Láttam egy kis csodát

Hatalmas hegyek közt éltünk két hétig, ha csak felnéztem rájuk, szédültem, kitört rajtam a tériszony; de néztem őket konokul, edzettem síksági lelkemet, mert a hegyeket is meg kell tanulni! Két-három nap múlva már könnyedén, sőt pimaszul bámultam rájuk: „Mit nekem, te zordon Jungfrau…” Botladozom, térdig süppedve a hóban, nehézkesen félremászva a fecskeként suhanó sízők elől. Nevetséges voltam Hortobágyszéli szememmel, szorongásommal? De legalább őszinte voltam, s ez is valami. Tudtam, hogy csodát látok, a világ csodái közül az egyiket, s szoktattam hozzá a szívemet, szememet, ha szeretni nem is, de legalább csodálni tudjam. A végén sikerült is, ott van fejem valamelyik rekeszében, megcímezve, dátumozva, bélyeggel, mint egy képes levelezőlap.

Úgy tűnik, hogy a csodák is vonzzák egymást, vagyis hogy jó széria is van, nem csak rossz – töprengtem babonásan, mikor már otthonosan mozogtam az óriási hegyek között, s még otthonosabban szürcsöltem a forralt bort a barátságos, meleg kocsmákban.

Ezt a másik csodát mi vittük oda, a gazdag Svájcba, s büszkén dobogott magyar szívem s úgy gondoltam, hogy egy kicsit kiegyenlítettük nyomasztóan nagy hegyeiket, amit végül is nem ők csináltak, Istentől kapták ajándékba.

Ez a másik csoda pedig a muzsika volt. Két autóbusznyi gyerekkel megrakodva foglaltuk el Grindelwaldot, mint eleink Szent Gallent, de minket jobban szerettek, ezt tanúsíthatom, s megírta az ottani újság is szokatlanul lelkendező szavakkal.

Táborverés után, mert hiszen az volt: a téli Cimbora-tábor, ki-kirajzottak a muzsikáló gyerekek a hangversenytermekbe, templomokba, városokba és falvakba. A szintén magyar Vásári Tamás vezénylésénél elbűvölték a svájci szíveket. A zongoraszólista, a tizennégy éves Érdi Tamás fergeteges sikert aratott, és nem azért, mert nem látó, mert vak, hanem azért, mert kész, érett zongoraművész! Öröm volt hallgatni és öröm volt honfitársnak lenni a hangversenyteremben zúgó tapsviharban. Csupa kipirult arc, hangosan dobogó szív voltunk, mert most az egyszer nekünk szólt a taps, az őszinte elismerés a világnak e túl gazdag s meglehetősen zárkózott szegletében! Egy pillanatra mi is egyenlők voltunk s egy picit még gazdagabbak, hiszen mi adtunk ajándékot.

E két nagy csodával: a hegy és a muzsika csodájával szívemben lődörögtem délelőttönként a szálloda körül. Beszimatoltam a tehénistállóba, ahonnan reggelenként a friss tejet kaptuk. Nem fűzök hozzá megjegyzéseket, nem hasonlítom össze az itthoni kétnapos, száz kilométereket utaztatott magyar tejjel; nincs kedvem elrontani a hangulatot.

Mert e délelőttökön láttam a kis csodát, s a szívem azonnal megtelt vele, mert emberi méretű volt, plusz egy picit több, ami még nem csordul ki.

Két síoktató tanította a svájci és magyar vak gyerekeket sízni! Egymást fogva, libasorban lépegettek fel a gyerekek, lábukon síléccel, az enyhe lejtő tetejére. Első nap még tétován a levegőbe tapogatva siklottak-bukdácsoltak. De makacsul újrakezdték, egymást fogva felmásztak. S megint lesiklottak, már kevesebb eséssel, bukdácsolással. Mindennap figyeltem őket, már nem érdekeltek a hegyek. A harmadik-negyedik nap esés nélkül, könnyedén siklottak le, boldog, győztes nevetésük elkeveredett a többi, látó gyerekével. Messziről nem is volt különbség. Egy kupac viháncoló öröm volt, egy maroknyi, Isten tenyerébe összefogott boldog gyereklélek volt az egész. Megtelt velük a völgy, megtelt velük a világ. A szemem is tele lett könnyel, de szerencsére eltakarta a napszemüveg.