Utazás fecskeszárnyon

Mivel három napig utaztunk Marosvásárhelyig és vissza, azért gondolom, hogy olyan volt, mint mikor a fecske szárnya érinti a tenger vizét. Északról Délre, két haza közt; vagyis a hasonlat sok mindent elbír, de azért nem kell túlterhelni. Mint a műfajt sem, amelynek utazó ügynökei voltunk. Mert például tavaszt hozó fecskék voltunk-é, mit vittünk, mit hoztunk csőrünkben, szívünkben? Különben tavasz volt, tőlünk függetlenül valódi zölddel, valódi virágokkal, e tavaszi habzás végigkísért az úton. Bennem talán erősebb volt a kikeleti bizsergés, az utazás izgalma, mivel először indultam Erdélybe. Hosszú lenne indokolni, hogy miért először; mentségemül viszont felhozható, hogy térképen többször is bejártam tájat, ízlelgetve a falu- és városneveket. Versbe is szedtem őket, amennyit csak tudtam, naivan, de erős hittel bűbájolgatva a rontás idején. A rombolás idején, amikor még a bölcsőhelyek nevét is el akarták törölni a föld színéről.

Mert bár naiv a költő hite, megmosolyognivalóan naiv, elismerem, de mégsem tehet mást, mint hogy a saját eszközeivel, a saját műfaján belül maradva, mondja a magáét. Ceruzát hegyez, nem kardot köszörül, a verslábakra ügyel, s nem a menetelő hadseregekre. Milyen egyszerű is lenne a világ, ha mindenki a saját mesterségére ügyelne, a saját dolgát végezné! Ám a világ sohasem egyszerű. Ma sem az. De külön örömöm telt benne, hogy kis csapatunk, amely lelkesen nekivágott két mikrobuszban az útnak, hallgatólagosan megegyezett: a közös kultúra követei leszünk. Nem többek, de nem is kevesebbek.

 

*

 

Virágok közül, virágos kedvvel indultunk az Európai Utas Bajza utcai székhelyéről. Régi barátok üdvözölték egymást, új barátságok nyiladoztak. A tévések bepakolták a mindent látó kamerákat, a rádiós kolléga a nyakában lógatta magnóját; korunk modern íródeákjai ők, krónikásai, farmernadrágos Tinódi Lantos Sebestyének. És mi, irodalmárok? A két műfaj szétvált ugyan, de nincs ellentétben. Közösen integettünk ki az ablakon, mindnyájan egy-egy kis európai utasnak éreztük magunkat. A csomagtartóban folyóiratok, könyvek mellett zsömlék, szalámik rejtőztek. Madárlátta útravaló, mind a kettőre szükség lehet, a testi és lelki elemózsiára.

Én nem vagyok valami nagy utazó, rutinos meg semmiképpen sem, ma is olyan izgalom fog el, mint gyerekkoromban, ha útra készülök. Előtte való nap bepakolok, órákkal előbb ébredek, toporogva reggelizek. Bennem mintha véget ért volna a magyarok kalandozó kedve, menthetetlenül otthon ülő falusi maradtam. Ezt azért nem szégyellem, mert Illyés is valami hasonlóról számolt be, pedig ő aztán igazán utazgatott. Egy gyerekkori szekerezgetés ma is veri bennem a szuperszonikus utazásokat. Még évekkel ezelőtt egy taskenti szálloda tizennyolcadik emeleti szobájában fogadtam meg, hogy csak annyira távolodok el hazámtól, ahonnan még gyalog vissza tudok jönni. Eddig nyúlik az a bizonyos köldökzsinór bennem. A világ káprázatos gazdagságát másképp élem meg. Helyben mélázva és képzelegve. Fiatal koromban nem utazhattam, csak esetleg disszidensként, amitől már akkor elborzadtam. Pedig akkor lett volna az igazi, mint a szerelem. Bánom, nem bánom? Még csak nem is irigykedem.

Érthető tehát a gyerekkori izgalom, ahogy robogunk a busszal. Egyelőre még itthoni utakon. Azután túl a határon. Titokban figyelem magamban azt a bizonyos köldökzsinórt: könnyen enged. Nem szorongok, ámulva bámulom a hegyeket. Erdélyi származású barátok mutogatják, ismertetik, mondják a nevüket. Én a Hortobágy szélén születtem, ma is elámulok a hegyeken. Lükő Gábor elméletét magyarázom viszonzásul, a hortobágyi pásztor perspektívalátását. Enyhén megmosolyogják. Mint ahogy annak idején szegény Lükőt. Mint például Szabédi László vitriolos kötetében, az „Ész és bűbáj”-ban. Pedig Lükőnek volt igaza. Szabédinak meg csak abban, hogy akkoriban kezdődött egy mára már súlyossá vált elmebaj. Szabédi Lászlót e kötetéből szerettem meg, a szikrázó okosságát, rendíthetetlen bátorságát. Mikor meghalt, egy versben búcsúztattam el: „Itt nyugszik Szabédi László, / földbeszúrt fekete zászló!” Eltértem a tárgytól? Nem hiszem, az erdélyi szellemi pezsgés rám is hatott, része eszmélkedésemnek, Kós Károlytól Nyirő Józsefig. Egy kis nép erőfeszítése a katasztrófában. Büszke voltam rá, hogy én is tagja vagyok e kis népnek, hogy magyar vagyok. Kellett ez a fiatalkori romantika, enélkül kevesebb lennék. Az emberi szervezet úgy védekezik a katasztrófa ellen, hogy kómába esik. Ha mást nem, arra példát mutattunk, hogyan viselkedik a lélek.

Nagy szavak, de a hegyekhez illő nagy szavak.

 

*

 

Már nem fiatal fejjel, de vidám lélekkel tanulom a hegyeket. A hatalmas zöld fennsíkokat, a meredek lejtőket. Színpadias érzés fog el, a nagy gesztusok hevülete. Ide valóban havasi kürt kell, a tilinkó nem hallatszik.

Azután a városok. Csupa ismerős olvasmányélmény! Hogy is mondjam? Nagyváradon úgy mozgok, mintha már jártam volna itt. Nincs ezen mit restellni, élményeink több mint fele irodalmi. Állunk az ódon szálloda előtt, s az álmosan lecsüngő fűzfák alatt fürgén fut a Körös. Hozza-viszi az időt, mint a habokat. Derűsen szimatolom, ízlelgetem, csupa ismerős íz, illat, hangulat.

Felületes az utazó, felületesek a benyomásai? Meglehet, de legalább őszintén bevallom, nem erőltetek magamra zord prófétapofát, nem gyűrök homlokomra ítélkező ráncokat. Odaadó szívvel figyelek mindenre, ahogy tőlem telik.

Marosvásárhelyen a vasárnapi utcákon korzózunk, megcsodálom a fényképről ismerős épületeket, templomokat. Mintha az egyik kisebb lenne, a másik meg nagyobb, kiszabadulva a fotó kalodájából.

Mind a két városban sikeresen szerepeltünk, mehetünk haza. Hasznosak voltunk, nem voltunk hasznosak? Szeretettel mentünk, szeretettel vártak, ha nem is váltottuk meg futtában a világot, talán nem is voltunk haszontalanok. Meg merném kockáztatni, hogy az apró rezdüléseknek is van ereje és értelme, a fűszál tiktakolásának, nem csak a hegyomlásoknak. Talán a mi fecskeszárnyon való utazásunknak is.