebb verseskönyvét olvasom. Csupa leg koszorúzza az ötven évéhez közeledő költőt; a kolléga irigykedhet, de a barát örül, s bár divatjamúlt a gesztus (a barátság is az), örömmel nyújtom a babért. Ritka ünnep ez, mivel divatjamúlt a versírás, versolvasás is, viszont annál divatosabb a költészet megkérdőjelezése. Sóhajtva bár, de azt mondom, hogy az ő bajuk, ők lesznek szegényebbek, akik e divatot terjesztik és elfogadják.

Nézzük, mivel leszünk mi gazdagabbak, versszeretők, versolvasók, kicsiny, de hívő csapat, ha elolvassuk ezt a könyvet.

Törtem a fejem, mikor becsuktam a könyvet, hogy milyen indító, átfogó metaforát kellene kitalálni, amely megkönnyítené a közeledést, megmagyarázná a verseket. Ablaküveg a vers – játszottam a gondolattal –, amelyen kilátni a világra, könnyedén áthatolva az anyagon, mint pillantásunk az üvegen, s nem az üveget észleljük, figyeljük, hanem amit mutat. Saját arcunk is ráúszik homálylón a képre, kinek-kinek a saját arca, így lesz személyes ügyünk a vers, változó a végleges formába öntött, közkincs a költő lelke.

És a költő arca? A kérdés csattanóként ugrik a töprengésbe a címlapról, s rájöttem azonnal, hogy egyszerűbb, ha a költőtől veszem kölcsön az eligazító metaforát. Mert remek cím, világos és mély értelmű! Bella mindig is jó címeket tudott adni, ami nem is olyan könnyű, mint például „Az ifjúság múzeuma” volt, ami olyan kesernyés, fintoros ellentmondás, hogy méltán ragadt meg emlékezetünkben. A mostani cím egyszerűbb, jellemzően tisztább, olyan, mint a mögötte sorakozó versek. Olyan, mint például a címadó vers. Mert kié a költő arca? Kié mindnyájunk arca? Szónoki a kérdés, sőt költői: a halálé. „Igen: az arcom porból, hamuból.”

Bella megzengeti a nagy témát, az egyetlent, amelyről minden költészet szól; kitartón, makacsul zengeti a sötét dallamot, amelyet ha körül is cifráz, fénytelibb hangzatokkal fel-felold, mint egy Bach-fúgát, ha más-más, derűsebb hangnemekbe modulál is, nem hagyja el a megtalált hangot, a bőrünket-lelkünket borzongató szólamot. E véglegesen megtalált hanghoz igazodik most már minden. E hang köré szerveződik a világ, az emlékek, a szerelem, a „homokzsák-országok” rémképe, a „tömegsírgyakorlat” és a „lililiző” virágok. A régebbi, néha görcsös erőfeszítés erővé vált. Hogy én is alkossak egy Bella-szót: megvéglegesedett.

Mondhatnám, és egyáltalán nem a poén kedvéért, hogy meg is könnyebbült, felszabadultabb lett! Hogyisne! Megvan a nagy téma, a testre szabott, a lélekből kizengő, most már csak írni kell, akár nyírfakéregre is. És lehet játszani is. Nincs ebben semmi ellentmondás, frivol szellemeskedés, aki egy kicsit is értő füllel olvas, tudja, hogy miért fricskáz tréfás rímeket József Attila a „Születésnapomra” komor sorai mögé. Mert költő és nem siratóasszony, hibátlan arányérzékű, formába szorított kedély, amely közölni és átadni tud, ismeri a terhelés mértékét, azt a titkot, hogy meddig képes a lelkünk követni a pokoljárást.

Bella játékai közül nekem a szócsinálás tetszik a legjobban, ezt érzem pompásan nagyszerűnek, jellemzőnek, a tehetségre, a tehetség gyökereire mutatónak. Sűrít és hangutánoz, présel és vegyészkedik, keresztez és génsebészkedik – s ámulva nézzük, csodáljuk, ízlelgetjük az új teremtményeket. Nála dörmöl a Nap, halálzik az esendő én, és minden megénedne. Szóleleményei telitalálatok és eredetiek. Csak úgy utalnak a nagy elődre, mint ahogy József Attila verseiben is ránk nevet Csokonai egy-egy ríme.

A nagy elődöt különben tudatosan vállalja, úgy őrzi, hogy egy-egy gondolatát még mindig végig kell gondolni, hogy az „őspatkány ne terjesszen kórt közöttünk”. E végiggondolás keserves dolog költőnek és olvasónak, mivel inkább könnyen felejtenénk, álszent módon fátylat borítanánk a felfakadt és buzgón vérző sebekre; keserves, de kikerülhetetlen. Bella letépi a fátylat a sebekről és a tudatunkról, megrendíthetetlen hittel állítja, hogy ezek a mi sebeink, és hogy meggyógyuljanak, ki kell tisztítania őket. Kiássa a sebtiben eltemetett, elkapart gondolatot, példákat és példaképeket. A kötet csúcsa, boltozata ezek a versek, minden ezt a csúcsot készíti elő, ezt tartja, díszíti, mutat felé, mint egy katedrálisban.

A halál itt diadalmaskodik igazán, hiszen micsoda férfiakat, micsoda elméket, micsoda hiteket ragadott el: Illyés Gyula, Vujicsics Tihamér, Visky Árpád, Nagy László, József Attila, Radnóti… Nem mindennapi kihívás, nem mindennapi sírgödör, és nem mindennapi a vállalkozás: bátran perelni a semmi tátott szájával. Visszaperelni, ami romolhatatlan, ami a miénk, élőké, s amik nélkül nem tudnánk élni. A költő felidézi a halottak arcát, amelyekre hasonlítunk, vagy kellene hasonlítanunk, és közben megidézi a fele égboltot, fele félelmünket is, vagyis bennünket, gyarló botladozásainkat, ám töretlen vágyunkat a teljes égbolt után.

Itt tulajdonképpen be is lehetne fejezni a beszámolót, ebben a magasban lebegve, levegőért kapkodva a havas hegycsúcson; ám túlfeszített lelkünk enyhülést kíván, szomjas tüdőnk oxigént, hogy tovább élhessünk. Tudja ezt Bella István is, mert nem a legmagasabb hangon fejezi be a kötetet, a nagy mesterekhez méltón tudja, hogy kell egy feloldó zárlat a mű végére. A záróvers enyhülést kínál, tovább zümmögő csöndet, hogy kibírjuk, „s tinta helyett jobb, ha az ég csobban”.

A költő arca, amely immár nagyon hasonlít a miénkre, most már mindenkié, s együtt perlekedünk vele szorongva és feloldva, hittel és kétségbeesve a halállal, s győzünk is annyira, hogy leélhessük az életünket; és lendülünk a költővel tovább a lehetetlen, de gyönyörű óhajtáson a magasba, ahol Kosztolányi zászlói úsznak győzelmesen:

 

„Igen: az arcom porból, hamuból. Igen: hamu és por a fényem. De ha már visszahazudol a földbe, az arcom visszakérem, Ocsmány Halál, s visszaadom annak, aki lobogni voltam: s élek zászló-fiatalon, a halálból örökre kiholtan.”

 

(Érzelmes utóirat: este van, megfájdult a fejem a sok cigarettától, kimegyek a kertbe térdemhez nyomakodó kutyám fejét simogatva, s hallgatom a csalogány csattogását. S amíg a csalogány levegőt vesz, hallom, tényleg hallom, hogy Bella István verséből a csönd harangnyelve kondul hangtalan.)

Megközelítések

Bartók Divertimentója szól a tévében, megosztva figyelmemet: közben Tóth Árpád verseit olvasom – összeszorította őket az alkalom (az egyiket a zene világnapja, a másikat a halálának ötvenedik évfordulója), gyanútlanul halmozom az élvezetet, hiszen mindkettőt jól ismerem, a zenét is, a verseket is, önfeledten tudom magam odaadni egyszerre mind a kettőnek, nem is ügyelve rá, hogy kizárnák egymást, avagy éppen összezengenének. Csak amikor véget ér a zene, akkor tűnődöm ilyesmin. S először meglehetősen felületesen, mivel divat össze- és szétkapcsolni mindent egy csupasz, fületlengomb-értékű általánosítás felé törekedve, mint: „modernség”, meg: „mélység”, meg: „ősi és új”, meg hasonlók. Ezeket viszolyogva elvetem, olvasok tovább, de csak nem hagy békén a kapcsolat lehetősége, megadom magam, s töröm a fejem valami egyszerűn (mivel vitathatatlanul volt valami közös bennük, azonkívül, hogy egyszerre fogtam fel – hallgattam őket), s eszembe jut, illetve felsajog magától: a félelem, a fájdalom, a szomorúság! Ezen magam is meglepődöm, majd visszaidézve-dúdolva a zenét, el kell ismernem, hogy ez nem belemagyarázás, nem alkalom szülte ötlet: a félelem, a fájdalom, a szomorúság szól benne szinte elbeszélve, szívemet marokra fogva; s minél feszesebb, tökéletesebb formában s fogat koccantó disszonanciával, annál szívszorítóbban, mert koncentráltabban, minden mást kizáróan!

 

*

 

Mint a versekből; mint Tóth Árpád minden sorából. És az elsőktől az utolsóig; még a derű ritka fényfoltja is mintha csak az árnyékot mélyítené. Mintha állandóan esne az eső, szemerkélne vagy zuhogna, csendesedne vagy megeredne, de az ég mindig borult, a szem mindig könnyes, a száj mindig sírásra áll. Annyira, hogy az ember gyanút fog, s töprengeni kezd: mitől mégis, hogy mégsem fárasztó, mégsem unalmas ez az egyhangú fájó-bús ének? Miért tud felcsalogatni a „lomha gályára”, s miért tudja utaztatni harcedzett s tettre kész, avagy éppen dörzsölten optimista szívünket a lemondások, szomorúságok tengerén, hogy szégyenkezve-ámulva ringatózunk. Szégyenkezve: mert előítéleteink azt pusmogják, hogy e tenger nem hajózható, hogy ily gályára „modern” ember már nem száll fel! S ámulva: mert kiderül, hogy szégyenkezésünk kicsinyes, előítéletünk földhözragadt-iskolás, a gálya megépítése, teherbírása vetekszik az atomjégtörőkkel – s az öböl mögött a nagy költészet nyílt tengere vár, a szívet dobogtató és összefüggő (más nagy költészettel összefüggő) óceán!

Nem új a megállapítás (nem új az ellenérzés sem) – nagyobb tekintélyek és sokkal előbb elmondták már, megesküdtek rá, röstellném is idézni. Új (időben új, ami nem sokkal nagyobb érték, mint az idei fű) – a mi szemünk, az én szemem; ilyen-olyan tapasztalásunk-mértékünk, teljesítményünkkel fordított arányban álló hencegő és hetvenkedő önbizalmunk; vagyis a zavaros, éretlen szívünk, amelyet e versekkel szembesítünk, s amely szembesítést a költő bölcsen, sőt szeretettel visel el. Érdekes ez a szembesítés? Kurtán feleljünk rá: nincs más. A versek türelmes kitartással sugározzák fényüket, mint egy felrobbant csillag; eltűnt mögülük a költő, de a fény megmaradt, akár behunyjuk a szemünket, akár tágra nyitjuk.

Én a tágra nyitott szemre szavazok, a kissé tárgyilagosra, a kíváncsira, az indiszkrétre, amit nem homályosít el rögtön az együttérző részvét s az ünneplő alkalom, de nem is tesz kancsallá a nem ráillő szemüveg. És itt van rögtön a nagy kérdés: hogyan olvassuk Tóth Árpádot? Mint kortársat? Csábító az ötlet, de elvetendő: zsúfolásig vagyunk óriásira méretezett rakétakilövő állványokkal – e versenyben csak lemaradna. (Nincs komikusabb-szomorúbb persze, mint tíz-húsz év múlva visszanézni e rogyadozó állványokra. Némelyiken még ott is van a bedöglött rakéta.)

Vagy bámuljuk, mint lábjegyzetekbe csavart múmiát? Fásultan nyelve a lepel porát? Rossz üzlet lenne; nem azt kapnánk, amire befizettünk.

Nézzük inkább, mint egy hegyet! Mert ugye, ilyenkor nem gondolunk arra, hogy kortársunk-e a hegy, és nem törjük a fejünket földtörténeti korszakokon. Csak nézzük tavaszi kizöldellését és téli fehér kucsmáját. Vagyis mint egy jelenséget, amely csak a kedvünkért mutat ilyen-olyan változatot, s úgy van velünk, hogy részt vesz változó kedvünkben.

Na de, ha hegy is: micsoda felhős, árnyékos, borús hegy!

 

*

 

Menjünk közelebb egy kicsit, gyarló hasonlataink helyett nézzük az Ő hasonlatait, olvassuk a verseket.

Rögtön az első versekben megszólal a cselló-mély hangfekvés, a későbbi nagy versek hangja. A fogás biztos, a hangszer adott, ha a hang néha fel is szalad üdébb magasságokba – csakúgy, mint a gordonkáé, mindig sejteni-érezni benne a nazális szomorkásságot, az eleve mélyebbre hangolt hangszer lassúbb rezgésszámát.

Alkat vagy divat ez a „mélyebb hang”? Divatra gyanakodhatnánk, ha nem lenne olyan makacsul kitartó, ha nem mindent ezen a hangon mondana el, ha nem ezt a hangot csiszolná-gyakorolná-tökéletesítené végig. A gyakorlást-tökéletesítést odáig víve, hogy szinte már „kilép” e hangból; de csak szinte! Csak az elképesztő virtuozitás teszi, hogy fuvolát, hegedűt, sőt trillázó pikolót hallunk a gordonkából. (S piszkálódik bennem a kétely, hogy ez is csak nekünk probléma, ez az „egy hang”; mi, a kapkodás bajnokai, a hangutánzás-hangváltás pünkösdi királyai gyanakodva nézünk a problémátlan, fölényes hangszerkezelésre, a hosszú-hosszú gyakorlás által megszerzett tudásra!)

Vagyis akkor az „alkaté” e hang, a szorongó kedélyé, a búskomorságra hajló léleké, a tragédiáktól-betegségektől-haláltól félő szívé?

Igen, igen – de majd csak a végén lesz igazán ok a szorongásra, alkalom a búskomorságra, beletörődés a halálba! S ott is már, akkor már csitul a szomorúság; már-már tűnődő (boldog?) egyensúly jön létre.

Nem a divat s nem az alkat: a tehetség „anyaga” lesz e hang (a félelem, a fájdalom, a szomorúság), s mivel költőről van szó, bátran kinevezhetjük „anyagnak”; a „témák” csak ennek az anyagnak a hordozói. S mivel nagy költőről van szó: végleges és szélsőséges! Nagyobbat céloz meg (mint minden igazi költő), mint „anyaga” és „témája”, nagyobbat saját költői (emberi) léténél, e lét kifejezésénél is: új csillagot teremt, mely csillag már önállóan sugározza a fényét, „lélektől-lélekig”. S elég, ha csak a fényt látjuk-észleljük, már a csillag se fontos, a költő sem (a szándékai, forrásai, a szeme színe, származása); nem vagyunk kötelezhetők e mögöttes ismeretekre, s az sem biztos, hogy ezek az ismeretek segítenek a befogadásban.

Mi segít hát (s akkor minek ez az írás is)? Semmiképpen sem a „tanulságok” vagy a „receptek” vagy a „hibák” felfedezése ez írás célja sem; nem, nem, isten ments! Talán csak tornagyakorlat a hegymászótúrához, hogy rugalmasabbá tegyük elménket, szellősebbé lelkünket, nyitottabbá szívünket!

Vagyis mi segít hát a befogadásban? Nyugodtan és szemrebbenés nélkül állíthatjuk: maga a vers!

Nézzük például az egyik csúcsot:

 

Most, hogy megint útfélre estem, Eltűnődöm e téli esten, Mi volt az élet, uramisten?

 

Igen, ez az „útfél” – ez a csúcs (mielőtt viccet sejtve húznánk a szánkat: olyan villoni csúcsféle), ahol mindig is állt, vagy ahová törekedett; vagy ahová vágyott. És ahonnan, a nagy vershez szükségesen, áttekintheti a körbeszaladó horizontot. A véglet is lehet csúcs (áttekintési pont, helyzet), a „negatív” véglet is: a végletes elesettség! Ahonnan meg lehet kérdezni az istent. A „csúcsot” ez a kérdezési lehetőség adja; az „isten” sok mindennel behelyettesíthető, ami a költővel szemben (fölötte, kívül) van. Ez a „felállítás” minden nagy költőre ráilleszthető; de talán senki olyan makacsul, kanyarok, kitérők nélkül nem törekedett e „csúcsra”, mint Tóth Árpád.

Vajon miért törekedett? Már egész fiatalon? Megkockáztathatjuk újra azt az állítást, hogy a tehetsége kereste ezt a helyzetet (a végletes elesettség végletes helyzetét), a fájdalmas hangot, az anyagot. Nem az elégikus hajlam, nem az alkati szomorúság, nem a gyógyíthatatlan betegség; húzzunk mi is a nagyobb téthez: ezeket pontosan olyan „témáknak” tekintette, mint a tavaszt, az estét, a szerelmet. Csak ürügynek a versíráshoz. Csak témáknak. Akár kikölcsönözhetőknek is.

 

*

 

Mert rengeteg „témát” meglátott, megverselt! Egyhangúság, beszűkülés? Dől, zúdul a világ a versekbe, a hasonlatokba, a képekbe! A környezet, a város ingerlően új (előtte meg nem írt) arcát fedezi fel, szinte már a Szabó Lőrinc-i szorongató látomást idézve. Az eső úgy zuhan le, „mint magas emeletről / Az éjféli öngyilkos ha leveti magát”. A téglakémény „Az égbe szökken víg erotikával, / S az édes levegőbe idvezül.” A korszak technikai újdonságai, találmányai éppúgy belekerülnek a versbe, mint az újság napi hírei. „Mint messzi China földjén vasúti bús karambol, / Újságban furcsa hír csak…” A „boltajtóban álló vézna trafikoslány” éppúgy nem kerüli el a figyelmét, mint „Egy kirakatban lila dalra kelt” nyakkendő. Ír a villamosban könyvet olvasó lányról, a gyorsvonat ablakából látható tájról; „aktuális” verset ír egy filmről, s még „aktuálisabbat” az Új Istenről!

Lehetne s érdemes lenne sorolni tovább, talán egy makacs félreértést is tisztázandó: „a fájvirág”, a „búsongó” költő érdeklődése, mohó kíváncsisága vetekszik például Szabó Lőrincével; társadalmi érzékenysége s ez érzékenység érzékletes-pontos kifejezése pedig József Attiláéval! Nagy szavak, de bizonyíthatóak! Például azzal, hogy mindketten tanultak tőle! Még pontosabban: egy sereg „témát” invokált már előttük, érzékenyen megszólaltatott, megpendített egy-egy máig hangzó húrt – a korból. Mert ebbe, és az ilyesfajta folyamatosságba is beletartozik: ügyel az elődök szavára, s hangot ad az utódoknak. Legtöbbször a „földi” nagy előd szavára figyel: Csokonait idézi; a személyét, példáját – és a hangját. A végletes szomorúságot, a játszi könnyedséget s a fölényes technikájú verselést. (Mert ezek, természetesen, csak látszólag mondanak ellent egymásnak.)

Néha egészen messzire sejdít, az Elégia egy rekettyebokorhoz című fájdalmas remekében az „ember-utáni csend”-et, a felsóhajtó „fájó ősanyagot” szólítja, már-már egy Juhász Ferenc-i látomást idézve.

De ír a „szörnyű csárdáról” is, a „mai kocsmáról”, amelyen ő is túl szeretne lépni; és elégiát ír az orfeumról; és szól arról, mikor „Az öntudat görcse laza, / Most behavazva minden alszik: / Kínok, világok, gond, haza.” És: „Csak játszatom szívem és tollam a papíron” s mint „Szavak szobrásza… Dobbantom népem szívét meg nem romló remekkel”; s ismeri, tudja, hogy „nem e világra valók a lélek nem polgári álmai”.

Ez már-már inkább a bőség zavara, mint monotónia, a széthúzó bőségé. Habár keményen egybefogja a „forma”, a fölényes technika, még inkább a költő hangja (szemlélete, istent szólító fájdalma, helyzete), mégis e költészet ekkor egy milliólevelű fához hasonlít, dércsípte, de tarka lombhoz. De elkövetkezik az igazi nagy korszak, az egyszerűsödés jön, ahogy a tarka lomb lehull – s kilátszanak a szép rajzú, de feketéllő, csupasz ágak. Az „őszikék” kora jön – és még alig múlt harmincéves!

 

*

 

Elzeng az élet, s vissza, vissza nincsen út! Koporsóból kélsz minden reggel: bús feltámadás! Keresztrefeszített tegnapod feltámadt Messiása lennél, Ki bűnt és vért s mindent, ami volt, föl, magához emelne, S elzeng az élet, s vissza, vissza nincsen út! Mondd, tegnap, mikor fényes aranypénzeit Elszórta a nagy égen a pazarló éjszaka, Koldus! ki kávéházban lustán kuporogtál, Mondd, a bánatod ért-e valamit? Mondd, mára kelve lettél-e szebb, mélyebb, és nemesebb? Holnapra kelve gazdagabb lesz rongyos, fázó, bús szíved?

 

A „kulcskérdés”, számunkra is: „a bánatod ért-e valamit?” Eddig azt bizonygattuk, hogy a „bánat” nem divatszó, nem alkati adottság, hanem költői magatartás, helyzet, istent megszólító csúcs; a nagy költészet megteremtéséhez szükséges végletes állapot – e köré szervez mindent a költő, e gordonkahangon szólaltat meg minden témát.

Hogy az élet is eköré szervezett mindent? Hogy „elméletünket” s a költő tudatosságát elsöpri a determináció? Hiába forgatjuk ide-oda a szót, az eredmény, a végeredmény mégis az – mi is? Hogy „Tóth Árpád a legnagyobb elégiaköltő”? Igaz, feltétlenül; csak az „elégia” szűkítő megjelölését szeretnénk (kapkodva, de hittel) kitágítani, a nagyra, a pontosra, a tudatosra!

Hogy egész életében s egész felismert tehetségével a „Hegyi beszédek felé” készülődött! És hogy el is érte! Hogy végül „mély és érett lett a dal”.

És a szomorúság és a fájdalom is – enyhébben előadott; a sorok közé vigaszt is, türelmet is, belenyugvást is csempésző-adagoló. „De hajh, ez már nem az az ifjú bánat, / Mely csupa kéj volt, s édesedve támadt.” Hanem már egyensúlyra törekvő; az átadhatóságot és befogadhatóságot megkönnyítő – magasabbra vivő, általánosabbá tevő, minket is bevonó. A személyes (a hitelesítő!) érvet-témát – már érvként-témaként versbe emelő; mint a betegséget, a pénztelenséget, a szerelmet. „S nemcsak magad fájsz benne, de a tág Egész világ!”

És már a zene sem olyan fontos, a képek csillogása-halmozása sem, csak a vers: a pontos és kemény! Mert ne tévesszen meg a szelíd hang s ne ugorjunk be rossz beidegződéseinknek: nem az üvöltés a legerősebb hang! Nem az, amelyik a fülünket célozza (szemünket, fantáziánkat), hanem amely a szívünket! Hogy ez alig megfogható, hogy mi ez? Bizony, alig. Mert nem kielemezhető: nem rím, nem ritmus, nem kép, nem szórend, nem hangütés, nem téma, nem is ezek összessége, valami más. (És nem is az „érzelem”! „Érzelmes” költők megríkatnak ugyan, de ilyen magasságot sohasem tudnak elérni, mint Tóth Árpád, ilyen ritka hegyi levegőt; könnybe lábad ugyan a szemünk, de mint a moziban, de csak a sötétben – az utcán már szégyelljük.)

Ne is folytassuk, nehogy szemfényvesztő hókuszpókuszokba csapjunk át. Csak ennyit, nem bizonyíthatóan ezt sem; mitől szorul el a szívünk mégis, mikor ezt olvassuk:

 

De szól a gong. A vacsorára – Legfőbb szertartás itt – gyerünk! Illatszert kenek koponyámra, rendben a nyakkendő, az üng?

 

A tárgyilagos elbeszélő hangtól? Az öniróniától? A ritka (Tóth Árpádnál ritka) önarcképtől?

Valójában sohasem írt önarcképet s nem tudom megállni, hogy ne másoljam ide Szabó Lőrinc biztos kézzel megrajzolt portréját, az én gyarlóbb igyekezetemet kiegészítendő: „Délutánonként a törzskávéházban fekete mellett szivarozva és mosolyogva órákig vitatkozott esztétikai kérdéseken, vagy sakktábla fölé hajolt, hosszan és eltűnődve, mialatt sovány ujjai, melyeknek végső ízületét majdnem derékszögben hátra tudta görbíteni, a figurákat tologatták, vagy pedig gyorsírásjeleket rajzoltak a márványasztalra. A gyorsírás ákombákomait néha algebrai levezetések, tréfás, groteszk rajzok vagy mulatságos rejtvények váltogatták, esetleg növénytani vagy nyelvészeti fejtegetések, ábrák, krikszkrakszok. Vasárnaponként a barna hajú, kissé hegyes orrú, imbolyogva járó, karcsú, szemüveges, csöndes és kesernyés-derűs költő ezekben az években sokszor kirándult baráti körével a budai hegyekbe is, és mindenki szerette, egyformán becsülve ízlését, tanító és teremtő kultúráját, emberi közvetlenségét, humorista vénáját és kitűnő pozőrtehetségét, amely 1920 körül még éjszakai poharazó és táncos bohém társaságoknak is gyakran középpontjává tette.”

És a másikat, a rembrandtit:

„Amikor utoljára felkerestem, már inkább mintha a többieket vigasztalta volna. Felöltözve, csontig soványodva ült, illetve feküdt egy bőrhuzatos fekvőszéken, a Verbőczy utcai csöndes ablak előtt. Nadrágja szára úgy lógott, lengett a combján és lábain, mintha vékony karót borítana. Nagy, domború homloka megnőtt, és ijesztően uralkodott a beesett arc fölött. Fekete keretű szemüvege még tágabbra rajzolta szemeinek mély gödrét. Bútorokba kapaszkodva, nagy kínnal, még tudott pár lépést tenni. Minduntalan fulladási rohamok érték, beszélni alig bírt. Épp akkor kapta kézhez utolsó verseskönyve korrektúráját. Ezt a munkát még ő végezte el, még ő imprimálhatta a százhúsz oldalas könyvet. – »Lélektől lélekig, jó lesz a cím?« – kérdezte.”

 

*

 

Lehetne még, kellene is sorolni a nagy verseket, a közismerteket s a kevésbé ismerteket; beszélni a versek számtalan kiadásáról, diadalútjáról, e költészet utóéletéről, arról, hogy a helyén van-e, vagy nincs a helyén; de hát ez mind-mind már a mi dolgunk, ügyünk, a költő rövid (istenem, milyen rövid! Negyvenkét év!) élete alatt megtette, amit minden ellenére megtehetett: megírta a verseket.

E vázlatos írás célja sem volt más, mint (nagyképűen): a költő ébresztése. Szerényebben, ám annál eltökéltebben: elmerülni e versekben, megfüröszteni benne elménket, lelkünket – s hírül adni az örömöt, az istenülés, vagy csak megtisztulás lehetőségét, alkalmát; gyönyörködni és még mit is?

Nem tudok jobbat, megállítandó a készülődő dagályt, mint idézni e tárgyban a költőt, átadva neki a szót, ahogyan ő adta át Vitéz Mihály üdvözlésekor:

„Kedves és finom szavakat kellene – amint mondani szokás – bokrétába kötnünk, megprezentálni vele… a költőt. Kedélyesen és bókolgatva kellene a fráziscsokrocskát átnyújtani a költő emlékének: ó, milyen jól konzerválta magát, istenem, istenem, 138 éve még mindig halhatatlannak tetszik lenni – bravó, bravó…

A köztünk lebegő nagy szellem pedig bizonyára igen meg van hatva, mégis szép dolog ez a halhatatlanság és késői megértés! De az is meglehet, hogy ha neki is közbe szabadna szólnia, valahogy ilyenformán mondaná el a megjegyzéseit:

Felettébb jólesik nekem az Önök hódolata, megértése és a többije, nemes és kiváló uraim… Önök elmulatoznak az emlékemmel… valami jóízű derű és megelégedettség suvikszolja ragyogóra az Önök arcát, mikor velem foglalkoznak. Derék és nyugodt polgárok módjára megelégedetten simogatják a lelki gyomrukat, amely végre engem is bevehetőnek talált, megdicsérik a főztömet, s azt hiszik, hogy no: ennek a Vitéznek is megadtuk mindazt, ami dukál.”

És még egy pár szót befejezésül:

„Nem úgy szolgálják az urak igazán az emlékemet, ha itt összegyűlnek, és fűt-fát felemlegetnek rólam, nem sokat használ az már énnekem. Hanem tessék egy kicsit megjavulni.”

Köszöntő sorok Weöres Sándornak

Cz. J. barátom mondta költői tanonckodásom végén:

– Ideje lenne megmutatni verseidet Weöres Sándornak!

Akkoriban már lábadoztam az irodalmi járványokból, a másodkézből elkapott izmus-kanyarókból, vörheny-pesszimizmusból, a fiatalokat tizedelő dagály-bárányhimlőből; hőmérsékletem a normálishoz közeledett, lázam ellobogott, gyanakvón s harapósan írtam a verseket. Elkésettnek éreztem a tanácsot, nem hittem, hogy valaki valamit is tud még mondani nekem. Kíváncsiságomat és hiúságomat győzte meg a befejező mondat:

– Majd ő megmondja, hogy igazán tehetséges vagy-e? Nagyon szigorú kritikus.

 

*

 

Nyári délután csöngettem be, eldadogtam, hogy ki vagyok, s szeretném, ha elolvasná a verseimet. Iszonyú ostobának éreztem a helyzetemet, s úgy tűnt, hogy nem is nagyon akar rajtam segíteni, elkérte a hónom alatt szorongatott papírlapokat, s elmerülten olvasott. Tűkön ülve vártam a véleményét, kapkodva néztem körül a könyvekkel zsúfolt kis szobában. „Munkahely.” Állapítottam meg automatikusan. „Egyáltalán nem költői környezet.”

Végre felnézett. – Szervusz – mondta –, tegeződjünk –, s rám mosolygott. Akaratlanul is nagyot lélegeztem.

Nagy lélegzés volt az egész délután. Már nem is tudom, miről beszéltünk, csak este jutott eszembe, mikor mentem le a hegyről, hogy mutatta egy versét, s annak kilenc változatát. Vagyis tízszer írta meg, s még a tizedikről is aggodalommal kérdezte: tetszik-e?

A szinte példátlan szigorúság és munkafegyelem meghökkentett. Weöres Sándor „csodagyerek”-legendáját és verseit egyszerre ismertem meg; s a „csodagyerek-ízt” a legenda szívósan hangsúlyozta. Néha lefokozó értelemben is. S a legenda másik feje a feltétlen s felületes csodálatot szajkózta. A költészetéről támadt viták is ezen a két póluson enyésztek el. S a lényege ennek a nagy s nagy hatású költészetnek, legalábbis a vitákban, mindig elsikkadt; míg sikeres és sikertelen tanítványai két kézzel merítenek belőle, s olvasói örömmel emlékeznek rá. Népi ihletésű nyelve kimeríthetetlen bőségű, elementárisan árad; reumás fantáziánk csikorogva gondol látomásaira, ahogy röptében nagyobb égboltot kanyarint be, mint előtte bárki is a magyar irodalomban; etűdjeiből, gyerekverseiből; bartóki „Mikrokozmoszából” gyerekek nemzedékei tanulnak – énekelve vagy verset mondva – magyarul, nyelvet és költészetet; fintorait, fricskáit, halandzsa-verseit komoly képpel bírálgatták s komor ítéletekkel viszonozták, míg nagy versei (Fű, fa, füst, Az éjszaka csodái, Mint vérző medve, XX. századi freskó, A Föld meggyalázása, Minotaurus, Mária mennybemenetele, Le journal – amit csak kapásból sorolunk és a többi) máig sem kapták meg méltó elemzésüket.

 

*

 

A versíró gondot akkor még mi, sárga csőrű hetvenkedők, mélyen lenéztük, mesterségnek tartottuk, amit bárki megtanulhat, nem kell hozzá spiritusz. Nem is igen figyelmeztetett rá senki. Nőttünk bele a világba, s lázasan kerestük a dalolnivalót. Ilyesféle „szent őrület” maradványai lappangtak még bennem és sompolyogtak el szégyenülten, míg hallgattam és láttam, hogy hányszor kell „nekiugrani” egy versnek, míg az vers lesz; milyen szigorú gonddal kell faragni a karcsú ívű látomást, míg az egyetlen és utolérhetetlen lesz; hányszor kell újrakomponálni, míg megszólal a zene: „Őszi éjjel izzik a galagonya…” S a céltudatosságot, hogy a költő maradéktalanul azt írja le, amit akart! A mítosz omlott össze bennem és éppen nála? A paradoxonról a legendaterjesztők tehetnek. Igaz, hogy Weöres ars poeticaként vallja az egyéniségen felüli költészetet, mint a népdalokét, de ezzel meg is tetézi a költő, mint „közvetítő” felelősségét, teherbírását, tehetségét.

 

*

 

– Ismerem-e a versformákat? – kérdezte. – Igen – mondtam. A Vadrózsa presszóban ültünk, kiadós séta után, s a Bóbitát lapozgattam, amit nekem adott. – Várj csak – mondta, s ceruzát vett elő, s elkezdtük együtt skandálni a verseket. – Ez itt a dupla molossus – írta a vers fölé: „Éj-mélyból fölzengő…”; ez a ionicus a minore, Csokonai szerette: „Arany ágon ül a sármány…”; ez egy ritka ritmus, hindu, a mandákrantá: „Árkon-bokron kutyalakodalom, kis virágos faházak…”

Az egész utat végigskandáltam, míg kanyarogtam lefelé a szerpentinen. Nagy életkedv feszített, észre se vettem, hogy papírjaimat ottfelejtettem. Nem baj, gondoltam, úgyse voltak jók, majd amit ezután írok!

A magyar nyelv zsenije: Weöres Sándor

Legalább egy zsenivel találkoztam életemben, s rövid ideig közelről is figyelhettem. Nem mindennapi élmény volt, a mai irodalom betűtengerében fuldokolva jó felidézni. Akkor is megsejtettem valamit, amikor találkoztunk, és ma már egyre bizonyosabban tudom, ahogy múlik az idő, hogy zseni volt. A magyar nyelv zsenije.

Ezt persze nem én fedeztem fel, elég nyilvánvaló volt már attól kezdve, hogy a félig még gyerekkorú költő ámulatba ejtette Babitsot, Kosztolányit tökéletes muzsikájú verseivel. Az is eléggé nyilvánvaló, hogy készen pattant ki Zeusz fejéből, sandább megfogalmazásban: nem fejlődött. Mivel nem volt szüksége „fejlődésre”. Ugyanakkor senki máshoz nem hasonlítható új hang volt, vibrálóan modern, egyben ősi is; elvont, szürreális, de egyben Petőfi közvetlenségével megszólaló. Gondolom, ezt irigyelték a legjobban tőle a mesterek és a kortársak. Hogy nem vérzett és nem verítékezett. Nálunk ugyanis mindig egy kicsit mutatvány is volt a modernség, önépítő attrakció, nyilvános erőfeszítés, mikor az edzőgyakorlatokat is a közönségre tukmálták. Röpködött a forgács, s a magányos műhelyek mutatványosbódékká váltak.

Mert persze „modern” is volt, ha Weöres esetében van értelme ennek a fogalomnak. Én azt hiszem, hogy nem nagyon van értelme, mivel indulásától kezdve könnyedén ledobott minden nyűgöt, igát és szektát; pontosabban: mindent beolvasztott, magába fogadott, mint a tenger. Vagy mint az ég? Nem nagyon tudjuk mihez hasonlítani. Ebben is ő volt a legnagyobb: állandóan változtatta az alakját. És meg is fogalmazta. Mindent meg tudott fogalmazni, mindent fülön tudott csípni fölényesen biztos kézzel. A magyar költészetben eddig példátlan nagyságú területet járt be, uralt; vagy éppen újakat fedezett fel, új sejtéseket, összefüggéseket szikráztatott ki; vagy éppen könnyedén meglovagolt jelenkori, napi, pletykaszintű masztodonokat: Kovácsnétól a gázmesterekig, a Kossuth Lajos képe alatt dzsiggelő hettita királyokig. Anyagbőségét csak körvonalazni lehet, termékenységét csak csodálni.

Csodáljuk-e eléggé? Ismerjük-e kellően? A gyerekek biztosan! Mert külön kell beszélni a „halhatatlan vigaszágról”: a gyerekköltészetről. Ebben is ő volt a legnagyobb! Ezt nem kell bizonyítani, ez olyan magától értetődő, mint a napsütés. Miért nevezem „halhatatlan vigaszágnak” a gyerekirodalmat? Azért, mert volt idő, mikor a legnagyobbakat kiebrudalták az irodalomból, s a gyerekirodalomban találtak menedéket. A magyar gyerekek óriási szerencséjére.

Weöres régi uralkodó volt ebben a birodalomban is. Szinte a kezdetektől írt gyerekverseket, vagy olyan verseket, amelyeket a gyerekek is olvastak. Tulajdonképpen sose hagyta el ezt a birodalmat.

Egy király nagylelkűségével intett felém is a jogarával. Fiatal, zöldfülű költőtanoncként elvittem hozzá a verseimet. Irultam-pirultam a dicsőségtől, mikor megdicsérte, de sokáig ennyiben is maradt a kapcsolatunk. Más körben mozogtam, más pályákon habzsoltam az élvezeteket, ő szerzetesként dolgozott cellaszobájában.

Történt egyszer, a hatvanas évek elején, hogy üzent: menjek fel, van valami munka. Közbe kell szúrni, hogy Weöres hihetetlenül segítőkész ember volt. Főleg a fiatalokat támogatta: bevonta őket a fordításokba, egyéb munkákba, albérletben fordítgattuk a cseh, török s más verseket.

Felbuszoztam a Rózsadombra, Weöres közölte, hogy Kodály szövegeket akar íratni a 333 olvasógyakorlat dallamaira. S ha kedvem van, vegyek részt benne én is, hiszen valamit értek a zenéhez, Kodályhoz, mivel a híres-nevezetes békés-tarhosi zeneiskolában végeztem. Lelkesen vetettem bele magamat a munkába. Valami ritmusérzékem nekem is volt, meg valami fülem is a zenéhez – ezt csak azért mondom, mert le tudtam mérni, hogy Weöres milyen mestere a nyelvnek! Válogattunk, illetve elosztottuk a dalokat. Én leszolmizáltam a dallamot, lekopogtam a ritmust, Weöres a levegőbe nézett, és egy pillanat múlva már írta is a hibátlan szöveget! „Vettem túri kendőt, libegőt, lobogót, vettem túri csizmát, ripegőt, ropogót.” És már játszottunk is, kajánul kikerestem a bonyolult, ötnyolcados ritmusokat, Weöres gondolkodás nélkül írta: „Van egy falu a hegyen túl, mindenik út odafordul. Idegen földön van a párnám, mért is bolyongok ilyen árván?”

Az első szövegváltozatokkal hamar elkészültünk (én persze lassabban). Azért mondom, hogy első változat, mert Kodály nagyon rigorózus volt! Galyatetőn lakott akkor, és sorra küldte vissza a szövegeket. Aláhúzva, mint egy tanár: „Ide mély hangzót kérek, ide magas hangzót!” Weöres könnyedén cserélte ki a szavakat, a hangzókat. Hogy is mondjam: mint aki maga is részt vett a nyelv teremtésében, de legalábbis a kisujjában van a magyar nyelv!

Ezt egyszer kipróbáltam. Verset írtam hozzá a születésnapjára, és két régi magyar szót kiböngésztem a Balassa-szótárból: „ülle-fülle” és „vekkedezett”. Mutatom a verset, Weöres olvassa, köszöni. Na és, kíváncsiskodtam, mit szólsz ezekhez a szavakhoz? Ismerem – mondta. – Régi magyar szavak.

Munka közben, pihenésképpen egyszer előszedte a gyerekverskötetét, s roppant tapintatosan magyarázni kezdte a versek ritmusát. Látom, hogy érdekel, mondta. Sorra vettük a verseket. Weöres ceruzával beírta a versek mellé a ritmust. „Reggel süt a pék, süt a pék gezemicelángost” – spondeus, anapestus, prokeleus matikus. „Éj-mélyből fölzengő csing-ling-ling száncsengő” – dupla molossusok. „Kék a hajnal, kék, harmat hinti még” – choriambus, triola. „Sej-haj folyóba sok a hal valóba” – tribrachys. „Árkon-bokron kutyalakodalom, kis virágos faházak” – hindu metrum: mandákrantá. „Ha nap süt a rétre, a rét közepére” – paion család. Bontott paionok. „Arany ágon ül a sármány” – Csokonai kedvenc ritmusa, ionicus a minore. „Törzse körül nől és fogy a hegyes árny” – antispastus. „Árnyak sora ül a réten” – ionicus a maiore.

És így tovább, és így tovább… Ma is féltett kincsem ez a könyv a bejegyzéseivel! Mit jelent ez, azon túl, hogy egy ifjoncot tanítani akart? Azt is például, hogy minden ritmust ismert, s a gyerekversek mellesleg ritmuspróbák is. (Nem véletlen, hogy Kodálytól kezdve minden magyar zeneszerző, már-már kötelezően, megzenésítette!) Jelenti azt is, hogy Weöres egyáltalán nem ösztönös zseni volt – amit tétova sandasággal terjesztettek róla.

Tudatos és mindent tudó zseni volt. Azt is tudta, amit nem lehet megtanulni, és azt is, amit meg lehet tanulni. Ha mégis hasonlítani akarnám, akkor azt mondanám, hogy olyan volt, mint Mozart! Ugyanis voltak nagyszerű zeneszerzők – és volt Mozart! Ugyanígy voltak nagyszerű költők – és volt Weöres!

Berda József glóriái

Kosztolányi mosolya ragyogott a feje körül, mikor megismertük. Mindenki szerette, válogatás nélkül, és ő is szerette az egész világot mindenestől: a térdre rogyó fuvaroslovakat, a rózsás csülkű malacokat, a gombákat, a madarakat, még az embereket is! Úgy intézte földi dolgait, hogy nem volt irigye, nem volt mit irigyelni tőle, hacsak a tehetségét nem. De mintha erre is ügyelt volna: nem tülekedett, nem törleszkedett múló hatalmasságokhoz! Éppen hogy kigúnyolta őket, megvetette az egész bagázst, barátait sem kímélve, ha a hatalomtól bűzlöttek, vastag humorral megbüntette a friss minisztereket, kifizettetve velük egy-egy újpesti dáridót.

Szent volt, kóbor lovag, álruhás apostol? Nem, nem. Költő volt, maga a szabadság; s ha a pénz nem tehette szabaddá, szabaddá tette a teljes szegénység. Mert kihámozva költészetét a lenéző, finnyás legyintgetésekből, ez a szabadság zeng a verseiből végig, a nehéz időkben is, a „változó őrület” idejében a nagy költészet hangjáig elérve. Mert ez a lényeg! Nyugodtan le lehet írni, hogy nagy költő volt, egyenlő a nagy társakkal. Tudta ezt már Kosztolányi is, szeretete, figyelme nemcsak az ágrólszakadt fiatalembernek szólt, hanem az eredeti nagy tehetségnek! A mai könyvtől nemzett, spekulatív, keresztrejtvény-izgalmú költői divatrémuralmunkban eljöhetne az ő ideje! A világ áramlik be szédítő, mámoros bőséggel a sápadt papírlapok közé! Tudják ezt az olvasók, a szívük mélyén tudják, és a puszta nevére is elmosolyodnak hálásan. Mert túlélt és túl fog élni minden divatot, szemét összecsippentve ül egy felhő szélén, a magyar költészet örök egén!

Búcsú Kodály Zoltántól

A sors váratlan és bőkezű ajándéka volt, hogy lelket alakító élményeim közé a zene is beletartozhatott. S ezt az ajándékot mi, akik a grófi kastélyból átalakított zeneiskolába kerültünk, képletesen és szó szerint Kodály Zoltán kezéből vettük át.

Ha a húsz évvel ezelőtti gyerekkor fényképeit képzeletben előhívom, a kép közepén vastag, meleg szövetből készült ruhában Ő áll, éppen most érkezett a zötyögtető, rossz földutakon Pestről, bizonyára fáradtan s bizonyára mindenki más számára érthetetlen buzgalommal: a világhírű zeneszerző az isten háta mögötti pusztán; szótlanul mosolyog az eleven gyerekgyűrűben, hallgatja az éneklésünket, amellyel mi sietve üdvözöltük, kicsit dicsekedve is, hogy lám, mennyit tanultunk azóta, amióta utoljára nálunk járt.

Jó tudni, hogy örömöt szereztünk Neki.

S nehéz, s most már fájdalmas is elszámolni azzal, amit mi kaptunk Tőle.

Alakja túlnőtt a zene világán: mindenhonnan látható volt; a különböző és gyakran egymásnak forduló sáncok mögül figyelni kellett Rá. Az ifjúság dühödt és trónfosztó indulata ámulva torpant meg előtte és zenéje előtt; költők buktak meg hihetetlen gyorsasággal a Széchényi Könyvtár olvasótermének csöndjében, magatartások váltak veszélyesen idültté a pályakezdő évek fennhéjázásában, igazságok vedlettek hazugsággá szinte a szemünk láttára – az Ő művészete, gesztusai fölényesen állták a vallatást.

Most, hogy a gyászkeretes fényképeken nézem az arcát, most villan belém, hogy én mindig öregnek ismertem; hogy egy hegy lassan mozduló árnyékában peregtek tizedmásodpercnyi éveink; s hogy, természetesen, csak nekem fontos a Róla kapott és alkotott kép, én lettem gazdagabb tőle, s mert így van, a halála sem tehet igazán szegénnyé.

Mit őrzök még? Egy villanást, egy kisebbnél is kisebb töredékmunkát óriási művéből: évekkel ezelőtt elhatározta, hogy szöveget írat a 333 olvasógyakorlat dallamaira, az egyik szövegíró én voltam. Hónapokig írtam, csiszolgattam azt a pár sort, ami rám jutott, míg végre el mertem küldeni, s háromszor-négyszer kaptam vissza piros ceruzával aláhúzgálva, rövid javaslatokkal a lap szélén, egészen a hangzók mélységéig-magasságáig elemezve és tökéletességet követelve, türelmet és leleményt próbára tevő elégedetlenséggel és szigorúsággal.

Hogy is hangzik a szívszorító szabály: egy remekműnek minden pici része remekmű.

S megint csak nekem fontos, hogy tökéletességre törő szívóssága, aggályossága akaratlanul is tanítássá változott.

Arcképvázlat emlékezetből

Az első emlék tizenhat évnyi távolságból: egy csupa akarat ember zeneiskolát teremt az elvadult, kifosztott, isten háta mögötti grófi rezidenciában, egy darab papírral, valami homályos pecsétű engedéllyel fölfegyverkezve harcol az üres kastélyért, gazdasági épületekért, ablakkeretért, fenyőfákért, szalmazsákba való szalmakazlakért; szívósan, dühödten, hajlékonyan, sanda pillantások és elnéző mosolyok kereszttüzében; vállalja a sanda pillantásokat, a volt grófi cselédek – történelmileg-emberileg érthető – ablakot bezúzó, zongorát fejszével törő bosszúját megállítja, nem kevés személyes bátorsággal, és összegyűjti az országból a volt grófi cselédek gyermekeit – nem kevés történelmi érzékkel!

A zeneiskola megalakult Békés-Tarhoson, később csak úgy hívták, hogy Tarhos, aki Árpád fia volt, a tanulókat pedig még ma is: tarhosiak, lehetnénk Árpád gyermekei is.

A portré romantikusnak tűnik? Hihetetlennek? Honnan lehet ennyi energiája, leleménye, bátorsága egyetlen embernek? És még rátermett is volt, és még külföldi és hazai díjakat elnyerő művész is lett? Milyen zeuszi homlok szülte?

De hát a tény az tény, a semmiből teremtett egy elképzelésében és kivitelében példátlan, világhírű zeneiskolát! A vaságyak és pokrócok beszerzése mellett új nevelési módszert talált ki, alkalmazott; végrehajtott egy eléggé nem méltányolt pedagógiai forradalmat. Hogy Makarenko már kitalálta ezeket az új módszereket? S hogy Kodály Zoltán már régen sürgette, megfogalmazta az új zenei nevelés szükségességét? Hogy a történelmi változás lehetőséget teremtett? Előhívott és megemelt vele egyező törekvéseket?

Mind igaz: a lehetőségek, a módszerek, a sürgetések.

Engem azonban tizenhat év után is az érdekel elsősorban: mennyit adott hozzá magából, tehetségéből, vágyaiból, szabadidejéből, egészségéből?

Tékozlóan bánt mindegyikkel, mintha végtelen tartalékai lennének: akik ott voltunk, tanítványai, emlékezünk rá! Holott egészsége törékeny volt, súlyos betegségeken esett át; szabadideje megosztott: közben továbbképezte magát; pedagógusi vágyait anyagi és adminisztratív nyúlgátak tördelték, torpasztották; törekvéseit értetlenül nézték; s végül is, mikor már az iskola világhírre vergődött – feloszlatták.

Tökéletes vereség, kieszelni se lehet gonoszabbul. Más embernél, gondolom, életre szóló lenne egy ilyen kudarc, hasonlatban elképzelve: a hőforrások berobbantása ez, utána több fokkal alacsonyabb szintű vegetáció következik.

A hőforrások lehetnek persze az ifjúság természetes hőforrásai is, amelyek előbb-utóbb elapadnak, s az utána következő vegetáció kevésbé szomorú.

Csakhogy (s ezt már hallomásból tudom, kettőnk tanítói-tanítványi viszonya az iskola feloszlatásával megszűnt) – a vereséget, a tehetség rejtelmes szabályai szerint, győzelemmé alakította át; pontosabban: úgy kerekedett felül, hogy mint művész jött ki a kudarcból, talán kesernyésebb mosollyal, ha élete előző szakaszára gondol, de diadalmasan és kiteljesedve.

Azt hiszem, érthető, hogy mit akarok mondani. A méltánytalan kudarc természetesen kudarc marad, csonttörő, megbénító, éppen mert méltánytalan volt – de a tehetség világában nem ismeretlen ez a metamorfózis, az erők megsokszorozódása, minőségi ugrása.

A régi iskolára és a régi Gulyás Györgyre, mint én is, már csak emlékezünk, indulatokat, rajongásokat hűtögetünk, elemezgetünk, a tisztánlátás igényéért, a rend kedvéért már inkább; az elégtételek és vallomások forró alkalmai belevesztek az időbe, visszavonhatatlanul, mint a gyerekkor.

Pedig úgy szerettük (túlzás lenne, nem is tudott róla?), mint a tanítvány talán még soha nevelőjét: rajongva, megsértődve, keserű kamaszdühökkel és arcpirulva! Ebből most csak annyi tartozik ide, vigyázva elhelyezett vonás az arcképen, hogy nagy hőfokú indulatokat váltott ki környezetéből, azonnal és agresszíven; polarizált, mint egy nagy erejű mágnes. Nehezen forradó, gyógyuló sérelmek emlékei idézik őt, nemegyszer torzítva; néha sokáig igaznak vélt részletvonások, töredékgesztusok olvastatnak, gondolatban persze, a fejére. Ezek a részletek, töredékek, be kell látni, már nem hitelesítik pontosan az arcképet.

Tudom, hogy elfogultan rajzolt a kép, amit magamban őrzök róla, az a tíz év is hihetetlenül sokat változtatott rajta, amióta nem találkoztunk; nehézzé teszi az is a felidézést, hogy saját kölyökkori arcomat kellene szembesíteni vele, amit már alig tudok megtenni irónia nélkül. De így tudom felmutatni őt most, elfogultan és a művésznek kijáró tisztelettel és őszinteséggel; homályosan megsejtve valami nagy, kudarcot legyűrő emberi erőt, hitet is, amire bizony nagy szüksége lenne mindnyájunknak.

Az alumíniumfurulya

Akkor már egy éve Pesten voltam, inaskodtam az irodalom körül, inaséveimet töltöttem, boldog, áhítatos zöldfülű, habzsoltam-faltam a könyveket, behozandó az elmaradást, volt mit behozni; de még inkább habzsoltam az új élményeket, az új arcokat, bámultam az óriásokat. Nagy szerencsém volt, hogy közelről láthattam őket. Néha az asztaluknál ülhettem az akkor fölpezsgő Hungáriában, máskor a szomszéd asztaltól bámészkodtam. Tudom, hogy nehéz ma már megmosolygás nélkül felidézni azt az áhítatot, ma már más idők járnak, nem divat az áhítat, nincs olyan irodalmi élet.

Inaskodásom irányítója Czibor János volt, nagy lelkesedő, éles nyelvű, de az érzelmességig szerelmese a magyar irodalomnak. Ilyen ember sincs ma már. Két nagy szerelme volt: Tömörkény István és Tersánszky Józsi Jenő! Mindennapos házi szertartásunk volt, hogy fejből idéztük az írásaikat, kicsemegéztük a ritkaszép szavakat, ízlelgettük, beépítettük magánszóhasználatunkba. „Drimbál, drimbálni, ne drimbálj” – szavalta Czibor a legváratlanabb pillanatokban. „Ezt Tersánszky találta ki. Ilyen magyar szó nincs. Illetve eddig nem volt…”

Alkalmasabb embert nem is bízhatott volna meg a Magvető Tersánszky elkallódott novelláinak összegyűjtésével, mint Czibor Jánost. Az elkallódott szót nem véletlenül használom, Tersánszky nem túlzottan törődött írásai sorsával. „Képzeld – mesélte Czibor –, ezekre a novellákra nem is emlékezett!” Mert bevont engem is a gyűjtésbe, szerény napidíjért a könyvtárban csücsültem, s végignyálaztam a régi lapokat. Csináltam boldogan, ez volt az én igazi egyetemem. Az anyag összegyűlt, a kötet nyomásra készen állt, később meg is jelent „A tiroli kocsmáros” címen.

Czibor, talán honorálandó a lelkes közreműködésemet, mikor elvitte a legépelt kéziratot az íróhoz, engem is magával vitt. De nem lett volna igazán ő, ha állandóan mozgó csavaros eszével ki nem talált volna egy tréfát. „Figyelj – okított ki. – Az öreg egész biztos mutogatni fogja a furulyáit. Te tegyél úgy, mint aki életében nem látott furulyát. Kérdezd meg, hogy kell rajta játszani. Aztán mondd, hogy nem is olyan nehéz, és játssz neki!”

Közbe kell szúrni, hogy én akkor jöttem a híres zeneiskolából Békés-Tarhosról, és ott mindenki tudott furulyázni.

Elmentünk, s minden úgy is történt. Tersánszky épp akkor készült el egy hatlukú alumíniumfurulyával. Kezembe adta, s ujjaimat a lukakra illesztette. „Billegtesd!” – mondta. Billegtettem. Rövid próbálkozás után kapásból elfújtam Beethoven Hegedűversenye harmadik tételének a témáját: pam-pam! Pampampam, pam-pam…

Tersánszky homloka fölszaladt, majd a térdét csapkodva hahotázott, a könnye is kijött: „Csibészek! Csibészek! Gazemberek!” – mondta nevetve. S nekem adta a furulyát. Ma is megvan. Gyönyörű, ezüsthangú alumíniumfurulya.

Ki volt Czibor János?

Ki volt a majd harminc éve meghalt Czibor János? Író? Lektor? Kritikus? Tanár? Az íróságot ő sem vállalná, habár József Attila-díjat kapott egyetlen regényére, a Gábor Áronra, amelyben, gonoszkodó barátja szerint, a szabadságharc egyedülállóan győzelemmel végződik. A lektorságot pénzkeresésnek tekintette, mellesleg több Kossuth-díjas szocialista-realista mű társszerzője volt, névtelenül persze. A kritikát már komolyabban vette, nagyon éles hangú bírálatokat írt, de ezeket később elfelejtette, a megbíráltakkal kiegyezett, Illés Endre odáig vitte a barátkozást, hogy befogadta a lakásába.

Akkor mégis tanár volt? Igen, én azt hiszem, hogy a szíve mélyén tanár volt. De nem olyan, mint a nagy átlag, vagy amilyennek képzik az egyetemeken, hanem egészen más. Példának okáért egyáltalán nem végzett egyetemet, középiskolát is alig. Viszont megírta az első új magyarirodalom-tankönyvet! Ma is forgatni lehet! Katedrát is kapott a Színművészeti Főiskolán, megszervezte az esztétikai oktatást és oktatta is egészen addig, míg félelmetesen ostoba igazgatónője ki nem rúgatta. Tanárkodása alatt kiváló és máig is érvényes szimattal, ítélettel kiválasztotta és útnak indította Galgóczi Erzsit, Csurka Istvánt és Moldova Györgyöt. A névsor őt igazolja.

De nemcsak a főiskolán volt tanár, hanem az élő irodalom homályos és zavaros világában is! Bámulatos érzékkel olvasta az új verseket, tévedhetetlenül tudta, hogy melyik és miért jó! Ezt nem a szépítő emlékezés mondatja velem, élő tanúk igazolhatják és igazolják is. Szerelme volt a magyar költészet. Minden magyar verset ismert, értett, szavalta és értelmezte őket! Új játékokat talált ki, amely játékok mind az irodalomra vonatkoztak. Hogy csak egyet mondjak: a csacsi-pacsit! Az első csacsi-pacsi így hangzott: Csokonai rokonai. Azóta se találkoztam hozzá fogható irodalmárral. Mert bár nem írt, mégis ő volt az igazi irodalmár! A jelenlétével, a csevegésével, a szemével, a bőrével, minden porcikájával! Óriások küldték el neki új írásaikat, nem csak a fiatal kezdők, s várták a választ lámpalázasan.

Legendája máig él, csiszolódik, formálódik, de nem homályosodik elménkben. Ez volt az ő életműve!

A felidézett toronyszoba

SZEREPLŐK:

 

Vagy: egy színész (férfi)

Vagy: két férfi színész és egy nő

Vagy: sok színész vegyesen

 

Mindvégig a szobában vagyunk, ez az akusztika fogja egybe a felidézett emlékeket, leveleket, az első jelenet után pedig minden az író szegény fejében (és szívében) történik.

A halottak nevét kiírtam – ők már sérthetetlenek. Az élők nevét kezdőbetűkkel jelöltem. Ha az előadásig e tekintetben valami változna, az ő nevüket is ki lehet írni.

 

Cs. I.-né: Figyelj egy percre…

Cs. I.: Nem figyelek! Nem látod, hogy dolgozom?! Nem látod, hogy szétmegy a fejem?! Megint el vagyok késve!

Cs. I.-né: A pincében találtam egy ócska koffert…

Cs. I.: Dobd ki!

Cs. I.-né: Kéziratok vannak benne…

Cs. I.: Pláne dobd ki! Elegem van a rám rohadó kéziratokból! A tetszhalott kéziratokból! A jövőnek szánt mélyhűtött kéziratokból!

Cs. I.-né: Nem a te kéziratod. Az unokabátyádé. Czibor Jánosé. És nem dobom ki, mert megint egy évig veszekszel, hogy kidobtam valamit. Tessék. Csinálj vele, amit akarsz.

 

(Kimegy, és bevágja az ajtót.)

 

Cs. I.: (Lapozgat, turkál a papírok között.) Kéziratok… Milyen kéziratok? Nem is írt semmit… Legföljebb más neve alatt! Höhö! Van köztük Kossuth-díjas is! Lektori jelentések, cikkek, levelek… Micsoda szaga van! A papírnak van hullaszaga? Neki volt! Úristen, micsoda szaga volt! Én találtam meg, már három napja feküdt ott, s nyár volt… Mikor is halt meg? Hatvanegyben? Hatvankettőben? Hatvankettőben nősültem először, akkor már nem élt. Mindig lebeszélt a nősülésről… arról is lebeszélt volna! Mégis: hatvanegyben. Nem érte meg a negyvenet. Harminckilenc éves volt. Hihetetlen, hihetetlen! Húsz dorlotin egy pohár konyakban… Biztosra ment.

Mi ez? Egy dosszié. „Iratok és levelek: 1945-1960”. Tiszta, pedáns írás, az ő írása. Atyaisten! Időrendben befűzve. Mi mindent elhánytunk… ő meg befűzte egy dossziéba az iratait, a leveleit. Miért? Minek? Mit akart vele? Miben reménykedett?

 

Veres Péter: „Kedves Czibor öcsém!

Leveledre nem tudok sokat írni, mert te magad sem írtad meg, hogy mi van veled. Ott vagy-e a boltban, és egyáltalán mit értesz azon, hogy Püski nem gondoskodik rólad. Sajnos, ott még nem tartunk, hogy nekem titkárra lenne szükségem, sőt azt hiszem, hogy sohase lesz titkárom. Ti. túlságosan szeretem a szabadságot, akinek pedig már titkárra van szüksége, az nem lehet szabad.

Egyszóval na, nem értem a dolgodat. Ha volna itt valami fölösleges élelmiszerem, küldenék, de pillanatnyilag nincs. Hazulról élek. Otthon még van. Különben fáradt és beteges vagyok. A Parasztpárt ügye jól áll. Nagy tömegek özönlenek hozzánk.

Igazolványhiányodat nem értem. Miért nem lépsz be a szakszervezetbe? És melyik párthoz tartozol? Püskivel majd 25-én Békésen találkozok. Ha időm lesz, megkérdem, hogy mi a helyzet? Sok gondom, bajom van, most Szegedre és Békésre megyünk gyűlésre, de nagyon fárasztó. Nincs időm írni, pedig az az igazi.

Szeretettel köszönt: Péter bácsi.

Debrecen, 1945. március 23.”

 

CziborJános: „Önéletrajz.

1922-ben születtem Kisújszálláson, apám vasúti munkás volt, anyám szegényparasztlány. A születésem idején apámat kitették a vasúttól, akkor elhagyott bennünket. Anyám azután uradalmakba ment dolgozni, később Pestre került cselédnek, s közel húsz évig cselédeskedett. Végül egy úri családnál belevitték valami spiritiszta kísérletezésbe, attól anyám súlyos skizofréniát kapott, nem dolgozhatott tovább…

Gyerekkoromban engem a nagyszüleim neveltek, tanyán nőttem fel, a városba (Kisújszállásra) csak gimnazistának kerültem be, anyám meg a nagyszüleim közös erőfeszítéséből. Az erőfeszítés csak hat iskolai évre futotta… s én kimaradtam a hatodik gimnáziumi osztályból. Attól kezdve közel tíz esztendeig sok mindennel foglalkoztam. Dolgoztam útépítésnél meg egyéb építkezéseknél, voltam szellemi ínségmunkás és OTI-díjnok mindenféle vidéki városokban, később kifutó voltam meg gyári segédmunkás, de már itt a fővárosban, aztán meg könyvkereskedő-segéd a Magyar Élet Kiadó könyvesboltjában… 1948-ban megbízást kaptam az első, demokratikus szellemű irodalomtörténeti tankönyvek megírására, gimnáziumok számára… 1949-ben írtam egy kisregényt, az József Attila-díjat kapott. Utána jóformán teljesen abbahagytam az írást…

Ebben az időben főként lektorálással és hasonló dolgokkal foglalkoztam, és amellett tanár voltam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Onnan, miután háromévi munkával megszerveztem az esztétikai és az irodalomtörténeti oktatást, 1954-ben kidobtak. Attól tartok, kevés volt bennem az igyekezet – noha én igyekeztem a munkám érdekében –, hogy szüntelenül lelkesedjem S. Zs.-ért, a főiskola igazgatójáért. A főiskolán különben felneveltem – egy külön erre a célra kialakított tantárgy keretében – néhány fiatal írót: Galgóczi Erzsébetet, Csurka Istvánt, Moldova Györgyöt és másokat…”

 

CziborJános: „Feljegyzés a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról való elbocsátásomról.

Folyó hó 31-ével a Színház- és Filmművészeti Főiskola főigazgatója felmondta a főiskolán három éve betöltött tanári állásomat. A felmondás a kívülálló számára bizonyára nem jelent különösebb esetet, számomra azonban élethivatásomnak a megsemmisülését jelenti, és jelenti azt a nagy megszégyenítést, amivel a nyílt és szemérmetlen igazságtalanság tölti el az embert – ezekért az okokért éreztem szükségesnek az alábbiak elmondását.

Harminckét éves vagyok, abba a korba léptem, amikor az élet nem játék többé az ember számára, és amikor nem tűrheti el, hogy az életét mások játéknak tekintsék… anyám közel húsz éven át cselédként dolgozott, hol vidéki uradalmakban, hol fővárosi uraknál, így törte magát keserves munkában, hogy én tanulhassak. Hat gimnáziumot végeztem, akkor a tanulást abba kellett hagynom… De kezdve utolsó gimnáziumi éveimtől, át ezeken a nehéz esztendőkön, soha, egyetlen napra se mondtam le arról az – akkori szemmel nézve – rögeszmémről, hogy nekem meg kell ismernem a magyar irodalmat, hogy ismernem kell a magyar irodalom minden nagy alkotóját és készülnöm kell egy olyan időre, amikor majd másoknak is átadhatom, amit én a magyar irodalomból megértettem; így történt, hogy lakásom ugyan nem mindig volt, de mindig olvastam, és könyveim mindig voltak.”

 

Déry Tibor: „Kedves János, gondolom, elzálogosítottad az írógépemet, azért nem jelentkezel. Nem mondom, hogy örülök neki, még kevésbé annak, hogy a kéziratomról semmit sem tudok; azzal is baj van? Tudom magamról, hogy az ember kerülhet kínos helyzetekbe, de nem a legjobb ilyenkor a nyíltság? Kérlek, hívj fel haladéktalanul, levelem vétele után! Ölel: Déry Tibor.”

 

Cs. I.: Höhö! Elzálogosította? Természetesen! Egy nagy kártyaparti után. Vagy előtt.

 

Rubinyi Mózes: „Kedves Tagtársunk! A Magyar PEN Club Önt rendes tagjául megválasztotta. Midőn erről örömmel értesítjük, annak a reményünknek adunk kifejezést, hogy lelkes odaadással fog továbbra is dolgozni irodalmunk érdekeiért, a magyar irodalom és a külföldi irodalmak kapcsolatainak fejlesztéséért. Üdvözlettel: Rubinyi Mózes, ügyvezető alelnök.”

 

Passuth László: „Kedves János, hallottam, hogy Strobl Zsiga „Hűségszobrához” modellként ajánlkoztál – ez bátorít fel, hogy emlékeztesselek szerény létemre. Hogy vagy, mi történt körülötted, mint telt el a tátrai kirándulás? Mint megbeszéltük még Szigligeten, a PEN Clubba való felvételre javasoltalak, s a döntő ülés kedden volt, s ezen ellenvetés nélkül „átmentél”, helyeslő mormolások közepette, melyeket korunk valódi nagyjai műfajuk szerint hallattak. Nyilván rövidesen levelet kapsz, melyben felkérnek, óhajtasz-e belépni e minden gittegyletek legszublimáltabbjába… Szóval, örülnék, ha megint jelentkeznél, általában otthon szoktunk lenni esténként. Sokszor, szeretettel ölel: Passuth László.”

 

Cs. I.: Egy képeslap Párizsból…

 

R. P.: „Jánoskám, a Mona Lisánál te is onanizálnál! Csak ezt akartam mondani. Sokszor ölel: R. P.”

 

Gellért Oszkár: „Kedves Barátom, ma elküldte nekem Szilágyi Géza a „Koldusok táncdala” c. válogatott verseinek kötetét, olyan kísérő sorokkal, melyek megszégyenítenek. Megkaptam tőle 1949-ben a „Válogatott régi és új versek” c. kötetét is. De hiszen ismerem minden versét 1902 óta, amikor egyik legsűrűbben szereplő költője volt annak a „Magyar Géniusznak”, melyben én a költői pályámat kezdtem… De most Rólad van szó: a „vázlatokról”, melyet a kötet elé írtál. Nincs igazad: nemcsak vázlatok, hanem „majdnem tanulmány” – ha már ennyire szerény vagy. Mindvégig nagyon okos, gratulálok hozzá. Csak egy futó megjegyzés: Adynak „Az én menyasszonyom” verse nem az „Új versek”-ben, hanem már a „Még egyszer”-ben jelent meg „Fantom” címmel. Szeretettel: Gellért Oszkár.”

 

Szilágyi Géza: „Drága Czibor öcsém! Nagy örömet szereztél nekem tegnapi váratlanul, de igen jókor érkezett leveleddel, amely magában foglalja rólam írott tanulmányodnak egy újabb részletét. Hízelgés nélkül írom neked – mert mélyen átérzett véleményemet tolmácsolom – hogy érdemes volt egyebeken kívül ezért is megírni verseimet, hogy végül oly egyéni és megértő méltánylóra és méltatóra találjanak, mint akit tebenned becsülök és szeretek… Változatlan igaz megbecsüléssel és éppen olyan változatlan szeretettel köszönt öreg poétád, Szilágyi Géza.”

 

KittenbergerKálmán: „Kedves Öcsém Uram! Ex gratis speciali ma, vasárnap kihozták dátum nélküli kedves levelét. Holnap ugyan bemegyek Pestre, megint a Gellért Szállóban fogok lakni, de esetleg nem találkozhatunk. Így postán küldöm a kért könyvet. Sajnos, nem is az enyémek. Tehát kérem úgy kezelni! Kedden felnézek a kiadóhivatalba, nagyon örülnék, ha találkozhatnánk. Sok beszélnivalóm lenne. Sajnos, az időm legnagyobb részét az orvosokkal való tárgyalás veszi majd igénybe. A reumám és az elmeszesedés már kibírhatatlanul kínoz. Még szalonkahúzásokra sem tudok kimenni. Ezt sem gondoltam volna valaha! Különben gratulálok az új, jó lakáshoz. Bár a címet ebben az életben nem tudom majd megtanulni. Sok, sok üdv! Kittenberger Kálmán, Nagymaros…”

 

Czibor János: „Pest Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának. Budapest. Kedves Elvtársak, ha találnék valami más lehetőséget, nem terhelném az elvtársakat ezzel a beadvánnyal, de más utat nem találok, attól a kéréstől pedig, amelyet alább elmondok, a további munkám, életlehetőségem függ… Anyám, Czibor Jánosné, ötvenhárom éves öregasszony. A felszabadulásig több mint húsz éven át „háztartási alkalmazott” volt, magyarán: cseléd… Mint jelenleg is, azóta mindketten albérleti szobában élünk, egymástól külön. Én egész nap a lakásomon dolgozom, írok, tanári előadásaimra készülök, egyetlen kis szobámba nem vehetem magamhoz anyámat… (Megpróbáltam, de a munkámat akkor abba kellett hagynom, eszpresszókba jártam le dolgozni, és a gimnáziumi tankönyvvel, amelyen akkoriban dolgoztam, közel fél évet késtem, kényszerből kárt okozva ezzel népi demokráciánknak.)

Kérem az elvtársakat, foglalkozzanak a kérésemmel. Kérésem röviden ez: valamilyen formában juttassanak hozzá valamelyik Pest környéki faluban egy kis kertes házhoz, hogy még a tél beállta előtt beköltözhessünk anyámmal. Elvtársi üdvözlettel: Czibor János.”

 

F. J.: „Kedves Barátom!

Megkaptuk Tamási Lajos elvtárshoz intézett leveledet, melyben lehetetlen és szomorú lakáshelyzetedről számolsz be. Tamási elvtárs külön a lelkünkre kötötte, hogy soron kívül tegyünk valamit az érdekedben. Ez az elmélet… sajnos, a magunk részéről csak a véletlennel tudunk éltetni… Baráti üdvözlettel: F. J. igazgatóhelyettes.”

 

XI. Tanács V. B: „Határozat. Czibor János XI. ker. lakos beadott kérelmére az alábbiakat válaszolom:

Kérelmét teljesíteni nem áll módomban, mert az igényelt lakásra április 7-én jött be az első kérelem, és az első naptól számított 5 munkanapon belül veszünk be igényléseket a megüresedett lakásra. Czibor elvtárs a kérelmét május 10-én adta be, tehát jóval a határidő letelte után. Három igénylés jött be, s így a lakást a három közül a legigényjogosultabbnak utaltuk ki. Lakásügyi Osztály.”

 

Béke Bizottság: „Czibor János munkatárs!

Az írószövetség közölte a XI. ker. Békeakció bizottsággal, hogy a békekampány ideje alatt az agitatív munkában részt kíván venni.

Az akcióbizottság arra kéri, hogy f. hó 8-án, vasárnap de. a XI/1. körzetben legyen szíves megjelenni, részvételével eleget tesz a Világ Béketanács felhívásának. Erősíti a 800 milliós béketábor harcát a világ vérbe borításának megakadályozására, és egy szebb, boldogabb jövő kialakítására.

A világbékét védő köszöntéssel.

A ker. Békeakció bizottság nevében, s. k.”

 

Cs. I.: Ennyit az új lakásról… Nem is nagyon bánta. Beletörődött? Belefáradt? Mindenbe beletörődött, mindenbe belefáradt? Új lakás? Én még a régire emlékszem, a Mányoki úton, Illés Endre villájában. Pontosabban: csak a régire emlékszem, a toronyszobára! Az a szoba összenőtt a lakójával, egyek voltak, egymást jellemezték, mint, mint, mint rókát a rókalyuk, vagy inkább mókust az odúja. Megpróbálom elmondani, megpróbálom leírni, hogy milyen is volt ez a toronyszoba… Egy óriási ablak, cserépkályha, rengeteg könyv, tükörajtós falusi szekrény, a falon egy mosdó, egyben piszoár is, abba vizelt mindenki, még a nők is… Micsoda szagok keveredtek ott, mert soha nem engedett szellőztetni, fájtak az ízületei. Tölgyfaparázs, átizzadt ágynemű, a dohos könyvek, nyáron a Gellérthegyről némi virágillat. És keserű cigarettaszag! A hajnalig tartó kártyacsaták keserű, savanyú nikotinszaga! Vágni lehetett a füstöt! Beleivódott a falakba, a ruhákba, a tüdőkbe, a lelkekbe… Kártya és cigaretta. Éjjel-nappal. Éveken át. Közben futó szerelmek, futó irodalom, futó ifjúság. Elfutó élet. Persze. De az élet akkor is elfut, ha… szóval csak semmi képmutatás! Összepréselt, sűrített idő, mint egy keszonban! Akkor kaptunk keszonbetegséget, amikor véget ért… Mi ért véget? Az ifjúság. Meg Czibor élete. Mit kezdjek a halottakkal? Kivonták magukat a forgalomból. Kész. Nincsenek. Luk van helyettük. Még az sincs. Elsimult fölöttük a levegő. Mit kezdjek az ifjúságommal? Azzal a zöldfülűvel, aki voltam? (Sóhajt) Persze: ő mit kezdhetne velem? Él még valahol? Bennem van? És hol vannak a többiek, a kártyapartnerek? Az állandóan civakodó, de elválaszthatatlan barátok? A veszekedés is rövidebb ideig tartott, arányos volt a sűrített idővel… Min veszekedtek? (Kuncog) Höhö!

 

R. P.: „János bátyám, bár a levél – írva és olvasva – nagyon kedves műfajom, mégis a legeslegutolsót írom ebben az ügyben. (Olvasni sem kívánok többet.) Először is – tájékoztatásul és torz memóriád mankójaként – hadd álljon itt két tény:

1. Amikor először kártyáztam veled életemben (1951-ben vagy 52-ben lehetett…) 1200 forintot nyertél cheminen. Ebből 500-at készpénzben, 700-at papíron. Elegáns voltál: ráérek fizetni, mondtad, majd ha sok pénzem lesz. Két nap múlva levelet kaptam: azonnal fizessem ki – írtad. Ez meg is történt (csak azt ne kérdd, hogyan – mondhatnám Heinével), a Színművészeti Főiskolán adtam le, a portán.

2. Utolsó játékunkkor 400 forint készpénzt vesztettem. 200 forinttal adós maradtam Ádámnak. (Azóta – természetesen – megfizettem.) Így nemigen beszélhetek a „készpénzek összeszippantásáról”. 400 forintot nyertem volna (1000-600), ha adósságodat megfizetnéd! Így 600-at vesztettem. A kártyázás nem kifizetődő hát, ilyen partnerekkel.

S még két dolog.

a) Ha a magyar Gallup Intézet kérdést intézne Budapest kártyás közönségéhez, hogy téged baleknak tart-e, nem hiszem, hogy pozitív választ kapna. Azt hiszem, a fentiek és a tények alapján Béla, Ádám és én nagyobb eséllyel indulnánk egy balekversenyben. Erről – ha memóriád gyenge – rendezhetsz magán-közvéleménykutatást.

b) Nem szokásom kártyaadósságot megkérni. Te kényszerítettél rá – nagyobb kártyamúlttal rendelkezvén, tudhatod, hogy megelőzésének legjobb módja, ha az adósságot megadják.

Leveled közlése és hangja felháboríthatott volna, ha váratlanul ér. Nem így történt. Úgy látszik, más erkölcsi normák szerint élünk – s bevallom, ezt sejtettem, tudtam (másokkal együtt) eddig is. De az erkölcsi normák nem is nagyon ötletes csűrés-csavarása mit sem változtat a tényeken! 1000 forintot vesztettél, s nem adtad meg. Ez tény. Ez a tény!

Kártyázni többet nem lesz alkalmunk egymással. Felesleges mondanom talán, hogy ez a védekezésből született elhatározásom nem változtat eddigi véleményemen és értékítéletemen! Változatlanul szellemes fiúnak, és nem tehetségtelen lektornak, kritikusnak tartalak. Üdvözöl: R. P.”

 

Abody Béla: „Kedves Bátyám, János!

Gondosan leplezett szemérmem tart vissza tőle, hogy szóban fejtsem ki apasági jogaidat szerény művemmel kapcsolatban. Időbeli sorrendben Te voltál Szabó Dezső és Németh. László után a harmadik kritikus, akit gimnazista koromban el bírtam olvasni, ami igénytelen szótáramban annyit jelent, hogy akiért szenvedélyesen lelkendezni kezdtem. Tudniillik arra kerestem példákat, hogy maradhat-e a kritika irodalom, ez volt a műfajjal szembeni első feltételem, hogy merhetem-e rátenni életem nem jelentéktelen részét. Ezért az akkori – 9-10 évvel ezelőtti? – válaszodért mondok először köszönetet. Másodszor, de nem csekélyebb mértékben leveledért, ami tiszta örömet okozott. Hát így. Ölel: A. B.”

 

M. Gy.: „Kedves Mester Úr!

Itt küldöm két hónapi fenekelésem eredményét. Teli van gépelési hibával, mert nem tudom rászánni magam, hogy még egyszer elolvassam, szeretném, ha Maga tenné ezt meg, így segítve a fiatal írókat, és megírná a véleményét az ismert címre. Nem valószínű, hogy egyhamar találkozni tudnánk, pedig én is nagyon szeretném, de a Szépirodalmiban nemigen lesz dolgom mostanában. Igen nagy emberi válságba kerültem, és ilyenkor rossz kedvem van. Úgy gondolom, február közepén magamhoz térek, akkor nagyon szívesen találkoznék Magával, ubi ibi. A levelet egyébként köszönöm, mind Thomas Mann tollára méltó önelemzését, mind kritikáját… Rendkívül kíváncsi vagyok, mit szól hozzá, ezen a novellán szeretnék tovább dolgozni…

Ne haragudjon, hogy ceruzával írok, de Isten látja lelkem, nincs egyebem. A viszontlátásig üdvözli mély baráti meghajlással: M. Gy.”

 

Böhönye: „Kérlek, János bátyám, ne vesd meg harcos haspárti üdvözletem: Böhönye.”

 

Sz. T.: „Kedves János, tisztelettel mellékelem a tőlem telhető adatokat, nem fogok kétségbeesni, ha „Szántó Tibor grafikus” formában fogom őket viszontlátni. Egyébként csak mérhetetlen önuralmam és sajátos jó ízlésem következtében írok csak annyit, hogy: lófa. Folytatása nincs, csak annyi van, hogy: lófa. Pedig folytatnom kellene, ugyanis megismertetted velem azt az elég szar érzést, hogy milyen az, amikor valakivel megbeszélek egy találkát (kérésemre), én ott is vagyok, tehát lehetne találka, de az illető távolmarad, és soha többé nem indokolja. Azon a bizonyos, hétfő délelőtti, New York-i találkán szerettem volna elolvastatni Veled az „Élet, halál, cigarettá”-t, azt a bizonyos trafikos novellát. Na hát, remélem, kellően megborzadtál magadtól. Szeretettel ölel: Sz. T.”

 

Szilágyi Géza: „Kedves Barátom, ember beszél most hozzád, a nyolcvankettedik év elején félig vakon botorkáló, szívizom-elfajulásban szenvedő öreg ember, aki a Te emberségedhez folyamodik. Remélem, meg fogod hallgatni a következőkben megokolt szívből jövő és talán fiatal fogékony szívedbe találó kérésemet, amelyben, hidd el nekem, parányi túlzás sincsen. Nem vetem szemedre, hogy megfeledkeztél, nyilvánvalóan a sietős munka közben, arról a lekötelező és engem akkortájt megható ígéretedről, hogy… engem is megörvendeztetsz bevezető tanulmányod másolatával. A helyzet ugyanis az, hogy – ebben sincsen semmi túlzás, hanem személyes tapasztalatok és nagyon is elfogadható orvosi közlések alapján –, tisztában vagyok azzal, ha óráim és napjaim talán még nem is, de éveim már nagyon is meg vannak számlálva. Így tehát szerettem volna még életemben tudomásul venni, mit írtál rólam…

Szilágyi Géza.”

 

Kittenberger Kálmán: „Kedves Barátom Uram!

A 6-9 órát késő vonatok, a nagy hideg és reumám komiszkodása miatt nem mentem be Pestre. Valószínűleg jövő héten sem tudok. Így nem is képzelheti, hogy vártam a kéziratokat tartalmazó levelét! Sajnos, hiába vártam… Kittenberger Kálmán.”

 

Dénes Zsófia: „Kedves Czibor János szerkesztőm, ma kétszer kerestem telefonon, másodszor benn volt, csak nem a szobájában. Dénes Zsófia.”

 

Paku Imre: „Czibor János volt főiskolai tanárnak. Kénytelen vagyok a ma délelőtti találkozásunkon elhangzott kijelentésre visszatérni, és abból a szükséges következtetéseket levonni. Maga a kijelentés nem bánt, mert az efféle mondást mindig a szerzője fémjelzi, rávall annak társadalmi etikájára és szellemiségére. A körülmények miatt mégis visszautasítom ezt a hívatlan-kéretlen, hetyke megnyilatkozást… A ma történtek után lezártnak tekintek minden kapcsolatot, amely valaha köztünk létezhetett: tekintsük egymást teljesen ismeretlen személyeknek… Paku Imre.”

 

Illés Endre: „János! Február 6. este.

Megírtam és megmondtam neked, hogy szükségem van a két Pintér-kötetre. Legkésőbb 8-9-re ígérted. A könyveket még nem adtad le.

Most több dologra vagyok kíváncsi.

Kíváncsi vagyok, miért nem tartod fontosnak adott szavad megtartását?

De kíváncsi vagyok arra is, miért nem teljesíted udvarias, s úgy érzem, némileg jogos kérésemet? Miért haladsz el olyan könnyedén amellett, hogy a kötetekre nekem, mint megírtam, még ma szükségem lett volna. Kíváncsi vagyok arra, hogyan gondolod ezt? Közben elmentél, közben vendégeket fogadtál, s most végre – úgy látszik – dolgozol a kötettel. Miféle elsőbbségi jog ez? S miféle elképzelés, hogy én ráérek akkor is, ha te végeztél?

Szeretek udvarias lenni; de nem szeretem, ha visszaélnek az udvariasságommal. Hogyan gondolod? Hogy többször is kérni fogom a kölcsönadott holmimat? Magyarázkodni, indokolni fogok? A visszautasításokat lenyelni?

Kérdéseim szónoki kérdések voltak. Magyarázni bizonyosan tudod gyakorlatodat. De magyarázataidat nem kívánom hallani. Mert erre nincs igazi magyarázat. Nem kívánok veled erről az ügyről beszélni, sem holnap, sem később. Kérem a könyveket. Endre.”

 

S. Zs.: „Kedves János! Elkeserítő, hogy megint levélíráshoz kell folyamodnom, de maga két ízben is lemondta Gertlerrel és Fehérrel a megbeszélt találkozókat. Ebből arra következtetek, hogy sajnos megint nem készült el az anyaggal…”

 

Bóka László: „Kedves Barátom! Arra se találok mentséget, hogy Te haladékot kérsz tőlünk tankönyvírásra, ugyanakkor elhallgatod, hogy könyvnapi könyv írásával foglalkozol, és ezért volt szükséged a haladékra. Az azonban, hogy eddig még készülő tankönyved ígért részleteiből ismételt felszólításunk ellenére sem küldtél egy oldalt sem, több a megengedhetőnél… dr. Bóka László államtitkár.”

 

Vas István: „Kedves Jánosom! Még egyszer és határozottan: ne menj el Pestről, ameddig az anyagi szükség nem kényszerít rá. Dicstelen menekülés volna… Ölel, Pista.”

 

Egy nő: „Kedves János, valóban betegségének tudom be, hogy újra és ismét nem felnőtt módjára viselkedik…

Mivel nem a szabályok és normák szerint élő emberek a mintaképeim – bár tudom, hogy kényelmesebb a velük való élés, ha betartjuk a játékszabályokat –, világos, hogy inkább sajnáltam Magát emberi, női módon azért a zavaros, felemás életformáért, azokért a felelőtlen, gyermekes anyagi zűrökért, a szabadság és szabadosság állandó összecseréléséért…

Lehet, János, hogy »oktató« levelem rosszulesik. Okos, értelmes, tehetséges embernek tartom, egy kis lelki higiéné, fegyelmezettség kellene még, és akkor mintapéldány lehetne –”

 

Kis szünet.

 

Cs. I.: (Elmondja a verset)

 

Megpróbálom leírni a toronyszobát. Nehézkes villa léghajó-buborékát, építészeti szörnyszülöttet, padlás keresztezését függőkerttel – kert is volt, szemmagasságban függött a hegyoldalon; leginkább beablakozott medvefejhez hasonlított, s lakóját, illetve a vendégeket tekintve, nem is erőltetett a hasonlat, volt egy nő, aki mindig ezt énekelte: „Ily szobába nem járnak az angyalok, hiába is tárod ki az ablakot!” Most képzeljük még el az összekarcolt falakat, a háborús körömnyomokat, az ülőkád-szerű balkont, mely folyton eldugult a falevelektől; de hol volt már a háború, sűrített oxigén sziszegett – én azt hittem, az ifjúság ózonja. Titkot szimatoltam a bohóckodások mögött, zöldfülű, a mennyezetre hamuzó sziporkákban, a cinizmus pezsgő sósavjában, fáradhatatlanul titkot szimatoltam, alkímiát, a költészet aranycsinálását, az ajtóként megnyíló áprilisi eget, szívdobogva, mint a kisfiú gondol a szerelemre, s képzelegtem, mint egy költő a sűrű füstben s láttam fekete, barna, szőke, vörös fejükön a koronát. Pedig elsötétített ablakú világítótorony volt a szoba. Fénye fogcsikorgató kártyázásokhoz kellett, vadul elnyerték napról-napra egymástól a semmit, azaz hozomra játszottak, immár hozomra önkívületig. „Az attitűd…” – mondta R. P. a kártyaszünetben, s az ammóniák szagú falimosdóba fintorgott, K. I. a   cserépkályhának dőlve kereszteshátú szamarakon merengett,   röptében sírverset csinált A. B.-ról s dörmögve elszavalta: „Szőrös volt, mint a kecske és a szappant megette!” A. B. saját halálán zokogva egy marék kitépett mellszőrrel ajándékozta meg s felmekegett; C. J. a falusi szekrény tükörajtaja előtt állt komoran: „Hová lettek a nők?” – kérdezte szorongva és a tükör megmutatta a nőket. Már egyedül, elvigyorodva, majd könnyeit nyelve nézte Varjú Marcsát, a maszturbáló költőnőt, a doktorkát, a pincérnőt, az epekedő vénlányt, a perverz szüzet, a szerelmes prostituáltat, a leszbikus hajlamú csokoládégyári lányokat s a többit, benépesítve a szobát hó-karokkal, tüzelő combokkal, luftballon-mellekkel, márványeres hasakkal, kombinékkal, bugyikkal, vakszemüveg-melltartókkal, lepkeháló illatú harisnyákkal, rúzsos levelekkel; olthatatlan szomjúsággal fuldokolt az édesvizű tengerben, de letagadta, ugrált ötletről-ötletre, szívszorítóan távolodva: „Atahualpa vagyok, a béka!” – rikkantotta. „Ugyanakkor békászó sas is vagyok!” s kikereste a lexikonból és felolvasta: „Békászó sas. (Aquila pomarina). A fekete sasnál alig valamivel kisebb, úgy, hogy tojója körülbelül akkora, mint annak a hímje…” – itt a tükör elé álltak meztelenül, hogy ellenőrizzék a lexikont. „Színe általában földbarna…” Természetesen! – jegyezte meg. – A nép egyszerű fia vagyok! És diadalmasan olvasta tovább: „Farkán elmosódott harántsávozás van. Mint neve is mondja, a békát se veti meg. Emellett azonban gyíkot, madarat, apró rágcsálót is fogdos, egérjárásos időben pedig jóformán csak azzal él. Gyér fészkelő; teljes védelem alatt áll.” Elkomorult, mint az ablakra tett elsötétítő papír. „Látod – mondta. – Teljes védelem alatt állok!” De nem volt senki a szobában, Isten sem volt a szobában, légitámadás elfehéredő félelme volt a szobában, az önmagát felfaló sereg utolsó szájmozdulata volt a szobában, a kiürült ész, a letörölt emlék volt a szobában, a bezárult tenger ezeréves csöndje volt a szobában, konyakban oldott altató angyalszárny-habzása volt a szobában, a Bonctani Intézet betonkádja volt a szobában.

Képzelt interjú Z. Z.-vel, közbevetésekkel

– Kedves Z. Z., a címen nincs mit magyarázni, csak annyit: nem feltétlenül a lustaság sugallta ezt az ötletet! Hogy mégis micsoda? Talán a szemérem (vagyis a nagyobb szabadság reménye!), meg a… de végül is, én kérdezlek Téged s nem Te engem! (Ez is egy szempont!) Az első kérdés a Hetvenévesnek szól, vagyis, milyen érzés…

– Egy megvénült sas mondja, hogy csőrének még van annyi éle, kitépjem szárnyam rongyos tollait és időm is annyi talán, levánszorogjak sziklámról a völgybe: zabáljatok! Csőrömtől karmomig zabáljatok föl hitvány büdös rókák!, de hagyjatok húsomból a ganéjos lábú varjaknak is!

– De vicc nélkül… Na, jó; másként fogalmazom a kérdést: öregnek jobb, vagy fiatalnak volt jobb?

– Ha átgázolva a tengereken, az öregség csuszamlós földrészét megtalálod, visszanézve látod: az ifjúság fölbokrétázott csillagok alatt, mindig zöld évszakokban járva, zsákmánnyal megrakott napokkal is kudarc kudarc kudarc – megöregedni! az a győzelem.

– Ezt csak Te tudhatod, ezzel nem is lehet vitatkozni. Tovább kérdeznék: gyereknek se volt jó? Szívesen emlékszel vissza gyerekkorodra?

– Mióta az istent eltemették, koporsóba gyűrték az apámat, nem szűnik a gyermekkor szívemben…

– Ha nem szűnik, tudnál még mesélni róla?

– Se falióránk, se vekkerünk, zsebórája se volt az apámnak. De hát, ha aludt is, anyám akkor is hallotta a percek cirpelését, s azt a pillanatnyi zsúfolt csöndet, mely – igaz, csak éjszaka! – gongütésként szól minden órafordulatkor. Hányszor nyitottam szemem hajnali lámpasütésben, mikor anyám csukott szájjal is dalolva, tésztás karokkal állt a dagasztóteknő fölött. Az évszakok színét is ismerte, egyetlen friss mozdulattal elhúzta a téli reggel függönyét…

– Nagyon szép…

– De aztán nappal! Hányszor látták a szomszédok, amint égre tekert nyakkal ágaskodom az udvaron. – Nézd meg, fiam, hány óra van? – szólt apám, s én oda-vissza húsz lépést menve udvarunkon, hoztam a hírt: Negyed tizenkettő. S milyen diadallal hoztam! A betűket még nem, mikor a tűzoltótorony óráját már olvasni tudtam. Nem úgy, mint Fábián Laci és Marada Lajcsi…

– Nagyon szépen idevarázsoltad…

– Nem voltunk mi varázslók, szobában laktunk, nem fa odvában, ágyban aludtunk, nem moha volt a párnánk.

– Világos; a „varázsolást” nem is úgy értettem.

– Ha megvolna még rámás falitükrünk (a nagyszobában állt a plüssdívány s négyfiókos faragott sublót közt), látnám benne fésülködő anyám.

– Vagyis, hogy nincs ebben semmi „költői”, pontos, józan…

– Haja zizegését is hallanám.

– Igen.

– A nagyszobában a falitükör előtt ingujjban állt apám…

– Hol volt ez a ház? Milyen volt?

– Az eperfa a ház előtt, a fa előtt a pad, a házban anyám született… repednek a falak, rothad a zsindely, hull a mész, zuhog a vakolat. Nagyapa oly sovány, mégis, egyedül övé csak a pad, körülötte kövön, füvön az alkonyi csapat, a vendégek, a mindennapiak, zsíros hajú román paraszt, bíró és pakulár, s a kilenc kőtörők, hiszen a kőbányában munka vége már, sárgult, avas szalonnát esznek, és sárga málékenyeret… És eljött egyszer a pópa is… és akkor este lett. És akkor Iloba felett pópaszoknyájú este lett.

– Vagyis Iloba; milyen gyönyörű, lágy nevű falu, mintha folyó csobogna…

– Negyednapon négy deszka közé zárták és Nagybányára vitték nagyapát.

– Öröm és bánat. Milyen „elhatározó” élmények értek még gyerekkorodban?

– Abban a Szamos-parti házban csak neki köszöntek kezit csókolommal kardalosok, kereskedősegédek, s a vakációzó fiúk, kezitcsókolom-Olgácska-deszépma!… ült a tizennyolc éves Olgácska, tőle kérték el a kulcsot a lányok, s fél óra múltán az ő kezébe számolták a szobapénzt – ez volt a munkája négy polgári s három kereskedelmi után, de csak este nyolctól tízig, mert akkor már az anyja lett a kulcsok és a pénzesfiók uralkodónője, akkor Olgácska – hazamegyszépenkésővanlefekszik! Csak palánkrágó ugatás, csak partra vágyó hullámok kísérték hazáig, mert mégsem igazi úrileány, mert mégiscsak a kupleros leánya – azután, mert fülében nem szűnik a deszépma, s mert itthon is arcát sütik azok a hipermangánszínű lámpaernyők, hát minden holmit ledobva magáról, a vízzel teli nagylavórba áll – két ifjú mell, két hosszú, duzzadó comb s a szerelem lakatlan fecskefészke a bámész has szép eresze alatt –

– Gondoltál-e már akkor a versírásra?

– Elég szólítani, hívni a múlhatatlan nevű falvakat s már jönnek is, már versbe állnak:

 

Szatmárhegy, Pálfalva Amac Hirip Homoród Ombód

 

Aztán a másik költemény:

 

Szinérváralja Handal Sikárló Iloba

 

– Mi ez?

– Kamaszkorom verselő vidéke.

– Gondoltál arra, hogy jó lenne egyszer hazamenni?

– A kilincset se kell lenyomnom, sarkig nyitva az ajtó. Csak az árnyak. Csak a leszegett fejű, körbejáró árnyak a végtelen börtönudvaron. Hát ezért jöttem haza, hogy ne szólhassak többé senkihez? hogy apám mellén ne mondhassam el a novemberi kapualjat, a húgyszagú szalmazsákot, a priccset, s az agyvelő rothadt rózsáját az aknamezőn!

– Ugorjunk egyet a beszélgetésben (az időben), de még ne az aknamezőkig. Mesélj az ifjúságodról.

– Milyen mély börtön volt gyerekkorom a gyertyaszagú templomudvaron!… Csak ott lettem gyermek, inaskoromban… ifjú voltam, s nem volt munkám, azért voltam olyan vénen fáradt. Oly öreg voltam, amilyen csak egy inasgyerek lehet… Meghitten fogad a szoba, mely honom lesz eztán, hol hatodmagammal, hatunk gőzében álmodom. Hatan rejtjük nyirkos cipőnket este dívány, vaságy alá – szinte szégyellve a tévelygést, a tisztább, szellősebb szegénység esztendeit… visszafogad az ágyrajárók családja, s az öt szomszédtest illatát beissza húsom, hogy nappal se felejthessem az éjszakát, az ágyrajárók éjszakáját…

– És verseket írtál, az ágyrajárásról, a nyomorról, a külvárosi villamosról, ha szabad így mondanom: ez volt a Te kincsed, birtokod… Hogyan is volt? Nem volt-e könnyebb verset írni ennyi élményből?

– Ha látnál mostan verset írni engem ez őszi estén; hónapos szobánkban, paprika, kenyér s könyv az asztalon és kilenc paradicsomosüveg. Ily kedves környezetben írom versem egy csorba csészén pislogó gyertyánál, nehogy anyámat felköltse a villany. Mert alszik ő; és alszik már öcsém is… „Ó, milyen könnyű neked! Ez idillikus, egyszerű miliőben, a szegénység dicsfényével övezve, átadhatod a költészetnek lelked…” Nincs vigasz itt! Ha olykor ének tör át a sötét falakon: koldus dalol, nem is dal az, csak robot… Csikorgó foggal ül hát a csendben, csüggedt düh ez: mély és konok –

– Ha nem is idill, de megtartó öröm, ragaszkodás, szerelem jutott Neked is…

– Ó, milyen szegények vagyunk! de élünk és együtt vagyunk… De összebúva hallgatunk, vagy egy gyermekdalt dúdolunk: „Gyengék vagyunk, elfáradunk, talán bizony meg is halunk…” Talán bizony… Ó, a Balázs utcában az a kis lakás!

– Tudom, ismerem: ez a Sirály! De ott még nem tartunk. Most még egy másik pokol ajtajánál állunk. Azt írtad ekkortájt: „Hazád a vers…” Ez a kijelentés azt is tartalmazta, hogy csak a vers, vagyis hiányt jelöl, hogy ugyanonnan idézzek: „Vagy nem találtál itt mást, csak a nyelvet, mellyel idegen vér zúgását zenged?”

– Mint gyermek anyja szoknyáját remegve, oly görcsös ujjakkal fogództam én hazám földjébe.

– Ezt hol írtad és mikor?

– 1942 nyarán, Ukrajnában.

– Milyen körülmények között?

– Három szobában száz zsidó mocsokban, lázban úgy hever: a test, ha moccan, idegen testhez tapad már, testre lel. Verejték gőzöl, forr a láz, fortyog száz vézna test alatt a padló…

– Mi kötött mégis az iszonyúan messzi hazához?

– Szerelmem így lett honvágy… s neved: Irén, mintha ezt mondanám: Erdély! Dunántúl! Lankák! Halmok! Bércek!

– Mikor hazakerültél s vége lett ennek a pokolnak is, volt-e benned gyűlölet?

– Tudod, mily hullahegyre hágsz itt?

– És később hogyan rendeződött benned ez az emlék? Ha egyáltalán: az „emlék” elegendő kifejezés és a „rendeződés” helyénvaló?

– Kivégzett partizánlány, megfagyott magyar paraszt, puskatussal agyonvert zsidó kéz a kézben korzóznak az aknamezők sétányán – – –

– Lépjünk arrébb egy ajtóval; ezen az ajtón, mikor még nyílik, fény dől ki, a Szabadság fénye…

– Még botorkálunk, mint a vakok, de arcunkat az égnek emelve, édes italod kortyoljuk s drága fényed zabáljuk, mígnem jóllakik lelkünk, Szabadság, véled.

– Igen, ekkor a mottó még a folytatás nélküli József Attila-sor: „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet”.

– És a költő mozdulatlan áll, csak áll dús ámulatban: mint a teremtés tanúja…

– Nemcsak áll.

– Légy pártos, költő, pártján csak nékik! a szegénynek!

– A makacsul idézett József Attila-sor, a „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet” – azért makacsul, mert nem teljesült? Egyszóval, fél kézzel ebbe a zászlónyélbe is kapaszkodtál, később már két kézzel… Vagy, ha elengedted is, gyorsan és bátran utánanyúltál.

– Nem illet engem a dicséret, hidd el, barátom, csontig éget, hogy bátorságomat dicséred… Ember vagyok, embermód élek, hogy is lehetnék bátor? Csak jobban rettegek attól, hogy hitvány lehetek, jobban, mint a haláltól.

– S ekkor egy másik ajtó becsukódott mögötted. Megkérdezhetem (a Te szavaiddal), mi volt Z. Z. őszinte véleménye költészetéről élete ötvenkettedik, rabsága második esztendejében?

– Füst… Korom… Pernye… Hold… és Csillag… Rigó… Gyermekkor… és Avar…

– És a legszebb vers, a gyönyörű vers, a Sirály… (Első közbevetés: ekkortájt ismerkedtem meg Z. Z.-vel. Ez persze csak számomra volt érdekes, különben is felületes, tisztátalan kíváncsiságokkal volt elegyes ez az ismeretség; az őt melengető kör peremén voltam, legtöbbször a Hungáriában, be-bekiabáltam én is a kör közepére – hiszen tízeslehúzásnál, kártyázásnál körben ültünk, középen pedig úgy ült ő, hogy ez fel sem tűnt – helyenként igencsak idétlen vicceket, s ő tűrte, tűrt minden ugratást, kivetkőztető anekdotát, elnevezést – a legenyhébb a Zengő Zivatar titulus –, mosolygott a nem is rejtett célzásokra, a citálásokra, a fejére olvasott verssorokra. Miért tűrte? Miért mosolygott? Azt hiszem, azért, mert tudta, hogy ugyan különleges és nem mindig tapintatos megnyilvánulása ez a szeretetnek, de mégis szeretet volt, mély és valódi. Mikor a Sirályt elolvastam, egy pillanatra meginogtam, meg akartam szüntetni magamban ezt a vicces ambivalenciát – a Zelk-versek és Z. Z. a… nos, mikor mi: leégett lóversenyző, másfélszeres Kossuth-díjas, pénzért kezdőrúgást-halmozó stb. stb.), hiszen olyan lélegzetelállító volt a Sirály! Olyan nagy vers! Amilyet én – éreztem – soha nem tudok írni!

A megingásom rövid ideig tartott, valamit én is okosodtam, vagyis megsejtettem valamit. Mit is? Titkot? A versírásét? Az élni akarásét, élni tudásét? Vagy ennél sokkal egyszerűbb az egész? Az a bizonyos kör bővült is, változott is Z. Z. körül, néha drasztikus formában, néha Z. Z. mondta fel a viszonyt, néha őt kerülték el, avagy éppen kutattak utána, de más céllal és indulattal; és akkor fogalmaztam meg valakinek, tán egy dühös hitelezőjének, hogy „boldog ember”! Döbbenten nézett rám az illető, hiszen nálam jobban ismerte Z. Z. életét, a rengeteg nyomorúságot. „Igen, igen! Akinek ebben a korban ilyen forró viszonyai és viszonylatai vannak, az igenis boldognak mondható!”

– Mely költőre, íróra, példaképre, esetleg barátra emlékszel?

– Tíz, ha nem több éve, visszatérő álmom: Babits él és szerkeszti a Nyugatot…

– Ismerted József Attilát. Milyen volt?

– Bársonygallérú, fekete télikabátban megy az utcán; egy lányra néz, mosoly csillámlik avarszín bajusza alatt. Kalapjáról a havat rázva befordul a kávéházajtón, körülnéz, itt van-e Tersánszky, megérkezett már Nagy Lajos? Leül, és kávét és két zsömlét rendel. Aztán cigarettát sodor a hercegovina dohányból, újságot olvas vagy beszélget, évődik, vagy fölcsap haragja örvényt kavarva füstben, villanyfényben. Hát ilyen ő. Harmincesztendős.

– És a többiek?

– Mikor először boldog-döbbenve ráocsúdtam, hogy őt látom a kávéházban, Móricz Zsigmondot, aki úgy eszi a görögdinnyét, hogy mellé kenyeret harap, s én a boldog perc melegében megülve még sokáig néztem…

– Nagy Lajosról több verset is írtál, tiltakoztál a „kávéházi író” – istenem, micsoda bárgyú vita volt ez! – megjelölés lekicsinylő módja miatt. Őrá hogyan emlékszel?

– Kísért a kapuig a kórházkerten át, én: Szervusz, Lajos, ő: Isten veled, aztán a döbbenet, mikor a kávéház és a szegénység paradicsomából kiűzetett görnyedt lelkű öreg a fülemhez hajolva súgta meg: Mert én már imádkozom is…

– Kik járnak át még a szíveden? Kiknek a hangját hallod?

– Van, aki alkot, én csak írok – szólt Tersánszky Józsi Jenő, s nevetve átlegyintett az emberiség feje fölött.

– S ha már nem a földön, kik járnak az égben?

– Vigyázzál, Berda Jóska, dobd el a hátizsákot, s ne bakancsban: mezítláb – beszakadhat a felhő vastag lépted alatt!

– Neveket mondok: Szini Gyula…

– Senki olyan halkan nem lépett, senki olyan halkan nem beszélt, előre köszönt a pincérnek, úgy kért tintát, tollat s feketét.

– Hunyady Sándor…

– Se száj, se kéz, csak a szivar. Nem is szivar, csak a füst. Hol száll a füst már! Ablaküvegre lehelt asszonyok.

– Szabó Lőrinc…

– Szembe csüngő haj, görnyedt-magas váll, csontos, nagy arc… Börtönben csapott rám a hír: meghaltál.

– Szép Ernő…

– A kórház folyosóján láttam utoljára. Élt még, de ő már nem tudta, hogy él. Nem akarta tudni. Jobb karja úgy csüngött a tolókocsiról, mint egy utolsó óriási legyintés. Felejtsük el az egészet – mondta az eltört mozdulat.

– Szabédi László…

– Tegnap Szárszón, ma Kolozsvár alatt…

– Rácz Aladár…

– Hogy peng, hogy zendül az a cimbalom, az az egyszer volt és többé sosem lesz!

– Vajda Lajos…

– Egyszer a Duna-partra is kimentünk, épp napfölkelte volt, én bámészkodtam volna még sokáig, de ő: „giccses”, mondta olyan lenyűgöző szomorúsággal…

– Kondor Béla…

– Ki ócsárolta, siratni ne merje, ki elgáncsolta, ne nyúljon utána, mert olyan Ő: mint tegnap, holnap is arcul köpi a képmutató hitványt!

– Krúdy…

– Egyszer majd én is kimegyek a lóversenypályára, fülembe súgja Krúdy úr: Az ötös lovat játssza…

– Kimentél, de nem egyszer.

– Hát ezt is megpróbáltam.

– Milyen szerencsével? Nyertél? Vesztettél?

– A zsoké leesik a lóról…

– Vagyis vesztettél.

– De persze játszottunk tovább.

– Beszélj az utazásaidról, jártad-e a világot?

– István tegnapelőtt Rómába utazott, László tegnap Párizsból jött haza. Ferenc Bostonban keltezett képeslapját ma hozta meg a posta. Kinek mi jut, nem irigykedem én.

– Nem szeretsz utazni? Nem érdekel a nagyvilág?

– Ismertem egy öregurat, aki bejárta szinte az egész világot, látta, mit a földön ember csak láthat, pontosabban, mit látni érdemes – a Rákos-patak medrében a hajnal kormos lábnyomát s a tűzfalakon a fáradtság végtelen vonulását, a szerszámládás, szatyros árnyakat –, de nem csupán Angyalföldet, dehogy, ismerte Józsefváros valamennyi odvas kapuját, az egyetlen budai tulipánfát, s azt a kéményekkel békét kötő ecetfát a ferencvárosi bérház udvarán – s még mennyi táj! mennyi feledhetetlen világrész! a Bosnyák téri piac sikátorai, a délutáni utcák áradása, s a hullámok közt imbolygó sziget, a Klauzál tér, s ki tudná felsorolni, hol s merre még, a hajnalban nyitó macskaszagú kávémérésben s a Teleki tér rozsdát okádó ószeresbódéi s Margitsziget platánjai között – Margitsziget! Ott látta Krúdyt egyszer, mint fenséges lassú mondatai, sétált oly fenséges lassúan – a többi már satöbbi meg satöbbi meg satöbbi meg satöbbi csupán.

– A szerelemről kérdezlek, a megtartó szerelemről.

– Két asszony karján támolyogva: kétfelől karol, hogy járni ismét megtanuljak az Élő s a Halott… ahány lépés velük, annyi föltámadás, ahány nap, annyi év.

– Járni tanulásod nem képletes, évek óta ágyhoz köt a betegség. „Meszelt égbolt” a kórházi szoba mennyezete, de versköteted címe is. Megszűnt-e a költő, elhallgatott-e a betegség alatt?

– Gyógyítsák meg végre, doktor urak! mert nézzék, felkönyökölni se tud már, mégis, ha háton fekve is, befirkált száz és száz papírlapot, s mi mindent még, ami keze ügyében: gyufásdobozt, újságot, könyvet, tapétát, gyapjútakarót, és isten tudja, hogy csinálja, de már a mennyezet is teli versekké sorakozni nem tudó szavakkal, félsorokkal.

– Meg lehet „gyógyítani”? Abba lehet hagyni a versírást?

– Elkezdeni a verset, befejezni a verset, megírni azt a verset sohasem lehet. Minden szó átírandó, minden sor áthúzandó, kitörlendő, kijavítandó – kijavíthatatlan. De abbahagyni? Azt soha!

– Milyen az ébredésed?

– Az asztalon kannányi boldogság a forrázott tea értelmes illata, az első cigaretta, a köhögés, jaj, fölébred Erzsébet, hát kezdjük el…

– Milyen az alvásod?

– Cinkék, őzek, lovak, adjátok kölcsön álmaitokat!

– Új lakótelepen laktok, se cinkék, se őzek, se lovak…

– Házgyári elemekből épült, nem illik föléje az égbolt, s nem illik mögéje a hegy, de az már letöröltetett néhány toronyházzal a láthatárról.

– Ha kinézel az ablakon, mit láthatnál?

– Az Őrmezőt, a Gazdagrétet és a Törökugrató istenfaragta műemlék meredélyét!

– Milyennek képzeled a halált?

– Ne higgyétek, hogy csontváz a vén kaszás – kisportolt testű ifjú a halál, aki hepeningre úgy invitál, ne féljünk, jó buli lesz, és a végén majd ő mindent elboronál.

– És még milyennek?

– Mint egy izgalmas kaland kezdetét (ő írta, az ő szavait idézem), úgy várta a halált Hunyady Sándor. Ha én is úgy várnám, ha Ott találkozhatnánk s megkérdezném tőle: Mégis, Kolozsvár s a Körút, a Margitsziget és a színház, és kitagadva s ríva Bródy Sándor koporsójánál, és Karinthy arca, és Krúdy Gyula, és a kártyaasztal, s a sírodhoz karnyújtásnyira csak a Kerepesi úti ügető? Mégis, nem az volt a kaland, a fölcserélhetetlen?

– Mit tudnál még róla Te mondani?

– Halottaim öltöztetnek, tudom ismerős kezüket, tudom, szüleim öltöztetnek, dunyhaszagú estébe öltöztetnek, konyhaszagú reggelbe öltöztetnek, kalácsszagú ünnepbe öltöztetnek, macskaköves udvarba öltöztetnek, gyerekkoromba öltöztetnek, bugyolálnak halotti ruhámba.

– Ha lehetne, szeretnéd újrakezdeni?

– Miért, lehet egy partit kétszer veszteni?

 

(Második közbevetés: mi derül ki e képzelt interjúból? Kiderül-e, hogy mekkora költő? Vagy hogy milyen? Vagy legalább az, hogy én milyennek tartom? Mert az volt a célom, hogy azt bizonyítsam: úgy lehet társalkodni verseivel, mintha élő emberrel. Mint egy elképzelhetetlenül sokat tapasztalt, bölcs és nyílt emberrel. Kérdés még persze, hogy jó-e a kép, amit önmagáról rajzol a verseiben? Csak a saját tanúskodásom idézhetem: jobb, mint amit elfogult, gyarló szemem lát. Olyan, mint Rembrandt hihetetlenül változatos önarcképei. Vagyis milyen Z. Z.? Most már olyan, ahogy megteremtette. A személyes benyomások színezhetik, árnyalhatják, de lényegében már olyan, amilyennek megálmodta – megírta – önmagát. Tehet-e ennél többet költő? Érhet-e el ennél nagyobbat ember?)

 

– Halló! Zelk lakás? Zoltán? Itt Cs. I. beszél.

– Szervusz kedves…

– Halló! Meg vagy fázva? Nem hallak jól. Hogy vagy?

– Elment a hangom. Négy napja nagyon rosszul vagyok…

– Azért hívlak, hogy írtam egy fura cikket: én kérdezek, s verseiddel válaszolok rá. Majd elküldöm, de addig is add áldásodat rá.

– Nagyon köszönöm, hogy felhívtál, és hogy írtál rólam.

A másfélszeres Kossuth-díjas

Z. Z.-ről van szó persze, Zelk Zoltánról, vagyis Zengő Zivatarról, a lehúzó bajnokról, a kezdőrúgás halmozójáról, a felesben lóversenyzőről, a smenkirályról és a – nagy költőről!

Mi, sereghajtó fiatal költők akkor ismertük meg, amikor kijött a börtönből. Előző életeiről csak legendák és bezúzott-megtagadott versek tudósítottak. Merthogy voltak előző életei! Több élete is volt! Azt a pályát, az ő pályáját másképpen nem is lehetett volna végigjárni, még így is egy nagy adag csoda kellett hozzá. Az újra megnyílt Hungária kávéházban éjszakáztunk, nappaloztunk, ebédeltünk, ha volt elég pénzünk, ha nem volt, a szomszédos Lucullusba ugrottunk át, ahol egy forintért lehetett kapni egy tányér összeöntögetett maradék levest. És nem törődtünk nagyon vele, hogy Lucullus forog a sírjában.

Z. Z. belevetette magát a társaságba, és annak is rögtön a közepébe. Csodálatos képessége volt, hogy egyformán jól érezte magát a nagy tekintélyű, angol szövetben járó kortársai között is – és a lukas zsebű, szemtelen fiatalok között is! És ami még nagyobb csoda: a társaság is jól érezte magát, ha köztünk volt! Leírom bátran, hogy szerettük! Ami nagyon nagy dolog volt akkor is! Egyenrangúként viselkedett, s egyenrangúvá tette a környezetét. Anekdoták, történetek tömege tanúsítja, s én úgy gondolom, hogy ez már akkor is egy kis halhatatlanság volt.

Természetesen fütyült a halhatatlanságra és az egyéb nagyképű, komolykodó dologra. Hajnalokig kártyázott velünk, szívósan harcolt, és az akkor teljesen általános szokás szerint, soha nem adta meg az adósságait. A pénzszerzésnek számtalan fortélyát ismerte, ámulva bámultuk amatőr kezdők, s próbáltuk ellesni a fogásokat. Sikertelenül persze, ebben ő volt a császár, bár mindig mindent elmesélt, hallatlanul nyílt és őszinte volt, szinte már önveszélyesen. Nem ismertem nála nyíltabb embert és most látom: nyíltabb költőt sem!

Azt, hogy milyen költő, milyen jó költő, milyen eredetien nagy költő – mindenki tudta, a szemébe is mondtuk, de amúgy nem törődtünk, nem foglalkoztunk a témával sokat. Hogy is mondjam, hogy világos legyen: ő sem nagyon foglalkozott vele, természetesnek vette, mint a lélegzést. Persze hogy érdekelte, persze hogy hiú volt; de még jobban szeretett élni! Azt hiszem, többek között ezért is szerettük, és ő lubickolt a szeretetünkben. Soha nem sértődött meg és soha nem sértett meg senkit. Nagy dolog ám ez bicskanyitogató-feljelentgető irodalmi életünkben!

Ha dühös volt is, dühe hamar elszállt, átlényegült, már mesélés közben anekdotába fordult, csavarosan haladva a poén felé. Egyszer, új házas korában történt velük, hogy meghívták Kormos Istvánt vendégségbe. Még vacsora közben javasolta a házigazda, hogy ne töltsék az időt unalmas fecsegéssel, hanem húzzanak le. A tízeslehúzás akkor tombolt Budapesten, s ennek két legnagyobb mestere éppen ők voltak. Vagyis nagy mérkőzés ígérkezett. A szerencse Kormosnak kedvezett, elnyerte Zelkék összes készpénzét, majd több téma nem lévén, elbúcsúzott tőlük.

„Képzeld! – mesélte reggel telefonba Z. Z. – Ez még mind nem elég! Ahogy engedem ki a kapun, jött befele egy házaspár, és kapupénzt nyomnak Kormos kezébe! Hogy lehet valakinek ilyen disznó szériája?!”

Most már mind a ketten a túlvilági kávéházban adnak revánsot egymásnak, immár nem változó szerencsével…

„K. I., aki voltam”

Portré és vallomás Szécsi Margitról

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Beszélgetések Illés Endrével

A halhatatlanságra vágyó királyfi

Igen, az volt már a mi szemünkben is, költősuhancokéban, irodalomtól bódultakéban, versekre fölesküdtekében, akik ott tolongtunk, szorongtunk hátul az Akadémia hűvös, némi hullaszagot is lehelő termében 1955 őszén „A tékozló ország” nyilvános vitáján.

Lehet, hogy tavasz volt, de a különös ceremóniához jobban illik az ősz; osontunk a csontsárga folyosókon, fényképek túlvilági mosolya alatt, mint valami hatalmas hűtőházban, szorongásunkat gőggel ellensúlyozva, kopott ruhánkból kisütő önérzettel, a halhatatlanok folyosóján krákogva, hangoskodva, hetykén farkasszemet nézve a fényképekkel. Nem, nem lehet ránk fogni, hogy bálványimádók avagy kuncsorgó mosolyúak lettünk volna! A kamaszkor salaktalanul tiszta önérzetében égtünk, s gúnyos mosollyal fokoztunk le eleveneket és holtakat.

Hátul ültünk, s figyeltük a vitát. Teátrálisan heves volt; a világfiasan könnyed mozgású akadémikus egyre szalonképtelenebbül mozgott és fogalmazott, elveszítette gráciáját, ha a makacsul mosolygó költőre nézett. Tekintélye elfonnyadt, érvei üresen zörögtek, talán egy pillanatra átsuhant agyán, hogy rossz oldalon áll, hogy dühét inkább a költészetnek kikiáltott versikék, élve balzsamozó rigmusok, hálaénekek és csasztuskák ellen kellene fordítania, de már benne volt a lendületben, pillanatnyi tudathasadása csak nehezítette a dolgát.

Igen, az akadémiai vitán, teljesen eltérve az eredeti céltól és szándéktól: költőavatás folyt. Azóta se láttunk hasonló ceremóniát; s azóta se látszott olyan világosan Juhász Ferenc költészetének környezete, aránya, szerkezete, indulata, fénye és árnyéka.

Ha megérteni akarom, ma is erre a jelenetre gondolok vissza először, ami meglehet, nagyon egyéni módszer, de nekem fogódzó a gondolkodásban, eleven és felidézhető érintkezés; talán megosztható mással is.

Akkor, természetesen, a „petróleumlámpa bűzös napvilágánál” hatalmasra nőtt a költő; azáltal is egész egyszerűen, hogy költő volt, természeti jelenség és csoda. Verse vers volt, látomása látomás, indulata utasítások közé nem fogható.

Igen, az volt: a halhatatlanságra vágyó királyfi.

Elsöprő győzelmet aratott suhanc szívünkben, s ez érthető. Azonnal és teljes lélekkel melléje álltunk a vitában is, s ez is érthető: a csűrés-csavarás körmönfont ügyességében, lett légyen bár akadémiai színvonalú, megéreztük a záptojás szagát.

De így még nem teljes a költő győzelme. Mert volt ott olyan tudós is, aki szavának karátját már akkor is éreztük, aki Ady Endre verseivel társalkodott, s aki ebben a méltatlan vitában a szavakat is fölöslegesnek tartotta; érvként, véleményként, akadémiai értekezés helyett megölelte a költőt. S ez a gesztus már a valódi halhatatlanokkal ölelte egybe a tömött bajuszú, rövidre vágott hajú, makacsul mosolygó fiatal férfit.

Ez a gesztus számomra jelképes lett, mint ahogy a vita is az Akadémia veremhűvösséget lehelő termében: Juhász Ferenc költészete akkor sem, azóta sem fér bele semmilyen megegyezéses formába, illem- és egyéb szabályba, mindent elöntve hömpölyög, a Semmi partját csapkodja tajtékos, hatalmas hullámaival.

A halhatatlanság vágya és programja már „A tékozló ország”-ban is egy nép vágya és programja volt; s ennek földi beteljesülését Juhász Ferenc a nyelvben tudja elérhetőnek; s ennek tudatában írja, rajzolja, festi, idézi, sóhajtja és üvölti a Halált; makacsul, az élet, a dolgok mind a két oldalát látó hittel, mint sámán eleink, akik tudták-hitték a szó erejét, hogy amit megneveznek, azt már le is győzték, az már hátracsavart karú, gúzsba kötött foglyuk.

Igen, mint most A halottak királyában.

Férfiarc néz vissza a királyfira; keserű szántóföld-arc a ránctalanra; feketedő fáklyaláng a szökdöső-táncoló tűzre. A halállátomás kiteljesedett, a halhatatlanság vágya végzetszerű lett.

Eposz-e, bibliarészlet-e; temetők kéreg alatti csontkódexe? Az enciklopédikusan körülírt pillanatok, szemvillanások, szemhéjcsukódások a meztelenebbül mutatkozó lírikusról tudósítanak; a megállított, kitáguló másodpercek a hamleti kizökkent időt idézik, a hamleti fájdalmú töprengéssel. Ez a sziluett hajol a kihantolt világ fölé; s a halált igéző üvöltés mögött a férfikor kesernyés, rezignált húrja is megrezeg.

Bármilyen váratlan is a felfedezés: a meghökkentő terjedelmű könyvet végigbetűzgetve-barangolva úgy érezzük, hogy lírai verset olvastunk. Nemcsak azért érezzük így, mert a világ képei, az anatómiai pontosságúak és az újraszültek, a történés, a történelmi ürügy átidomulnak-változnak a költő látomásának eszközeivé, Juhász Ferenc csontjává-vérévé; hanem, mert a költői Én is visszanyeri szuverenitását (amit eddig pazarul szétszórt), bár monstruózus arányban, égen végigfekvő árnyékot vetve – de emberi arcú lett, sajgó bőrrel beborított mikrokozmosz.

A szavakkal leírhatatlan végtelennel szemben szervezett, megbonthatatlan egységgé kristályosodó véges áll; emberkoordináta-rács feszül a csillagokra; s csak a felismerés rezignációja, a felmérés-meghódítás kitörő vágya végtelen és örök érvényű – az ember fárad, kopik, öregszik, talán meg is hal.

Földre lerántó paradoxon: a halhatatlanságra vágyó királyfi öregszik?

Igen, de milyen szívet ütően emberi méretűvé válik.

Az a bizonyos négy ló

Valamikor hajdanán a Hungáriában hallgattam a nagyokat, az asztal végén természetesen, zöldfülű költőtanonc, még ma is a fülemben cseng minden szavuk. Most éppen Tamási Áron beszél bodor cigarettafüst mögül, szemét kicsit összecsippentve: „Illyésnek megvan a négy lova, ez biztos, de nem mindig fogja be mind a négyet!”

Miért jut ez most eszembe? Hiszen most forradalom van, égig csapnak az elfojtott indulatok. Ilyen finomságokra nincs idő. De hát akkor is forradalom volt, talán egy kicsit ifjabb, harminchárom évvel ifjabb, eget szakító, földtől az égig érő! Hogy is mondjam, ez a mostani inkább olyan diplomatatáskás forradalom (hála istennek!), jól öltözött emberek viszik a hónuk alatt az élesre töltött nyilatkozatokat.

Miért jut eszembe mégis Tamási Áron megjegyzése? Egy óriási író megjegyzése egy másik óriásról? Azért, hogy így is lehet véleményt kinyilvánítani, elismerően, elegánsan, és mégis pontosan? Az elfojtott tisztátalan indulatok sarát, szennyét megszűrni, nem fölengedni a lélekből? Vagy be se engedni a lélekbe? Hogy az okosság fölénye, a tehetség fölénye és a lelki egyensúly derűje sugározzon belőlünk is? Tudom, hogy nem könnyű, de legalább ez legyen a mérték? Rossz időben is, most meg különösen? Vagy legalább az irodalom szellős és szabad köztársaságában? Hogy ne legyünk nevetség tárgyai ötven év múlva kicsinyes marakodásainkkal, sanda csapdáinkkal, bűzlő lövészárkainkkal?

Jó, tudom én is, legalább ennyit megtanultam, hogy az irodalom nem óvoda, az írók nem szentek gyülekezete, hogy az élet harc, az irodalmi élet is harc! De nem gengszterháború! Sosem volt az, ami pedig az volt, automatikusan kívül is rekedt az irodalmon! Népbíróságok jegyzőkönyveiben porosodnak, ocsmány hullák ocsmány sírban.

Miért is kellene homlokunkig sárban élni, egymást bekenve birkózás közben – mivel is? Hogy a tisztelt közönség illő távolságból is orrát befogva elforduljon tőlünk! Ugye, lehet másképpen is, mint a marakodó kutyacsapat? De jó lenne Kosztolányiként Adynak nekirohanni! De jó lenne Kosztolányinak lenni… Azt elhiszem! Ott is, akkor is sistergett az indulat, de micsoda színvonalon!

Nem az indulattal: a színvonallal lehet a baj. Ráadásul nem az íráskészség színvonalával, hanem valami másnak a színvonalával. Csak találgatni tudom, hogy mi az, hisz én is e kor hű gyermeke vagyok; ebben az írásban is több lehet a vágy, a szándék, a nosztalgia, mint a megvalósulás.

A bokába harapás valamikor Weöressel kezdődött, akkor elég humoros visszhangot keltett, maga Weöres is könnyed kézlegyintéssel intézte el: biztosan így akar híres lenni az ifjú kolléga! Felfoghatta az ember sikerületlen kabarétréfának is, üres nézőtér előtt, mélyen leszállított áron.

Azután folytatódott Nagy Lászlóval, s rosszkedvűen folytatom én is a tűnődést: ingoványos talajt érzek, farkasvermet, pöcegödröt. Isten ments, hogy beleessek! Ha már eddig sikerült ép ésszel, ép lélekkel és becsülettel kikerülnöm őket! De hát ez olyan dolog, hogy akkor is milyen ember lennék, ha szó nélkül mennék el mellette!

S most itt van a legújabb produkció: egy írótárs nagyon harap Juhász Ferenc verseibe, megcsócsálja, az egész katyvaszt kiköpi az asztalunkra, turkál benne és elemzi.

Mielőtt még a fejemet vennék, gyorsan kimondom én a kérdést: nem lehet e három költőről bármit is írni? Dehogynem lehet! Életemet a szólás- és véleményszabadságért! Azt is meg lehet írni, ha nem tetszik, ha egyáltalán nem tetszik! Azt is meg lehet írni, ha valaki utálja, vagy nem érti, vagy nyomasztónak érzi őket!

Csak az a négy ló! Csak abból egyet legalább be kéne fogni a szekérbe!

Várj csak, majd megírlak!

Mindig ígérte, hogy ír rólam, először komolykodva és komolyságot kérve, ahogy az éppen beérkező, önérzetes prózaíróhoz illik, vagyis kissé lenézve-lekezelve a kócos költészetet, főként hebehurgya művelőit – tehette, hiszen nemrég hagyta abba a versírást. Ez még valamikor nagyon régen volt, hihetetlenül régen, ma már elképzelhetetlen ifjúságunk idején; az én arcomon vad vigyor, áttörhetetlen önhittség, az ő arcán korai szigorúság, gúnyosra formált, de mégis végtelenül szelíd félmosoly. Nem nagyon tudtunk akkor egymással mit kezdeni, szemetszúróan különböztünk – s mégis, valami csökönyös türelemmel találkozgattunk, megjegyzéseket röpítettünk-lövöldöztünk, gunyorosat, bántót is, hegyeset és bőrt-önérzetet karcolgatót. Mikor lett a dolog szeretetgyanús? Az iróniából szemérmes csomagolás?

Gúnyosan elemezgette a mesterektől hébe-hóba kapott pár soros udvarias leveleket: „Miért nem írják meg a lapokban?! Mert kiderülne, hogy mindenkinek ugyanazt írják! Majd én egyszer írok rólad, ha…” Valahogy nem emlékszem a mondat végére, biztosan valami atyai fordulat volt. A félmosoly egyre szelídebb lett, már nem nagyon törődött a megjelenéssel – az ő ifjúsága mintha gyorsabban múlt volna! Szívósan dolgozott, hajnali felkelésekről hallottunk kicsit meghökkenve, robotnak tűnő munkákon-cikkeken edzette magát; látványosan egyszerűsödött öltözködése, beszéde, gesztusa. Látványosan – mondom némi képzavarral, de ez fedi pontosan az emléket: pedánsan viselt, rosszul szabott konfekciós öltönyökben látom, ha behunyom a szemem, évekig hordta őket; filléres helyekre járt ebédelni, pedig már volt pénze, s korholó tekintettel nézte duhajkodó pazarlásainkat; olcsó, légyirtó szivarokat pöfékelt egyetlen luxusként.

Csúfolódva, majd ámulva, majd szeretettel néztem új alakját, megállapodott íróvá változását. Mert makacsul tartotta magát ehhez a figurához. Némi elszántsággal is, ami azt jelenti, hogy volt, hogy lehetett volna más alakja is; és páncélként is hordta, ami azt jelenti, hogy szüksége volt páncélra, hogy munkáját végezhesse. Mert lassan, később hangosabban (visszhangosabban) kiderült, hogy az írás a legfontosabb és már nem csak neki; hogy minden erejére szüksége van, s bele is adta minden erejét; hogy tehetsége megtalálta a nagy témát, s a téma is őt, most már nem kell más, mint szorgalom és idő. Egyszerre, de nem váratlanul, az lett, amire vágyott fiatalon: egyszerűen, kiegyensúlyozottan élő férfi, magától értetődően jó író. Én úgy gondolom, hogy ezek valóban boldog évek voltak, és ezt azért kell leírni, hogy ne háborodjunk föl nagyon és mértéktelenül a vaksors, a vakszerencse garázdálkodásán! Mert később nagyon nagy szüksége lett a lelkierőre, a belső tartalékra, a megtartó hitre! Szorongva néztük mindennapos harcát az alattomos betegséggel, talán szégyelltük is magunkat, amiért éppen ő kényszerült ilyen súly alá; félelmünket titkolva, szorongásunkat leplezve ügyetlenkedtünk körülötte. Mert segíteni akartunk, de nem lehetett; mert legalább a barátságunkat akartuk kimutatni, anélkül azonban, hogy ne sértsük, hogy ne legyen szánakozásíze! Kemény lecke volt, igencsak meg is buktunk volna, ha nem segít, ha éppen ő nem segít nekünk! Többnyire úgy, hogy eltitkolta fájdalmai nagy részét, máskor meg úgy, hogy továbbra is fenntartotta az ismerős hangot, a szelíden gúnyosat, a barátian csipkelődőt, a vidáman korholót! Nem adott fel semmit, nem vesztette el a fonalat, nem esett ki a beszélgetésből!

Nem felejtette el a régi-régi ígéretét sem, csak éppen módosította tréfásan fenyegetőre: „Várj csak, majd megírlak!” S el is mesélte gyakorlott szavakkal, hogy mire gondol! Többször is, természetesen s vigyorogva hangolódtunk fel a beszélgetésre, az iróniába csomagolt szeretetcserére, a ritka-ritka kitárulkozásra, a barátság zászlólengetésére, dekódolhatatlan morzejeleire! Ebben az irányban nem is tudok tovább menni e kapkodó vallomással, úgy volt szép, hogy bensőséges volt, és mélységesen magánügy!

Én nem ígértem soha, hogy írok róla, ez eleitől fogva az ő privilégiuma volt; ehhez az ő tekintélye, súlya, bölcsessége, idősebb volta kellett, még akkor is, ha csak játszottunk a gondolattal! Fájdalmas kötelességem, hogy felrúgom ezt a szótlan megállapodást, sírni való feladatom, hogy a mesterség szabályai szerint durván összevonom és kiteregetem hosszú évek láthatatlanul és finoman szövődő barátságát!

Volt egyszer egy színész

Volt egyszer egy színész, akit Timár Bélának hívtak… De nehéz ez a múlt idő, felfoghatatlan képtelenség, hiszen még egy hónapja, egy éve élt, beszélt hozzánk, beszéltünk hozzá. Képzeletem, mint egy elfásult vetítőgép makacsul idézi a felidézhetetlent, a millió mozdulatot, a nyüzsgő perceket, majd lassan elfárad a képzelet, véglegesedik a kép egy kimerevített fényképre, mindig ugyanazt mondó hangszalagra bízza a halottat, hogy könnyebb legyen elviselni a hiányt.

Barátunk volt, barátom volt, rövid életének egy válságos, de mégis reményekkel telt szakaszában találkoztunk. Akkor úgy láttam, hogy lebírhatatlan energiákkal van teli. Ez volt az első dolog, ami megkapott, amin elámultam, túlfűtött mozdonyként sistergett ez az energia, vállalkozó kedv, életkedv! Rögtön magával ragadott, s nemcsak engem. Vagy tíz éve már, hogy egyéb gondja-baja mellett szervezett egy kis társulatot, szerzett hozzá egy színháztermet, zeneszerzőt, írót, s megrendezett-bemutatott egy gyerekdarabot. Ez úgy hangzik, mint egy mese, akkor is úgy hangzott. Akkor mint egy rossz mese, de amelyben győz a jó a rossz fölött! Visszanézve erre a vállalkozásra, bennem az a legnagyobb tanulság maradt meg, hogy a sivatagban is lehet életet teremteni! A lemondássivatagban, az ostobaságsivatagban, a tehetségtelenségsivatagban. És hogy az ember dolga mégiscsak ez lenne.

Ez a csodálatos energiatöbblet ültette be az iskolapadba, professzionista rendező akart lenni, tanult makacsul, nem elégedett meg a félkész színházi világ félkész lehetőségeivel. Mintha több élete lenne – gondolom szomorúan, s még szomorúbban gondolom tovább: mintha bujkált volna, alakot, pályát, hivatást cserélve-próbálva. Mi elől? Most már tudom, most már tudjuk. De hát ez csak gyatra magyarázat a halálra. Élni úgy kell, ahogy Ő élt, bátran, energiát-tehetséget pazarolva, semmi mással nem törődve.

Ezt a tanulságot hagyta rám, s ez is milyen szomorú dolog, hogy a fiatalabb hagyományoz. Túlterhelt szívemet halálával terhelve. Mert minden értelmetlen halál a mi értelmes életünket kérdőjelezi meg. Mert mindig a más halála a nehezebb. És szívünk az igazi sírgödör.

Kurta mese Lázár Ervinről

Talán kezdjük úgy e kurta mesét, hogy ballag az utcán egy nagy bajuszú, rozmárbajuszú, harcsabajuszú, lelógó varjúszárnybajuszú férfi. Lassú medveléptekkel ballag. Vagyis súlyosan, de egy kissé lomhán is. Nem tudni, hova ballag, ő se igen tudja, de ez most nem érdekes. Már estefelé jár az idő, furcsa árnyékok nyújtózkodnak az utcán, s a nagy bajuszú, rozmárbajuszú, harcsabajuszú, lelógó varjúszárnybajuszú férfi dünnyög az árnyékoknak. Ezt dünnyögi: „Te árnyék, te ott nagyon hasonlítasz valamire! Vagy valakire! Még nem tudom, hogy mire vagy kire, de mindjárt kitalálom. Mert író lennék, vagy mi a csuda? Ki is találtam, hogy kire hasonlítasz! Énrám hasonlítasz, Lázár Ervinre! De hát úgy nem hívhatlak, úgy engem hívnak. Elnevezlek hát Tejbajszánnak! Vagy Szegény Dzsoninak! Vagy inkább Berzsián szeretnél lenni? Nem, nem, legyél csak Tejbajszán, olyan tatáros képű alak vagy! És legközelebb megírlak az egyik könyvemben!”

Úgy is tett a nagy bajuszú, rozmárbajuszú, harcsabajuszú, lelógó varjúszárnybajuszú író, aki el szokott beszélgetni nemcsak az árnyékokkal, hanem a madarakkal, lovakkal, képzelődő kisfiúkkal, vagy saját képzelt teremtményeivel: Mikkamakkával és Berzsiánnal, Ló Szerafinnal és Aromóval.

Séta után hazamegy, és megírja a beszélgetéseket. Így születtek gyönyörű mesekönyvei, mint például „A kisfiú meg az oroszlánok”, vagy a „Bikfi-bukfenc-bukferenc”, vagy a „Berzsián és Dideki”, és a „Gyere haza, Mikkamakka” vagy a „Bab Berci”.

Neki sok sétát, magunknak még sok könyvet kívánok! Itt a vége, fuss el véle!

Az író és a híre

Végh Antal hírével hamarabb találkoztam, mint az íróval, mint az emberrel. Van ennek már jó harminc éve is. Elterjedt a pesti kávéházakban a hír, hogy feljött egy fiatal író valahonnan a Nyírségből, s bement egy eszpresszóba. Jó vidéki szokás szerint nagyot köszönt. Jó pesti szokás szerint a kutya se fogadta a köszönését. Leült az egyik asztalhoz, odaintette a pincért, s adott neki száz forintot. Az akkor még szép pénz volt, egy szimpla fekete például két forintba került. A pincér elvette a pénzt, Végh kiment. Majd újra bejött az ajtón, nagyot köszönt. Most már fogadták a köszönését.

Azért mesélem el ezt az anekdotát, mivel a dolog máig se nagyon változott. Végh Antalnak ma is nagyobb a híre, mint az átlagíróké, s nem feltétlenül a könyvei alapján. Úgy értem, hogy az is ismeri, aki esetleg nem olvasta a legjobb könyveit. Mert vannak jó könyvei, bár az irigység ezt is letagadná. Ez már csak így van kis hazánkban. Ha híres vagy – nem vagy igazi művész! A magyar írók megítélésében nálunk már századok óta nyomorék, torz szemlélet uralkodik: a költő haljon éhen, majd utána lesz halhatatlan! A dobostorta feltalálója lehet híres, az operettprimadonna lehet népszerű, az író nem.

Miért beszélek ennyit a hírről, a népszerűségről? Nem sanda szándékból, ellenkezőleg! Végh Antal áttörte az előbb említett évszázados kordont, megmutatta, megmutatja, hogy lehet írásokkal is hírnevet szerezni, és még földi életünkben.

Én ezt teljesítménynek tartom, amihez tehetség kell, amibe energiát kell belefektetni. Szellemi energiát és fizikai energiát. Hiszen szerepelni kell, s nem is akárhogyan.

Emlékszünk Végh híres szópárbajára az akkor abszolút hatalmú és védettségű Szepesivel. Nem volt tréfa a kihívás, a riporter-császár rendelkezésére állt az ország összes mikrofonja. Egyebekről nem is beszélve. Végh Antal a saját hangerejével állt ki, és győzött!

Hogy ezek a gesztusok, kiállások kívül esnek a jámbor irodalmon? Ki tudja ezt megítélni? Mindenesetre kapásból tudnék egy-két példát felsorolni, a Görögországba ment angol lordtól a szabadcsapatot szervező olasz költőig.

Vagyis szívesebben ábrándozok arról, hogy az irodalom határait állandóan tágítani kell, a végtelenségig.

A fentiekből talán kiderül, hogy nagy rokonszenvvel figyelem Végh Antal működését, gesztusait, bátorságát, Bizánc kapuit döngető botondságát. Hogy néha elrepül a buzogány? S ki tudja, hol áll meg? Istenem! Barátot még nem talált kupán. S nekem ennyi elég is.

A győztes költő

Ámulva kapkodom a fejem, ezek a meglódult naptárok összevissza mutatják az időt; csalást sejtek, Gergely-pápai fondorlatot, bizonytalan dátumok, anyakönyvi kivonatok néznek ránk sárguló szemmel – talán az irigység, talán valami fukar Isten gyűjtögeti az elsárgult bizonylatokat, éveink papírmását, vérszegény dokumentumát áradó életünknek.

Nem is időznék én sokat ennél az apropónál, valahogy nem illik az ünnepelthez, állandóan kibújik belőle, mint a túl szoros nyakkendőből. Másról kell beszélni, egy másfajta időszámításról, ha Gyurkovics Tiborról beszél az ember, hogyan is mondjam, hogy világos legyen: valami olyan idő érvényes rá, mint a versek ideje. Sűrített idő, robbanásokkal mozduló, kiterjedése sem egyenes vonalú, hanem körkörös, vagyis mindenképpen rendhagyó, s ez nemcsak a verseire érvényes, hanem magára az emberre is. Alig láttam még valakit, aki ennyire egy lenne a verseivel, akinél ennyire szétválaszthatatlan lenne a költő és a magánember, az élet és a költészet! Ritka tulajdonság, s nem is mindig szerencsés, hiszen ilyen-olyan életünkben, hétköznapjainkban nem mindig tudjuk elviselni a felfokozottságot, az állandó sistergést. Hogy mégis elviseljük, sőt kedveljük, az Gyurkovics másik nagy képessége: a humor, a csipkelődő kedély, a jól ellensúlyozó önirónia. Azt gondolom, elmondhatom, hogy nála kedvesebb emberrel is alig találkoztam.

Hogy ő hogyan tudja elviselni önmagát, az már viszont igazán a verseiből derül ki. Mert elsősorban költő, minden mást megelőzve költő, és nagy örömmel írom le, hogy győztes költő! Ez megint egy ritka dolog, legalábbis a magyar költészetben, ahol a lelki hangoltság inkább a vesztett csatákra, országra, népre rezonál ma is. Valamiféle idilli költészet lenne az övé? Nem, nem, nem ezt jelenti a győztes; keményen perlekedik ő is Istenével, elfehéredő arccal a halállal, megváltásra áhítozó szívvel a szerelemmel – a győztes azt jelenti, hogy soha nem adja fel! A biztos és felfoghatatlan végső vereséggel az állandóan változó és felfogható életet szegezi szembe, a nagyképűen üres végtelennel a tarkabarka hétköznapokat. Mindent, ami az övé, vagy az övé lehetne, nem törődik semmilyen szabállyal, törvénnyel, hagyománnyal, mindent belezsúfol a versekbe, elsősorban a saját életét, azután a miénket. Így lesz költészete hallatlanul izgalmas, ha nem járattuk volna le a szót, azt írnám: mai! Elképesztően naprakész, percrekész, felhúrolt idegekkel, mint egy eleven hangszer.

Lehet győzni egyáltalán? Érdemes-e győzni? Ha nagyon fáradt vagyok, ha már zsibbadásig fásult vagyok, bele szoktam lapozni Gyurkovics Tibor verseskönyveibe – és néha az is elég, ha csak rágondolok, a bozontos szemöldök alatt villogó szemre, a tengerészkörszakállra, az évődésre-csipkelődésre mindig kész kedélyre s már derűsen hiszem, hogy lehet győzni és érdemes győzni! Hatvan év? Ugyan, kérem; de ami belefér!

Általában nem jár köszönet a költőnek Magyarországon, köszöntő is alig; kivételként én is inkább Gyurkovics Tibor sugárzó lényét köszönteném, amely azonban mégis közkincs, mivel a verseiből árad felénk, győztesen és magával ragadóan.

Öt év egy sziget közelében úszkálva

Úszkálva bizony, meg nagyokat nyelve a habokból meg egyebekből, ami kizúdult a csatornából. Szabadúszóként, ebben már bajnok vagyok, ami abból is látszik, hogy nem fulladtam meg. A sziget: a Holmi, amire néha kimásztam levegőt venni, szárítkozni. (Napozni azért nem lehetett, de hát egy költő ne sütkérezzen, és legyen áttetsző! Ebből legalább az egyik bejött.) Ez jó volt akkor is, és jó most is leírni. Az öt év meg öt év – erről sok jót nem tudok mondani. Túléltem, mint már annyi öt évet, ezt-azt írva, de mindig munkában; vagyis igyekeztem a szakmában megmaradni, tudtam, hogy e szűkös határok meg is védenek. Megvédenek az elhülyüléstől, a delíriumos önkifordulástól, a kancsal prófétaságtól s egyéb panoptikumi nyalánkságoktól, amellyel újabb és újabb vitrinek teltek meg. Pedig még a régiek is itt állnak, tele író-hadügyminiszterrel, író-képviselőkkel, író-elnöki tanácstagokkal, író-miniszterekkel, a magyar irodalom nagyobb dicsőségére. S még röhögni se tudunk rajta igazán, mivel homályosan érezzük, hogy e vitrinek egymást nemzik, porozzák, termékenyítik és szaporítják, mint valami giccses filmálomban, amelyből jó lenne már felébredni. Egy-két költő ődöng még sápadtan e panoptikumban, iszonyodva nézik a vitrineket, a régieket és újakat, s a szabad ég alá vágynak.

Én sem így képzeltem el, mikor tizennyolc évesen nekivágtam Pestnek és az irodalomnak Békés-Tarhosról, Bartók s Kodály muzsikájával a fülemben, s más útravalókkal a szívemben, ez volt az utolsó népi kollégium, amely ilyesmikkel eresztett szélnek bennünket. Istenem, még Kodály nyomott barackot a fejünkre; száz, kétszáz forintokat osztogatott zsebből a népdalverseny győzteseinek. Hódítani jöttem én is, tollal és szívvel és tehetséggel. Mint minden igazi fiatal költő! Sok naivsággal, gyanútlanul, de hasonlóan a rügyekhez, amelyekből virág lesz, ha süt a nap. Hogy a hasonlatnál maradjak: mikor nem sütött a nap, akkor se bújtam be az állami keltetőgépekbe. Meg is fizettem érte keményen, de az az én dolgom, s most is büszke vagyok arra a fiatalemberre, aki voltam. Nagy komolyan abban hittem, hogy a költészet nem pártfeladat, semmilyen párté, s nem is annak a kuruckodó kontrája, hogy a világ legalább annyira az enyém, mint egy elnöki tanácstagé, hogy a költő nem a tiszántúliaknak, nem a dunántúliaknak, nem az egyháznak, s nem az ateistának ír, hanem mindenkinek! Hogyha bármiben is meginganék: Kosztolányi képe néz rám szobám faláról, e nehéz időkben rám hunyorít – nem a pártirodákban dől el az élet! Vagy valami ilyesmit súg, mintha az apám lenne, vigasztalóan.

Ehhez nem kellett sok ész, egy kis tisztesség kellett, meg egy kis egyezség. A tisztességet azért volt kitől tanulnom, nem volt mindenki hülye akkor sem ebben az országban, az egészség meg Isten adománya. Vagyis nincs ebben semmi érdem, egyszerű, mint egy pofon.

Viszont sok öngerjesztés kellett hozzá, ez tény, mikor az ifjúi lendület lankadni kezdett, önmagát kellett biztatnia az embernek, hogy no még ezt a verset, hogy no még ezt a napot. Normális világban ezt a biztatást a költő kívülről kapja: a lapoktól, a kiadóktól, a közönségtől. Hogy ez milyen életbe vágóan fontos, minden költő tudja. S nem a hiúság miatt! A hiúság csak munkahipotézis, hogy érdemes csinálni, hogy szükség van rá, hogy tetszik. Egy irodalmi folyóiratnak legalább kettős feladata van, ezt is tudja minden szerkesztő: biztatni és közölni. Akár erőszakkal kicsiholni a verset a lusta, kedvtelen, gátlásos költőből. Bizony: gátlásos, ezt a paradoxont is tudja a jó szerkesztő, hiszen nincs szerencsétlenebb egy versen kotló költőnél, csupa bizonytalanság, kishitűség, magában motyogó falubolondja. Egy igazán jó szerkesztő meg is védi a költőket, ha kell, a sandán néző hatalomtól, ha kell, az értetlen közönségtől, s ha kell, önmaguktól. Világos, hogy jó folyóirat nélkül nincs élő irodalom, viszont csodát is tud tenni sivár időkben: menti-élteti a tehetséget. Messzire vezetne ugyan kifejteni, de ide kell szúrni, hogy a közönséget is!

Számomra világos, hogy ilyen folyóirat a Holmi. Verset már öt éve úgy írok, hogy a Holminak. Ők betervezik egy-egy számba, én pedig megírom, mert még mindig jobb, mint az iszonyú lelkiismeret-furdalás, hogy eltékozlom a talentumot, amit én is úgy kaptam, s nincs kifogás, hogy nem kérte senki!

Számomra még az is világos, hogy ilyen szerkesztő Réz Pál, akivel negyvenéves barátság alatt egy rossz szó nem esett köztünk, biztató annál több, de ez már inkább ajándék a sorstól. S az ember egy-két baráttal már végig tud evickélni az életben.

Ivánka, Iván, Mándy úr