Egy fénykép hátoldalára

Rendet raktam az íróasztalom fiókjaiban, a szokásos őszi, munka előtti, munkát halogató nagytakarítás szertartása ez, így csalogatom-szoktatom magamat vissza a gályapadhoz, mikor a kezembe akadt egy fénykép. Nézegettem, forgatgattam, a fiókok kihúzva maradtak, mint megannyi tátva felejtett száj, velem együtt ámuldoztak az elsuhant időn. Mert határozottan éreztem az elsuhanó időt, áthúzott kis szobámon, tompán dobolt a fülem, mint légnyomás után. Nem kell ezen csodálkozni, szoktam ilyeneket érezni, az ilyesfajta hallucinációk, érzékcsalódások mindennaposak nálam, ha belelendülök a munkába.

De azt is éreztem, hogy ez most valami más! Nagyobb szabású, sorsdöntőbb; valami fontosabbat sugall a megtalált fénykép. Kornis Péter készítette, több tekercs filmet ellőtt, kaján, szinte ördögi mosollyal fekete képén, ide-oda helyezkedve a szűk kis különteremben, apró terpeszben egyensúlyozva-guggolva, mint egy süllyedő hajó fedélzetén. Azután előhívta, azután szétosztotta, illetve vigyorogva letette egyszer az asztalra, hogy mindenki válasszon magának egyet emlékbe.

Most itt van a kezemben, s elmélázok, hogy mitől olyan fontos, miért sugall többet, mint egy közönséges fénykép? Talán azért, mert én is rajta vagyok? Ez rendben is lenne, ezen elédelegtem egy kis ideig, jó az ilyen gondolat, izmosodik tőle az ember önérzete. Mikor már úgy éreztem, hogy elég ebből az izomépítésből, önérzetdúsításból, tovább vizsgálgattam a képet, most már tárgyilagosabban, mondhatnám: vizsla szemmel. Kinézve azon a keskeny résen, amely barátaimnak oly sok kedves alkalmat adott a lüke viccelődésre: „Hogy látsz ki rajta?” Valahogy kilátok.

Na nézzük csak: először a helyszínt. A helyszín a régi Sípos különterme, ahová már évek óta jártunk, hetente, rendszeresen, többnyire írók, de odakapott egy-két színész, sakkozó, gyógyszerész, grafikus, fotós is. Igazán a zsebünkhöz és a szívünkhöz mért hely volt, az olcsó, de finom ételeket szeretettel fűszerezték. Nyugodtan dicsérhetem, ez nem a reklám helye, mivel a régi Sípost lebontották, s egy nagy gödör van a helyén.

Az idő? Úgy gondolom, hogy nyolc éve, kilenc éve lehetett. A fénykép hátára nincs ráírva, csak úgy saccolgatom, nincs más támpontom, mint az, hogy soványabb vagyok, más a frizurám, és láthatóan más a hangulatom is. Vidámabb, harsányabb, ugyanis éppen dalolunk Galsaival, egymás vállát átölelve, mint két atyafi a vásárban; legyőzhetetlen, elnyomhatatlan kivagyi duett. És persze: Galsai még élt, nagyon is élt, látványosan felfüggesztve öröklött hipochondriáját. Én a kunsági mezők üde lelkét kurjantottam bele a dalba, ő évszázados papi borospincék liturgikus mélyéről echózott. Nemes versengés volt, hullott a vakolat a mennyezetről. Istenem, nyolc év, kilenc év! Egy vidám metszet az időből. Talán ez a titok nyitja? Elmerengek ezen is, elképzelem, hogy egy füstös kiskocsma kóvályog velünk megtöltve az öröklétben, az űrben, kihallatszik belőle a víg muzsikaszó, s az angyalok vidoran lesik, hallgatják, a felhő szélén kalimpálva a lábukkal.

De mégis úgy érzem, hogy nem emiatt ilyen szívenütően fontos ez a fénykép! Nem, nem, hiszen nincs abban semmi különleges, hogy egy kocsmában víg a hangulat.

Talán a szereplők? Csupa híres író! Már akkor is híresek voltak, amikor megörökítette őket a fényképezőgép, s ez a hírnév mára csak kilombosodott. És csupa barát! Látható, szinte hallható és tapintható a barátság. Mert ez hozott össze bennünket hetente, egész héten át sóvárogva vártuk a keddet, amikor találkozhatunk. Hét közben izgatott telefonok zümmögtek a városban, számonkérő, kamaszos hevű kérdések hangzottak el, hogy ugye, jössz kedden, s lelkes fogadkozások válaszoltak, hogy mindenképpen, négykézláb is. Pedig hát nem voltunk kamaszok, mindenki túlesett már egy-két randevún, tűzkeresztségen. Mi csiholt fel, mi taszított-préselt egymáshoz, hogy sóvárogva vártuk a keddet, amikor találkozhatunk, itt, Óbudán, a város félreeső helyén? Komor gondok, unalmas munkahelyek, savanyú kompromisszumok-alkuk elől menekült ide mindenki, ha csak egy estére is, egy pompás halászlére, egy korty italra, egy korty barátságra. Ettől volt a fényképen is jól látható nyerítő jókedv, a késleltetett kamaszkor duhajkodása, a nótázás, a féktelen, túlcsorduló öröm. Mert úgy viselkedtünk, minden nyűgöt ledobva, mint a gyerekek, vagy a kimenős bakák, vagy mint a börtönből szabadult rabok.

Nos, a szereplők! Képzeljük el a hosszú asztalt, végignyúlik a helyiségen, s a fényképen, az asztal egyik végén fehéren világító szakállal, mintha szalvéta lenne a nyakában, Gyurkovics ül. Háttal, az asztal sarkán Csurka, féloldalt könyökölve Kardos Gé; egy bokorban, nyilván az érkezés szeszélyes sorrendje szerint. A premier plánban még Gazsi úr, a prímás magasodik fölénk a nyírettyűjével, áll persze, húzza a vonót, arcáról a mosoly rácsorog a húrokra. Gyurkovics arcán fitymáló félmosoly, mivel most kivételesen nem ő a főszereplő, s ezt nehezen tűri. Csurkából csak a háta látszik, széles nyugalmat áraszt. Kardos Gé egy elmegyógyász udvarias érdeklődésével figyel, féloldalasan könyökölve az asztalon és a szék karfáján.

Minket figyel: Galsait és engem. Van is mit figyelni! Galsai, főművévcl szöges ellentétben, maga volt a megtestesült, százhúsz kilónyi életöröm. Legendák terjengtek éjféli töltöttkáposzta-főzéseiről, ivásairól, szerelmeiről, e legendákat ő is buzgón terjesztette, színesítette, csiszolgatta, mint egy népmesét. Ő volt a társaság lelke, ahogy mondani szokták, ami abból is világosan kiderül, hogy halála után szétesett a társaság, lélek nélkül maradt.

De most még él itt, e fényképen, de mennyire hogy él, versenyt énekelünk a felágaskodó vonónak, ahogy ezer éve szokás: szem a szembe, egymás vállát átölelve, a másik kéz az égnek feszítve! Mitől van ilyen jó kedvünk? Irigykedve nézem magunkat, ami ugyebár egy jó nagy tudathasadás; de most meg se kottyan, különben is óriási gyakorlatom van, ezen a pályán ezt nem olyan nehéz beszerezni, hajaj, az álmaink és a valóság például, és hogy melyikben is élünk.

Most, amíg ezt írom, biztos, hogy a régi Síposban. Le se kell hunyni a szemem, úgy álmodozom, illetve jól látom, hogy nyár van, s kihúzódtunk a különteremből. Ez egy másik fénykép, ugyanarról, a szemembe égetve. Sorra hívom elő a pillanatfelvételeket. Macskák mászkálnak a tetőn, galambokra vadászva. A nagy, bugyborékoló akváriumból kiugrik egy hal, végigvergődik, csapkodva az asztalok között. Volt úgy, hogy tele volt velünk a kert, volt, hogy csak ketten ültünk Hernádival. Csípős nyelvvel szapultuk a hűtleneket, akik holmi nyaralásért, ezért-azért elcserélik a barátokat! Ekkor imbolygott be Bódy Gábor szegény, a szerelmeivel. Mintha a csapkodásra jött volna vissza. Egyből valószerűtlenné vált a nyári éjszaka, hogy is mondjam, mintha könnyedén kinyílt volna még egy dimenzió, ebből is látszik, mekkora sugárzó tehetség volt! A lányokat leültette hozzánk, ő fel-alá lebegett az asztalok között, mintha már túljutott volna a gravitáción. Nem, nem volt részeg, józanul volt ilyen. Tűnődve magyarázta, hogy befesti az arcunkat aranyfestékkel, s úgy filmez le, hogy halhatatlanok legyünk a celluloidon. Komolyan bólogattunk mi is, ízlelgettük a halhatatlanságot, azután elmentünk még mind az éjszakába, táncoltunk, azután péntek reggel Bódy felvágta az ereit. Mi volt ez, búcsú? Nem tudom, s nem akarom elemezni se; egyben, feltöretlenül őrzöm a szívemben. Mint egy titkot? De hát minden titok kiderült az asztal mellett! Például az is, hogy ugyan Dékány fél halászleveket rendelt, de számolatlanul adta a baráti kölcsönöket. Galsai például súlyos pénzekkel tartozott neki. Vagy hogy Adorján sakkmester verseket ír. Hogy Kaján egy zseni, de ez senkinek nem tűnt fel, itt mindenki zseni volt, vagy zsenijelölt. Hogy Koppányi mennyit fizetett Mándynak egy hangjátékért. Minden titok kiderült? Ami akkor nem derült ki: árulás, jellemhiba, besúgóbárca aláírása, nem számított és nem fájt. Boldog gyanútlanságban éltünk, ahogy kell.

Azután jött az ősz, a tél, a Végh Antal-féle disznótorokra is innen indultunk, Galsai előtte még bevágott egy nagy adag töltött káposztát, biztos, ami biztos. Szakonyi szelíden ingatta a fejét, ingerelte minden túlzás, de mivel ő volt az Emberfi az Adáshibából, nem korholt, nem szólt. Megint bevonultunk a különterembe. Lengyel Jóska, a gyógyszerész alezredes egy kosár diót tett az asztalra, volt ebben valami szép családias-házias, kínálta a pincéreket is, ropogtattuk a diót. Egyedül Bertha tett megjegyzést: ugye, nem loptad? Mivel ő egyáltalán nem Emberfi-típus.

Voltak futóvendégek is, akiket megfogott a hely szelleme. Karinthy Cinit is megfogta, degeszre zabálta magát halászlével, a pincérek az ajtóban állva gyönyörködtek, Marika, a vezető még a szakácsot is kihívta. De Cini másnap lerázta a hely szellemét, mint kutya a vizet, s az Új Tükörben megírta, hogy ehetetlen a halászlé. A pincérek még sokáig lesték, feneketlen keserűséggel a szívükben, aztán elfelejtették az orvtámadást. Továbbra is hozták a potya haleseléket, uszonyt, fejet, farkat rántva, nagy tálakban: a cég ajándéka! Kezdtek büszkék lenni ránk, és szolidárisak is. Pisszegve-vigyorogva mutatták a kint ülő nyomozókat, akiket arról lehetett felismerni, hogy egész este egy fröccs mellett üldögéltek. De ez se zavart bennünket igazán, sérthetetlennek éreztük magunkat, mintha egy burok lenne a különterem, amelybe nem tör be a külvilág. A kedd esték boldogan ismétlődtek, mint egy derűs vallás derűs szertartása, ittunk, fecsegtünk, daloltunk, a cigányok be-bekukkantottak, hogy lehet-e már, majd betódultak s húzták lelkesen.

Mint ezen a fényképen is látható, a társaság is nagyjából mindig ugyanaz, akik gyönyörködve hallgatják, mi meg fújjuk Galsaival rendületlenül, mintha sose akarnánk abbahagyni. Mellettünk Farkas Laci dudorászik visszafogottan. Mellette Mile révedezik, a szerb költő, aki ugyan nem ért egy szót se, de a többit nagyon jól érti, ahhoz nem kell nyelvtudás. Egy-két órával előbb még Módos is itt ült, de Milc leöntötte a nadrágját vörösborral, erre sértődötten hazarohant. Egy székkel arrébb Bella somolyog, kicsit gúnyosan, ami nem csoda, hiszen most végezte el a konzervatórium zongora szakát, füle még a klasszikusokkal van tele, asztalon futkosó ujjai a „Vidám földműves” című darabot kopogtatják, ellenpontként a kornyikálásra. A prímás hegedűje alatt Lázár ül, csak konya bajusza látszik, de őt erről is fel lehet ismerni, elegendő lenne az is, ha csak a bajuszát küldené el vendégségbe. Ott kell ülnie Ághnak is, hiszen a szerb költőt ő hozta magával vad hegyvidékeken és még vadabb kocsmákon át, míg szerencsésen révbe érkeztek az óbudai kicsiny kikötőbe.

Az asztalon bor, sör, pezsgő, vodka vegyesen, ami azt jelenti, hogy nem az ital volt fontos, nem attól volt jó kedvünk.

Hogy mitől volt jó kedvünk, azt homályosan értem, sejtem. De mitől vagyok szomorú, mikor a fényképről árad, sugárzik a vidámság? Mitől van, hogy nézem, nézem a képet, s lassan elfacsarodik a szívem? Hogy elsuhant az idő? Nem igazán attól, még erőm teljében vagyok, még visszamosolygok a gúnyosan fülembe fütyülő, elzúgó időnek. Még könnyedén firkálgatok az idő hátára, mint e fénykép hátára. Lehet-e az idő hátára írni? Lehet, lehet, mindenre lehet, a levegőre is és a körmünkre is, mint tudjuk. Hogy egy halott is ül közöttünk? Nem is igazán ettől vagyok szomorú. Galsait elsirattuk, de az élőre derűsen gondolok vissza; a halál nem vitt mindent magával, a java része itt maradt a szívünkben.

Azután felszínre bukkan, ami eleitől fogva ott bujkált a bőröm alatt, mint egy gránátszilánk: attól vagyok szomorú, hogy ezt a társaságot ma már nem lehet összehozni! Semmilyen kocsmában, semmilyen ürüggyel.