Próbáljunk együtt élni a szalmonellával?

Ez a nyár is tele volt sok-sok kis vidám csodával! Mikor rövid életünket megtoldottuk hosszú nyári délutánnal. Az egyik ilyen délután úgy kezdődött, hogy Márta felhívott: csütörtökön ugorjak át Almádiba. Hívjam Tivadart is a szomszédból, és útközben vegyük fel Katit az újságíró-üdülőből. Lassan araszoltunk, Tivadar bal kézzel vezetett, jobb keze gipszben, én a két nagy zacskó fosóka szilvát szorongattam, amit ajándéknak szedtem a kertemben, Kati hátul csevegett, mint egy zümmögő adóvevő, egy gyönyörűen lebarnult adóvevő.

Szokásom szerint kétfelé bambultam: a vánszorgó autókat figyeltem, mehetnénk négyökrös szekéren is, így merengtem; fél füllel meg a beszélgetésből igyekeztem elcsípni valamit. Éppen valami perről volt szó, vagy reklamációról, hogy az új autó hat liter helyett nyolcat fogyaszt, ehhez nem tudtam hozzászólni. Azután meg, hogy a nagyfiú alsó ajkát visszavarrták, megsértette egy trehányul üzemeltetett bobpályán, ehhez meg nem akartam. Azután meg, hogy egy tisztiorvos azt nyilatkozta, próbáljunk együtt élni a szalmonellával! Ehhez tudtam volna szólni, ez felrázott, de Almádi határában jártunk, s mire összeszedtem az eszemet, már nyakig merültünk a navigációs problémába. Ugyanis eltévedtünk. Tivadar a hosszú turnéévek, a hakniutak tapasztalatából idézett: ha nincs kint tábla, menj a megérzésed után! Tábla nem volt, vagy nem láttuk. Én a vállamat vonogattam, hogy ebben analfabéta vagyok, a templomtoronnyal szemben is képes vagyok eltévedni, vagyis rám ne számítsatok. Kati előkapta a telefont: hívjuk fel Sanyit, a házigazdát!

Én a telefonnal is úgy vagyok, hogy otthon is kihúzom, nem hogy még magammal is cipeljem! De most örültem neki, és vigyorogva figyeltem a beszélgetést. Sanyi először is jól letolt minket, hogy hol késünk, azután örült, hogy már jövünk, azután irányítgatni kezdett. „Most forduljatok jobbra! Ott, ahol ki van írva, hogy cukrászda. Jó! Most ahol az a két kislány áll, kanyarodjatok be!”

Kati hüledezett: ez lát minket! Beleszólt a telefonba: Sanyi, te látsz minket? Persze, hogy látlak! – jött a válasz. Nézzetek föl, akkor ti is láttok! Itt vagyok az erkélyen.

A hatalmas kert szőlősorokkal futott fel a dombra, egészen a nyári ég aljáig. A teraszon ültünk, révbe ért utazók, mögöttünk a régi házhoz ragasztott új épület, a falakban nagy kövek, mellettünk a borospince jámbor háta. A házból zene szólt, az asztalon gyümölcs, sör, szekszárdi vörös, padlizsánkrém, hideg gombás lecsó, a szívünkben könnyű nyári öröm. Most kéne megállítani az időt, hunyorogtam a napra, kimerevíteni, mint egy fényképet, és megőrizni, hogy kitartson télig. A fűben kölyökkutyák birkóztak, hemperegtek, rengeteg foguk kivillogott a pofájukból. A fákon szilva hamvasodott, lent a víz egy öbölnyi smaragdot csillogtatott. Szép volt, na, dolgozott bennem a sör, a szekszárdi vörös és a költő.

Új vendégek jöttek, Pistáék, kapolcsi baracklekvárt hoztak. A házigazda elégedetten körülnézett, majd meggyújtotta a tüzet a kert végében a kövekből rakott tűzhelyen. A kutyák sóvár pofával szimatolni kezdtek, csatlakoztam a kutyákhoz, ez a mi világunk, itt hússütés lesz! Mert a nyár egy kicsit fölszabadít, a ledobott ruhák-göncök mögül előbújik mindegyikünkből a nomád, aki fülig kormosan, de boldogan rakja a tüzet, szeleteli a húst, nyársat hegyez, füstöt tüdőz le. A nyár ajándéka ez is, nem vitás, a kertek során örömtüzek gyúlnak, egymásnak üzennek a felszálló füsttel, hogy élünk ám, és belakjuk a földet!

Üzentünk mi is, buzgón raktuk a tüzet, a füst ide-oda hajolt a szél irányába, maga előtt űzve a szúnyogokat. A tűzből parázs lett, a délutánból este, faltuk a sült húst, kortyoltuk rá a bort. A világ tökéletes és hibátlan volt, jólesően merültem el a boldog agyvérszegénységbe, a bőrömmel lélegeztem, a gyomrommal gondolkoztam. Nálam ez könnyen megy, évek óta gyakorolom, mint egy pogány meditációt. Néztem a derűsen derengő baráti arcokat, fél füllel most is el-elkaptam a vitaáriákat, dühödt monológokat, ország-világ gondját taglaló staccatókat. Ez is hozzátartozik a lelki egyensúlyunkhoz meg a jó vacsorához. Ott ülve nem nagyon ért el hozzám a gond, bár természetesen én is beleszóltam, és kellő hőfokon. De a világ, hál’ istennek, továbbra is két szólamban szólt, vitánk, hangoskodásunk fúgaszerűen keveredett és csendült össze a nagyobb dallammal, mint ahogy szívünk a csillagos nyári égbolttal. Miután okosabb nem jutott eszembe, be akartam dobni a szalmonellákat, meg a tisztiorvos megjegyzését, ezt is persze, mint kölcsönötletet. De valahogy nem volt sikerem vele, többé-kevésbé mindenki a saját kerekén gurult, váltó nélküli síneken, mint ahogy az mostanában lenni szokott. Én is, naná, ezzel a ki nem dolgozott szalmonellámmal, de akkor nem tudtam szabadulni tőle. Hogy miért kell együtt élni vele, meg végül is miért ne, hiszen annyi mindennel együtt élünk? Már kezdett bennem kialakulni valami grandiózus hasonlat, mély tanulság, de még azért nem volt az igazi, éreztem, hogy még csiszolni kéne! Nem nagyon tudtam kibontakozni, az elfogyasztott bor is akadályozott egy kicsit, pedig különben nem szokott. Kezdtem belegabalyodni, mikor a háziasszony kedvesen kirántott a slamasztikából: hagyd már a csudába azt a gusztustalan szalmonellát! Most vacsoráztunk…

Azonnal igazat adtam neki, mert amúgy derűs és jó természetem van. Hagytam a csudába a szalmonellát. Majd még dolgozom rajta. Addig is maradt a nyár, az életünket meghosszabbító barátság, ahogy tartottuk egymásban a lelket, és a kutyák villogó szeme a bokrok alól. És bolond, aki többet akar.