Beszéd az Osiris Kiadó év végi vacsoráján

Tisztelt közönség! Kedves barátaim!

 

Mikor felkértek ennek a beszédnek a megtartására, megkérdeztem Lázár Ervin pályatársamat és barátomat (e kettő nem mindig esik egybe…), hogy miből merítette az ihletet a tavalyi beszédéhez? Hát – mondta elmerengve –, Gyurgyák János igazgató úr beígért egy díjat! Ez nagy lökést ad az író tollának!

Eme aranyat érő gondolat köré szeretném szőni én is a mondanivalómat. Tudós elmék és még tudósabb akadémikusok sokat foglalkoztak már azzal a kérdéssel, hogy mi az ihlet, hogy mitől jön meg az író ihlete? Én most egy új szempontból szeretném megvizsgálni a kérdést, talán kevesebb hozzá a tudományom, de annál több a tapasztalatom.

Igen nagy példák állnak előttünk, akik világosan és félreérthetetlenül fogalmazták meg e tárgyban a véleményüket! Mondhatnám úgy is, hogy bátran és dacosan felemelt fejjel hadat üzentek annak az általános közfelfogásnak, hogy egy költő legyen áttetsző! Mármint testileg, az éhhalál szélén.

E nagy példák közül számomra az egyik legkedvesebb Szabó Dezső esete Püski Sándor könyvkiadóval. Ez még akkor történt, amikor Püski egyetemi jegyzetek másolásából élt, igen szerényen, de gondolt egy merészet, és egy regényt kért Szabó Dezsőtől. A nagy író hosszú levélben válaszolt, s tízezer pengőt kért. Ami hallatlanul nagy összeg volt. Mert; idézem: „Ezen összeg kézhezvétele indítja el bennem azt a rejtelmes folyamatot, amelynek végeredménye a regény!”

Egy Szabó Dezső-regénnyel, természetesen, ma is szegényebbek vagyunk, de megmaradt a tanulság.

A tanulság pedig az, kedves barátaim, hogy támogatni kell az írókat! A rejtelmes folyamatot rájuk kell bízni, majd ők megszülik a művet. De van közben azért egy apró alkalom, egy jó pillanat, amikor ebben segíteni tudunk. Nagyon egyszerűen fogalmazva, abban, hogy az író a rejtelmes folyamat közben ne haljon éhen! Keserű poén, hogy Szabó Dezső is azok közé a magyar írók közé tartozik, akik szó szerint éhen haltak.

Nem mindenki olyan ügyes kezű, mint Voltaire, aki lottón nyert egy rakás pénzt. Igaz, hogy ki is költözött Franciaországból azonnal, talán az akkori APEH miatt…

Engem mindig földühített az a közhangulat, amely az írókat-költőket a terített asztal végére utasította, morzsákat csipegetni az „Isten testén való osztozásnál”. Szánakozó mosolyok, gúnyos röhögések hangzanak az elmúlt századokból, az operettszínpadokról és a kabarékból. Az éhenkórász, tutyimutyi zseni figuráját szereti igazán a nagyközönség, de legalábbis, ha éhen nem: haljon meg a csatamezőn.

Azt, hogy miért kell támogatni az írókat, ebben a körben fel sem merem tenni. Azt sem, hogy mi a dolga az írónak? Például „A nem szemléleti végső világegész helyébe teremtése a szemléleti végső világegésznek”, hogy csak az egyszerűbbeket mondjam…

De azt igen, hogy mennyit ér például egy vers? Pénzben, forintban? Mennyit ér például egy József Attila-vers? Mondjuk: „A Dunánál” című? Vagy mennyit ér a Himnusz? Vagy a Szeptember végén?

Megfizethetetlen! – vágjuk rá mosolyogva. És kivéve ezt a mostani ritka alkalmat, nem is fizetjük meg.

Pedig igazán kevés pénzből például lehet venni egy kis halhatatlanságot! Tudták ezt azok, akiket nem csak pénzzel, hanem ésszel is megáldott a sors! Maecenas nevét ki ismerné különben? Vagy a többi mecénásét? (Ezt csak zárójelben mondom, de hátha felcsillan a mostani gazdagok szeme…)

Persze, az is egy nagy kérdés, hogy mikor költő a költő? Csak akkor, amikor verset ír? Vagyis csak akkor kell támogatni? Amikor meg nem ír, akkor meg olyan, mint a többi ember, eszik, iszik, ruha kell neki, és így tovább. József Attila teszi fel ezt a kérdést is, önmagát gyötörve ezzel is, szigorúan végiggondolva a költő helyzetét. Ő sok mindent végigélt – gondolatban! Bár jellemző, hogy gyerekkori verse így kezdődik: „Úgy szeretnék gazdag lenni!” Sok minden sikerült neki, például, hogy zseniális költő lett, de ez az egy nem! Ő csak adott, számolatlanul szórta kincseit.

Drága barátaim, befejezésül fogadjuk meg a költő szavát! Mert azért ebből is látszik, hogy a magyar költőkben gyerekkoruktól él ez a vágy! Ma is, mindegyikben, bennem is!